4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

                                                     

16.

                                

 

Kornél pizsamában kezdte a napját, mert szerinte ez volt a legkényelmesebb viselet; elvégre a ruha egyetemes dolga csupán egyetlen célt szolgált: azt, hogy minden szempontból kényelmes legyen. Most jóízű megelégedettség töltötte el, mint azt az embert, aki életének felén már a biztos révbe beért, és családalapítás sem késik már annyira, és ráadásul önálló lakással is rendelkezik.

A létezés eddig megtalált teljessége járta át belsejét, melyben a lelkiismeret szinte mindig tévedhetetlen jelzésekkel reagál a külvilág megmagyarázható ingereire, és arra, hogy karrierünk szempontjából éppen merre fele is haladunk, különben már ismét furdalhatna minket a görcsös önmarcangolás, hogy valamit elszalasztottunk!

Az embernek talán ehhez hasonló egyedüliségben van a legnagyobb szüksége a tartós, talán a kettőzött magány érzetére: amikor igyekszik mindig meghallani belső, kifejezhető hangjait is, mégis óhatatlanul is mindig a szívére igyekszik hallgatni!

Kornél most rajongásig szemlélte, amint a nap halvány, és homályos sugarai kölcsönös, téliesített légkört, és párát teremtenek az ablaküvegén, miközben ő egy jó meleg ,,kuckóból” figyelheti az adott évszak aprócska történéseit.

Életének talán ezek lehetettek legfontosabb pillanatai, amikor imádott szinte szervekbe hatolón, és titkos szusszanásokban lemérve hallgathatta újdonsült barátnője legapróbb, kis szuszogását, és leheletének dorombolásait, és maga is érezte, hogy egy törékeny, ám annál rendkívülibb szív hogyan lüktetget nyugodtan tömör, és ormótlan tenyerei fogságában.

Nóra gyönyörű szeme suhant most át lelkének emlékei között… Egyetlen pillanat volt csupán, és eljutott egy szomorú felismeréshez: az a nap jutott eszébe, amikor, először mert nem kis bátorságot gyűjteni, hogy egyáltalán egy finom, és rendkívüli hölgyet randevúra hívjon.

A nap keserű következménye még most is sebként égette sebezhető lelkét, amikor már harminc éves létére mégis sírva könyörögte vissza magát édesanyja szerető, és vigasztaló karjaiba, hogy aztán önbizalomhiánya így is tartós, és maradandó károkat szenvedhessen el, amiért az adott hölgy kikosarazta.

Kiment a kis teakonyhába – ahol jobb esetben is csupán egyszerre, ha két ember fért meg -, és feltette a kávét főzni. Amint a kis kotyogós kávéfőzőben kellemesen kikotyogták magukat a lustaságban megedzett kávészemcsék addig belepislantott a reggeli bulvárlapok vélt, vagy valós cikközöneibe.

- Jó reggelt drágám! – üdvözölte az édesanyja, aki mindig kicsit korábban kelt fel, mint a ház többi lakója – Máris kávét főzöl? – tetette a meglepetést, elvégre ehhez értett a legjobban. – Igazán figyelmes vagy, kisfiam! – azzal lábujjhegyre ágaskodott, és cuppanós, kis csókot nyomott a már időközben régen fölöltözködött, és most flotírköntösben bújt fiatalembernek.

- Nekem egyél rendesen édes gyerekem! Elvégre a reggeli a legfontosabb étkezés – enyhe neheztelés tükröződött hangjában.

- Anya! Mit gondolsz, ha ma útra kelek, és megmutatom a kézirataimat az egyik főszerkesztőnek mit fog mondani? – hangjában jogos félelem, és reményvesztettség bujkált.

- Tudom, hogy te mindig mindenbe beleteszed a szívedet, és a lelkedet is! Nagyszerű leszel, mint mindig, és ne folyton azon rágódj, hogy mások mit gondolnak, hanem, hogy neked mi a saját egyéni véleményed! – érzelmes puszit adott pirospozsgás arcára. Amint a kaput becsukta mintha megkönnyebbülést érzett volna, felsóhajtott pillanatnyi elégedettségében.

Oda künt a lassacskán ősziesre fordult, páradús, és mondhatni esős környezetben, még jócskán habozott, hogy meg merje-e kockáztatni az általános megfázást, vagy csak úgy nekivágjon a cseperésző esőnek.

Úgy érezte most magát, mint egy fontos személy, akinek haladéktalan megbízása, küldetése van, amit azonnal teljesítenie kell.

A szerkesztőségi portán már előre köszöntek neki – elvégre, úgy ha az ember, mint fontos emberként, hivatalos öltöny-öltözetben jelenik meg akkor annak nyomós súlya van!

- Jó reggelt szerkesztő úr! A szokásosat? – érdeklődött a portásfülkéből kiszólva egy nyugdíj előtt álldogáló, aprócska, alig valamivel több, mint százötvenkettő centis emberke, akinek az volt jellegzetessége, hogy kicsiny, tömzsi alakjával nagyon jól elboldogult; köszönhető ez briliáns és bravúrosan sziporkázó humorának, amit el nem mulasztott volna különösen ebédszünetben megcsillogtatni, de szinte mindenki, akit ide vetett a jó sors bátran kapott is belőle egy kis adaggal.

- Jó reggelt kívánok! Igen! Most éppen egy fontos anyagot hoztam, és őszintén remélem, hogy a főnök úr nem fogja ezért a fejemet venni, mert tudja én is vágynék már a nyugdíjas gondtalanságra! – adta vissza az imént ajándékba nyert választ.

- Ó, én ettől nem tartanék drága szerkesztő úr! Nyugodtan csak menjen be! Őszintén megmondom: tetszik a maga karakán határozottsága!

A félszeg fiatalember kicsit elcsodálkozott, hogy honnan a csudából tudja az öreg azt, hogy ő most komoly raportra jött, mint akit szabályosan vallatnak, vagy kihallgatnak -, aztán titokzatosan mosolyra görbítette a száját, majd tovább ment.

- Addig is tisztelt Uram! – fordult vissza eredeti útirányából, mint aki hirtelen elfelejtett valami fontosat -, legyen szép, tartalmas napja!

- Önnek is szerkesztő úr! Mindig ajánlom magamat! – Azzal illedelmesen, ahogy főként a régi filmeken látta meghajolt, majd visszakecmergett a kis fülkéjébe, hogy tovább folytassa az unalomig is elismételt ügyelését.

Szinte mindenütt meg voltak találhatók a portásoknak, és a mostanság házfelügyelő helyett gondnokoknak, és üzemeltetési menedzsereknek átkeresztelt különös, és furcsa emberkék: Nagy munkabírásuk voltak legtöbbször, igyekvők, és szorgalmasak, és bármit elkövettek volna, csak hogy kicsivel feljebb emelkedhessenek már eredetileg a számukra kijelölt korlátaikon.

Önmagukra szinte mindig rá lehetett ismerni, hiszen rendszerint kicsivel topisabban, és amolyan hanyag lazasággal igyekeztek megkülönböztetni magukat a társadalom többi tagjától. Mintha szándékosan így tiltakoztak volna valamilyen homályos, alig értelmezhető, és megfogalmazható elképzelés, vagy eszme ellen, amit valójában ők a különállással igyekeztek megmagyarázni; hiszen, ha valaki túlzottan elvegyül egy adott társadalmi rétegben, akkor annak nagy a veszélye, hogy előbb utóbb beszippantja az adott tömeg!

Annyi bizonyos, hogy az efféle gondnokok is megfoghatták az isten lábát, amennyiben sikeresen kifoghattak maguknak egy pénzes apóst, vagy anyóst.

Itt a férfiak túlnyomó többsége mindig is az esztétikum bizonyos aspektusait követte, és eszébe nem jutott volna, hogy a kissé különösebb, vagy furcsább fizimiskájú hölgyeknek is adjon egy kis esélyt. Mert hát szép nőt választani ahhoz elsősorban talán nem is a szimpátia szükséges és az a bizonyos ősi, kölcsönös vonzalom – de mindenképpen a megfelelő anyagi hozomány fölmutatása. Épp ezért a lehetséges udvarlóknak is szükségképpen kissé egyéni bíráskodás alá kell esniük, amikor azon a bizonyos első bemutatkozós vacsorán megismerkednek, és szemvillogtatások keretében akár még össze is csaphatnak az emberi jellemek. Kivált, amikor a jövendőbeli após – amikor a hölgyek kimentek már az ebédlőből és ezáltal szabad, és védtelen támadási felületet biztosítottak önkéntesen, és védtelenül a magára hagyott udvarlónak, akkor lendül tulajdonképpeni trófeaszerző akcióba az adott após!

Először még csak kóstolgatja, ízlelgeti a zsákmányt: jobban, és minél alaposabban szeretné megismerni, majd amikor senki sem figyel már oda egy óvatlan pillanatban, mint a vércse, vagy a héja azonnal lecsap, és megkerülhetetlenül ítélkezik is egyúttal sanyargatott áldozata felett!

 

Nóra szkeptikus volt. Nem igazán volt oda egy nyüzsgő, és csupán csak önmagáért való, méhkaptár fővárosért, melynek egyetlen emigráns alanya saját maga. Úgy érezte magát ebben a pezsgő vérkeringésű nagyvárosban, mint aki szándékkal idegenbe tévedt, és nem találhat haza – legalább is egyelőre, mert karrierépítési feladatai vannak, melyeknek eleget kell tennie, és meg kell felelnie az önmaga elé állított mércéken. Talán inkább azoktól a felszínes, sok esetben szándékosan lekezelő, és flegma emberektől ment el a kedve, akik valami titkos tulajdonságuktól vezettetve azt gondolhatták, hogy mindent jobban tudnak mindenki másnál, és így megszerezhették a jogot, hogy az adott társadalmi piramis legtetején pávásodjanak!

Valósággal utálta azokat a hízelkedőket, akik csak kerülgettek egy konkrét témát, de nem mondtak semmi újat, csupán csak önmagukat kezdték fényezni nyálasan és reklámozni heves vehemenciák ádáz kíséretében. Még a finomkodó, szellemes iróniára is úgy tekintett – sok esetben -, mint az egyetlen bevethető, és nélkülözhetetlen fegyverre, ami kellő bizonyossággal elengedhetetlen, hogy önmaga szellemi fölényhelyzetéből lehetőleg ne billenthesse ki.

Most úgy döntött, hogy ad egy esélyt Kornélnak; elvégre még jócskán emlékezett arra a kissé kellemetlen időszakra, amikor a kiszolgáltatott egyedüliség burkában egymaga vackolódott, és mindennek egymaga kellett, hogy utána járjon – hiszen nem ismert senkit!

Néha komoly erőfeszítésébe került, hogy ne mosolyogjon bájosan Kornél minden egyes kissé különös, és megmosolyogni való furcsa helyzetein; amikor kihúzta előtte minden egyes alkalommal a széket, és mint egy főpincér, vagy inas kényelmesen meghajtotta magát, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne egy olyan közönyös, és érdektelen században, ahol a legtöbb ember csupán csak önmagával foglalkozik. Ehhez társult a kocsiból ki és beszállás, hogy ott is, mint valami udvarias és feltűnően szerénykedő vendég kinyitotta gavalléros figyelmességével az ajtót, mert úgy tanulta meg, hogy ezt így kell, és mert ezt így illik!

Két lábon járó Teddy-mackó; pufók, kellemesen pirospozsgás arc, bensőséges, meghitt tekintet, mely nem követel, de amibe nyugodtan bármikor bele lehet kapaszkodni, ha az embernek egy megbízható és őszinte igaz barátra van szüksége, és azok a feltűnően szőrös kezek, amik a maguk feketeszínű bolyhaival leginkább egy kiszolgáltatott, kis állatához hasonlítanak. Ehhez társult még az a kisfiús sebzett tekintet, mely egyszerre kért, fohászkodott megértő részvétért, elfogadó, önzetlen szeretetért. Nemcsak különös volt, de érdekes is ennek a rejtélyes emberkének a társaságához tartozni, és ami a legfontosabb Nóra egyáltalán nem unatkozott, ha találkozhatott vele. Kiskutyaszerű módon esetlen volt, és csetlő-botló.

Eleinte azt sem tudta mire vélni, hogy Kornél folyamatosan átállt a rejtőzködő életmódra; folyamatosan rejtőzködve közlekedett, mint attól kellene tartania, hogy bármi megszólíthatja, vagy felfedezheti. Mindenhova rohanva jött, és érkezett meg. Úgy csüngött Nóra színházban történt mindennapjainak történetein, mint egy folyamatosan szemmel tartó, jó szándékú figyelő ember, aki együtt érez mindenkivel, aki megtiszteli belső bizalmával. Boci-szemű, szomorkás tekintete azonnal felébresztette a másikban az együtt érző részvétet.

Igyekezett bátorító, támogató gesztusokat tenni, amikor Nóra elmesélte neki, hogy az első sminkórájukon véletlenül túl sok púdert, és alapozót rakott fel az arcára, így a színpadi maszkja valósággal folyékony masszává lett, amikor a színpadi világítást bekapcsolták, és verejtékezni kezdtek a táncpróbák alkalmával. Már-már hihetetlennek tetszett Kornél sármos, megnyerő, közvetlen, régimódias úriembersége, melyet a legtöbb esetlen valami szándékos szerénykedő gesztus leplezett.

Mint már az első néhány alkalom során kiderült hasonló gyökerei vannak – dolgozó munkáscsaládból rétegeiből jöttek mindketten, ahol az embernek mindenért keményen megkellett dolgoznia. Eleinte nagyon furcsának tetszett, hogy Kornél a maga túlzottan alázatos szerénységében alig merte megfogni Nóra hattyú-finom, egészen aprócska kezecskéit, aztán mégis mosolyféleség jelent meg az ajka szegletében, amikor a hölgy már kedvesen vaskos, ormótlan kajaiba karolt, és így próbáltak meg sétának alig nevezhető lépéseket tenni – hiszen Kornél szinte mindenhova általában rohanva közlekedett. Kornél ehhez még nem szokhatott hozzá!

Első igazi randevújukra kicsit kacifántos módon jutottak el; az előzetes – főként telefonos egyeztetések alkalmával -, melyre szorítkozhattak megbeszélték, hogy Kornél szívesen megfőzi Nóra kedvenc ételeit, és a slussz poén, hogy házi Somlói galuskával kedveskedik, mely Nóra egyik nagy otthoni kedvence volt, és amelyet Nóra annál jobban értékelt, Kornél minél jobban törte magát, hogy a romantikusnak induló este lehetőleg minél felszabadultabban, és kellemesebben telhessen el.

Nóra gyönyörű, mégis laza és egyszerű fekete ruhát választott erre az alkalomra; maga is érezte, hogy mintha a fekete alapszín remekül kiemelné átható, babonázó barna szemeinek a sugarát.

A kis panelszerű társasház kapucsengőjén benyomta a megfelelő gombot háromszor a biztonság kedvéért:

- Halló… Nóra vagyok… felmehetnek?

- Üdvözöllek… természetesen… kérlek, várj egy percet… - gyorsan benyomta a gombot, melyen egy aprócska fekete kulcsikon jelezte, hogy valószínűleg az nyitja majd a lenti ajtót. – Most jöhetsz!

- Akkor mindjárt ott vagyok nálad! – ellenállhatatlan kedvvel valóságos gazellaszökkenésekkel vette birtokba a liftet, mely felvitte a hatodikra. Úgy érezte, hogy egy örökkévalóságig tart, mire a kicsit rozsdásodásnak induló 89-es gépmatuzsálem fölvitte a kívánt emeletre.

Amikor megérkezett, és közvetlenül jobb oldalát szembefordult a biztonsági rácsozott ajtóval azonnal megpillantotta Kornélt, aki véletlenségből megfeledkezett, hogy levesse magáról a konyhai kötényt.

- Szia, drága Nóra! Hát hogy vagy? – alázatosan kezet csókolt, mely rögtön pirulásra késztette a másikat.

- Hát igazán köszönöm a gesztust! Köszönöm, nagyon jól érzem magam! – bár kétségtelen, hogy a hölgy kitűnő fizikális kondícióban volt, de gyönyörű ékkőszemein meglátszott, hogy aligha aludhatott néhány órácskánál többet az elmúlt zaklatottra sikeredett napokban; a szarkalábak, melyeket az alapozó púderrel kívánt eltűntetni mindent elárultak Kornélnak.

- De ugye nincsen semmi baj? – észrevette, hogy erőteljes, kicsit markánsabbra sikeredett hangja aggodalommal teli.

Nóra közelebb lépett; megfogta szőrös kezeit, és arcához emelte őket, hogy érezze a fekete bolyhok puhaságát.

- Megnyugtatlak, ha veled lehetek, mindig megnyugszom!

A másik gyorsan témát váltott, hogy így leplezze fokozódó idegeskedését:

- Remélem éhes vagy, mert szeretnék neked kedveskedni, és annyira szeretném, ha jól sikerülne ez a közös esténk! – egész idegeskedő, és aggodalmas testtartásán érződött valami belülről jövő kisfiús nyegleség, amit Nóra ellenállhatatlannak talált. 

Éppen ezért most megértőbbnek, és megértőn kedvesebbnek tűnt, mint valaha.

- Annyira örülök, hogy ezt mondod, mert úgy érezem, hogy most először a helyemen vagyok! – mintha máris kiteregette volna rejtegetett kártyalapjait, most azonban mégsem bánta, hiszen rájött arra, hogy megbízhat Kornélban bármikor.

Kornél betessékelte a finom hölgyet a lakásba, és közben már az előszobában álldogálva folyamatosan szóval tartotta, és magyarázott; hogy mikor épült ez a hangulatos múlt rendszerű panellakás, melyet az évek természetes könnyedséggel átalakítottak, hogy a bejárati ajtó mellett közvetlenül terült el az ő volt gyerekszobája, ami egyben a dolgozókuckó is lett később, és hogy a szülei valamikor mennyire boldogok voltak, hogy ebben a lakásban kezdhetik meg felépíteni közös jövőjüket, mely azóta kissé megkopott!

- Ezt a sok könyvet mind olvastad? – csodálkozón kitágult szemekkel miközben megszemlélte a hálószobában felállított könyvespolcot, mely valósággal roskadozott a szépirodalmi jellegű könyvektől, és főként azon irodalomtörténeti munkáktól, melyekre még a bölcsészkaron feltétlenül szüksége volt, és azután fájt volna a szíve megszabadulni tőlük.

- Igen, szakmai kötelességnek számított mindenben részletesen elmélyedni! De nagyon élveztem, és élvezem azóta is, minden szépirodalmi könyvet!

- Mindig szerettél olvasni?

- Nagyon jó kérdés! Hát… nem is gondolnád, hogy gyerekkoromban utáltam és édesanyám megvette az Ablakzsiráfot, és abból próbáltuk kitalálni, hogy az adott képek vajon mit is akarhatnak jelenteni!

- Oh! Várjál, ne mondd meg! Ezt ismerem! Akkor bizonyára a mosó Masa mosodája, és a Dörmögő Dömötör sem ismeretlen előtted! – incselkedett, és ebben a pillanatban bájosabb volt, mint eddig bármikor is.

- Igen! Csak tudod… az volt a probléma, hogy mikor suliba kerültem mi nem az ábécé szerint kezdtünk az olvasást, mint más ,,rendesebb” iskolákban, hanem színes képek alapján tanultunk meg olvasni!

Nóra érdeklődve hallgatta a számára egyre érdekfeszítőbb, és izgalmas részleteket sem takargató történetet.

Kornél arcában most volt valami megejtően, meghatóan kisfiúsra sikeredett vonás; mintha egy olyan árva fiúcskára hasonlított volna, aki folyton az édesanyját kéri, miközben a külvilág hárítani kénytelen!

- Te szegény! De ezért ezt az akadályt is sikerrel vetted nem igaz?!

- Igen… hát persze – mintha csak egy kellemetlen gondolatot szeretett volna önmagától elhessegetni.

– Az igazság az, és kérlek, hogy ne vedd önsajnálatnak, de nagyon nehéz és viszontagságos életem volt!

- Tökéletesen megértelek! Engem folyton csúfoltak az iskolában, mert copfos kislány voltam, és szemüveges is, és dadogtam, így logopédushoz is kellett járnom, de most már elég szépen sikeredett a beszédem!

Kornél ezen is meglepődött, mint általában azokon az egyszerű, ám őszinte tényeken, melyeken az emberek többsége általában nem szokott dicsekedni, mert inkább szégyelli a kegyetlen múltban történteket!

- Te mindig gyönyörű voltál, és az is maradsz, mert titkod az Őszinteség! – először mondta ki hangosan. Most egy szerelmes, tétova férfira hasonlított, aki bár nem kerülgeti a lényeget, mégis minden egyes szóért, amit kiejt keményen meg kell harcolnia.

- Ez igazán nagyon kedves és figyelmes! Megkérdezhetem, hogy mit fogunk vacsizni? Ne haragudj, de ma még szinte semmit sem ettem, és kopog a szemem az éhségtől! – már megint szabadkozott.

- Igen! A vacsora máris tálalva van, ha úgy gondolod! Ma spagetti a menü álá Bolognai! Remélem ízleni fog?

- Csak nem azt akarod mondani, hogy egymagad főztél?! – kapta fel a szemöldökeit, és lepődött meg jócskán, de annál kellemesebben.  

- Miért volna ez akkora tragédia?!  

- Nem semmi! Tényleg semmi gond, csak a legtöbb pasi egyáltalán nem tud még főzni sem, ehelyett inkább puccos, méregdrága éttermekbe fuvarozzák a lányokat, és kérkednek a bakszámlájukkal!

- Ezt is megértem! Akkor felkészültél?

Nóra elcsodálkozott:

- Mondd csak? Mire is?!

- Hát, hogy bevezesselek az étkezőbe, ahol enni fogunk!

- Oh! Hát… igen! – Kornél gavallérok udvarias módján karon fogta a hölgyet, és elkísérte pár lépésre álló étkezőig, melyet sötétbarna faburkolat tett még hangulatosabbá! Igaz a helység éppen a konyha és az előszoba közötti kis sötétre sikeredett kuckós helységet töltötte ki, ami miatt szükségszerű volt világítani, ha az ember megszerette volna találni a száját, de Nórát hatalmába kerítette valami ellenállhatatlan vonzalom a különös, és szinte gyerekesnek tűnő férfi iránt…

Kornél igényes egyszerűséggel terítette meg a kissé kopottas, nagydarab, és vaskos ebédlőasztalt, melyre selyemszerű abroszt tett; elővette az ünnepi étkészletet, melyet leginkább legfeljebb csak karácsonykor szoktak használni, és melyen nagyon jól érvényesült a smaragdzöld és az aranyszín összeállítás. Akár egy rokokó, vagy századfordulós porcelánkészleten.

Kedves figyelmességgel kihúzta a széket Nóra előtt, akinek ez az aprócska kis gesztus is nagyon sokat jelentett, hiszen az előző pasijai többsége úgy tekintett a nőkre is, mintha csupán a szexualitás tárgyai lennének nem pedig törékeny, érzékeny lélegző emberi lények!

- Köszönöm figyelmességedet! Ez igazán jólesik! – foglalt helyet az asztal egyik végén, mely közel esett az előszobához, miközben szoknyácskáját kicsivel feljebb húzta, hogy ne akadhasson bele semmibe.

- Ugyan, ugyan! Részemről a megtiszteltetés! – még most is érezte azt a kisebb kellemetlenséget, hogy mintha szándékosan nem tudna, vagy nem akarna feloldódni a kellemesnek ígérkező romantikus este hangulatában; pedig ha jobban meggondolta eddig alig találkozott egymással…

A Hifitorony berendezésből filmzenék immáron klasszikussá lett egyvelegei szóltak úgy, mint a Farkasokkal táncoló, az Utolsó mohikán, vagy a Gladiátor gyönyörű nimfaszólója – s ez is mennyire jellemző volt Kornélra; mintha nem is kellett volna szükségszerűen beszélnie, hiszen zenei ízlése most többet elárult róla rejtetten, mint bármi más!

Inkább Nóra volt az aki ,,levezényelte” az est további hátralévő kellemes beszélgetését, mert titkon megérezte, hogy a másiknak nehezére esik a kezdeményező képesség.

- …Szóval ott voltunk képzeld az Ódry-színpadon és együtt próbáltuk a Diótörőt közvetlenül a Homokember után.

A legtöbb növendék már tapasztalt vérprofizmussal rendelkezett ezen a téren, míg én a botcsinálta kis slampos kezdőcske ott csetlettem-botlottam a díszletek között, és csak a többszöri rendezői utasításra találtam meg a tényleges helyemet, amikor már kis híján mindenkinek az idegeire mentem! Szép kis művésznőcske vagyok nem?! – kicsit beletúrt a hajába, melyet óvatosan kiengedett lélegzetelállító kontyából, és a hatás maga volt a földöntúli mámor! Egyszerre magával ragadó és fenséges!

Kornél el volt ragadtatva; mint akit egyszerre babonázott meg a tudat, hogy egy ilyen csodálatos hölggyel együtt lehet, és aki azzal a semmivel sem összehasonlítható kedves közvetlenségével és mindig bájos kedveskedésével azonnal baráti hangot tudott megütni az összes emberrel, akivel csak ismeretségbe került.

Kornél úgy gondolkodott, hogy önvédelmi taktikába megy át azzal, hogy megbocsátható hibáira koncentrál; de utóbb lassacskán az is kiderült, hogy attól eltekintve, hogy Nóra sokszor elfelejtette bezárni maga mögött a saját lakása ajtaját, mellyel indítékot biztosított a tolvajoknak és betörőknek – attól eltekintve, hogy szinte gyerekes naivsággal sok esetben hagyta, hogy merő jóhiszeműségből kihasználják -, egyetlen mélyenszántó, vagy felkavaró hibát nem talált kellemes jellemében.

- És csak úgy egyik pillanatokról a másikra – érted -, belecsöppentem abba a felnőttes világba, melyről addig kamaszként fogalmam sem lehetett!

- Nagyon sajnálom, hogy olyasmiket kellett megélned, melyek felkavaróak lehettek a számodra! – fogalma sem volt, hogy ezt most miért mondta? Egyszerűen csak kicsúszott a száján.

- Semmi baj! Én tudod… már úgy vagyok vele, hogy egy emberi leckével több! Hiszen az ember mindig tanul valamit az élet rendjében, és felesleges sopánkodni, hogy ,,persze más milyen könnyen boldogul” Szerintem ez is egy baromság! A lényeg, hogy az ember rakja oda magát minden élethelyzetben maximálisan és akkor mindegy, hogy nyert vagy vesztett! Nincs igazam?! – fordult feléje, és ahogy Kornélra nézett volt valami néma bátor biztatás, önzetlen adakozó szeretet csodálatos tekintetében.

- Ez is nagyon érdekes!

- Tudod volt valami romantikus vadság abban, ahogy a legtöbb pasi az udvarlási szokásokat intézte! – elgondolkozott. Még nem tudta, hogy mennyit árulhat el a másiknak múltjából, de kezdett feloldódni.

Kornél kinyitott a maga szerencsétlenkedésével egy üveg kölyökpezsgőt, és igyekeznie kellett ügyelni testi épségére, ha nem akarta, hogy kiverje a dugó saját két szemét; s mivel nem tudhatta, hogy a másikra hogyan hat az alkohol tudatmódosító hatása; különben sem szerette, sem az enyhén spicces embereket, sem a zsonglőröket, akik a mellék helységben hódolnak elfogyasztott italmennyiségük minél látványosabb megszabadulásának.

- Tessék kérlek, parancsolj! – gyönyörű hosszanti vékonyított kristálypoharakba töltötte a kellemesen buborékos, pezsgő italt, és kedveskedőn feléje nyújtotta.

- Kitűnő évjáratnak ígérkezik! – jegyezte meg szellemes eleganciával a hölgy, akinek annál jobban esett, hogy ez a kissé tétova és szinte gyerekes fiatalember nem akarja már a legelső alkalommal lefektetni!

Elmosolyodott bájos önkéntelenséggel és megfogta Kornél tördelő, szőrös kezét; hősünk úgy érezte magát, mintha egyenesen a Gilgames című eposzból lépett volna elő, és Enkidut alakítaná, akit sárból, és földből gyúrtak, és aki szintén burjánzó szőrdzsungelekkel rendelkezett.

- Tényleg! És neked hány igazi, és amolyan komoly barátnőd volt kedves barátom?

- Hát… az igazság az, hogy nem biztos, hogy elfogod hinni… de volt valaki előbb a gimiben, aztán már az egyetemen is csak tudod… egyiküknek sem szóltam, csupán bugyuta verseket írogattam nekik, mert azt hittem, hogyha elolvassák, megfogják érteni, hogy mennyire nélkülözhetetlenek lettek volna számomra azokban a kissé kacifántos időben.

- Ah! Szóval már te is a suliban kezdted! – huncutkodott szemeivel.

- Nem mondanám… de nagyon szerettem volna olyan tartós barátságfélét, amiből esetleg talán még lehetett volna valami…

- Akkor mi volt a baj?

- Szerintem egyszerűen csak az, hogy annyira betojtam, hogy senkihez nem mertem már közeledni, mert nagyon nehezen tudok csak megbízni az emberekben! De kérlek, ne vedd magadra!

- Nem kérlek! Erről szó sincs!

- Akkor jó!

- Megkérdezhetem, hogy utána randiztál-e, vagy volt-e valakid? – érezte, hogy vékony jégen táncol, ami a másik érzelmi életét illeti, és bármikor beszakadhat alatta az ingatag talaj, ha nem vigyázz.

Kornél elterelő mozdulatot csinált – hiszen mindig kellett valamilyen manipulatív tevékenységet csinálnia, hogy elterelje a kéztördelésről a figyelmét: megfogott egy kanalat, és mintha csak valami jópofa nép hangszer lenne a szövetnadrágos lábán kezdett dobolni vele.

- Nem dehogy! Azt hiszem egy ilyen magamfajta embernek – ahogy apám mindig is emlegette -, e földön nem terem babér! Tudod, egész életemben azt láttam, hogy a szülei melóztak szakadásig, amiből viszont nincsen kiút sehova! És… szóval… én úgy gondolkodtam és lehet, hogy naiv és hülye is vagyok, de… szerettem volna megteremteni valamit saját önerőmből! Ha érted mire gondolok?!

- Tökéletesen, és szerintem nincs is ezzel semmi gond!

- Nem! A gond ott volt, hogy sokáig úgy gondoltam, hogy apám a maga telhetetlen maximalizmusával; mert az öreg azt gondolta, hogy ha diplomám lesz már állásom is lesz, és dolgozni tudok -, nem kell egy koloncot még pluszban eltartania, aki csak púp a nyakán!

- Szerintem nagyon szigorú vagy apádhoz!

- Lehet! Viszont apám szerintem ott hibázott, amiből később sem engedett, de sajnos nem is tanult, hogy nem ismerte eléggé a fiát! Én pedig túlzottan önfejű, makacs, és konok voltam ahhoz, hogy beengedhessem a magam szűkre szabott, egyéni világába.

- Hát ez tényleg nagyon szomorú! Kérlek, ne haragudj rám, amiért felhoztam! Bocsáss meg! – kedvesen tenyerébe vette a másik kezét, és simogatni kezdte, amitől a másikban feltámadtak eddig ismeretlen érzések.

- Szerintem az öreg egyszerűen csak nem tudott fejlődni a világgal! Vaskalapos volt, és megmaradt ilyennek! Pedig nagyon jól tudta, hogy mi mostanság a helyzet: akinek nincsen bizalmi kapcsolata, vagy protekciója az egy fabatkát sem ér!

Nóra kicsit csóválta fejecskéjét, hiszen nem volt kötelező mindennel egyetértenie, ami négyszemközt elhangzik közöttük. Kis időbe telt mire átgondolta az elhangzottakat, és újból megszólalt:

- Figyelj csak Kornél! Szerintem ebben nincs igazad! Az ember igenis próbálja meg a küzdést, és ha végképp úgy érzi, hogy annak ellenére, hogy mindent megtett, és nem jöttek be a számításai, vagy az elképzelése akkor sem feltétlenül szükségszerű, hogy elkeseredjen, és kiforduljon magából! Nem igaz?! Elvégre megtett mindent!

- Lehet, hogy az a baj, hogy későn érő típus vagyok! Míg egyesek harmincéves korukra már igazgatói bársonyszékekben csücsülnek, addig a magamfajta szerény értelmiségiek elég, ha táppénzt, vagy munkanélküli segélyeket kapnak!

Nóra ivott még egy kis pezsgőt; könnyen megtehette, hiszen alkoholmentes volta miatt nem szállt a fejébe, és nem lett tőle kacérabb!

- …Na, és most mi a helyzet? Veled és a Világgal?

- Hát… azt mondanám szerénykedve, hogy ez nagyon változó!

- De azért, mégis?

- Azt mondanám talán, hogy az egyedülálló pasik magányos kasztjához csapódtam, és néha kikészít a magány, mégis szüntelen vágyok arra, hogy magam legyek, mert ilyenkor jobban átláthatom a dolgok apróbb, bonyolultabb összefüggéseit.

- És nem érzed magad néha kissé… magányosabbnak, mint mondjuk a többség…?

- Néha őrülten hiányzik az édesanyám! Tudom, mit gondolsz, de már rég leváltam, de mégis anyával mindent megtudtam beszélni! Egyébként nagyon sok mindent írogatok változatosan. Van tévém, rádióm is, ahogy te is hallhatod! Be van kötve a szélesvásznú internetkapcsolat, és a PC-játékok a gyengéim! Régebben imádtam rajzolni, és sokáig úgy volt, hogy a Képzőművészeti egyetemet is megpályázom!

- Mégis? Mi történhetett? – emelte tágra kíváncsi, ugyanakkor érdeklődő tekintetét.

- Hát, ami mindig történni szokott, ha letörik az emberben a lelkesedést, vagy az optimista életkedvet! A visszajött hivatalos levélben közölték, hogy roppant tehetséges vagyok, de nem látnak bennem elég inspiratív fantáziát a folytatáshoz! Hát, csak ennyi!

- Jaj, te szegény! Ne haragudj, hogy felhoztam!

- Tényleg semmi baj! Így lehet megismerni igazán a másikat, vagy nem?!

Pillanatnyi csönd ereszkedett rájuk, amit Nóra azzal igyekezett agyonütni, hogy gyönyörű gesztenyenagyságú szemeivel még jobban bandzsító hadműveletbe kezdett a másik rekeszizmai ellen, hogy jobb kedvre derítse, és ezzel is picit oldhassa a feszülő gátlásokat.

- Nagyon jól éreztem magam ma este drága Kornél! És bár sok fontos témát sikerült megvizsgálnunk kicsit közelebbről is én úgy hiszem, hogy a tartós, őszinte barátságunk már most a kialakulás stádiumába léphetett! – finoman megérintette a kezét.

Kornél azzal a hamisíthatatlan sebezhetőséggel felnézett rá, melyben lényének egyetlen kisfiús titka lappangott…

- Nekem is nagyon fontos a barátság, hiszen olyan kevés volt belőle szinte mindig is!

Nóra zavarában fészkelődni kezdett a székén, majd remek kisegítő ötlete támadt:

- Tudom, hogy ez nem ilyen formában szokás de… esetleg felkérhetnélek egy tánc erejéig?

- Hát, azt hiszem ez egy remek ötlet! Boldogan!

Kornélt mintha egyik pillanatról a másikra kicserélték volna keringőt lejtett, és szinte úgy szárnyalt és suhant a nappali faburkolatú padlóján, mint a legprofibb versenytáncosok egyike, aki elfelejtette túlsúlyproblémáit és a világ összes bűneit.

- Fantasztikusan táncolsz kedves barátom!

- Csak téged próbállak követni! – jegyezte meg szerénykedve még mindig.

- Akkor én is szeretnélek magamhoz meghívni! Persze csak, ha nincs ellenedre!

- Oh! Hát hogyne!

Most olyan felszabadultan érezték magukat, mintha áttáncolnának vélt, vagy való problémáik felett…

 

 

 

 

 

 

 

 

Megtekintések: 5

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

Nincs ma születésnapja senkinek

LINKPARTNEREINK

Függöny webáruház

Textilek
Lakástextil méteráru

Linképítő, linképítés Patchwork, foltvarrás
Tuti Linkek Dimenziók
Rókalyuk
  Méteráru Webáruház
Olcsó függöny anyagok

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2017   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek