4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

                                                        

  18.

 

 

Kornél mindig is úgy tekintett magára, mint egy olyan valakire, aki nem érdemli meg, hogy a nagybetűs élet megtisztelje és kitüntesse kedvezményes kiváltságaival, ajándéknak szánt lehetőségeivel. Míg egyesek úgy gondolják, hogy minden egyes lehetőséget meg kell ragadni – bármit is hozzon a kiszámíthatatlan létezés -, addig Kornél minden egyes újabb lehetőségekben olyan mérföldköveket, sorsfordító próbatételeket látott, amik nemhogy erősítették volna gyenge talpakon álldogáló önbizalmát, de még hátráltatták is!

Rengeteg olyan – elsősorban filmdrámát, és elgondolkoztató filmet nézett meg, és kísért figyelemmel, amiből szerinte lehetett tanulni, és amiből egyfajta társadalmi korképet is nyugodtan felállíthatott magányosan eltöltött perceiben. Megfigyelte, hogy az igazán jó filmes csók váratlan pillanatokban bukkan fel, és előtte szinte még a vászon is szikrát csihol.

De ugyanilyen fontosnak tartotta, hogy az adott főhős hogyan birkózik meg a nehézségekkel, melyek, mint leküzdendő akadályok tornyosulnak előtte, és melyek szerves részét képezik eredeti karaktere személyiségfejlődésének! Elvégre valamilyen szinten minden dráma konfliktus, és az adott szereplőket is ez hajtja előre!

De soha nem merészkedett volna éjszaka a kietlen, és könyörtelen vadonba, hogy vadállatokra vadászon, vagy, hogy összevarrja érzéstelenítés nélkül a golyó ütötte sebeket a testén.

Azonban már korán gimis éveiben rájött arra, hogy nem minden film bizonyult hasznos életvezetési tanácsnak, vagy bölcselkedő intelmeknek, ha beüt a valóság.

S míg a romantikus sziruposan csöpögős komédiákban már elég szokatlan, és meglepő szerelmi vallomást látott – nem is lepődött meg rajta különösebben, hogy egyszer tizennyolcadik szülinapja előtt az egyik gimis osztálytársa azt mondta neki hangosan az osztályfőnöki óra kellős közepén, hogy szívesen eljátszogatna a ,,virslijével” s aztán, amikor megmondták neki, hogy ez valójában melyik testrészét takarja kisfiús megbántottságában mélyen elpirult, és nagyon szégyellte magát, hogy ennyire tudatlan ostoba, és még nem képezte ki magát a nemi ösztönök terén!

Az igazság az volt, - amit aztán szinte senki sem akart elhinni, hiszen hihetetlenség kategóriáját súrolta -, hogy míg egyesek már a szalagavatós bulizós estén odaadják felelőtlenül magukat, csak hogy ,,menők” lehessenek, addig Kornél úriemberek módján minden részeges, vagy enyhén becsípett kérésnek azonnal ellenállt, és nem lehetett semmivel sem megingatni szilárd meggyőződését!

Szinte alig akadt olyan internetes párkapcsolati oldal, ahova ne regisztrált volna, és ahol az összes ,,barátkozása” már a kezdeti stádiumban azonnal bedöglött, hiszen amint meglátták az oldalán, hogy csóró pedagógus azonnal lekoptak róla, és nem akadt egyetlen részvéttel bíró, kedves hölgy sem, aki csupán a jótékony kíváncsiság fokán bejelölhette volna, hogy egy kicsit is elbeszélgethessen vele! Nem kellett volna ehhez feltétlenül szexuális kapcsolatba bocsátkozniuk azonnal!  

Élete talán legfelkavaróbb élménye már az egyetem berkeiben érte; ugyan a kiszemelt bájos hölgy tudott róla, hogy Kornél minden megmaradt soványka szabadidejét arra használja fel, hogy verseket farigcsálgasson, amit aztán el is olvasott, de azt már nem tudhatta, hogy Kornél itt közölte vele virágnyelvre lefordítva, hogy megtisztelve érezné magát, ha vele tölthetné a közelgő legalább harminc évét!

Aztán ebből hatalmas kataklizmás bukás lett; a kiszemelt hölgy kedves udvariassággal azt javasolta, hogy maradjanak csak meg nyugodtan egymásnak a barátság szövetségénél, és ne akarjanak egyből fejest ugorni egy komoly kapcsolatba.

Kornélnak aztán csak később esett le – ezt is a hölgy barátnői fecsegték ki -, hogy a hölgynek már van egy komoly udvarlója, és az egyetem végeztével már a házasságot is tervezik!

Abban a pillanatban, amikor ez a felelőtlen utolsó mondat valamelyik csicsergő barátnő ajkait elhagyta a fiatal tanárjelölt úgy érezte magát, mint akit nem egyszerűen elgázolt egy repesztő úthenger, de még át is ment volna a szívén párszor!

Becsapottnak érezte magát, és elárultnak, hogy a hölgy nem vallott előtte is szint, sőt hiányzott belőle az a fajta illő magatartás, mely másokban megvolt, hogy igenis bemutassa jövendőbeli lovagját a többi csoporttársának!

Leginkább talán azért kedvelte nagyon Nóra felszabadult, kötetlen, és szinte mindent megértő, elfogadó, és ugyanakkor roppant szellemes társaságát, mert egyetlen pillanatig sem érezte azt, hogy mentegetőznie kellene olyasmi apró hibái, vagy hiányosságai miatt, amiket az emberek nem vesznek észre – elvégre azokból tanulhatnak. Azt érezte, hogy ebben a barátságban talán neki is megadták azt az emberi alapvető jogot, hogy teljesebb értékű, értékesebb ember válhasson belőle, és talán végre nem kell folyamatosan lelkiismeret-furdalást éreznie amiatt, hogy boldog tud és mer lenni.

Kiballagott a kellemesen őszies, enyhén melankolikusra sikeredett őszi délutánba; szándékosan elhaladt a belvárosi színház mellett, ahol vélhetően a délelőtti próbák folytak, és abban a tudatban, hogy Nóra is talán éppen gondol valamire titkosan, és ő is – elképzelte, hogy barátnője meghallgatja rejtett gondolatait.

Végül szokásos jól bevált antikváriumában kötött ki a Múzeum körút aprócska szegletében, ahová nagy általánosságban azok a kis jövedelmű, és diákhitellel is megterhelt egyetemisták jártak, akik nem sokszor engedhették meg maguknak, hogy Tolsztoj Háború és Békéjét eredeti díszkiadásban olvashassák.

S ahol Kornél végre mindig úgy érezhette magát, hogy szándékosan elrejtőzhet a világ elől, és belefeledkezhet kicsit az irodalom éltető vérkeringésébe.

- Segíthetek valamiben kedves Uram? – már megint az a kellemetlen, és tolakodó szipirtyó jött oda hozzá, akitől rendszerint már messziről menekülnek az emberek, mert van benne valami kellemetlen, valami nagyon oda nem illő, irritáló.

- Nem, köszönöm! Csupán nézelődöm! – szándékosan gyorsan mondta ki a szavakat, nehogy a kötekedő asszonyságnak még több kérdése támadjon, majd fogta magát levette a kabátját, és sálját és egész eddigi kicsit behajtott öltözékét karjára vette, mert amit felettébb nem kedvelt az az volt, hogy túlságosan hamar hajlamos volt kimelegedni, és ekkor átizzadt minden ruhadarabja, amitől hajlamos lett a betegségekre.

Miközben kedvenc versei között válogatott, és figyelmesen nem feledkezett el róla, hogy a ceruzával írt árat is megnézze a könyv utolsó oldalain agya mintha egyetlen végtelenségig forgatott jelenetet forgatott volna nevezetesen:

 ,,Mi van, ha Nóra nem az a típus, mint aminek mondja magát? Mi van, ha bérgyilkosnő, akinek az a feladata, hogy megkedveltesse magát, és miután beilleszkedett az adott közegbe szép csöndes profizmussal elteszi láb alól, miközben éppen alszik, vagy könyvet olvas?”

Rájött arra, hogy mindenesetre eddigi vérszegény szegényes életét Nóra egyetlen csapásra megváltoztatta, és jótékonyan felfrissítette.

Aznap délután kicsit korábban is sötétedett, és ha valami természeti jelenséget nem különösebben kedvelt hősünk, hát akkor az az volt, hogy úgy gondolta a sötétségben az ember teljesen kiszolgáltatja magát megrögzött félelmeinek!

Nóra már több alkalommal is emlegette, hogy egyik neves színész osztályfőnöke mindig azt mondogatta, hogy személyére jótékonyan hat a félelem, mert ő abból táplálkozik, míg a kiszámíthatóság csupán a közönyt és az unalmasságot növeli!

Pedig ezekben a sötét órákban Kornél mit nem adott volna egy fegyverért, vagy karate tanfolyamért, a nemesítő bátorságért, mely nem hagyja magára – de ami növeli benne a karakán lélekerőt!

 

Aztán eszébe jutott, hogy mi volna akkor, halkra venné a hangját szándékosan és folyamatosan motyogna az orra alá, mint aki egy verset, vagy monológot skandál; így legalább mindenki félkegyelműnek, vagy legalább is kapásból idiótának vélné, és megúszhatná a szándékos leszólításokból származó rablótámadások kellemetlen és csúnya következményeit!

,,Gyerünk már! Nem lehetsz ennyire muszmula! Hát még mindig az anyád szoknyájához ragaszkodsz?! Csak fickósan, és talpraesetten! A többi meg megy majd magától!” – vigasztalta magát, mert úgy érezte ez most nagyon ráfér.

A sötét utcaszegletekben megújulni kész árnyékok most úgy festettek, mintha kuporgó szörnyek lennének, akik egyedül csak rá várakoznak, és minden alkalmat kihasználnak, hogy a gyanútlan arra járót halálra ijesszék!

Mégis, amint végre megpillantotta a lakatlannak hitt buszmegállóban panelszerű társasháza kivilágított, tehát meghitté tett ablakait úgy érezte, mint aki megmenekült a világ borzongásaitól, és végre igazán haza érkezhetett…        

Másnap megnézte a neten, hogy az éppen aktuális színház műsoros összefoglalójában a színésznövendékek éppen hol játszanak, és titokban erősen fontolgatni kezdte a merész elképzelést, hogy mi van akkor, ha ,,munkahelyén” lepi meg barátnőjét? Hisz nincs is abban semmi rossz, ha az ember figyelmesen szeretne kedveskedni egy kicsit azzal akit talán mindennél jobban szeretne szeretni.

Fel is ült a buszra, mely lóhalálában elviharozott vele egészen az Astoriáig, onnét pedig csak egy köpés volt már csupán a Váci utca délelőtt tízórais nyüzsgő, zsibongó embertömege.

A nagyobbrészt alkalmi turistákból összeverődött csoportokat itt előszeretettel vezetgették főként olyan idegen nyelveket is remekül beszélő egyetemisták, akik így vélték könnyedén megszerezni az éves tandíjra valót, vagy éppen csak esedékes diákhiteleik valamelyikét törlesztették.

Kornél mindvégig igyekezett észrevétlen maradni; mintha lopakodó üzemmódra váltott volna hangtalan árnyékként igyekezett végigsuhanni a különféle üzletek széles választéka és szándékosan külföldi pénztárcák számára készülő kirakatai között, és mikor kíváncsiskodni vágyó szeme megpillantotta a kissé meggyűrt pólón az árcédulát a haja is égnek állt: nyolcezer forintot egy ilyen ízléstelen vacakért? Sajnos eladó lett az egész világ!

A művészbejárón a szokásos lehangolt kép fogadta; a kiterített vendégek fogadására is alkalmas vörös szőnyeget egy hippi kinézetű, szőke haját varkocsba font, tetovált, fülbevalós hippi porszívózta, akiről első ránézésre leginkább a frissiben szabadult elítélt jutott az egyszerű emberek eszébe:

,,Soha ne ítélkezz, előbb ismerd meg ellenségeidet!” – Szun Cu után szabadon!

Eldöntötte, hogy egyszerű és közvetlen hangot igyekszik megütni, de verejtékező homloka máris leleplezte, és elárulta, és minél inkább izgult annál inkább tudta csak nehezen összeszedni szórványossá süllyedt gondolatait.

- Miben segíthetek kedves uram? – emelte rá a szemét a rasztás hippi.

Kornél tétlenkedve topogott egy ideig, mintha nem is tudná igazán, hogy valójában jó helyére jött, vagy, hogy mit is akar valójában kezdeni az adott helyzettel:

- Kérem szépen… - lassan vette a levegőt, mint akit sarokba szorítottak -, a drága Zakarka művésznőhöz jöttem! – nyögte ki végül nagy nehezen, és már ez a pár szócska érezte, hogy mennyire megterhelte.

- Ön rokona tán, vagy ismerőse a Művésznőnek? – úgy mérte végig tetőtől-talpig, mintha egy idegenből ágrólszakadt csavargó lenne, holott a hippi ábrázata sem mutatott semmi rokonszenves, vagy bíztató vonást.

- Igen kérem… én a… barátja vagyok, és csupán egy pár szót szeretnék vele váltani!

- A színház egész területén idegeneknek tartózkodni szigorúan tilos! – darálta el a már unalomig ismert sablonszöveget, és Kornél máris érezte, hogy ezzel a furcsa külsejű emberrel egyszerűen nem lehet mit kezdeni; egyezkedni aztán még végképp nem, hiszen aki saját megrögzött szavainak a rabja hogyan is várhatná el, hogy meghallgassa mások szűkebbre szabott véleményét.

- Kérem szépen… nagyon szeretnék vele beszélgetni!

Ezt a másik valami szemtelenségnek, vagy tolakodásnak érezhette, mert rögvest kikapcsolta a porszívót, és közelebb lépett hozzá, megsértve ezzel a három lépés távolság szent szabályait, amit viszont Kornél vett kötelezően.

- Megkérném tisztelt uram, hogy ne az előtérben ácsorogjon, hanem az utcán várakozzék! Nagyon szép felújított padok állnak rendelkezésére! – volt valami dohányfüsttől rekedtes hanghordozásában, ami most már végképp kezdte megállítani a tétova fiatalemberben a vér szabad áramlását. Hirtelen totális pánikhangulat, és dermedt levertség fogta el.

- Kérem szépen, megmondaná neki, hogy Kornél van itt! – még mindig alázkodón esengett, mint aki ki akar engesztelni valakit.

- Kedves Uram! Tudja a mondást! Igaz?! Kérni bármit lehet, na de a valóság! Meglátom, mit tehetek! Most pedig lesz szíves és odakint várakozni! – hangja egyszerre volt fegyelmezett, de alatta ott bujkált a távolságtartó intés is, mint figyelmeztetés, ha még egyszer szólni kell, nagy baj lehet.

Kornél máris értett a szóból; fogta magát és kivonult tüntetőleg a színház bejárata elé, ahol az összeverődött iskolás gyerekek a padon üldögéltek, és jókat viccelődtek, beszélgettek.

A raszta frizurás hippi időközben átgaloppozott a másik, ezúttal sokkal kisebb helységbe, mely közvetlen összeköttetést biztosított a személyzetnek a művészbejáróval, ahol a művészek általában korlátok nélkül, és sokkal kötetlenebbül mozoghattak.

- Nóra! – hangosabbra vette a hangját. – Valami kis idióta pacák keres!

Nóra éppen az aktuális próbafolyamat kellős közepén vesztegelt, és a rendezői utasításokból próbálta meg, mintha csak egy puzzle kirakós darabjai lettek volna felépíteni adott karakterének jellemábrázolását, ahogyan azt a rendező megálmodta; kicsit bosszús, és nyűgös is volt aznap, mert egész éjjel a szereplő megfejtésén gondolkozott, akit a soron következő előadáson alakítani fog: tudta itt már nem babra megy a játék, s mégis a teljes szövegkönyv betanulásán túl sokkal jobban élvezte azokat a szabad asszociációs gyakorlatokat, melyekből a rendező eltudta dönteni – persze csak hosszas, megfontolt mérlegelések után -, hogy mely elemeket, hangulatokat fogja felhasználni a színpadon? És ami a közönségnek feltétlenül tetszik, mert a színházba járókat is rendszeresen szűrték, mint a vérkeringést, hogy ki milyen műfajú poénra, vagy produkcióra vevő!

- Nóra! – véletlenül belekiáltott Nóra szövegébe.

- Igen! Tessék, Feri! Mi kell? – meglehetősen bosszúsan villogtak lázas, gyönyörű szemei, mint akit ott nyomban megsértettek.   

- Valaki keres?

- Oh! Hát persze! Erről meg is feledkeztem! Merre van? – jutott eszébe.

- Kiküldtem a színház bejáratához, hogy ott várakozzon!

- De hát miért? Nyugodtan megvárhatott volna a művészbejárónál is! – tekintetébe értetlenség vegyült. Nem értette mi történhetett.

- Tudod Nóri, hogy idegenekkel szemben nem tehetek kivételt! A kis idióta még így is nagyon erőlködött, hogy állítólag a barátod!

- Légy szíves ne beszélj így róla! Ő egy nagyon jó barátom! Inkább szól ki neki, hogy mindjárt ott leszek az öltözőmbe, és akkor bejöhet! Ha volnál szíves és ezt megtennéd! Lekötelezel! – úgy hangzott ez a kérés, mint valami ellentmondást sem tűrő utasítás. Mintha Nóra szándékosan így állt volna bosszút amiatt, hogy a barátját leidiótázták!

- Oké, szivi! Máris szólok neki! pusszancs! – azzal sarkon fordult, és kiviharzott.

,,Ekkora egy tapintatlan seggfejet még életemben nem láttam!” – gondolta.

Kornél azonnal bent termett, mikor a rasztás hippitől megkapta a jelzést, hogy szabad az út! Valósággal rohant, amitől megint jócskán megizzadt, és érezte, hogy borsó nagyságú verejtékcseppek lepik el gyakorlatilag a teljes hátát, amitől a pólója is merő vizesedés lett.

- Szia, drága Kornél! Hát hogy vagy? Csak nincs valami baj?! – ezt már Nóra kérdezte, amikor Kornél felballagott az öltözőjéhez azon a rejtett kis csigalépcsőn, mely a művészbejáróval szemben nyílt, és ahova avatatlan szemek nem is léphettek be.

- Szervusz! Nem, nem kell idegeskedned, csak gondoltam, hogy megnézem, mit csinálsz éppen, meg… ilyesmi! – hebegett-habogott. Most éppen olyan volt, mint amikor Nóra megismerkedett vele, és azonnal rokonszenvesnek találta.

- Hát… akkor jó! Amint látod, most sminkben vagyok, mert nemsokára megint jelenésem lesz, csak egy pillanatra ugrottam ki, hogy megnézzelek, de sajnos mennem is kell vissza!

- Oh! Bocsáss meg, ha nagyon zavarok, akkor már megyek is!

- Azért annyira még nem kell sietned! Itt tudod, kicsit szűkösen vagyunk, de azért helyezed magad kényelembe, amennyire csak lehet! Mesélj csak? Mi újság veled? Találtál már állást? – nagy, mélyen látó barna szeme veséjébe látott azonnal, tehát feleslegesnek látszott minden további ellenállás.

- Még nem, de azért… megígérem, hogy igyekezni fogok! Most éppen egy kulturális újság szerkesztőségét győzködöm, persze egyelőre csak e-mailek hadával, hogy végre vegyen tudomást rólam! A helyesírásommal tudod még most is hadilábon állok! De azért már javulgatok! – csupán azért tette oda ezt a mentséget kereső megjegyzést, hogy valamit felhozzon szánalmasnak látszó védelmére, de Nóra ez egy cseppet sem zavarta. Kecses eleganciával állt fel, kedvesen leguggolt hozzá, és mint aki vigasztal, és részvéttel megérti a másik keserveit, szőrös kezeit kis tenyereibe vette:

- Ilyen hideg az idő odakint?! – csodálkozott, majd ösztönös reakcióval meleg levegővel fújni kezdte a másik kezeit, amitől Kornél kicsit kényelmetlenül, feszélyezetten érezte magát.

- Így már jobb! Nem igaz drága Kornika? – kérdezte, mint egy angyal, és most valóban a pillanat tökéletesedését élték át.

- Kö-köszönöm a kedvességedet!

- Igazán nincs mit! – abbahagyta a fújást, majd megpuszilta az ormótlan, tölgyfa kezeket.

Kornél egyszerre csak rájött, hogy most azon nyomban szíves örömest meg is csókolhatná barátnőjét, de hirtelen eszébe jutott, hogy hogy nézne ki, ha gyönyörűségesen bepúderezett, és saját maga által elkészített színpadi sminkjét hipp-hopp sec perc alatt elmaszatolná, úgyhogy végül megmaradt a hódító, és eddig mindig bevált sármőrszerű kézcsóknál.

- Mondták már neked kedves Kornél, hogy igazi lovag vagy?

- Eddig sajnos még nem!

- Pedig az ember egyre ritkábban találkozhat kivételesen értékes emberekkel, különösen a mai világban!

- Ebben tökéletesen igazat adok neked!

Nóra közelebb hajolt hozzá, és bimbódzó cseresznye ajkaival finoman, hogy a másikat el ne riassza a megélt tapasztalatlansága megpuszilta pufók ajkait. Mintha megkóstolt volna egy megértett gyümölcsöt, mi eddig tiltottnak számított, és talán ezért nem is vettek sokan tudomást róla!

- Finom ízed van Kornika! – úgy ízlelte enyhén telt alsó ajkaival a csók ízét, mint a mézet.  

- Hát igazán köszönöm! A bátorítást is, és még sok mindent!

- Ez csak természetes!

Megcsörrent az aprócska, ám annál jobban hallható berregő pirosan fénnyel világító csengő; mintha fokozatosan adta volna le már eddig is jól bevált vészjelzéseit. Utána a művészbejáró kis kalitkafülkéjében már jól megszokott idősebb női hang szólalt meg a hangszóróból:

 

ZAKARKA MŰVÉSZNŐ JELENÉSE VAN A HÁZI SZÍNPADON! FIGYELEM! ZAKARKA MŰVÉSZNŐT VÁRJÁK A HÁZI SZÍNDAPON!

 

Kornél egyszerre úgy megijedt, hogy meghallotta ezt a kellemetlen vonyító hangot, mint akit szabályosan abban a percben kutyatámadás ért! Kicsivel idegesebben tekintett ide-oda, mert megsértették az adott pillanat harmóniáját. 

Nóra úgy festett ebben a pillanatban, mint egy árva kislány, akit megfosztottak kedvenc játékaitól, és kis híján szeretett volna sírva fakadni, de valahogy mégis tartotta magát – elvégre tehetséges művésznek számított.

- Bocsáss meg drága Kornél, de most már… igazán mennem kell! Nagyon örülök neked, és hogy kicsit találkozhattunk! Kérlek, majd néz be még, ha van kedved, és lesz elegendő időd!

Kornél felállt, és kissé szokatlanság számba ment ez nála, amikor Nóra odabújt a mellkasához, és bájosan átölelte, mint egy igaz barátot, akire támaszkodhat ebben a kiismerhetetlen életben.

Még azon a hétvégén, amikor Nóra a rádiónál teljesített kulturális kötelezettségeit, megcsörrent a telefonja:

- Igen, tessék! – ellenállhatatlan volt pacsirta hangja.  

- Szia, drága Nóra! Bocsáss meg nekem, hogy zavarlak, tudom utálod, ha a munkahelyeden zavarnak… csak azt szerettem volna megkérdezni tőled, hogy hogy sikerült a próba, és az előadás?

- Szia Kornika! Szerintem simán, és remekül ment minden! Csak tudod kifogott a kedves társulat egy nyakas és kissé engedetlen rendezőt, aki kicsit azt képzelte már magáról a próba végére, hogy ő csinálta a spanyolviaszt, és mindenkit lenézett a maga fensőbbségében! Mintha szabályosan az az Elfújta a szelet forgattuk volna. De szerintem fantasztikusan sikeredett az egész darab, és a nézői visszajelzések is roppant kedvezően alakultak! Mesélj neked sikerült valami?

Kornél először nem is akarta bevallani, hogy egész héten jóformán megkezdett regényén kívül, és az adott álláshirdetésekre elküldött fényképes önéletrajzok, és motivációs levélkék elküldésén kívül szinte semmilyen kedvező választ nem kapott. De mit tegyen?

Ha most azt mondja Nórának, hogy minden rendben van, talán önmagát is becsapja, és a dúsított hazugságok azért nagyon veszélyesek, mert előbb, vagy utóbb, de nagyon sokan igazságként fogadják el, és akként is kezelik őket! Ezért inkább megkockáztatta az igazságot: kerül, amibe kerül, és lesz, ami lesz!

- Nézd csak! Az az igazság, hogy sajnos sehonnét nem érkezett válasz állásügyben, és ettől a kedvem is teljesen tropa, de elkezdtem a tervezett regényt!

- Hát ez remek! Nagyon örülök neki, hogy a sokszorosított kellemetlenségeid ellenére valami örömöt mégiscsak tudsz találni az életben, és szerintem ez a legfontosabb! Akárhányszor az emberbe belerúgnak, mindig emberelje meg magát és keljen föl még a sárgaföldről is! – hangja egyszerre sugárzott ellenállhatatlan belső lelki erőt, és hihetetlen gerinces karakánságot, melytől a legreménytelenebb helyzet is biztos fogódzókat ígért!  

- Nagyon jólesnek nemes lelkierőt adó szavaid! – érezte, hogy hangja férfihoz méltatlanul kicsit megremeg.  

- Szívesen máskor is! ,,A szavak ingyen vannak, de talán önmagukban csak akkor érnek valamit, ha tettek követik igazságaikat!”

- Shakespeare-idézet? – kockáztatott meg egy kíváncsi kérdést.

- Majdnem drága Kornél, csak majdnem! Sir George Bernard Shaw! De szép próbálkozás volt, azt meg kell hagyni!

- Akkor én már nem is zavarnék tovább csak… csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy… nem lenne-e kedved, ha főznék neked valami finomat?

- Szerintem fantasztikusan hangzik, de az alapanyagokat engedd meg, hogy én hozzam, mert nálunk minden friss és háztáji! Ehhez szigorúan ragaszkodom! – milyen kedves és lefegyverző volt ebben a pillanatban a hangja, mint egy megmentő, aki átsegít az élt nehezebb percein.  

- Ahogy jónak látod drága!

- Már nagyon kíváncsi vagyok a híres szakácstudományodra Kornél!

- Én pedig bizakodni szeretnék benne, hogy nem okozok csalódást!

                                                            

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Megtekintések: 7

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

Nincs ma születésnapja senkinek

LINKPARTNEREINK

Függöny webáruház

Textilek
Lakástextil méteráru

Linképítő, linképítés Patchwork, foltvarrás
Tuti Linkek Dimenziók
Rókalyuk
  Méteráru Webáruház
Olcsó függöny anyagok

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2017   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek