4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

                                                    17.

 

 

Nóra szülői házában szobáját – ahol Kornél még csupán most járhatott először -, egy afféle padlásszobából alakították ki lakható, és lakályos, igazi, kis kuckós otthonná!

S nagyon jó volt, hogy előre már megbeszélték, hogy Nóra majd érte jön az otthoni kocsijával, mert különben azt se tudta volna, hogy merrefelé induljon el!  

Míg el nem készültek a munkával, amit főként az apja, és a nagyapja segédletével munkálkodtak ki, addig Nóra a nappali szoba kicsivel tágasabb helységében kapott átmeneti, és ideiglenes menedéket: csupán egyetlen matrac volt mindösszesen otthona! Ezen tanult, ha kissé megfáradtan hazajött az iskolából, ezen pihengetett, mert ebéd után kötelezően előírt szertartásnak minősült a családban a pihenő, hogy jobban fogjon az agy, és könnyedébben fogadhassa be az értelem szikragyújtogató gondolatait.

Az embernek itt olyan érzése támadt, mint aki szőnyegről szőnyegre szökdécselt, és egyensúlyozott természetesen levetett cipős lábaival, hogy az egyébként felesleges koszt, és piszkot már nem hordja be.

A szőnyeg alatt fás burkolatú, kemény padló helyezkedett el, a lakás szinte majdnem minden szegletében – kivétel a konyha, mert oda csempe került! Hogy a takarításnak is nyoma maradjon, amit a hetenként megejtett fölmosás volt hívatva elősegíteni. A bútorok, és az egyéb dolgok mégis mindig a patyolattisztaságtól ragyogtak, különösen akkor, ha vendég tisztelte meg a ház elejét, mint most is!

- Igazán nagyon örülök drága Kornél, hogy eltudott jönni! – áradozott már a bejárati kapuban róla Nóra édesanya, aki nem győzte csitítani a kiskutyát, aki ideges vartyogásával, és mérgelődő vakkantásaival azt képzelhette, hogy legalább is ellenség tör a házra, és első számú feladata, hogy szeretteit megvédelmezze tőle.

– Bujon csak be nyugodtan, és bátran! Addig én lefogom a Csöpit! – görcsös igyekezettel szeretett volna mondatainak eleget tenni, de valami gubanc lehetett a pórázzal, mert a kiskutya hirtelen úgy meglódult, hogy semmivel sem törődve egyenesen Nórához szaladt, és farkát előnyös helyzetben kezdte ide-oda riszálni a kapott jutalomfalat reményében.

- Sajnálom drága Csöpi! – mutatott Nóra kifordított fekete kosztümnadrágja zsebeire -, most nem hoztam neked semmit! De, ha jó fiúcska leszel, akkor esetleg kaphatsz tőlem egy kis nyalánkságot, amint a vacsora véget ér.

A kiskutya ezt valami szemtelenségnek, legalább is személye ellen elkövetett erőszaknak érezte, mert az ugatása nem hogy csillapodott volna, de még inkább rákapcsolt, és most már ítéletszerűen egyenesen Kornélt fenyegette, aki érezvén a közelítő törpe veszedelmet, azonnal kihátrált a kerti kis kapun kívülre, egyenesen a nyílt utcára, ahol legalább még átmenetileg biztonságban lehetett.

- Hát te meg hova sántikálsz?! – szegezte neki a kérdést Nóra, akivel már igaz ugyan, hogy beszélgettek az állatokról, de valami miatt jóformán eddig csak kerülgették a saját állatka gondolatát, ami Kornélt cseppet sem dobta fel. Most már Nóra is kezdte kapizsgálni, hogy miért!

– Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy félsz egy ilyen pici, ártatlan kiskutyától? – csodálkozott, és nem győzött a rohamosan torkából előtörő, jóízű nevetésre gyeplőt tenni. – Ez gyerekes! – Aztán úgy kirobbant belőle a kellemes csilingelő nevetés, mintha csak valami egy nagyon jó viccet hallott volna:

- No, ilyet se látni mindennap! – felülkerekedett benne az ártatlanokat a végsőkig megvédelmező, harcos angyali szemlélet, mert türtőztette magát, majd így szólt:

- Jól van! Kérlek, várj egy pillanatot, amíg elcsalom a fészerig, és akkor majd édesanyám int neked, hogy bemehetsz a lakásba! Így jó lesz?!

A szemlátomást heves verejtékezésnek induló, és roppant céklavörössé vált fiatalember némán igyekezett bólintani, ami sokkal inkább az adott helyzetbe való kényszerű belenyugvásnak volt egyfajta különös vetülete, de semmi esetre sem konkrét beleegyezésé.

- Rendben! – nyögte ki alig hallhatóan, mert a folyamatos, kellemetlen kutyaugatás már szó szerint az idegeit ostromolta, arról nem is beszélve, ha az egyik kutya rákezdte az egyik utcában, akkor mintha csak zenekari főpróbán lennék, ahol mindenki igyekszik megtalálni a kellő alaphangot a többi kutya, és háziállat is elkezdte a maga librettóját, hogy csak úgy zengett az egész utca.

Nóra, mint gondoskodó, felelősségteljes háziasszony azonnal megfogta a kiskutya övénél fogva szőrös fejecskéjét, és elvitte a hátsó udvarban felállított fészerek felé, az ólak mellé, ahol népes tyúkanyók vidám sereglete kapirgált, és most élénk kotkodácsoló hangokkal traccspartit kezdtek tartani, és éberen figyelték az ifjú hölgy mozdulatait.

Hogy Nóra édesanya megnyugtassa a kisebb halálfélelmet átélt fiatalembert igyekezett odaadó szívűen megnyugtatni:

- Ne izgassa magát drága Kornél! Az én lányom mindig tudja, hogy mit kell tennie! Pár pillanat, és meglátja, bejöhet a házba! – S ebben nem is hazudott, mert amint Nóra a fészerek körül játszadozott egy kicsit a kiskutyával, hogy kellőképpen kifárassza, addig a jóravaló anyuka becsalta a félénk, állatoktól rettegő, városhoz hozzászoktatott fiatalembert az előszobába, hogy kicsit kifújhassa magát.

- Feltételezem drága Kornél, hogy gyermekkorában már sok kutyaugatást hallgatott! – Vonta le konkrét következtetéseit az asszony hangsúlyozottan de egyáltalán nem bántóan.

- Azt hiszem! – mintha harapó fógóval húzták volna a fogait, most úgy esett ez a kijelentés.

- Emiatt fölösleges szégyenkeznie drága Uram! Hál’ istennek nem vagyunk egyformák! Nem szeretnék tolakodni, de mi történt önnel gyermekkorában, hogy ennyire retteg és fél az állatoktól? – kockáztatott meg egy kérdést.

- Nézze, kérem, ez roppant kellemetlenül érint engem, és nem is szeretek erről a dologról igazán beszélni, de legyen elég annyi, hogy majdnem minden szünidőmet a nagymamám kertes házában töltöttem, és ott számtalan állatfajta megfordult a ló, és a tehén kivételével, és engem már akkor sem igazán szívleltek az állatok…

A gazdasszonynak álcázott asszony jóízűeket kuncogott visszafojtottan nehogy megbántsa a félszeg fiatalt, de azért jól megérezhette, hogy ez a különös, és szemlátomást a saját árnyékától is könnyedén megijedő, félszeg városi ember több mint valószínű, hogy nagy hatással lesz a lánya további fejlődésére.

A bejárati ajtó most kinyílt, és egy hórihorgas, mokány, testes, csupa szőr ember jött be hatalmas lépteivel az aprócska szobába.

Az idősebb Zakarka Tibor volt az Nóra apja. Ha ez ember nem ismerhette volna, akkor is látta rajta, hogy komorló szemöldöke érző szívet takar, mert ez az ember mintha folyton saját magát emésztette volna a történtek miatt; mintha mindennap jelentősen megbánta volna, hogy kamion sőför lévén állandóan útra kényszeríti a pénzkereset, és talán éppen emiatt nem tölthet elegendő, és tartalmas időt szerető, kis családja, meghitt melegében.

Látszott rajta, hogy lelkiismeret-furdalása csaknem összeroppantja, és ha nem lett volna mellette szinte a végletekig hűséges asszonya – meglehet, hogy ez előbb következik be, mint arra bárki is számított volna.

- Jó estét! – kissé morcosabbra sikeredett a köszöntés! - Hát a Nóra meg hova lett? – szívéhez mindig is közelebb állt az elsőszülött lánya, ami miatt fiára – úgy érezte sokszor, hogy nem is maradhat igazán ideje, de a kettősség, hogy fia, és lánya is születhetett mindenesetre jóleső érzéssel töltötte el, hiszen előbb, vagy utóbb csak lesz valaki, aki majd továbbviszi az adott vérvonalat.

Kornél a maga kissé esetlen, és tartózkodóan udvarias módján természetesen felállt.

Ezekben a jelentős percekben kicsit úgy is érezte magát az egyszerre feltámadt, vizslató szemek ádáz kereszttüzében, mint egy elítélt, aki a sortűzzel néz szembe, és akinek semmi egyéb ötlete még nem támadt, ha az osztag karabélyai csütörtököt mondanak!

Előrenyújtotta szőrös kezét: most mintha elfelejtette volna, hogy általában, ha valaki kezet fog, akkor szokványosan a jobb kézzel cselekszi azt meg, először a ballal kívánt lendíteni, mintha pofon akarna csapni valakit, vagy valamit, de aztán gyorsan kapcsolt, mert végül a jobb keze maradt pillanatokig a levegőben.

- …És Önben, kedves uram, kit tisztelhetek?! – vette kissé köszörülősre a hangját.

- Khm… Kornél vagyok, és a művésznővel barátkozom! – nyögte ki, nagy nehézségek árán, mert titokban talán még mindig azon reszketett, hogy mi lesz akkor, ha Nóra még mindig nem tudta kellőképpen elzárni a fenevadat a fészerben, és esetleg kiszabadul…

- Á! – csapta össze két, vaskossá sikeredett tenyerét az apa. – Szóval maga lenne az? – kérdése sokkal inkább sajnálatot, lemondást fejezett ki, mint meglepetést, vagy ujjongó örömöt.

Ezen az emberen csak most látszott meg igazán, hogy az elképzelt ember – akit tudvalevően egyetlen, elsőszülött lányának szánt -, sokkal jobban érvényesült álmai mezején, mint a nyers valóságban. És egyáltalán nem így képzelte el jövendőbeli vejét.

- Én is nagyon örvendek! – hajolt most meg kicsit engedelmesebben a fiatal volt tanár. Mintha osztályfőnök előtt állna, akinek mindig számít ítéletszerű válasza.

Hogy elejét vegyék az átmenetileg felfüggesztett, és most még jó hangulat elromlásának a szinte mindig gondoskodó felesége azonnal eléje ment a dolgoknak, hogy mentse a még menthetőt:

- Drága jó uram, természetesen azt szerette volna elmondani Önnek drága Kornél, hogy kifejezetten örül a látogatásának! Igaz papa?! – úgy nézett rá, mint aki feltétlen engedelmességet követel.

A fiatalember kényszeredetten, grimaszosan torzítva mosolygott. Egy belső hangulata mintha mindig éber fegyelemmel figyelmeztette volna, hogy itt nem biztos, hogy szívesen látják. De nem engedhette meg magának, hogy ne uralkodjék az érzelmein: elvégre ezek a kedves emberek az általa rajongásig imádott, és tisztelt hölgy szülei – és fontos az összetartozás, mely minden kis közösség saját meggyőződése!  

- De hol késik már ennyi ideig ez a lány? – méltatlankodott a háziasszony. – Legyetek csak türelemmel! – magára kanyarította valaki viseletesebb ruhát, mert nem szerette volna bepiszkítani az ünneplőjét.

– Megyek, és megnézem! Addig beszélgessetek csak nyugodtan! – De mielőtt kilépett volna az ajtón, félúton még halkan odasúgta az urának:

 - Apus! Ha megkérhetlek, ne ijeszd meg nagyon ezt a rendes, rokonszenves fiatalembert! Ne kelljen már az első alkalommal csalódnia! – Fogta magát és kiment.

A családfő, mintha csak ezt a nagyon sebezhető időpontot használta volna fel arra, hogy totális támadást indíthasson egy végtelen magára hagyott ember ellen, akivel még csupán most találkozhatott először, viszont még nem ismerhette.

- Szóval, édes egy kómám! Mi vagy te civilben, ha megkérdezhetem? – leült az asztal végébe, de mintha maga is megfeledkezett volna az illemről, hellyel nem kínálta meg a kedves vendéget.

- Jaj! Látod, látod! Minden kimegy már abból a rusnya, feledékeny fejemből! Ugye iszol velem egyet?! – sunyító dió szeme valami ravaszságban sántikált, és ezt Kornél is tudta.

- Köszönöm a szívélyességét, de nem kérek semmit köszönöm! – hárította el magától.

- Hát osztán milyen egy férfi vagy te, hogy még egy kupica diópálinkát sem tudsz fölhajtani?! – méltatlankodott a másik. Hátrament a kis kamrába, amit a konyha hátsó részében alakítottak ki, és ahol az élelmiszerek valóságos Kánaánja feküdt: jól besózott szalonnák, szárazkolbászok, és kígyózó, vastagrudas, paprikás szalámik függeszkedek a fás rudakon, melyeket praktikus céllal szerelt fel még hajdanán Zakarka apósa, aki szintén nem szívlelhette vejét.

- No, édes komám! Kóstold csak ezt meg! – s kényszerítően eléje tolta a csurig teli töltött feles poharat. Ő kertelés nélkül egy hajtásra – mint szokta -, kiitta, és most jogos huncutsággal elnézte, hogy a tétova tanár habozik, mert még életében nem ivott alkoholt, de más szeszes italok élvezetétől is messzemenőkig távol tartotta magát, hiszen nem különösebben szerette a részeg, és kótyagos fejű embereket.

Még szerencse, hogy az állatokat ellátó Nóra időközben még szerencsésen visszaérkezett a fészeres udvarból, ahol bezárta a kutyaólba a kiskutyát, hogy a vendég kényelmet ne zargassa. Most csimpaszkodva csókolta orcán rég nem látott apját:

- Szia, apu! Hogy vagy? Sikeres volt az utazásod? – s mint régen nem látott, kedves közeli családtagot üdvözölte az apját, és most arra készült, hogy bemutassa az időközben egymást kóstolgató embereket. – De, ha már így összejöttünk, kérlek, hadd mutassam… - az apja tüstént leintette.

- Ne is fáradj édes kislányom! Már kezet nyújtottam ennek az embernek, akiben annyi kurázsi sincs, hogy megigyon az egészségemre egy kis jóízű diópálinkát! – ismét leült szokott asztali helyére. Mintha nemcsak a dolgokat, tárgyakat, de az embereket is a megszokott módjukon sajátította volna ki.

Több se kellett a tűzről pattant, talpig karakán, és vagány hölgynek úgy fölkapta a feles poharat, hogy barátja nem győzte nézni, és csodálni, amint az égetett, húzós szesz aprócska, és kecses ádámcsutkáján végignyargalászik, és étvágyat gerjeszt a hasában.

– Ez igen! Ha én csináltam volna, akkor se lenne jobb! Eredeti dió! – Jóleső, otthonos érzéssel lette le az immáron kiüresedett poharat, és nézett egyenesen farkasszemet követelőző apjával.

- No, meg vagy elégedve apu?! – asztalhoz ment, és mint aki szkanderezni készül asztalra tette soványka, és törékeny két kezét.

- Ezt nevezem! Ez az én lányom! – s ezt a kissé mindent magának követelő birtokviszonyt immáron csupán neheztelőn egyedül lánya kérte ki magának.

- Azért őszintén remélem, hogy ti jó barátok lesztek! – s kedvesen mosolygott Kornélra is.

- Hát eddig a kedves barátod még nem tűnt ki semmi biztatóval! Hallod-e?!

- Ne is féltsd őt annyira! Ha egyszer valamibe belefog, azt rendszerint kellő profizmussal el is végezi. Tudod, most csak szerénykedik!

Az öreg megvakarta a feje búbját, mintha csak egy régi családi hagyományt szeretett volna újból feléleszteni, majd összekulcsolta két tenyerét, hogy valamivel átmenetileg lefoglalja tevékeny kezeit, és lányának szögezte a kérdést:

- Á! Szóval azt mondod, hogy most már hosszú távra szeretnél tervezni?!

- Így van! Különben is! Már felnőtt nő vagyok, és tudom azt, hogy szerelem nélkül fölösleges házasodni!

Az öregen hirtelen olyan mérvű sápadtság vett erőt, mint akinek hirtelen leesett a vércukorszintje és a világ számára csupán fehér-fekete foltok kusza egyvelege lenne.

- Kislányom! Ugye most csak tréfálsz?! – nyelt egyet, mint akinek a torkán akadt egy falat.

- Eszemben sincs! Ha én egyszer úgy döntök, hogy megakarok állapodni valaki mellett, és szeretnék családot akkor az úgy is van! – sokat jelentőn megszorította Kornél verejtékező kezét, de úgy, hogy kis híján az összes vér elszállt belőle.

Az apja csak mereven bámult maga elé ettől kezdve a vacsoraidő alatt, és tiltakozón egyre csak duzzogott. Mintha önmaga sem szerette volna elhinni, amit most egyetlen, rajongásig imádott lánya mondott neki, és aki legszívesebben megtorló bosszúterveket forralt volna magában a kellemesnek indult együttlét halotti tor komorságához lett hasonlatossá.

Hogy a vérre, és keserűségre menő helyzetet valahogy épp ésszel meg lehessen úszni, és a kedves vendég se távozzon kellemetlen szégyenérzettel a szívében a ritka furfangos, leendő anyós vetette be magát erre a nemes célra: egész álló este, amit a kis családi társaság tagjai elfogyasztották a fenséges ételeket, és elpakolták maguk után a tányérokat, és a mosogatást Nóra öccsére Józsira bízták, aki kellemetlen kötelességének tett így eleget, - a szemfüles anyós igyekezett minél intenzívebb keretek között szóval tartani lánya időközben előléptetett lovagját:

- …És mondja csak drága Kornél, ön hol nőtt fel? – kíváncsian tágra nyitotta pupilláit, és kedvesen szemlélte, amint a fiatalember belefogott a cirkalmasnak ígérkező történetmesélésbe.

- Eredetileg Óbudán születtem. Pontban fél tizenkettőkor, és több mint valószínű, hogy ezért igyekszem előnyben részesíteni az ebéd előtti étkezéseket! – próbálta volna kicsit oldani az időközben föltorlódott, negatív feszültséget, mely szinte, mint a süllyedő hajót a víz, hamar ellepte a meghitt kis helyiséget.

- Hát ez érdekes! Figyelj csak mama – szólt a farkasszemező idősödő anyának, aki kíváncsiságában szintén megtisztelte az asztalt. – Ugye valamelyik heted ízig visszavezetett rokon szintén óbudai, igaz-e?!

A mama kicsit elbóbiskolhatott egész este hallgatni a kisebb-nagyobb anekdotákat, és történeteket, mert kellemesen elszunyókált, és akkor sem vette észre mikor hozzá beszélnek, amikor lánya igyekezett enyhén megkocogtatni az asztalt, hogy átmeneti sikerként fölébressze meghitt álmaiból.

- Krr! – horkantott egyet -, mi tetszik fiom? – nyitotta ki, de csak félig a szemgödreit.

- Éppen azt mondogatjuk mama, hogy ez a fiatalember is Óbudán látta meg a napvilágot!

Az idősebb mama, mintha meg sem hallotta volna, amit az imént mondtak neki; jóízűen hátradőlt a székében és ismét átengedte magát az álom kábító képeinek, azért mielőtt behunyta a szemeit, még odavetette: - Akkor jól van fiom!

A jövendőbeli anyós kissé szégyenkezett is miatta, hogy a kezdeti lelkesült kíváncsiságát az egyszerű, és könnyedén jövő álom ennyire elaltatta, és nem győzött mentségeket kitalálni, hogy a tanár érdeklődését lecsillapítsa.

- Tudja kedves Kornél, ez azért van, mert a mama már igen-igen idős, és nehezen bírja az unalmas szólamokat! Néha felébred egy kicsit, körülkémlel, akár egy kisgyerek, majd visszafekszik a helyére! Elnézését kell kérnem a történtek miatt! – hevesen tördelni kezdte a kezeit, ami több mint valószínű, hogy Nóra is az édesanyától örökölhetett.

Józsi végzett a mosogatással, mert most nagy svunggal csörtetett be, és keresett valamit volt ülőhelyén, amit valószínűleg elfelejtett magával vinni: - Bocsánat, csak keresek valamit!

Az édesanya összehúzott, nagyon szúrós szemöldököket meresztett rá, és kicsit ideges arckifejezést öltött, ami annak volt a kifejezése nála, hogy mindenesetre illik bemutatkoznia.

- Oh! Bocsásson meg! Egyébként Zakarka József vagyok! A Művésznő kisöccse! A barátaimnak csak Józsi, de túlzottan nincsenek olyan sokan! – az erőteljes csontropogtatósra sikeredett kézfogás után már viharzott is el.

- Jaj, jaj! Hát mondja meg ön drága Kornél! Hát nem javíthatatlan ez a gyerek! – enyhébb bosszúság ütötte fel a fejét a hangjában. – Csak így elmenni, amikor tisztelt vendég érkezett a házhoz! Nahát! Ez nem illendő!

- Igazán nem történt semmi baj! – igyekezett mentegetőzni, de csak óvatosan.

Nóra megszorította a kezét, éreztetve vele legmeszebbmenő egyetértését, amiért ennyire alkalmazkodóvá vált, szinte pillanatok alatt, és ami talán a legfontosabb nem ítélkezik fölöslegesen.

- Akkor én megmutatnám, ha szabad drága barátomnak a lakás többi részét! – ajánlkozott kedveskedőn Nóra.

– Ugye te is már nagyon kíváncsi vagy rá. – Szándékosan el akarta vinni az asztaltól, mert rájött arra, hogy amikor Kornél belekerült egy kisebb, összeverődött, akár baráti, vagy jelen esetben családi társaságba, akkor rendszerint az következett, hogy egyáltalán nem találta benne a helyét, és csak ült-ült jóformán egész este egymagában és senkit, sem mert megszólítani, vagy adott esetben beszélgetést kezdeményezni!

- Az nagyon jó lesz aranygyerekem! – így az édesanya. – Menjetek csak, fiatalok vagytok! – mosolygott elbűvölően, de mosolya sokat sejtetőre sikeredett…

A lakást szemlátomást egyáltalán nem a családfő ízlését dicsérte, de sokkal inkább a hölgyek kifinomult eleganciáját, némi vidékies, táj beütéssel.

A legtöbb ember egyszerű otthoni ruhájával, és otthonkás mozdulataival éppen bele is illett az adott környezetébe. Nem úgy a Zakarka család. Itt – hála a hölgyek kifinomult esztétikai szellemének, és szépirodalmi jártasságának -, minden egyéni bútordarabnak sajátos története volt, ami nagyon a szívükhöz nőtt az évek hosszú során.

Kornél, ahogy mindig csak aprókat lépkedett, mert önmagában mindig édesanyja mondása vésődött az eszébe:

,,Fiam! Jegyezd meg! Ha barátnőd lesz, soha ne engedd meg, hogy rohangálj, vagy szaladgálj össze-vissza! Mindig igyekezz vele egyszerre lépni, és akkor vélhetőleg nem is lehet semmi baj!”

A bájos, ifjú hölgy, aki titokban persze mindig kicsit játékosabbra igyekezett fogni a lábát kackiás eleganciával szökkent egyik szőnyegszigetről a másikra, mintha csak ugróiskolázásban szeretné magát továbbfejleszteni, és most tüneményesen várja az elismerő bókok halmazait.

-… Hát ez itt a nappali! – mutatott kitárt karokkal körbe. – Az ebédlő nagyobb részével már bizonyára te is megismerkedhettél, amikor ott voltál!

- Igen. Az is nagyon tetszett!

Hősünk egyébként először fordult meg egy olyan vidékies háztartásban, ahol a fotelokat, és a garnitúrákat különböző népi hímzések egész gazdag választéka borította ízlésesen. Sokatmondó adalék volt ez számára. Még akkor is, ha eleinte nem akart leülni, nehogy összegyűrje ezeket a fantázia gazdag hímzéseket.

- És mit szólsz az öcsémhez, Józsihoz? – fordult most elragadóan feléje, és megpuszilta az arcát.

- Huh! Hát ez egy jó kérdés! Nem is tudtam, hogy testvéred is van?! Mit is mondhatnék rá? Most láttam először, de csak egyetlen pillanatra, mert már ment is tovább! – ebben a mondatban sokkal inkább magyarázkodás feszült, hogy valaki felett nem ildomos egyből ítéletet mondani, de kissé így is furcsára sikeredett, mert Nóra fanyalogva hallgatta. Számára az öccse olyan volt, mintha nem csupán édestestvére lenne, hanem annál sokkal több: három év volt közöttük a korkülönbség, és gyakorlatilag ő segített az édesanyjának dajkálni, tisztába tenni, vagy babusgatni. Mindig azt cselekedni, amit éppen az adott helyzet megkövetelt. Most fürkésző, csillogó szemekkel bámult kedvese arcába.

- De valami véleményed csak van róla, így első benyomásra? – magának is alig akarta beismerni, de majd meghalt már a kíváncsiságtól, hogy csibészes öccséről végre kedvező híreket hallhasson. 

Legszívesebben megmondta volna neki, hogy rendszerint az első benyomással is éppen eléggé meggyűlt a baja egész eddigi életében – ha csak arra gondolunk -, hogy ő, mint túlsúlyos, és emiatt kissé visszahúzódó emberke mennyire kiváltotta az emberek egyet nem értését a viszonyulással szemben.

Mert rendszerint minden egyes esetben önmaguk között ráfogták, hogy vagy önimádó, nárcisztikus hajlamokkal rendelkezik, és ezért képtelen bármilyen jellegű társas együttlétre, vagy pedig egyszerűen azt mondták rá, hogy mulyasága, és helyenként túlzásokba is eső tutyimutyisága akadályozza meg abban, hogy teljes értékű életet legyen képes élni. Az egész kész vicc és röhej! Mintha lélekben elvesztett volna valamit, amit csak valaki mellett találhatott meg, de ehhez feltétlenül szükséges lett volna az együttműködő világ önzetlen segítségére is – amit viszont csak hellyel-közzel, vagy nagyon ritkán kaphatott meg!

- Hát… nézzük csak… - fogott mondandójába, és maga is érezte, hogy kicsit bő lére fogja ereszteni mondandóját.

– Az öcséd így külső adottságokra nézve helyes fiú, de… - érezte, hogy megfagy benne a vér, mert mit akarjon jelenteni ez a kételkedést, hezitálást kifejező, egyszerű ,,de”? Most szánalmasnak, és szerencsétlennek érezte magát.

Nóra ellentétben rögtön melléje ült a kanapéra, és megfogta a kezét; talán szavak nélkül is ezzel akarta ösztönözni, megerősíteni további mondataiban, és lelkierőt csepegtetni belé.

– Bizonyára helyes srác még egyszer mondom, de valószínűleg így túlzottan elfoglalt.

A hölgy gyönyörű cseresznyeszáját beszívta felfokozott izgalmában; látszott rajta, hogy minden egyes sorra, és szóra úgy koncentrál, mintha számára élet-halál kérdése volna. Most szerencsésen fújta ki a bent rekedt levegőt, és száját eltakarva jóízűen kuncogni kezdett.

- Hih-hi-hi! Ez nagyon jó!

Kornél megérezte, hogy most vagy egy jóízű tréfának szánalmas alanya, vagy kísérleti állata lett, vagy pedig a hölgy úgy igyekszik leplezni feszült, kiszolgáltatott komolyságát, hogy egy jóízű nevetésbe rejti önző, takargatnivaló félelmeit.

- Talán rosszul fogalmaztam?! – hullott le szeméről a lepel, amikor feleszmélt megszakított gondolataiból, melyeket megpróbált egymás mellé rakosgatni az elfogadható személyiségjegyek fölsorolása véget, és mikor meglátta, hogy imádott hölgye kuncog enyhén fölhúzta dús szemöldökét, hogy kérdőre vonja:

- Talán mondtam valami olyasmit, amit nem kellett volna, igaz?! – Egyik negatív, frusztrált tulajdonsága volt, hogy a számára reménytelen kimenetelű, és nagy tétű helyzetekben vagy rágta a körmét, vagy pedig tördelte szőrös ujjperceit.

Ettől nemcsak vélt, vagy valós ellenségeinek ment a plafonig az idegrendszere, de még idegesebbek is lettek a körötte lévők!

Nóra gyorsan tenyerébe fogta a két kezét, és röpkén megcsókolta. Megjutalmazni szerette volna a fiatalemberbe szorult becsületességet, és tisztánlátást, és mindennél jobban szerette volna, ha ezt ő is átérzi mennyire fontos a számára, hogy itt van hús-vér valóságában.  

- Köszönöm drágám! Te olyan aranyos vagy! Talán meg sem érdemellek!

- Jaj, ne butáskodj, kérlek! Hogy mondhatsz ilyet? Egy ilyen roppant rendkívüli, és intelligens hölgy mindent megérdemel, csak azt nem, ha fájdalom érhesse, vagy ami ennél is rosszabb, ha összetörjék a szívét…

A hölgy türtőztette magát, de annak ellenére, hogy negyedéves színművész hallgató volt, és osztályfőnöki utasításra már több darabban is játszott; főként statiszta, de néhol már egészen komoly, és figyelemreméltó naiva mellékszerepet, még mindig nem tanulta meg eléggé leplezni saját, sebezhető érzelmeit.  

Óvatosan a fiatalember ölébe helyezkedett, mint egy védtelen, kis erdei állatka. Bevackolta magát, és hagyta, hogy elönthessék – ezúttal kivételesen -, a magával ragadó érzelmek.

- Drága Kornél! Megtennél nekem valamit?

- Akármit drága Nóra!

- Kérlek, most egyikünk se beszéljen! De kérlek, simogass! – s valóban úgy látszott, mint egy doromboló, megszeppent kismacska, aki összegöngyölődik, akár egy bolyhos, finom szövetgombolyag, és hagyja, hogy valaki kényeztetve cirógassa.

Kornél hirtelenjében azt sem tudta, hogy jóvá nyúljon, vagy, hogy egyáltalán mit csináljon? Még szerencse lett volna, ha ebben a helyzetben azt felelhette volna, hogy sajnálja, de régen kijött a gyakorlatból, de a legnagyobb baj az volt, hogy a szépirodalom lapjairól – bár már tucatjánál több szerelmes regényen, és egyéb ponyva történeten is túl volt, amikor az ember előtt van a termékeny valóság, egyszerre mintha védőburok ölelné át, és akkor se lát, se hall. Megszűnik számára a forgandó világegyetem, hogy helyébe léphessen a morfondírozó kételkedés…

,,Ha ennyire megbízik bennem, akkor ez jelenthet valamit!” – Töprengett magában, de csak pár pillanatig. Mindig kissé idegesen kopogó szíve most is – hallható volt, hogy elárulja.

- Minden rendben? – emelte kicsit feljebb könnyek fátylában úszó, mégis a betölthető boldogságban fürdőző, gyönyörű szemeit Nóra, amit befelé fordult az ölében, hogy szemügyre vegye az arcát.

- Persze… én csak… hogyan szeretnéd? – érezte, hogy ennél bugyutább kérdés talán nincs is.

- Az mindegy édes mackóm! Te döntsd el! Csak simogass gyöngéden, és kedvesen mindenütt!

Hallotta az utolsó szót a ,,minden ütött” – de mégsem akart elhinni. szóval most azt szeretné, ha minden egyes porcikáját gyöngéden csókokkal takarná be, hogy bizseregjen tőle a bőre, vagy csupán a törékeny vállait, és a feje búbját simogassa végig? Kissé hezitáló döntés állt előtte, miközben érezte, hogy vészesen fogy az ideje.

,,Végigsimogatom először a vállait, majd a fejét, ahogy egykor anyám engem is, aztán majd meglátjuk. Az is lehet, hogy elalszik csöndesen.” – s miután magában mindent végiggondolt, lágyan, és tölgyfakezeitől telhetően óvatosan simogatni kezdte előbb hattyú-finom vállait, majd a legfontosabbat, éjsötét barna haját, és egyúttal fejét.

Sokkal inkább egyfajta egyedi, és kicsit különlegesre sikeredett, már-már bohókás masszírozás lett a dologból, semmint valódi simogatás – hiszen azt se tudta, hogy hogyan kell, elvégre még nem volt barátnője -, de aztán ennek az egyedi különcködésnek is megvolt a maga pikantériája, mert Nóra szép, csöndesen, mintha csak édesanyja ölébe feküdne végre megnyugodott és már észre sem vette a körülötte lévő, nyüzsgő nagyvilágot. Lüktető aranyszíve is egyenletesen kezdett kalapálni.

- Ugye mindig mellettem leszel? – fordult most feléje, mert kellemesnek, és meghatónak találta barátja ügyetlenre sikeredett próbálkozását.

– Kérlek, mondd, hogy soha nem fogsz elhagyni? – olyan volt ez a kiejtett mondat, mint egy kétségbeesett könyörgés, vagy segélykérő fohász valakihez, akit nagyon megszerettünk, és mégsem lehetünk teljesen biztosak benne, hogy mindig velünk marad.

 Kornél gyöngéden megsimogatta a haját, közelebb hajolt, és most csak suttogni merte, nehogy megbontsa a köztük lévő bizalmas vonalat:

- Hogy kérdezhetsz ilyet drága Nóra? Hisz itt vagyok! – Olyan belsőségesen nézett rá, mint egy csillámló víztükör, melybe belenézve az ember igazabb, és őszintébb arcát láthatja a másik.

- Csak tudod, mindig is volt egyfajta kételkedés önmagammal szemben… - töprengett. – Azt hiszem, hogy nem lenne muszáj mindig a maximalizmust hajszolnom, és mindenkor és mindenkinek görcsösen megfelelnem, de nem tehetek róla! Sajnos ilyen vagyok!

- Bocsáss meg, hogy ezt mondom, de ez akkora bűn lenne?! – vette fel.

- Persze, hogy nem, csak tudod… még annyi mindent szeretnék csinálni, és minél előbb szeretnék édesanya lenni, hogy megélhessem saját különös nőiességemet.

- Csodálatos vagy, és felnézek rád! Vagy ezt említettem már?!

Kicsit följebb húzódzkodott az ölében, és azokkal a szikrázó, és gyönyörűen csillogó, léleklátó, nagy szemeivel, mintha egyenesen megvizsgálta volna most a másik kicsit esendőre sikeredett lelkiismeretét:

- Nagyon szeretnék már gyereket, mert úgy érzem, hogy készen állok az anyaságra! Számomra a családi boldogság lenne a legfontosabb a világon!

- Ennek nagyon örülök! És mindenben támogatni szeretnélek! – kissé elcsépelt, és szokványosan bejáratott megfogalmazásnak tűnt ebben az ünnepélyes pillanatban, de jobb már nem jutott eszébe.

Nóra ismét felemelkedett, és gyöngéden megcsókolta:

- Köszönöm, hogy rád találhattam! Simogatnál még egy kicsit! – visszadőlt.

- Ilyeneket nem is szükséges kérdezned! Tudod, minden szavamat! – tovább folytatta a megkezdett mozdulatot. S miközben együtt romantikáztak egy keveset a nappaliban, észre se vették, hogy a kissé mindig szeleburdi, és hóbortos kisöcs Józsi törtet át a szobán nagy agarakkal, mert nagyon keres valamit.

- Hát ti meg miben sántikáltok, ha szabad kérdenem?! – cinkos mosolyt villant át a szája szögletén, mert előbb tudta a szerelem mámorító hatásait, mint egyesek, és most, mint egy néma cinkos nyerészkedő élvezetet nyert benne, hogy más előtt lépéselőnyre tehetett szert. – Ti, csak nem… - futott át az agyán hirtelen -, kamatyoltatok?

- Édes öcsém! A te megfogalmazásodban mit is jelent pontosan az, hogy kamatyolni? – ült fel végre rendes pózban Nóra.

- Hát tudod… izé… azok a dolgok, amikor két ember… - érezte, hogy inába száll a könnyen vett bátorsága, mert enyhén megtántorodott. – Szóval, tudod… amikor két ember olyanokat csinál! – nyögte ki nagy nehezen rébuszokba beszélve.

- Igen, igen! Már pontosan leesett, hogy miről zagyválsz! Egyelőre csak próbálkozunk! Különben meg semmi közöd hozzá! – nézett rá bosszúsan.

Semmivel sem összetéveszthető, bizalmas mosoly villant ki a száján, láttatni sejtette hófehér fogait. Valami olyasféle titkos kapocs, vagy szál volt ez a rejtélyes mosoly két ember között, amit csak a testvérek érthettek meg, mert a többi ember számára ez elfedhetetlen titok maradt.

- Hát, akkor én… már megyek is! – fölkapott egy kis hátizsákot, amit merő trehányságból, vagy tetetett könnyelműségből talán a kanapé mellett felejtett, és már húzott is ki a szobából, mert pontosan tisztában volt vele, és nagyon jól ismerte a nővérét, hogyha bekavar a magánéletébe, akkor több mint valószínű, hogy ő sem kapja majd meg a pénzügyi apanázsát, amit kellő rendszerességgel – főleg előszeretettel fizetésnapok után -, lejmolt le a szülői kasszából.

- Na, látod! Az én drága kis öcsikém pontosan tudja, hogy mikor vagyok jó passzban!

- Ez azt jelenti, hogy félnem kellene?! – érezte, hogy kicsit vékonyabbra vált a hangja.

- Ugyan, te csacsi! Hogy lehetsz ennyire kis tutyimutyi?

- Hát kérlek, egyáltalán nem nehéz, ha valakinek olyan gyerekkora volt, mint jómagamnak, és jóformán mindennek menekülnie kellett!

Nóra megérezte, hogy talán picit túl is lőtt a célon, mert újdonsült barátjának szemeiben mélyen ülő, és leplezetlen, színtiszta szomorúságot vélt felfedezni; úgy festett most ez a harmincas éveinek az elején járó férfi, mint egy eltévedt kisgyerek, akit elfelejtettek kimenteni az erdőből, mikor már teljesen besötétedett, és aki azért fél elaludni egyedül az ágyában, mert a mennydörgés bármelyik pillanatban kopogtathat ablakán.

Egyetemes, és megrázó volt ez a sebezhető fájdalom, melyet most látott talán először az arcán: mintha nem is ugyanaz az arc, és személyiség lett volna, akivel először találkozott, de mindenképpen egy magát emésztő, szenvedő ember arcmása, és ez lelkiismeret-furdalásra ösztönözte őt is.

- Kérlek, Kornika! Bocsáss meg nekem! Tudhatod, hogy én nem gondoltam komolyan, csak néha előbb jár az agyam, mint a szám! De tudnod kell, hogy nagyon megkedveltelek téged! Kérlek, ne legyél annyira magad alatt, mert akkor nekem is szomorúnak illik lennem, és az egyikünknek sem használ!

Megpróbálkozott egy derengő, halvány mosolyt erőltetni szájára, de valahogy nem nagyon akart sikeredni a dolog, majd odafordult Nórához, mélyen két szilvanagyságú szemébe nézett, mintha múltjának elfeledett emlékei között keresgélne, remélve, hogy talán megtalálhat valamit:

- Tudod mit? – pattant ki fejéből az ötlet.  

- Mondd csak kedves barátom! Hallgatlak!

- Inkább beszélgessünk! – vetette fel.

- Egyet értek! – legszívesebben viszont már alig várta volna, hogy egy kellemes, romantikus nap után az este fénypontjaként egy feledhetetlen, és mindkettejüket bejáró, halhatatlan gyönyörrel ajándékozzák meg egymást, de most viszont mindennél fontosabbnak érezze, hogy kiismerhesse ennek az önmagában vergődő embernek a teljes, bonyolultabb személyiségét!

– Akkor miről is beszélgessünk? – beletúrt és megigazította fürtjeit, majd érdeklődőn ránézett.  

- Szerintem talán kezdjünk mindent elölről! Te ki vagy, és én ki vagyok? Mit várunk ettől a kapcsolattól? Hova szeretnénk tartani? Mik a közös céljaink, és mit is szeretnénk?

- Most szórakozol?! – vonta fel szépen ívelt, kissé bosszús szemöldökeit. – Azt hittem ezt már mind átrágtuk! Most mit jössz nekem ezekkel a bagatell kérdésekkel?!

- Kérlek, ne légy dühös, és megkérnélek, hogy őrizzük meg a hidegvérünket mindketten! Szerintem nagyon fontos lenne!

Mielőtt egyikük is válaszadásra szánta volna el magát kinyílt az ajtó, és az Zakarkáné jött be a szobába, lányát keresve. Mindketten meglepődtek.

- Hol van az én felnőtt lányom? – mintha bújócskát játszanának gondolta Nóra, most anya hiányzott a legkevésbé.

- Drága anyu! Muszáj ezt éppen most?! – sandított az asszonyra, aki szemlátomást semmiről sem tudott, és fölöttébb furcsálta lánya kissé idegeskedő viselkedését.

- Szívem, ne duzzogj, kérlek! Csak azért jöttem, mert szeretnék egy kicsit beszélgetni a kis konyhában. Vagy talán jöjjek vissza később?! – már mentegetőzött, és igyekezett bűnbánó arcot vágni.

- Menj csak nyugodtan, ha kedved van hozzá Nóra! Én addig majd elfoglalom magam!

- De én most veled szeretnék lenni, hiszen mint magad is mondtad fontos kérdéseket kellene még megtárgyalnunk, vagy nem?!

Kornél egyetértőn bólogatott.

- Akkor drága anyu! Ugye megbocsátasz? Később ígérem, hogy majd megyek, jó?!

- Persze, csak természetesen gyerekeim! Beszélgessetek csak nyugodtan! – vette elő ő is ellenállhatatlan mosolyát.

Kornél már most tudta, hogy a kedves bájosságot több mint valószínű, hogy az édesanyjától örökölhette Nóra, ehhez jött még apja karakán makacskodása, és eltökélt karakánsága. Mi tagadás jó párosításnak tűnt.

Amikor az asszony becsukta a lehető leghalkabban az egyébként rendben tartott, és csak nemrég újból lelakozott ajtót, el nem felejtett önmagában töprengeni egy kicsit:

 ,,Az én kislányomat, meg mi lelte?” – s addig, amíg vissza nem ment a kis konyhába ezen az egyetlen kérdésen filozófált.

Miután egy darabig Nóra és Kornél eltársalgott az élet meghatározó, és sorsfordító dolgai felett, egy fokkal komolyabban, és határozottabban, mint egyébként, a fiatal volt tanár elérkezettnek látta a pillanatot a családi látogatás berekesztésére. Bocsánatkérően mosolygott, akár egy kisiskolás, aki azért kér elnézést, mert mindig a becsöngetés előtt már rendszerint bent ült az osztályteremben, csak ezt nem meri senkinek megmondani:

- Azt hiszem nagyon elszaladhatott az idő, mert ha jól láttam… odakint már erősen sötétedett. – kezdte, s mélyen látón sandított Nórára, talán így akarta jelezni neki, hogy talán most már mehetnének.

Lassan emelte homlokához kezét, mintha az agyában motoszkáló rengeteg gondolatot akarta volna összerázni kissé, majd határozott szándékkal búcsút mondott a háziasszonynak nem feledkezvén meg a szokásos figyelmes kézcsókról a kézfején, majd kezet rázott Nóra apjával is, akin még szemlátomást most is látszott, hogy csöppet sincs kibékülve a fennálló helyzettel…

- No, hát mi akar már ez itt lenni?! – hökkent az meg. – Már menni készülsz édes lányom? – mintha szándékosan feledkezett volna meg a ,,vőjelöltről”.

- Ha már így kérdezed apus, akkor menni készülünk, mert a barátomnak holnap tudjátok… zsúfolt, és tartalmas napja lesz, és szeretné magát kipihenni minél jobban.

- Az semmi! Itt is nyugodt szívvel elalhat! Igaz apukám! – sandított szeme sarkából a családfőre az asszony. – Szívesen látjuk!

- Köszönöm a szíves invitálást, igazán, de… azt hiszem, hogy jobb, ha mégis megyek, mert higgyék el, hogy a holnapi nap teljesen le fog fárasztani! További minden jót kívánok önöknek! A viszont látásra. – Sarkon fordult, és megpróbált észrevétlenül a bejárati ajtó felé hátrálni szlalomozva, Nóra pedig hűségesen, és mosolygósan követte ezt a kis rigolyáját.

- Én még most is azt mondom anyukám, hogy ez a fiú egyáltalán nem való a mi kislányunk portájára! – dörmögte maga elé.

- Ugyan már! Ne mondd! És miért nem, ha szabad tudnom?!

- Ez egészen egyszerű kérlek! – kényelmes pozícióba helyezkedett, mint, aki szemlátomást rögtön uralja a környezetét. – Először is, ha jobban megnézted az alkatát enyhén görnyedten jár, és folyvást lehajtja azt a búsa fejét, mint aki szándékosan titkol valamit, és aztán retteg, hogy kitudódik! Másodszor, pedig ha megfigyelted egész álló este egy árva nyikkanásnyi szót, még annyit se nyögött ki a száján. Csak a szokásos udvariaskodásokra telt tőle!

- Ezt most csak úgy mondod! De nézd csak! Nekem még a kacsómat is megcsókolta! – itt az asszony érezte, hogy máris elpirul, elvégre fiatal lány kora óta nem lehetett ekkora megtiszteltetésben része.

- Ez csak merő alakoskodás! Te minden emberről azt feltételezed, hogy intelligens, és jó modorú, amint köszönnek, vagy kezet csókolnak a másiknak! Tévesen ítéled meg az embereket anyus! – érezte, hogy szépen fokozatosan elönti az indulat az épen maradt idegeit, és mintha szándékosan maga is azon lenne, hogy többször már ne kelljen visszafognia magát.

A felesége közelebb ment hozzá, és mint amikor a durcás kisfiúkat vigasztalni próbálják a gondoskodó anyukák csak ennyit mondott:

- Na, jól van apukám! Jól van! Ne feledd, hogy a lányunkat éppen arra igyekeztünk nevelni, hogy számára csak az emberi értékek legyenek a fontosak, és ahogy én ma este láttam nem lesz itt semmi gond! Ha meg mégis biztos vagyok benne hogy Nóra talpraesett, karakánsága majd szépen begyógyítja a dolgokat! – egy kifejező nevetéssel igyekezett elintézni ezt.

A férj akkor érezte magát igazán elemében, amikor lánya szokásos – főként a tinédzserkor lejárta idején -, előszeretettel megszaporodott udvarlóit kiváló emberismereti érzékével vonta inkvizíciós tanúvallomásokra.

Maga teremtette meg azokat a szokványos kérdéseket, amivel kicsikarhatta belőlük a legfontosabb feleleteket jelesül:

,,Mit akarnak a lányától: gyereket, vagy házasságot, vagy egyiket sem, csupán szórakozni?” Azok voltak élete legfelemelőbb, legédesebb pillanatai, amikor az adott kérő előállt azzal az ötlettel, hogy színtisztán komolyak a szándékai, mert ilyen esetekben kivitte az illetőt a fészerbe, és kedvére megvillogtatta előtte a faaprításhoz használt, nagynyelű baltáját.

Több sem kellett ettől kezdve azoknak a szerencsés fiatalembereknek, akik átestek ezen a lélekemelő procedúrán, mert több alkalommal már nem jöttek, és ez kölcsönzött egyfajta pozitív elégtételt az apának, hogy lám csak, mégis neki volt igaza! Szüntelenül vizsgáztatta a felmerülő újonc ifjakat, mint katona korában őt a rikoltó szavú őrmestere, és akkor volt a legboldogabb, ha olyan mérvű félelmet sikeredett elérnie az illetőknél, hogy többször már kétszer is meggondolták, hogy Zakarka úr háza táját, akár továbbra is meglátogassák.

S annál értelmesebb, és rafináltabb volt, hogy a beszélgetés eredeti iránya, és kezdeményezése mindvégig nála maradjon. Ha adott esetben a megszeppent vendégén a bátor helytállás, vagy a nagyképűség bizony könnyedén észrevehető jellemét felfedezte, rögtön, mint a keselyű lecsapott rá, értelmes, beugratós kérdésének újbóli feltevésével. Olyan volt ilyenkor, mint a csak a győzelemért harcoló bokszbajnok, aki annak ellenére, hogy az ellenfele már régen a földre kerül, még a sanszát sem adja meg arra, hogy legalább felálljon, és tovább küzdjön, hanem még püföli irgalmatlan energiákkal.

Hogy hogy sikeredett mindig kedvező feltételek felé terelnie az adott beszélgetés fonalát? Máig sötét rejtély maradt!

Bár adott esetben azt is meg kell jegyezni, hogy amennyiben a kihívó Zakarka úr állt vesztésre, úgy udvarias kiszolgálások következtek jószerivel pálinkás ivászatok formájában, amit úgy kell elképzelni, hogy a apuka két pohárkát készített az ebédlőasztalra, majd letett mellé egy áttetsző üveget, amiben színtiszta, legalább hetvenfokos diópálinka mézesdeden illatozott, és kínálgatta el nem törölhető folyékony nektár bájait, és mindig kategorikusan felszólította az adott emberkét, hogyha igazi férfi akkor vele együtt iszik. Ilyenkor mindig kedveskedőn, ugratón meg is jegyezte:

- No, de édes öcsém! Hát csak nem hiszed, hogy még egy pohárkával nem innál az egyetlen gyönyörű lánykám egészségére? – azzal töltött is a jó minőségi tüzes vízpokolból a másik poharában, és kis rafinériához folyamodott. Mert amikor a szegény már javában régen elázott áldozat még fölhajtotta magába a tiszta szeszt, akkor az öreg egy kis trükkel úgy tett, mintha ajkához emelné a poharat, valójában azonban apránként visszacsepegtette azt az üvegbe. S így lehetett akárki fia borja fineszes, vagy eszes, de jószerével soha nem jöttek rá a turpisságra.

Viszont ennek kellemetlen következménye lett, hogy a teljesen elázott, és részeg kérőket a szomszéd segítségével kellett hazaráncigálni! De a családfő egyáltalán nem bánta, mert többször is azt hirdette erkölcsi meggyőződése, amit illendően becsülni kellett személyiségében, hogy lánya szüzességének megőrzése elsőrendű apai kötelessége.

Persze azt maga is félt bevallani maga előtt, hogy nagy lánya erről hogyan vélekedik?

Kornél csak fokozatosan jött rá hogy, Nóráról alkotott képére új fizikai adottságok rakódtak. Eddig például csupán ritkán vette észre, hogyha szerelme ideges volt, rendszerint bandzsított, és mégis ez is roppant vonzóvá, és erotikussá tette.

De eddig azt sem vette észre, hogy mintha két Kleopátra-szeme túlságosan közel ülne egymáshoz, ami nagyon kihangsúlyozza a vesébe látó képességét. Meg-megkísértette a hölgy tekintetében fészkelő édeni pillanat; valami olyan különös, otthonias kisugárzás volt ez, amit csupán az érezhet, aki vágyna már a családi boldogság megtalált változatára, azonban az életnek vele mindig más tervei vannak. Érzésben, vágyban egyre közelebb került hozzá. Voltak percek, és napok, amikor szinte már úgy érezte magát, mint akit körbekerít egy kúszó, indaként tekergő borostyángyökér, mely egyre szorosabban fogja őt körül, és nem ereszti…

Beszéd közben mindig észrevette, hogyha nem biztos a dolgában helyenként még mindig erősebben hezitál, és tétovázik, mint eredetileg kellene. Kornél kicsit magányra vágyakozó, független lélek volt, aki szerette volna másokkal is megértheti, hogy gyakorta előnyösen szüksége lenne a visszahúzódásra, visszavonulásra, és ezáltal a magányra, hogy helyére tudja billenteni önmagában a kibillent egyensúlyt, mellyel törés következett be lelki életében. Ugyanakkor azt is tudhatta pontosan, hogy Nóra mindenben szöges ellentéte a mások által jól megfogalmazott, női értékeknek, mert ő olyan modern, de mindig figyelmes, és odaadó.

Később lakásában ott szomorkodott a cipőszekrényben Nóra esti mamusza, melyet előszeretettel viselt, mikor a hosszúra sikeredett télies éjszakák alkalmával kilépett a forró gőz okozta zuhanyrózsa alól, és ekkor abban melengette aprócska lábait.

Mosdóján egy bolyhos rózsaszín törölköző jelezte, hogy nincs egyedül a lakásban, és néhány plüssállatka, hogy Nóra önmagából is szeretne megőrizni a gyermeki lélek játékra hajlamos sajátosságait; elvégre, mint színésznő ez volt a fő foglalkozása. Ezek a szépen rendbe tett, és mindig ízlésesen elrendezett holmik mintha néma szótlanságukban is mindig beszéltek volna hozzá. Ha pillantása rájuk esett, valami megtalált békesség áradt el egész idegrendszerébe, ami sok zaklatásnak, és embert próbáló tehertételeknek volt eddigi élete során kitéve.

Már számtalanszor megfordult a fejében, hogy ez a mostani fennkölt, és mennyország öröm, mely mostani napjait beragyogja talán csak a sors egyik még ismeretlen, és minden bizonnyal furcsa szeszélye! Lehet, hogy nemcsak a véletlenek összjátéka?

Egy délután a szokott színházi próbák után, szusszanásnyi időt engedve magának betoppant Nóra.

- Drága Kornél! – kiáltotta. –, Bocsáss meg, hogy olyan hülye voltam! Föl kellene magamat pofozni kamatostul, hogy ekkora hanyagságot megengedtem. Kérlek, üss meg, de szeress, mert vétkeztem! – kicsit teátrálisra sikeredett a mondandója, mert a megszeppent fiatalember először azt gondolta, hogy a gyermeket vár, és ettől olyan fokú boldogság szállta meg, mint aki sikeresen landol az univerzumból, hogy ismét megölelhesse szerető családtagjait.

- Ne is mondj semmit drága Nóra! Madarat lehetne fogatni velem! – ujjongott máris, azzal úgy fölröpítette a levegőbe, hogy kis híján attól kellett tartani, hogy amint visszatér karjaiba – elejti.              

    

   

 

 

 

      

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Megtekintések: 5

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

Nincs ma születésnapja senkinek

LINKPARTNEREINK

Függöny webáruház

Textilek
Lakástextil méteráru

Linképítő, linképítés Patchwork, foltvarrás
Tuti Linkek Dimenziók
Rókalyuk
  Méteráru Webáruház
Olcsó függöny anyagok

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2017   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek