4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

                                                       

  14.

   

  

Nóra lelki súlyának megbontásában talán az a kissé elhibázott, és át nem gondolt, és meg nem rágott tény is közrejátszhatott, hogy az éppen aktuális színháznál, ahol, mint gyakornok, és mint immár végzős színi növendék töltötte el a hátralévő időt, és már mindenki megfeszített és lázas ütemben készült az utolsó, és bizonyára mindent eldöntő vizsgaelőadásra, hogy a továbbiakban két választási lehetőség állt előtte: Vagy az aktuális színháznál marad, ami roppant közel feküdt a Margit-híd pesti hídfőjéhez, vagy pedig megengedi magának azt a kisebbfajta könnyelműséget, hogy miután a helyiérdekű, kis szerkesztőségben már szinte nagyon rokonszenves családtagnak számított, és szinte kivétel nélkül mindig megvoltak elégedve a munkájával, és eddig elért maximalizmusra törekvő teljesítményeivel, ezért szabadúszó lesz, és így fölszabadul az időbeli korlátok, szigorúan merev, és bekeretezett kötöttségei alól!

Tehát úgy ossza, szorozza be a saját kis idejét, ahogy neki éppen tetszik. Komoly, és mindenképpen megfontolásra szükséges döntés volt, amit semmiképpen nem szeretett volna elsikkasztani, úgy hogy könnyelműen veszi a dolgok menetét, és előbb-utóbb meg kellene bánnia, ha esetleg az aktuális pillanatokban éppen rosszul döntött. Ami öltözködési hozzáállását illeti mindig kifogástalan eleganciával, és csinos bájossággal öltözködött, de ezekben a kissé sorsdöntő napokban szinte már a legközelebbi munkatársai, és közvetlen ismerősei is érzékelhették rajta a változást; kicsit mindig tördelte a kezét, ha egy-egy felvonás után ismét színpadra szólította őt adott szerepe, vagy pedig már az olvasópróbán nemritkán előfordult, hogy néha könnyezett a szeme.

Bár szinte olyan nem volt, aki évfolyamtársai közül ne élt volna át hasonló, megfontolásra késztető további életét nagyban befolyásoló döntést, és szakmai presztízst befolyásoló kényszerhelyzeteket, mégis talán mindenki más könnyedébben dolgozta fel, és vezethette le a stresszt, ami a felszín alatt fortyogott, mint a művésznő.

Életére mindig is jellemző volt, hogy már nagyon fiatalon csöppent bele a valódi, komolykodó munka világába, ahova kezdetben maga az édesanya kísérte el, hiszen apja állandóan úton volt, és így csak legfeljebb töredékidőre lehetett együtt szerető családjával.

 

Szokott idővel kicsit később érkezett, kipirult arccal, kicsit kövérkésebb vonásokkal, mégis egy új élet reményében, a tőle megszokott kicsit görbe, és beesett testtartással.

Kornél már az első néhány percben látta, hogy ez a délután aligha a gyönyör, inkább a dráma jegyében múlik el. Sejtelme sem lehetett, hogy Nórát vajon mi bánthatja, s így váltakozva hol tréfás, hol pedig udvarias mondatokkal, bókolásokkal igyekezett jobb kedvre deríteni.

Félt, és óvakodott viszont megtudakolni, hogy mi baja, a bánatok tartós és egyetemes nehezteléseit nem merte pedzegetni. Az éppen főpróbáira készülgető Nóra – bár ki nem állhatta a cigarettafüst káros, és ugyanakkor émelyítő hatását most mégis kényszeredetten legyűrte visszataszító undorát, és rágyújtott, amiből jócskán kisebbfajta gyárkéményszerű füst kerekedett a hangulatosan berendezett öltözőjében.

Hátat fordított a férfinak, mert mindig is tartós távolságban igyekezett szégyellni a könnyeit Kornéllal szemben, kit a tartós lelkiismeret-furdalás érzete fenyeget, mert szerette volna, ha kapcsolatuk a feltétlen és kölcsönös bizalom túl a maximális őszinteségre, és egymás lelkeinek kitárulkozására épül.

- A francba! – perdült vissza a tükör fogságából kifestett, szinte királynői arcával -, nyakig vörösen, szikrázó szemmel, csípőre tett, bosszúálló kezekkel.

Kornélnak egyetlen perc is elegendő volt, hogy megrettenjen a hölgy eddig furcsának ható, és ez idáig sohasem tapasztalt viselkedésétől, mely a különösség határait feszegette, és ostromolta.

- Bocsáss meg drága Nóra, de velem van problémád, vagy az éppen műsoron levő munkáddal? – igyekezett közvetlenül, társalgási hangnemben beszélni, de az ifjú hölgy valószínű, hogy mást is kihallhatott a mondataiból, mert hirtelen elpityeregte magát, és ingerlékeny lett:

- Mi közöd hozzá?! Szerintem neked másutt járhat az eszed, ha ennyire nem érdekel egy védtelenül hagyott, árválkodó nő sérelme a világgal szemben! – s látszott rajta, hogy bizony erős lelkierőre van szüksége ahhoz, hogy ott helyben, és rögvest le ne támadja, és föl ne pofozza a védtelenségben hagyott, nagyon megszeppent lovagot.

Csakhamar ideje volt befejezni az adott próbafolyamatot, mert időközben csengett a telefon, és közölték Nórával, hogyha kedves az élete most azonnal bemegy a színpadra, mert az adott darabot egyesek számára kiváltképpen tehetséges rendező már tűkön ül, és jócskán tajtékzik, és habosodik a szája is, amiért nem úgy mennek a bejáratott, és már ki tudja hányadszorra elpróbált dolgok, ahogy azt ő jelesül megálmodta.

A legkisebb pozícióban lévő embert is, aki csak az előadás sikerességért felelt – hallani lehetett a vonal másik végén -, jelentősen, és könyörtelenül leteremtette.

Nóra szeretett volna már önmaga körül egy csipetke pillanatnyi nyugtot, ahol nem ő a világ középpontja, csak egy hétköznapi, vidéki lány, aki állatokat gondoz, és gyerekeket nevelget, és aki örül, és repes a boldogságtól, hogy életébe betoppanthatott végre a nagy Ő! S most itt a sok föltorlódott díszlet, és kikészített jelmez között, mely a kis helység szinte minden apró, és jól megszerkesztett szegletét befedte, szembe állt azzal a férfival, aki talán mindennél fontosabb, és értékesebb lett számára, csak saját érzelmeit is takargatta előtte.

Makacs, és eltökélt határozottsága pillanatok alatt megingott. Eszébe jutott, hogy ez a szoba az egyetlen hely a világon, ahol kezdődő karrierje elindulhatott, s ahol egy-két szenzációra éhező, bulvár újságon kívül más – Kornélon kívüli magánszemély -, még nem tette be a lábát.

Haragját, és hirtelen támadt dühét másnak szánta, csupán Kornél volt a közelben, így úgy záporoztak rá a keresetlen, és meggondolatlan, szitokszavak, mint a forró, és ömlesztett szúrok, amikor várostromot tart az ellenség. Viharzó, és mindent elsöprő erővel fordult a férfi felé:

- Mégis mit képzelsz magadról, hogy a legnagyobb idegeskedésem közepette ide mersz pofátlankodni, és itt kelletted magadat, mint egy primadonna?! Most azonnal, ha kedves az életed békén hagysz! Megértetted te seggfej?!

Néha nem ártana, ha a meggondolatlan kijelentéseknek is ismerhetnék az íratlan, csupán lélek mélyén rejtező törvényszerűségeit.

Kezdetleges környezetben az egészséges veszekedés épp úgy hozzátartozik a mindennapok rituáléjaihoz, mint mondjuk a közös reggelizés, vagy tea-kávéfogyasztás.

Civilizált szerelmesek többnyire megelégednek a lélekgyógyító veszekedésekkel, melyeknek rendszerint egy kölcsönös, és mindent betöltő ,,szeretlek mindhalálig” a vége, de a kissé kacifántosabb emberek számára, akik jelesül mindig is sebezhetőbbek, és túlontúl érzékenyebben viszonyultak a már így is komplikált világ berendezkedéséhez, szükséges óvatosabban közelíteni. Míg egyeseknél viszont az egészséges lelki konfliktusok, és összezördülések nagyban erősíthetik a fokozódó nemi ösztönt, és vágyakat, melyeknek rendszerint egy kellően romantikus ágyjelenet a végkifejlete.

Kevés az olyan megszámlálható párok kapcsolata, akik egy egész életen át értelmetlenül csak veszekednének nem ismerve se istent, se embert, mert ezeknek a többsége több mint valószínű, hogy csak a válás már előre megelőlegezett tényét gyorsítaná, és nem is vezetne sehova.

Nekünk most bőségesen elegendő annyi, hogy a mindenkori pár saját lelki felszabadítását szolgálja egy civakodás, amely aztán a kölcsönös ölelkezésben oldódik föl. A veszekedésnek végső soron a párkapcsolatok mindenkori, összeforrasztó, egy hullámhosszon rezgő, és további megtartását kellene szolgálniuk, és ezzel kapcsolatos kisebb ,,kirohanásokat” is ennek kellene alárendelni. A civakodásokban, és a szerelemben is ez lehet az egyik közös vonás.

A hibát Nóra mindenképpen azzal követte el, hogy nem elsősorban a szerepéről kezdett behatóbban értekezni újdonsült ,,kedvesével”, hanem saját lelki nyavalyáival hozakodott elő, immáron sokadszorra.

Azt mondják egyesek, hogy ahhoz, hogy valaki elviselje napi harminchat órán keresztül egy művész ember hóbortos, mások számára különös, és furcsa különcködéseit mindenképpen szükséges egy hatalmas türelem, amely a lélek sajátja, s melyet szüntelen erősíteni, és karbantartani illik!

Minden művészemberrel együtt élő ember megérdemli az Oscar díjat, hiszen szüntelenül izzó, hevülő, és gyertyát két végéről égető, nemes, mégis alázatos hivatásnak közreműködői, és kiszolgálói is egyben.

A hirtelen támadt, csupán rövid idejű kavarodásban végre megszólalt barátnője és Kornél végre megcsodálhatta személyiségének eme árnyoldalait is. Szinte szikrát vetett egész személyében, megremegett, mint aki szemlátomást didereg a jégvirágos levegőn.

A szöveg azonban melyet záros határidőre illett volna kifogástalan pontossággal megtanulnia elmélyítette. Egy ideig jól fogadta a lelkesülő kritikákat, és a szakmai fejlődésének sarkalatos, és kiértékelhető megjegyzéseit, de aztán már önmaga is szüntelen szakmai maximalizmusra törekedvén sértődékenyebbé vált. Egyesek számára túlbuzgó önmagának valóvá. Igaz, nagyon jól tudta, és messzemenően tisztában volt vele, hogy ezek a kritikai következtetések csupán erősíthetik az adott figura jobb, és megérthetőbb megformálását a színpadon, mégis rágalmakként könyvelte el őket, sok esetben.

Erre egyik kitűnő példája adódott a napokban, hogy kissé sikerességtől megrészegedett hírnevének méltóképpen adózhasson – főként azok esetében, akiknek ismeretlen volt Zakarka Nóra művésznő neve!

Éppen a főpróbák kellően kritikus hetében voltak, a szlogenek csattanójaként elhíresztelt ,,finishben”, amikor megcsörrent a kis öltözőasztalkán a telefon:

- Igen, tessék! – szólt bele kimért közvetlenséggel, mégis azzal a semmivel sem összetéveszthető, és most mintha szándékos pacsirtasággal csengve, andalító hangja.

- Kérem szépen, bocsásson meg nekem hogy zavarom művésznő drága, de én csupán föl szerettem volna tisztességesen köszönteni.

- Nem látja, hogy most nyakig merültem a munkában?! – szinte ráförmedt csípősen, és élesen. – Talán, ha életében dolgozott volna egész embert is kívánó munkahelyen, akkor nagyon jól tisztában lenne vele, hogy egy színház maximalizmust, és teljes értékű embert követel, egy csipetnyi őrültséggel fűszerezve.

Csak most döbbent rá, hogy hogy múlik az idő: ma lett kerek harminc! Mely egyben nagy korszakváltások ideje is lehet…

A vonal túlsó végén az ilyen dühkitöréses eseteket nehezen emésztő, és kicsit mindig is magára vevő hang hirtelen megreszketett; attól kellett tartani, hogy a félszeg, és hallhatóan ijedt hanghullám, berezonál, és síróssá, gügyögőssé válik.

Nóra mintha csak most eszmélt, és gondolt volna bele a csúnya, és illetlenül felelőtlen viselkedésének mellékzöngéire azonnal helyesbítette előző, kissé bosszús, és gőgös mondatait:

- Bocsásson meg nekem kérem, de amint látja, most tényleg nagyon sok dolgom van! Különben is, kérem, ne vegye magára, de ez itt egy munkahely, és én szeretnék a feladatomra koncentrálni, ha szabad! De nagyon megköszönöm, hogy felköszöntött, és gondolt rám!  

- Bocsásson meg mindenért! – hallotta a másik végén az elfúló, fuldokló hangot, mely sokkal inkább egy hajótörött, utolsó fohászának hangzott, és mintha segélykérés lett volna: egy megtört, és lélekben sebezhető ember utolsó kérelme.

– Művésznő drága, tudom, hogy nagy kérés, de megtetszene adni nekem az elérhetőségét, és akkor talán végérvényesen kiküszöbölhetnénk ezeket a kis kellemetlen munkahelyi afférokat! – most már nem vette észre, de segítőkészen ajánlkozott.

- Ez az elképzelése kedves uram, tényleg briliáns és csábító, de őszinte leszek, sajnos elérhetőségekkel nem tudok szolgálni! További minden jót! – s már önmagában azt fontolgatta, hogy leteszi ezt a kissé különös, tolakodó, ismeretlen pasast.    

Hát ez is megint egy olyan szokványos, lekoptatós, rizsa szöveg volt, amit már nagyon sok esetben használt Nóra – főként olyan hívatlan, és túlságosan tolakodó, és törtető újoncok leszerelésére, akik csupán – meglehet -, azért szerettek volna vele, mint híres hölggyel ismeretséget kötni, mert ki voltak éhezve mások csodálatára, és talán kellően alakoskodó, tetetett rokonszenvére.

- Drága Művésznő, kérem, ugye nem fog majd megharagudni, ha esetleg a későbbiek folyamán majd ismételten föl szeretném köszönteni? – egy újabb tétova kérdéssel próbálkozott meg, de érezte, hogy baklövést követ el.  

Hát erre mit lehet mondani? Mert a tisztelt, és nagyérdemű közönséget csak nem akarja megsérteni könnyelmű elragadtatottságában, és azt sem igazán szerette volna, ha ez a kisebbfajta húzása esetleg nagy vihart kavarna kulturáltabb körökben. Ezért feltett szándéka volt, hogy illedelmes keretek között mindent elkövet, hogy kellőképpen ködösítsen:

- Boldogan várom a legközelebbi hívását, és kérem Ön is higgye el, hogy sokat jelent nekem a közönség megtisztelő gesztusa! – Mindketten észre se vették, de a félszeg fiatalemberes hang a vonalban elfelejtett bemutatkozni.

Nóra persze titokban sejtette, hogy vélhetően ki is lehet a titokzatos illető, hiszen már több alkalommal is nőnap, és különféle ünnepnapokon kapott tőle kisebb-nagyobb ajándékcsomagot, amiben mindig volt egy-két önvallomásszerű levelecske, és édesség mellett egy-egy igényesebb verseskötet, és plüss állatka is!

De akkor mégis miért teremtette le hirtelen felindultságába ezt a csetlő-botló, mégis több mint valószínű, hogy tüneményes és ízig-vérig aranyos galamblelkű emberkét? Talán csak a visszafojtott félelem, és a kitörni készülő, fokozott idegesség beszélt belőle?! Már talán maga sem tudta.

Erről a kis incidensről csupán öltöző kolleganője tudott, de ő is akkor, mikor már arra készült, hogy letegye a kagylót, mert így legalább biztos, ami biztos nyomos érvű alibit szolgálhatott Nóra javára, ha esetleg a későbbiek folyamán majd felelősségre vonnák.

 

Kornél, mint mindig a színház előtti kis téren álldogált, amikor már jócskán besötétedett. Egy kovácsoltvas köztéri lámpát talált a legalkalmasabbnak arra, hogy belé kapaszkodhasson, mert ezt csupán mások előtt szégyellte, de sok esetben rettegett az éjszakától. A pesties éjszakától aztán már különösképpen!

Talán mindig szótlan, és mindig szelídítetten néma árnyéka, mely mindenhová hűségesen, és rendületlenül elkísérte a lidércesen derengő lámpafényben bújócskát játszhatott, mert amikor kereste már nem találta meg sehol…

Hová tűnhetett? Hiszen senki sem látta! Erre a kérdésre nem sikerült választ kapnia, csupán alig megalapozott sejtésekkel rendelkezett, amik nagyon messzire rugaszkodtak a valós tényektől.

Az idő csak nem akart javulni, de helyette valami bizonytalan szirupossággal vonta be a koromsötét őszies éjszakát; az ember itt úgy érezte magát, mint aki tökéletesen egyedül van…

Amint Nóra kilépett fellépései után a színházi, rejtett bejárón – melyet nagy általánosságban kollegáival együtt használt, már olyan késő volt, hogy ekkor a rendes emberek már régen a legjobb álmaikat alusszák.

Kornél mégis eltökélte magában, hogyha törik, ha szakad is, de meg fogja várni, méghozzá éberen újdonsült barátnőjét. És nem is szándékozott elaludni, csupán szélesre tátott szájjal, melyet gondosan takargatni igyekezett ásítgatott jóízűeket a harapható, benzingőzös levegőbe.

A küszöbre érve kicsit szégyenkezett az ismeretlen fiatalember miatt, aki nagy ijedségében még azt is elfelejtette, hogy is hívják, majd egyenesen menekülve futott Kornél karjaiba, aki nem tudta mire vélni azt, hogy az ifjú hölgyemény most reszket, mint a nyárfalevél: az idő igaz ugyan, hogy a középhőmérséklettől kicsit elszokott hidegeket, és szeleket jósolt, de még nem volt egészen hideg.

- Nincsen semmi baj?! – félelme kiült az arcára, mert szomorúságban vibráló bociszeme megerősítésért esdekelt.

- Köszönöm, megvagyok! – motyogta inkább Kornél kabátjának hajtókájába mondva suttogós szavait, semmint egyenesen, és határozottan a szemébe. De azért nem lett volna igaz a történet akkor, ha egy meghatározó, golyónagyságú könnycsepp le nem gördült volna szemei tündöklő krátereiből. Látszott rajta, hogy aznap valami szomorú, vagy megrázó történhetett vele, és ilyenkor talán a leghelyesebb döntés, ha az ember nem faggatózik feleslegesen!

- Minden rendben van drága?! – kockáztatott meg egy nagyon tétova kérdést, de csupán fojtott, fátyolos sóhajhangot hallott:

- Azt hiszem…

- Beszéljünk róla? – próbálkozott tovább.

A hölgy most még szorosabban bújt mellkasához; mintha egy trónkövetelő, zsarnoki vadásztól megriadt, kis állatka lett volna, aki szinte kétségbeesett igyekezettel menekülne anya bundájához, hogy ott megváltó menedéket találhasson:

- Inkább most ne, ha megkérhetlek! Kérlek, szoríts magadhoz! Ez most mindennél fontosabb nekem! – maga is meglepődött, hogy ilyen szavakat használt, mert egyébként igyekezett hozzászokni az erős, magabiztos, és függetlenül karakán nő mintaképéhez, aki egyedül is minden cudarabb helyzetből kivágja magát, és képes megállni sziklaszilárdan a maga lábán.

Kornél egyre szorosabbra zárta szeretete gyűrűit, és tölgyfakarjával mégis gyengéden igyekezett ,,fogságban” tartani újdonsült kedvesét.

Ő volt a legjobban megijedve a most eltitkolt történések miatt, melyekkel Nóra nemrégiben szembesült, és amiről eddig szándékosan egyetlen szót sem szólt.

Kornél – miután eddig fogalma sem volt, hogy hogyan kellene az ehhez hasonló, meghatározó helyzeteket kezeli -, mi máshoz fordult volna segítségért, mint a szépirodalomhoz! Novellák, és regények jöttek elméje fogaskerekei között segítségére, amikből talán egy kicsit ő is táplálkozhatott, és amiből igyekezett – tőle telhetően -, megvigasztalni imádott, és rajongásig tisztelt barátnőjét. Lehajolt, és finoman, mintha csak egy hópihét akarna elfújni, gyengéden kisimította Nóra arcából sötét hollótoll hajfürtjét, mely most kellő rakoncátlanságában a homlokára tapadt. Megpuszilta a homlokát, miközben folyton babusgatta, igyekezett megnyugtatni:

- Csss! Jól van! Nyugodj meg! Megígérem, hogy nem lesz semmi baj! – S önmagában felidézte ezt a sokat emlegetett, és most mégis annyira jellemző nyugalomra intő, szinte áttetsző mondatot:

,,Nem lesz semmi baj!” – Istenem, már a számát is elfelejtette hányszor, de hányszor hallotta ezeket a szavakat is gyerekkorában, főként azokban a vészterhes általános iskolai időkben, amikor rendszeres orvosi vizsgálatra kellett jelentkezni az iskolai rendelők ,,kínzókamráiban”, és ami előtt gonoszkodó, másokat megalázó, jó tréfák gyanánt az ún. bandavezérek társaságának prominens tagjai ugratták, hogy halált hozón fájni fog, ha a doktor néni majd megszúrja! Vigyorgó ördögökként tűntek most fel lelkének emlékezetében…

- Kapaszkodj nyugodtan belém! – segített, hogy Nóra szinte élettelennek ható, soványka, és törékeny hattyúkezeivel átkulcsolhassa vállát. – Mehetünk?

- Igen… - hallotta, de ezt is úgy, mintha nagyon távolról, a másvilágról szólítaná valaki…

Együtt lépkedtek, apró, mégis jelentős lépéseket a makacskodó, és épp ezért csúszkálós utcakövezeten, melyek díszburkolatként szolgáltak – főként az alkalmi turisták legnagyobb örömére!

S ha volt a fővárosban egy sétálóutca, melyet kifejezetten a külföldiek kedvéért hoztak létre, és igazítottak ,,elegáns, túlméretezett árakkal” a pénztárcájukhoz hát akkor ez az volt.

A megszeppent, munkanélküli tanár szinte lélekbe hasítón hallotta, amint kedvese cipője, mint koppant mellette egyre szomorúbban, és leverten, mintha saját sebezhetőségét akarná világgá kiáltani.

- Jól vagy? Ne álljunk meg egy kicsit pihenni?

- Nyugodtan menjünk haza! Nem okozok több gondot! – Ez az utolsó, elejtett mondat szöget ütött a fejében. Vajon mire értette, hogy nem okoz már több gondot? Mintha az életétől is búcsút akart volna venni abban a jelentősre duzzasztott percben.

Abban a pillanatban, ahogy hazaértek Nóra teljes kimerültségében már nem foglalkozott semmivel: úgy ahogy éppen volt teljes ruházattal, és mindig csinos kabátjával bedőlt az ágyba a hálószobában, és ha a világ, éppen akkor robbant volna fel, talán az sem érdekelte volna.

Kornél igazság szerint nem szerette, ha már a ki tudja hányadik találkát követően szobára mennek az illető párok, és most is csupán hallgatag lépteiben bízott, hogy lehetőleg ne ébresszthessen fel feleslegesen senkit!

Óvatosan karon fogta Nórát, és akár egy védtelen kisiskolás kislányt bevezette a szobába, ahol ő lakott. Most olyan törékenyen hajolt kezeibe, mint egy hervadó liliomszál: teljesen védtelenül, és az ártatlanságába burkolózva, mely, mint egy páncél őrizte.

- Ez nagyon jólesett! Nem is tudom, hogy köszönjem meg! – bökte ki nagyon halkan, és nagyon fáradtan.

Kornél megvárta, míg a másik kicsit magához tér, majd, mint aki nem akar szándékosan beavatkozni az ember privát szféráiba többet – óvatos hangtalansággal kisétált a bejárati ajtón.  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Megtekintések: 2

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

Holnapi születésnapok

LINKPARTNEREINK

Függöny webáruház

Textilek
Lakástextil méteráru

Linképítő, linképítés Patchwork, foltvarrás
Tuti Linkek Dimenziók
Rókalyuk
  Méteráru Webáruház
Olcsó függöny anyagok

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2017   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek