4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

                                                   

 19.

 

 

Kezdetben Nórának merőben szokatlan volt, hogy szűkös ismerősei is egyre gyakrabban sürögtek-forogtak és előszeretettel tébláboltak körötte, és a kis Pest megyei településen alig akart ember akadni, aki ne állította volna meg egy fotó erejéig, vagy, hogy egy kikészített notesz – vagy aprócska jegyzetfüzetbe ne kérjen tőle egy-egy megtisztelő aláírást főként önmagának, vagy valamelyik hozzá tartózójának.

Eleinte kellemesen, bizsergetőn hízelgett is a hiúságának, ha egyáltalán azt, hogy az embernek minduntalan köszönnek, és még az alig látott, vagy a vadidegen emberek is kedves közvetlenséggel viszonyulnak hozzá; eddig a legnagyobb előnye volt rá-rátörő kisebbrendűségi komplexusaival szemben, mert a magasságával mindig is hadilábon állt, és meglehetős tehertételként élte meg, hogy csupán százhatvannégy centi, hogy ha kedve tartotta mindig olyan ,,rejtekhely” utakon közlekedett, melyek előnyösen el tudták rejteni főként a kíváncsi szemek tekintete elől!

Sokszor kellemetlen helyzetbe került, hogy azonnal megrohamozták, vagy csupán leszólították a nyílt utcán és ő csak dadogni volt képes, mint gyerekkorában. Ezért cselhez folyamodott, és a diplomatikus kedvességet kombinálta megértő türelemmel, és ha olyan kedve volt hozzá, és az időjárás is kedvezett, még váltott egy-két szót bájos kötetlenséggel azzal az emberrel, akinek elajándékozta aláírását.

Abban a pillanatban, amikor megtapasztalta azt a jóleső érzést, amikor egy-egy csillogó szempár feléje fordulva szinte némán rebegi el a ,,köszönömöt” hogy megtisztelte, és Emberként kezelte – többet mondott számára minden elcsépelt szónál.

Megpillantott nem egyszer a kis városka főterén ácsorogni egy kis lánykát, aki kicsit félszeg, bújócskaszerű tartással édesanyja ruhájába kapaszkodott, és apócska, kis ökleivel jelezte, hogy a félelem még erőteljesen dolgozik kis testében, és agyában.

- Bocsásson meg drága művésznő, de a kislányom nagy rajongója és… megtisztelne minket az aláírásával? – a szintén harmincas éveiben járó sugárzóan üdve fiatalasszony szokatlanul úgy esengett előtte, mintha királyi fenség volna.

- Természetesen asszonyom! Hogy hívják a kislányát? – kedvesen kérdezte, mert mindenáron elszerette volna nyerni a gyerkőc rokonszenvét, és barátságát.

A fiatal anyuka kedveskedőn lefejtette ruhájáról a még mindig görcsösen markolászó kis gyereköklöket, és halkan nehogy megijessze megkérdezte:

- Ne félj drága kislányom! A néni nagyon jószívű, és most azért van itt, hogy neked kedveskedjen!

A gyerek, mint egy megriadt kis állatka tágasra nyitotta esengő, segítséget kérő nagy őzikeszemét, és ebben a percben Nóra nagyon szerette volna ölbe kapni, babusgatni, és dédelgetni, hogy végre átérezhesse az oly régóta vágyott, és magában eltervezett anyai érzéseket.

Lehajolt hozzá kedvesen, és bemutatkozott:

- Szia, te drága kis angyal! Nórának hívnak! Neked mi a neved? – kinyújtotta hattyú-finom kezét, hogy a gyerek megérezhesse nyugodtan megbízhat benne.

A gyerkőc egyik kezével még mindig fiatal édesanyja ruhája szegélyébe csimpaszkodott, de azért titkon kis kezecskéivel már arra készült, hogy megfogja a feléje bizalmasan kinyújtott kezet.

Nóra türelmesen várt még egy-két percet, és a kis lányka végre megfogta a kezét; mintha egy újabb mentőövet fogott volna meg, hogy megvédje őt a hétköznapok ellenséges világától.

- Cókolom néni! Aliz vatyok! – motyogta.

- Hát szia, Aliz! Gyönyörű neved van! – felnézett az anyára, és annak hallgatólagos biccentésével megkockáztatott egy aprócska puszit.

- Igazán örülök, hogy találkozunk! – S minthogy nagyon édesszájú volt gyerekkorától kezdve egy-két szem apró csokit adott a kislány kinyújtott markába.

- Ez a sok finom kincs a tiéd! Köszönöm, hogy legfiatalabb rajongóm vagy! – azzal felemelkedett, és az édesanyja által szorongatott kis füzetecskébe készségesen adott egy-egy aláírást mindkettőjüknek. A gyerkőc azt sem tudta, hogy mit akarhatott Nóra a cikornyásra sikeredett mondataival mondani; szorgalmasan, és nagyon jóízűen majszolni kezdte a csokikat, amiket kapott, és még kis pisze orrocskája, és szájacskája is csupa csoki lett!  

- Gyönyörű bájos kislánya van asszonyom! – nyugtázta a történteket. Önmagában most irigyelte is és kicsit jóhiszeműen féltékeny volt rá, hogy ennyire fiatalon gyerekáldás érte az anyukát, míg ő már harminc éves és anyai örömökben eddig nem lehetett része; leszámítva öccse kitartó, anyás babusgatását, de hát annak is már legalább húszon egy nehány éve. Hogy repül a megkezdett idő…  

- Igazán köszönjük drága művésznő! – hálálkodott az anyuka, akinek sikerült egy falatka hírnevet birtokolnia – igaz csupán pár pillanatra, és már mentek is tovább a tipegő gyerekkel.

- Kérem csak Nóra! Nagyon örülök, hogy találkoztunk! Szia, Aliz! – köszönt még utánuk, és gyönyörűen elmosolyodott, amikor észrevette a gyerek csokisan maradt enyhén ragacsos szájacskáját.

,,Én is nagyon szeretnék végre egy csöppséget!” – döntötte el.

A legtöbb embernek nem sok jut az élet kínálta lehetőségekből; mintha önmaguk életét azzal szeretnék megtoldani, hogy szándékosan elcsennek, ellopnak egy-egy falatnyi csillogást-villogást, a hírességeknek kijáró megkülönböztetett kiváltságok jogait mindössze azzal, hogy önmagukat is az adott ,,szertartás” részeseivé nyilvánítják, és közelről részt vesznek a játékukban.

Sokszor töprengett már rajta, hogy azért nem mindennapi eset, hogy egy erősen gátlásos és félszeg, bandzsító, pattanásos kislány, aki ráadásul még logopédus és beszédórákra is eljárt, mert annyira nehezére esett jól beszélni, és szépen ejteni ki a beszédhangokat egyszerre csak ott találja magát az ismert, és elismert emberek, és ,,Csillagok” gyűrűjében, miközben folyamatosan azon igyekszik magát megerősíteni, hogy ne váljon szánalmasan arrogáns egoista exibicionistává, akiket nagyobbrészt csupán önmaguk érdekel!

A főtéren különben is mindig akadtak kisebb-nagyobb baráti jellegű társaságok, akik együtt lógtak, vagy összeverődve beszélgették meg az aznap szaftos, említésre méltó történéseit. Gyakorta megesett, hogy egyszer-kétszer Nórát is leszólították:

- Te kis kurva! Nagyon guszta volt a segged abban a vetkőzős jelenetben! – szóltak oda neki félvállról.

Az ilyen beszólásokkal előbb-utóbb maga is rájött, hogy semmi értelme sincs foglalkozni; mindig is voltak és lesznek olyan emberek, akik irigykedve és féltékenyen őrködnek a megrögzött gondolat felett, hogy nekik azért nem megy jól, mert mások ellopták tőlük az érvényesülés útjait; a lehetőséget, amit nem tudtak megfelelően kiaknázni, és ezekben az esetekben mindig célszerű számukra fenntartani legalább egy-két ideális balekot, vagy bűnbakot akit adott esetben lehet hibáztatni és kritizálni!

Nóra fél füllel természetesen mindent végighallgatott, és fájt neki, el is szomorította nagyon az a mentalitás, ahogyan az egyes emberek kezelték a tulajdonképpeni élethez való hozzáállásukat!

Kicsit gyorsabban igyekezett szedni a lábait, hogy ezzel kivédhesse a személye ellen irányuló további konfrontálódás további negatív következményeit, és amikor végre családi házuk imádott faterítésén bejuthatott és kiskutyája üdvözlő vakkantását meghallotta úgy érezte, hogy végre biztonságot, menedéket talált a gonoszkodó, folyamatosan irigykedő emberek társaságától, akik adott esetben képtelenek megemészteni, ha valami tehetségesebb valamiben, mint ők!

     

A kellemesnek ígérkező vacsorára a következő csütörtökön került sor, hiszen Nóra hétvégenként a rádió szerkesztőségében dolgozott, mindennapjait többi részét pedig a próbák és a színház közti ingázás töltötte ki.

Nóra nem sokat tudott Budaörsről, és szűkebben vett környezetéről, miután ő dél felöl közelítette meg a fővárost, így főként az M7-es autópálya bizonyos szakaszait részesítette előnyben, illetve még azokat a kisebb, hangulatos falvakat, melyeket legfeljebb csupán a térkép jelöl, mert a legtöbben alig tudhatnak róluk, és ezért annyira meghittek, és békességesek.

S mivel a tömegközlekedést csak akkor használta, ha próbákról ki-be kellett ugrálnia napjában akár többször is most előnyösen kiélvezhette komfortos kis autója minden kényelmét és kisebb extráit. A benzinárakkal sokszor nem volt megelégedve – hiszen töltő kútakként erősen változott és szinte tíz-harminc forintos különbségek is voltak, de a rádiós szerkesztői, műsorvezetői, és kezdő színészhallgató gázsijával – ha egy kicsit is odafigyelt -, sokat megtakaríthatott, még ha alig tudott is spórolni, mert a számlák rendje minden hónap első Hétfőjén, mint az ítélet máris megérkeztek.

Szerencsére könnyen megtalálta a társasházi panelt, mely közvetlenül az út szélén bújt meg, közvetlenül a frissiben leaszfaltozott autóút előtt; így a közforgalom is megnövekedett a lakók legnagyobb bosszúságára.

Eldöntötte, hogy háromszor csönget; legalább is az a biztos, mert az első két csengetéskor a legtöbben még csak készülődnek, hogy vajon mit is mondjanak a beszélőbe? Hogyan üdvözölhessék a másikat?

- Halló… Nóra vagyok!

- Szia, drága! Máris nyitom! – először el sem akarta hinni; amilyen kellemesen csilingelő pacsirtahangja volt hosszú percekig is eltartott, hogy egy ilyen bombázó, ízig-vérig hölgy egy olyannal vacsorázik, mint Kornél. De felesleges volt ennyit izgulnia, és stresszelnie, hiszen azért már kialakult közöttük a tartós és szilárdnak mondható barátság szála, mely mindent elfogad, és sohase kér számon feleslegesen semmi egyebet!

Nóra körülnézett a kis földszinten, ahol a legtöbb lakó postaládájának acélos fiókjai kaptak helyet az egyik fehérre lemeszelt falmélyedésben, és csupán egy felújított lift, és a lift melletti szeméttároló üdvözölte a kíváncsiskodókat, de Nóra pillanatok alatt otthonosan érezte magát, mert valahogy az egész hely szelleme a biztos menedék érzését közvetítette, annak, aki kicsit el szeretett volna menekülni, hogy megnyugodjon a nagyvilág tartósítottan nyüzsgő kavalkádjától.

Belépett a liftbe; éppen most felejtette el, hogy melyik emeletre is szól a meghívása.

,,Nyomja be a hatodikat? És ha az ötödiken lakik?” – picit megakasztotta koncentrált gondolkozását a hezitálás és a tétováskodás, de gyorsan túllendült ezen is. Mivel a társasháznak össz-vissz hét emelete volt mégiscsak a hatodik gombját nyomta meg mondván lesz, ami lesz, és ha esetleg tévedett volna legfeljebb le – vagy felsétál egy szintet! Nem akkora tragédia.

Kornél olyan izgatott volt egész nap, hogy majd kiugrott a szíve; és még a konyhai kötényét is folyamatosan készenlétben magán tartotta, mert szeretett volna főzni valami finomat ennek az őzikeszemű földre szállt Szépségnek, aki igazi nő volt, és akivel úgy érezhette végre nagyon jól megértik egymást.

Ezért azonnal kiment a bejárati ajtó elé, melyet egy ormótlan, fekete rács védett az idegenektől, hogy ott várakozzon.

Kis időbe került, míg Nóra megtalálta a házszámot, mert egy emelettel lejjebb keresgélt és kisebb feledékenységét most azzal kompenzálta, hogy kecses gazellafürgeséggel csörtetett föl a lépcsőkön a hetedik emeletig.

- Huh! Ez aztán a testmozgás! Ha én panelben éldegélnék biztos lépcsőn közlekednék és kidobnék minden kondi bérletet! Így az ember egész biztosan megőrizheti a kondiját! – érezte, hogy sokat izgett-mozgott, míg ezt a pár sort mentségül eldarálta; mint akit valami feszélyez, de mint vérprofi nem engedheti meg magának, hogy lelepleződjön. A lépcső tetején megállt, hogy kifújja magát:

- Hu! De jól esett! Ma biztosan nyugodtan fogok aludni!

- Szia, drága Nóra! Hogy utaztál? Nehezen találtad meg a lakást? – Kornél érezte, hogy egyszerre talán túl sok is a kérdések özöne, melyet azonnal a nyakába zúdít, ezért tanácsosabb visszafognia majd később magát. – Bocs a sok kérdésért!

- Szia, Kornika! Köszönöm kérdéseidet! Kellemesen telt az út, csak véletlenségből a hatodikon szálltam ki, és utána kapcsoltam, hogy hol is lakhatsz! De már minden rendben!

- Akkor jó! Ennek igazán örülök! Kezdhetünk főzni? – meg se várta a választ azonnal elvette a hölgy mind a két kezéből a kissé nehézkes fűzfakosarat, melyben ki tudhatta milyen háztáji jellegű finomságok lapultak. – Ezt gyorsan elveszem, ha megengeded!

- Oh, igazán figyelmes vagy, mint mindig! Köszönöm! – annyira kellemetlenül pirult el, mintha egyenesen kiszolgáltatta volna magát, pedig erős, határozott nőnek szerette volna beállítani önmagát. Kicsit zavarba is esett.

- Nem tesz semmit! Fáradj be, kérlek! Megmutatom a lakást. – kedveskedőn maga elé engedte. Nóra kényelmes bakancsszerű cipőt választott; elvégre már ősz végi időt jósoltak mindenütt, és az ember megpróbált minden eszközzel védekezni a megfázás ellen.

Váratlan, mégis nagyon megkapó, és kellemes meglepetésként érte, hogy Kornél úriemberszokással azonnal lehajolt, és segített levenni mind a két cipőjét. Legszívesebben most azt mondta volna, hogy ,,köszöni szépen, de egyedül is megy a dolog” aztán hamar rájött, hogy nem bánthat meg egy ennyire figyelmes, és bájosan értékes embert!

- Hogy te milyen drága és figyelmes vagy! Vagy ezt már említettem?

- Igen, de semmi baj! Az emberek a megerősítésekből építkeznek, és mindig nagyon jólesik!

Kibújt a cipőből, és sztreccs harisnyája máris megmutatkozott kitöltve ezzel minden fennmaradó lényeget.

Belépett a bejárati ajtón; Kornél azonnal lesegítette kárminvörös kiskabátját, mely remekül kiemelte hallatlanul elegáns, és szinte mindig választékos lényét. Ahogyan kedveskedőn segítette lefejteni róla a ruhadarabok rétegeit, észrevette, hogy szobrászkéz sem faraghatta volna szebben azt a fajta titokzatos mosolyú, és mindig elbűvölő nőiességet, melyet most Nóra megtestesített. Gyönyörű, fekete szatén ünneplőruhácskája előnyösen simult minden testrészéhez; egyszerre volt nagyon csinos, modern, és ugyanakkor hallatlanul elegáns. Szándékosan kerülte hogy dögösre, vagy szexisre vegye a figurát, mert akik barátok szeretnének maradni ne rontsanak nyílt agarakkal egyből a házba.

- Ha megenged nekem… gyönyörű vagy! Elragadó! – áradozott Kornél.

- Igazán köszönöm! Tudod a ruhásszekrényben sok flancos göncöm lapul, és árválkodik, és csupán fölkaptam egyet, ami nem mosogatórongyhoz hasonlít! ,,Minek fecsegek ennyit! Hisz soha nem volt szokásom?!” – észrevette, hogy szándékosan feleslegesen jártatja a száját, és ez a másikat esetleg zavarhatja, de Kornél szemlátomást türelmesen hallgatott.

- Hoztam neked egy kötényt, nehogy a gyönyörű ruhádat összekaristold! – kissé félszegen nyújtotta felé a konyhai kötényt, és amint ujjbegyeik finoman összeértek mindketten titkos, bizsergető áramütést éreztek testükben, mely kellemesen átjárta lelkük pórusait.

- Köszönöm szépen! Nagyon rendes vagy!

Kornél először azt se tudta, hogy vajon megkösse-e a kötényt, mert ha véletlenül megérinti a derekát és túlságosan hosszú ideig legelteti bumszli kezeit a habkönnyű derékon Nóra lehet, hogy szemtelenségnek, vagy illetlenségnek gondolja és legjobb esetben is lekever neki egy hatalmas pofont, melyet sértődött távozás követ. De most szerencsére nem ez történt.

- Drága Kornél! Megtennéd, hogy bekötöd nekem, mert ebben egy kicsit ügyetlen vagyok! Ha nem baj?!

- Kérlek, készséggel!

A hölgy bűbájosan megfordult, és hagyta, hogy a vaskos tölgyfaméretű kezek leheletfinoman birtokba vegyék törékeny derekát, és megkössék rajta a kötényt.

- Így ni! Azt hiszem, akkor akár munkához is láthatunk! – Gyorsan becipelte a vaskos és nehézkes kosarat a konyhába, és rögvest ki is pakolt belőle.

Nóra sem szeretett volna lemaradni semmi jó mókáról; azonnal követte.

- Akkor mi legyen a menü mára drága Madame? – hajolt meg, mintha csak egy roppant előzékeny főpincér lenne valamelyik Mislein-csillagos étteremből.

- Hát… kedves uram… huncut módon elmosolyodott -, szerintem készítek neked egy kis lepcsánykát burgonyapürével, és meglássuk ízlik-e majd! Mind a tíz ujjadat megnyalhatod, ha megkóstolhatod a rétesemet!

- Ez ígéretesnek hangzik! De vágjunk is bele!

Az előre elkészített alapanyagokat gondosan a vágódeszkára tették, majd Nóra feltűrte a ruhaujjait, hogy előkészíthesse a lepcsánykához való formálható tésztamasszát; Kornél nagyon meglepődött, hogy egy ilyen kellemesen törékeny, szinte cérnavékony kéz is mennyire határozott, bátor temperamentummal képes meggyűrni, megdögönyözni a formálható anyagot.

Nem telt bele alig harminc perc, és Nóra ezzel is készen volt, már csak megint húsz percre volt szükség, hogy kicsit pihenhessen a tészta. Addig elkészítették a burgonyapürét: Kornél pucolta a krumplit, ahogy valamikor nagymamájától megtanulta – lehetőleg vékonyan hámozta, hogy az értékes tápanyagok ne vesszenek el -, Nóra pedig feltette a sós, babérleveles vizet, amibe megfőzik majd a krumplikat.

Amikor eltelt a fél órácska Nóra aprócska, szinte még gyermeki kezeivel megint gondoskodón átgyúrta az egész belisztezett tésztamasszát, majd elővette nagyméretű kosarából a házi zsírt, és gondos pogácsaformákat gyurmázott belőle.

- Van kedved segíteni? Nyugodtan megpróbálhatod! – s hogy Kornél ne legyen annyira neurotikusan feszélyezett és ideges kedvesen összemaszatolta az ő kezeit is, és masszírozó mozdulatokkal megmutatta, hogyan lehet előnyösen megformázni a tésztaanyagot.

- Szerintem remekül csinálod Kornélka! Elismerésem!

- Jó mesterem volt!

- Annyira nem kell mindig szerénykedned! Nagyon gyorsan és hatékonyan tanulsz!

- Ennek a tudásnak is mennyire hasznát vettem volna a gimis gyökvonásoknál!

- Hát igen! Ne is mond! A matek nekem is egy örökkévaló rémálomnak tűnt. 

Pisze nózija máris lisztes lett, és Kornél most megpróbálta óvatosan letörölni.

- Ha megengeded kicsit lisztes lett az orrod!

- Elvégre főzünk, nem?!

- Hát persze, csak arra gondoltam… izé… hogy esetleg téged zavar…

- Már miért zavarna? – Angyali türelemmel megfogott egy kisebb tésztamasszát, és mint aki ugratni készül a másikat bájosan tésztaorrot varázsolt Kornél orrára.

- …És íme, hölgyeim és uraim! Megérkezett a hatalmas Malfetto a vigyorgó bohóc! – kurjantotta el magát.

Kornél teátrálisan meghajolt kissé, majd kedveskedőn biccentett.

Nóra a kezén megmaradt ragacsos, iszamós tésztamasszát hallatlanul erotikusan kezdte nyalogatni:

- Bocsi! De ezt nagyon imádom!

- Csak rajta!

A kellemes zsír szinte azonnal sercenni kezdett; Nóra fogott egy kigyurmázott tésztabogácsát és óvatosan beleengedte a forró zsiradékba.

- Látod Kornika! Valahogy így kell! – türelmesen, megértően magyarázott akár egy jólszituált pedagógus. – Megpróbálod?!

Látván, hogy Kornél még egy kis ideig hezitál nagy tenyereit kedvesen a saját törékeny kezecskéibe vette; belé tette a pogácsákat, és segített neki, hogy egymaga is megtapasztalja a főzés kulináris élvezeteit.

- Egészen ügyesen csinálod! Csak így tovább! – biztatta egyre.

- Köszönöm drága vagy! – kissé furán érezte magát, mert általában nem szokott hozzá a dicsérethez, bármennyire is szüksége lett volna erre soványka önbizalmának.

- Kérdezhetek valamit? – támasztotta meg két kezével a pultot Nóra, mint aki vallatásra készül.

- Természetesen!

- Tudom, hogy nem túl régóta ismerjük még egymást… de veled valahogy másként érzem magam… mint egyéb társaságokban!

- Ezt most intő jelnek tekintsem, vagy figyelmeztetésnek?

- Semmi, tényleg semmi! Csak tudod… te olyan… más vagy!

- Ez most jót jelent, vagy rosszat? – Kornélnak még mindig fogalma se lehetett arról, hogy vajon az ifjú hölgy, mint is akarhat tőle, amikor olyan meghitten indul ez a kis kora esti sütőgetés.

- Megmondanád az igazat, ha most neked szegeznék egy személyesebb jellegű kérdést?

- Kicsit megijesztesz, amikor így nézel rám! Mint aki egyenesen szigorúan számon kér valamit!

- Jaj, bocsáss meg! Ne haragudj! De nagyon szeretnék benned bízni, és a legtöbb ember kihasználja a fölényhelyzetet, ha nála van a labda!

- Megnyugtatlak én sokkal jobban tartok és félek az emberektől, mint bárki más, mert valahogy sokkal intenzívebben, érzékenyebben látom a világot!

- Ezt most megkönnyebbülés hallgatni! Igazán! Nagy kő esett le a szívemről! – fújt egyet, mint aki lazán akar valami kellemetlenséget magától elhessegetni.

- …De ugye jól érzed magad? Nincs semmi bajod?! – egy pillanatra érezte, hogy megáll benne az ütő, mert felszínre történt ma este már ki tudja hányszor túlzottan aggodalmaskodó, mindenre figyelő természete.

- Drága vagy kedves Kornél! Nem is tudom, hogy eddig miért nem futottunk össze?

- Valószínűleg ez azért van, mert mint mondtam inkább kerülöm az embereket, hogy ne okozzak nekik feleslegesen gondot!

- Hát, már megbocsáss, de ez helytelen! Így engem is pártában hagysz! – kacéran kacsintott, amit a másik még nem tudott hova tenni.

Hirtelen szaladt el az idő, mert valahogy az őszi estéken sokkalta korábban sötétedett; a napból már csupán alig maradhatott egyetlen vérvörösen izzó, pislogó szemgolyó a távoli égbolton…

Kornél feltétlenül megakarta valamivel most osztani ezt a földöntúli édeni élményt:

- Kérlek, gyere csak velem!

- Megyek! De várj, lekapcsolom a tűzhelyet, mielőtt baj lenne! – fogott egy konyharuhát, és óvatosan lehúzta az izzó fekete keramitkockáról a tűzforró serpenyőt; a pogácsákat már kiszedte.

- Gyere, mielőtt eltűnik! – most olyan volt kíváncsiskodó természetével, akár egy nagyra nőtt gyerkőc, aki imád mindenfajta természeti jelenséget, mert abban valami titokzatosat, valami egészen megmagyarázhatatlant lát!

Valósággal behúzta Nórát a hálószobába, ahonnét gyönyörűséges térpanorámaszerű látvány fogadta őket, amint leáldozott a Küklopsz-szemű Nap az aggatyán-hegyek karéján

- Ezt nézd meg! – hangjában valósággal ujjongott.

- Döbbenetes! – lepődött meg. – Egyszerűen lenyűgöző! Hogy innét milyen messze ellátni! – fejecskéjével igyekezett mindent aprólékosan szemügyre venni.  

Kornél pufók arca teljesen beleveszett a babonázó látvány hatásába, és nem is igazán figyelt oda, amikor Nóra kicsivel közelebb húzódott hozzá, majd finoman vállaira hajtotta fejét, és megfogta a másik kezét, és dobogó szívére helyezte…  

Hosszú, feledhetetlen pillanatok teltek így el, míg csak a horizonton akárcsak egyetlen távoli, üstökösnek látszó, ám annál meghatározóbb fénynyaláb is megjelent, mely utolsó haldoklásával megvilágította az immár sötét szurok éjszaka békességét…

- Kornél!

- Tessék drága Nóra!

- Szerinted miért olyan bonyolult a szerelem?

A tétova fiatalember még tartotta vállain a liliom-gyengéd fejecskét, mert nem merte elereszteni; mégis, amikor Nóra az elgondolkodó arcba nézett csupa kérdéseket látott; látszott, hogy Kornél emészti magát, mint valami belülről folyamatosan égő gyertyaláng, vagy vulkán, és inkább magában próbálta megfogalmazni a választ, mert senkit nem akart megbántani:

- Szerintem a szerelem akárcsak egy időzített villámcsapás, vagy váratlanul jelentkező vulkánkitörés hirtelen, váratlan pillanatban támad fel a szívekben, és nagyon finom szálakon közeledhetünk csak hozzá! Rengeteg megértéssel és türelemmel! Szerinted?

Nóra őzikeszeme hirtelen hamvassá lett, és bepárásodott. Mint aki terhes titkokat cipel, és most nagyon örül annak, hogy végre találhatott egy olyan értékes valakit, aki nem bagatellizálja el az egész szirupos és ömlengő szerelmi szimfóniát unalomig járatott közismert sablonszövegekkel.

- Szerintem most rátapintottál a lényegre kedves barátom! Mondd csak? Honnan jött ennyi éleslátás? Ennyi bölcsesség?

- Talán, mert egész életemben magányos természetű voltam! Tudod, míg egyesek vágynak a magányra, és nem élik meg az egyedüliséget, én valahogy már egész kisfiú korom óta együtt nőttem vele, és együtt lélegeztem be a magamra hagyatottságot!

- Ez nagyon szomorúan hangzik drága!

Kornél szomorú tekintettel lenézett a fiatal hölgy vállain kuporgó tekintetére, és most nagyon szerette volna megcsókolni.

- Bocsáss meg, ha… megbántottalak! Nem akartam!

- Nem, semmi baj! Nem kérhetsz mindig elnézést, azért ami nem a te hibád volt! Az ember attól nem bűnös, hogy vállalja is érzelmeit, inkább azokat kellene megbüntetni, akik visszaélnek a megtisztelő bizalommal, melyben részesülhettek!

- Ezt nagyon szépen mondtad!

- Na, hallod! Egész gyerekkoromban logopédushoz kellett járkálnom, mert az ,,s” és főként az ,,sz” hangok kimondása problémákat okozott. De szerencsésen azt gondolom megtudtam oldani, és még egy nagy előnyre tehettem szert…

- Csupa fül vagyok! – kíváncsian kezdte bámulni.

- Nem szálltam el magamtól drága barátom! – s ahogy most a vérvörös megsemmisülésben, ahogy törékeny drága arcát, mint apró, tapintható fényszilánkokat érte az áldozó napsugár csodálatosabb volt, mint valaha; hiszen kristálytiszta őszinteséggel ruházta fel önmagát!

Megvacsoráztak a kis konyha melletti ebédlőben; Kornél igyekezett túlzottan nagy fontosságot tulajdonítani az esztétika és a szépség alapkövetelményeinek; nála a precízség is hajszálpontosságot követelt.

- Igazán ízléses teríték! – jegyezte meg a hölgy. – Te egymagad csináltad? – hitetlenkedett kissé.

Kornél tétován bólintott, mint akinek elvitték a nyelvét, de azért félszegen odanyögte: - Köszönöm szépen!

- Igazán nincs mit!

Előtérbe kerültek legkedvesebb színészeik.

- Szerintem eddig az Egri csillagok volt a csúcs! – jegyezte meg elragadóan Nóra. – Neked melyik a kedvenc filmed?

- Hú! Hát azt nagyon nehéz lenne alig öt percben elsorolni!

- Na, légyszi! Áruld el! Megöl a kíváncsiság! – kedvesen unszolni kezdte; enyhén megcsipkedve közbe Kornél karját.

- Jól van! Lássuk csak! Ott volt a Farkasokkal táncoló, és a Bilincs és Mosoly, de említhetném a Pillangót is, vagy a Krammer kontra Krammert!

- Ezek is nagyon szuperek, de én valami magyar filmre gondoltam!

- Á! Vagy Úgy! Akkor bocsánat! – majd, amikor rájött, hogy előnyösebben is feltűntethetné magát, minthogy a külföldet ajnározza kinyögte: - …És, mit szólnál az Isten hozta őrnagy úrhoz?!

- Remek választás drága barátom! Csak annyit mondok remek!

 ,,Nem félünk a farkastól Göthe János farkastól, nem bánt az csak megkóstol!” – idézte egyik kedvenc jelenetét Burton-Taylor klasszikusának, mire már Nóra is kissé kezdte magát felszabadultabban elengedni és folytatta remek inprovizációs képességgel:

- Megszegted a játékszabályokat Mártha! Beszéltél a fiunkról másoknak is!

Mire Kornél lendült csak az ütősebb poén kedvéért támadásba:

- Háborút akarsz?!

- Totálisat!

Annyira kellemesen ráhangolódtak egymás rejtett, ám jól kitalálható gondolataira, hogy észre sem vették, hogy hogy elrepült az idő.

- …És mi a véleményed az Álom luxuskivitelben c. filmről?

- Nem rossz, tényleg nem! Csak szegény drága Audrey Hepburnt minek kellett a film végén a zuhogó esőbe kitenni! Én nagyon megsajnáltam, mert biztosan megfázott!

- De drága vagy!

- Mit szólsz Robert Redfordhoz?

- Jaj, csak nem a Nagy Getsby-re gondolsz már te is? – hangja kicsit unalmassá vált.

- Miért? Nem szereted azt a filmet?

- Szerintem a Butch Cassidy és a Sundance kölyök ezerszer sokkal jobb!

- Na, látod! A western műfaja hozzám is közelebb állt! És a Bilincs és mosoly Paul Newman-nel?

- A végén nem lehet tudni, hogy meghalt-e vagy túlélte a szirénázó menőautóban?

- Ez a nyitott kérdés, melyet a rendező rábízott a nézőkre! Miért? Így is be lehet egy filmet fejezni!

- Ide hallgass! Tudod ki az én legkedvesebb színészem?

Kornél önmagában már tippelni kezdett, és alig akarta elhinni, hogy egy azon valakire gondolnak:

- Várjál, meg ne mondd! Kútvölgyi Erzsébet, vagy Venczel Vera! Eltaláltam?!

- Fúj! Hogy lehetsz ennyire magabiztos? – kedvesen megráncolta aprócska szemöldökeit, melyek tetetett bosszúságtól csak még erotikusabbnak látszottak.

- Kérlek, őrizd meg a nyugalmadat! Bocsáss meg, ha megbántottalak volna!

- Jaj, ne idegesíts! Nem kell komolyan gondolni, amit mondtam! Semmi gond! Egyébként ők a legkedvesebb kedvenceim, és nem tudok közöttük különbséget tenni!

- Szerintem nem is kell! Ha több a kedvenc csak annál jobb! Nem igaz?!

- Látod, ez így igaz! – mosolygott huncut bájossággal.

- Szerintem nem kell feltétlenül híresnek lenned! Elég, ha valamibe beleadsz apait-anyait! A képességeid szerinti legtöbbet kellene felszínre hozni, és akkor tudnák meg a többség is, hogy minden ember értékesnek született!

- Igen, igen! Ez mind helyes és szép, de mi van akkor, ha túlzottan is sokasodik a megfelelési kényszer? Hiszen az ember elsősorban önmagáért, és tetteiért felelős! Vagy nem?! És mi a helyzet a maximalizmussal? Ebbe már sokan belerokkantak, mert túlhajtották magukat és nem tudták megfelelően kezelni!

- Szerintem, ha már egyszer keményen dolgozol, hidd csak el nyugodtan, hogy annak előbb, vagy utóbb, de meg lesz az eredménye! – Kornél azonnal beleszeretett ebbe a kitörölhetetlenül bátor, és karakán optimizmusba, talán ő sem akarta még észrevenni!

- Szerinted csak lakói vagyunk a küzdelmes életnek, vagy tartalmas élvezői? – filozófált egy röpke gondolattól vezérelve.

- Mi ez? Csak nem átmentünk ókori polihisztorok eszmecseréibe?

- Csupán szociális kíváncsiság!

- Értem! Nos… is-is, azt kell mondanom! Az ember szerintem egy különös átutazó, aki egyszerre lakja a világot, de óhatatlanul be is rendezkedik benne, és talán igyekszik megbecsülni minden aprónak, vagy jelentéktelennek látszó pillanatot!

Kornél egyszerre nagyon szomorú, és elveszett lett, és ahogy Nóra most ránézett elfogta azonnal a lelkiismeret-furdalás, hogy talán nem kellett volna ezt ennyire nyíltan, és őszintén kimondania! Megszorította a kezét; párszor végigsimogatta:

- Kérlek, bocsáss meg nekem! Már megint előbb járt a szám, mint az eszem! De gondolj csak bele? Mi értelme úgy élni, hogy a valóban jó dolgokból kimaradtál, és aztán öregkorodra csak önemésztő önsajnálat gyötör?!

Kornél lehajtotta fejét. Úgy festett most, mint egy vétkező, vagy bűnbánó ember, aki az alázat jeleként igyekszik elszámolni elkövetett bűneivel, és még a gyónás állapotában rostokol:

- Igazad lehet… - töprengett.

Egy ideig megint csak néma csend telepedett rájuk, de ez Nórát nem különösebben zavarta, mert roppant megnyerőnek találta a fiatalember kérdés-válaszait, melyet hozzá intézett.

Szeretett volna témát változtatni, hogy megkímélhesse Kornélt a további szomorúságtól, de a fiatalember most megelőzte.

- Képzeld csak? Éppen most írtam egy újabb regényt, és bár a nagy kiadók hallani sem akarnak róla, de a szerzői magánkiadást talán még meg lehet valósítani! – máris tördelni kezdte az asztal alatt a kezeit, mint aki kész idegroncs állapotba került.

- Szerintem ez nagyon biztató hír! Vagy nem?! – nem tudta eldönteni, hogy Kornél most örül a saját hírének, vagy csupán odavetette, hogy közölhesse.

- Igen, szerintem is!

Arra a következtetésre jutott, hogy egy bájos ifjú hölgynek nem nagyon imponál, vagy túlzásba viszi a bűntudat, önsajnálat kettősségének kombinációját, és örökösen csak önmagával van elfoglalva. Talán jobb lenne – átmeneti jelleggel – nélkülözni egy kicsit.

- Na és mesélj! Mi a címe a regényednek?

- Hát… a ködemberek vagy valami ilyesmire gondoltam! Egy társadalmi regény lenne. Nem azt mondom, hogy író szociográfia, de ahol az adott társadalom széles palettája, minden szereplővel megmutatkozik.

- Ez izgalmasan hangzik. – elbűvölően rebegtetni kezdte szempilláját.  

Fölállt, hogy előzékenyen kihúzza Nóra alól a széket, hogy a hölgy áttudjon kényelmesebb körülmények között telepedni a nappali fotelba.

- Oh! Igazán kedves vagy!

- Semmiség! Helyezed csak nyugodtan kényelembe magad!

Közben leszedte a tányérokat, melyeket berakott a mosogatóba. Mindig is pedáns rendszeretőnek tartotta magát, de most úgy érezte, hogy udvariatlanság volna magára hagyni kedves vendégét; kisebb mosogatószert locsolt a tányérokra, így legalább nem kellett attól tartania, hogy az ételmaradék ráragad, és visszatért a nappali otthonos meghittségéhez, ahol Nóra már kényelmesen berendezkedett.

- Kíváncsi lennék valamire – mondta Nóra, kíváncsiskodva fordulva feléje.   

- Tessék csak! Parancsolj velem!

- De ugye nem fogsz megsértődni?

- Hát… megpróbálom nem magamra venni a dolgokat.

- Szóval… neked nem ciki kicsit, hogy még mindig a szüleid kéglijében laksz? Bocsi, de már kikívánkozott!

- Mire szeretnél ezzel célozni? – figyelmesen szembefordult vele.

- Semmire, tényleg semmire csak… szóval én annak idején alig vártam, hogy végre kiszabaduljak a kalitkalétből, és a szülői fészekből! Most pedig úgy érzem veled kapcsolatban, hogy neked ez a köztes állapot tökéletesen megfelel!

- Értem! Minden világos! Tehát te ezt gondolod?

- Bocsáss meg, nem úgy értettem…

- Semmi baj! De válaszolok a kérdésedre! Sajnos úgy alakultak a dolgaim, hogy elvesztettem a tanári állásomat, és sajnos itt a fővárosban nagyon magasak lettek az albérletek, így sokkal olcsóbban megúszom a dolgot, és legalább nem verem magam pluszköltségekbe, amíg a szüleimmel lakom! Tudom, hogy ez nem hangzik valami világmegváltó tervnek, de ennyim maradt!

Volt valami tudatos megbánás a hangjában; valami kellemes monotonszerű duruzsolás, melyhez vonzódott a hölgy.

Kinyújtotta mindkét kezét megszorította a másik szőrösebb kezeket, és – bár felettébb szokatlan volt ez egy kifinomult hölgytől -, megpuszilta mind a két kezet.

- De most már legalább minden rendben! Nem igaz?! Gondolom valami kisebb apanázst csak kapsz majd a könyved után? Persze csak, ha megjelenik!

- Hát tudod… az attól függ, hogy hányan veszik majd? Semmire még senki nem fizetett egy vasat se!

- Mennyire igaz!

Nóra most elnevette magát azzal a hamisíthatatlan csilingelő, szinte könnyed kacagással, mely mindig is jellemző volt angyali lényére; belekortyolt az üdítőjébe, és most azt se bánta, hogy jobban kedvelte a könnyed franciás borokat. Rájött, hogy ehhez a kivételes ,,ünnepi”  pillanathoz a józanság a legjobb recept.

- Minden rendben drága Nóra?

- Pompás! Nagyon jól érzem magam veled!

- Ezt nagyon jó hallani! – könnyebbült meg azonnal, mint aki mázsás terhektől szabadult meg.  

- Mert ez az igazság! – megpuszilta a pufók arcot, mert úgy érezte, hogy szüksége van erre az őszinte érzelemre, de egyelőre tovább már nem merészkedett.

- Gondolj csak bele! – folytatta -, most, hogy engem is kezdenek a szakmában kicsit jobban foglalkoztatni erősen fel kell kötnöm a bugyimat, hogy megőrizzem saját személyiségemet, és ne lendülhessek át a ló túlsó felére! Ki nem állhatom azokat az arrogáns, egoista majmokat, akiktől csak a válldöngetés telik, hogy mennyire brillíroztak az adott darabban, miközben az egész produkciót gyakorlatilag a mellékszereplők uralták!

- Igen! Ezekhez a figurákhoz nekem is sokszor volt már szerencsém!

- Esküszöm, néha úgy érzem magam, mikor egy-egy ősbemutató után sajtótájékoztatón kell fogas-mosolyot villantgatnom, mintha egy átkozott kirakati bábu volnék, akit kedvükre rángathatnak ide-oda, és akinek épp ezért nem lehet önálló akarata!

- Megértem! Nekem is megalázó volt a tudat, hogy visszaminősítettek egyszerű pedagógia gyakornokká! Meg is kérdeztem magamtól, hogy akkor mire kellett ez a nagy puccsos felhajtás: képesítővizsga, meg jegyzőkönyvek! Röhej az egész! Mintha az ember egy előre eltervezett kirakatper szenvedő bűnbakja lenne, csak elfelejtettek szólni neki!

- Szegénykém! És hogyan élted túl? Biztosan nehéz volt ezen felülemelkedned!

- Hát, ami azt illeti… még tart a sokkhatás, de már enyhül a lelkem! Azt gondolom, hogy sokkalta bátrabban, tökösebben kellene sok esetben fellépnem és viselkednem.

Nóra megszorította a kezét bizalmasan:

- De azért most már… jobb vagy nem?

- Ha az ember egy ilyen elbűvölő, és gyönyörűséges hölgy társaságába kerülhet már megért minden erőfeszítést!

- Igazán köszönöm a bókot! Kedves Kornélom, te méltán vagy igazi lovag!

- Igazán drága vagy!

- Jó, akkor folytatom!

Nóra kinyújtóztatta most jócskán elzsibbasztott hátizmait, és ebben a kissé kitekert pózban úgy festett, mint egy valóságosan is rokonszenvesen doromboló kismacska, aki szomjazza a kényeztetést.

- …Szóval tudod nekem eleinte annyira furcsa volt az egész, hogy mintha az összes ember álarcot viselne, és ,,megjátszaná” magát! Nem tudom érted-e, hogy mire szeretnék gondolni?!

- Igen, ismerem! Amikor mindenki másnak mutatja magát, mint ami!

- Akkor jó! Tehát… mintha belekerültem volna egy szirupos világba, ahol minden rózsaszín, és a felhők huppi lilák. Mindenki a haverod, de semmi bántót, vagy őszinte kritikát nem mondhatsz ki, mert akkor minden tótágast állt, és neked annyi! – jelképesen torkához emelte a képzeletbeli kést, és elegánsan végighúzta finom, és vékony nyakán.  

- Igen, sajnos az esetek többségében az ember belekeveredik öntudatlan egy helyzetbe, és nem tudhassa, melyik a jobb: a célszerű, kegyes hazugság, vagy a kendőzetlen igazság!

- Igen, pont erről van szó! Annyira furcsa volt nekem, amikor meghívtak hivatalos, vagy félhivatalos társaságokba, és ott kellett jópofiznom, és tudod az egész emberi kapcsolatokon meglátszott a művi felszínesség! Mintha mindenki a saját szépségével, saját külsejével, saját megjelenésével lett volna elfoglalva, és tett volna a másik igényeire! Egyáltalán úgy festett az egész népes kompánia, mintha önmagát szórakoztatná, aztán hogy a másik mit gondol, vagy mit érez már nem tartozott a napirendi pontok közé!

- Igazán nem akarok értetlenkedni, de ha ez a világ számodra nem tetszett, akkor miért nem keltél fel, és egész egyszerűen hagytad ott? Elvégre felnőtt, önálló, és roppant intelligens hölgy vagy! Nem érthetem, hogy hol lehet itt a probléma?!

Nórának nagyon jólestek Kornél biztató, magabiztosságot sugalmazó szavai, de mintha félt volna saját beismerő érzelmeitől, ezért csak diplomatikusan válaszolt, mint aki udvariasan ködösít:

- Igen fel kellett volna állnom a székemről, és kivágni a rezet, vagy csak távozni a helyszínről! De te is tudod, hogy a bulvárújságírók olyanok, akár a koncra leső keselyűk, akik egy-egy érdekes, szaftos történetért az anyukat is eladnák!

- Igen, valósággal rémesek!

Mindketten jókat mosolyogtak egymás szavain, majd Nóra volt az, aki elsőként vette észre, hogy mennyire feloldódott Kornél sziporkázóan egyszerű, mégis nagyon rokonszenves társaságában. Egész este titokban egyre csak ezt a kisfiús, sebzett arcot figyelte; mintha kiakarná tapogatni legelrejtettebb titkait is, hiszen mindig is kíváncsi természetű volt.

- Képzeld te még nem találkoztál olyan színházi rendezővel, aki csak azért gondolt pont rád, mert olyan ellenállhatatlan a popsid mozgása a színpadon, miközben alig kaptál pár mondatos szöveget!

- Hiszen ez minden hölgy vágya vagy nem?

- Köszönöm kérdésed! Hát, ha már megengedik nekem a választás jogát, akkor inkább lennék Kurázsi mama vagy valamilyen más torz figura, mint folyamatosan magát billegető, vihorászó kis balerina. Sok szöveggel, ami továbbgondolásra ösztönöz.

Kornél most legszívesebben azzal a képtelen ötlettel állt volna elő, hogy nagyon szívesen írna a számára egy színdarabot, melyben sokkal több szöveget kaphatna, és melyben elegánsan kifejthetné akár szabad szellemű gondolatait is, de félt attól, hogy kineveti ez a földre szállt, megkegyelmező angyal!

- Nos… ez még nem jelenthet semmit! Elvégre, ha az adott rendező benned látott fantáziát, akkor csak jogosan téged választott!

- Igen, persze! De van egy olyan érzésem, hogy tudod sok esetben csakis azért kaphattam én meg azt a szerepet, mert előnyösek a fizikai tulajdonságaim, ami viszont genetikai biológia, és semmi köze a szakképzettségemhez!

- Egyébként volt már, hogy rákérdeztél erre?

- Hát mivel most éppen utolsó éves egyetemista vagyok a színi egyetemen és már azért játszom darabokban valahogy ezt mindig a szőnyeg alá söpörtem! De igyekszem a későbbiek folyamán majd ezen is változtatni!

Nóra elgondolkodott, majd kibökte:

- Kérdezhetek valamit?

- Csak bátran!

- Ugye mi igaz, és őszinte barátok lehetünk? Tudom, hogy nagyon őszinték vagyunk most egymáshoz, és ez nagyon furcsa és roppant különös, de úgy érzem magam veled, mintha… már régi ismerős volnánk, akiknek nem kell sem magyarázkodniuk feleslegesen, sem pedig előnytelenül megjátszaniuk az adott fonákhelyzetet!

- Én köszönöm, ha megtisztelsz a bizalmaddal! Ez az igazi érték, mely nehezen elnyerhető!

- Bízni szeretnék benned, mert tudod rengeteg sok barátom, és ismerősöm akad szerte a nagyvilágban, de igazi, és őszinte barátaimból csupán igen-igen kevesen vannak! Tudod, akik mindig melléje állnak az embernek történjék az életében bármi is!

- Igyekszem, hogy ne okozzak csalódást!

- Jaj, te annyira drága vagy Kornika, és most a legjobb a közérzetem! Mintha tökéletesen megnyugtatnál!

Észre se vették, és az este hátralévő része így telt el, miközben Nóra kilenc körül elbúcsúzott, és el nem mulasztotta volna a bejárati ajtóból visszafordulva egy érzelmes, aprócska csókkal kifejezni:

- Kornél! Nagyon jól éreztem magam ma este! Isteni volt a vacsora!

- Részemről az öröm Drága! 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Megtekintések: 8

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

Nincs ma születésnapja senkinek

LINKPARTNEREINK

Függöny webáruház

Textilek
Lakástextil méteráru

Linképítő, linképítés Patchwork, foltvarrás
Tuti Linkek Dimenziók
Rókalyuk
  Méteráru Webáruház
Olcsó függöny anyagok

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2017   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek