4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

                                                        

  20.

 

 

Kornélnak mindig is nagyon fontosak lettek volna az őszinte bizalomra épülő barátságok! Valami olyan hallatlan bajtársias közösségeknek képzelte el az ismerkedések, és aztán a bizalmaskodások konkrét láncreakcióit is, melyek – akárcsak a Maffia berkeiben -, a feltétlen bizalmat előlegezték, és amiknek mindenáron ki kellett volna tartaniuk az élet zavaros sűrűjében, még akkor is, ha valami félresiklik, vagy valamelyik terv, vagy elképzelés melyet az ember eredetileg fontolgatott gellert kap, aztán megsemmisül.

Nagyon szeretett volna új irányokat adni az életének, de sokszor a gyilkos valóság, akárcsak mint valami jó előre kiásott kellemetlenül fullasztó pöcegödör visszarántotta volna a realitások talajára, ahonnét jókora lelki elhatározásra lett volna szüksége, hogy merjen kezdeményezni, és tettekkel cselekedni!

Felhagyott az önsajnálattal – persze csak átmenetileg, amíg alkotói energiáit egyelőre más teendők foglalták le -, és elhatározta, hogy fizikai megjelenésén is kicsit változtatni fog, és nagyon fontosnak tartotta, hogy kora este hat óra után legfeljebb csak gyümölcsöt egyen: kivit, almát, esetleg egy fél babán szeletet. Madáretetőkbe való holmikat igyekezett enni, és bár a pisztáciát könnyedén megkedvelte, a bolti árából számára könnyen kiderült, hogy csak nagyobb alkalmakként engedheti meg magának, hiszen olyan jól azért még nem megy neki az élet.

Immunrendszer erősítése a mindennapi C-vitamin kapszulák és a friss paprikák fogyasztásában merült ki; reggelenként kis testmozgással kezdte a szobakerékpáron, melyet a hálóba szerelt be, hiszen ott volt a legnagyobb hely. Majd jó ötven felülés következett, hogy a kisebbfajta előnyösnek is beillő húspogácsaszerű haspárnáitól megszabadulhasson.

Mikor végzett sok esetben erős hát – és ízületi fájdalmak kerítették kegyetlenül hatalmukba, - mégis jóleső érzéssel élte át, hogy azért – ha nem is egy profi szinten lévő személyi edző -, de valamennyit csak tett saját egészsége megőrzése érdekében.

Esténként – ha nem akadt más dolga és a holnapi mosás, vasalás még nyugodtan várhatott -, leült kicsinyített notebookjához, melyet legelső tanári fizetéséből vett, és elpötyögött egy-két oldalnyi remélhetőleg összefüggő vázlatszintű szöveget, melyet aztán később átdolgozott, és be is illesztett javában készülgető regénye lapjai közé. S amikor még mindig nem érezhette az álom zsongító, és nyugtató hatását vagy elővett egy jó könyvet, vagy verseket farigcsált szabad és kötetlen stílusban.

 Soha nem érthette igazán, hogy az emberek többségének miért is olyan szokatlan a rímtelen, éppen ezért változatos hangzás? Hogy miért akarja mindenki, hogy az összes strófa kötött legyen szabályok szerint, és feltétlenül rímeljen valamennyire?

Valamit abszolút képtelenségnek talált, és a szokásos irodalomórai kötelező anyagokon túl azokat az ,,ismeretlen” szerzőket élvezte, akikről méltánytalanul nagyon sokan megfeledkeztek!

S bár – főként borotválkozás alkalmával -, nézett farkasszemet szándékosan saját tükörképével, és ha férfias vonzerőre, és állatias tulajdonságokra nem is tett szert, annyit legszögezett, hogy azért az esetekhez képest neki csöppet se áll jól az enyhe borosta, mert egy idő után irritálja a bőrét. Viszont tény, hogy számtalan nemes, reménytelenül romantikus tulajdonsággal rendelkezett.

Viszont amit szinte sohasem tudott eldönteni az a karizma kérdése: személyisége sokkal inkább egy barátságos, pufók, mackós fickót takart, akivel barátozni nagyon könnyű feladat, de ha ugyanezzel a pufók emberkével kell szexuális kapcsolatot kezdeményezni az sokkal inkább egy romantikus vígjáték dagi főhőséhez teszi őt hasonlatossá – aki ráadásul még soha nem volt úgy nővel, mint mások!

A délutánokat nagyon szerette volna emiatt is Nórával tölteni, akiről érezte, hogy előnyösen felszabadítja rejtett, és takargatott tulajdonságait. De a keserű, csúf igazság most is az volt, mint szinte minden véget nem érő unalmas, szürke, és épp ezért kedvetlen hétköznapon: Nórának nagyon sok ügyes-bajos elfoglaltsága akadt, és nem igazán ért rá újdonsült barátjával sem foglalkozni, sem pedig ,,pátyolgatni” túlérzékennyé tett, belső énjét.

- …Igazán úgy sajnálom drága Kornél! Megígérem jó, hogy legközelebb majd beülünk valahova, csak tudod itt a rádió szerkesztőségében is kész bolondokháza uralkodik, mert meg kell csinálnom a riportjaimat a kulturális műsorom számára, és még rám vár a feladat, hogy a hanganyagokat összevágjam! Kérlek, ne haragudj rám, de nem felejtettelek el, és mindennap egyre jobban hiányzol! Imádlak, és puszillak!

Kornél alig tudott szólni a kellemes megdöbbenéstől! Még soha nem fordult elő vele alig harminckét évig terjedő életében, hogy akárcsak egyetlen embernek is szívből, és őszintén hiányozhatott volna (persze nem számítva ide imádott édesanyát).

Először azt sem igen tudta, hogy mit is válaszolhatna erre a kellemes meglepetés válaszra:

- Ennek igazán nagyon örülök! Akkor talán… talán majd legközelebb, és kérlek… ne haragudj rám!

- Nem haragszom! Puszillak drága barátom!

Mégis mindketten jóleső érzéssel rakták le a kagylót.  

 

A következő találkozás – ha jól számolt Kornél, akkor éppen a huszadik ,,randi találkát” ejtették meg a kellemes, kissé téliesített Vasárnapon, amikor az emberek többsége inkább kényelmesen henyélt – ha megtehette -, semmint hogy egyéb elfoglaltságainak adózzon.

Úgy döntöttek, hogy Nóra lesz az, aki meglepi valamivel Kornélt a rengeteg, adakozó fáradozásáért, és figyelmes kedveskedéseiért, mellyel szinte valósággal elhalmozta őt.

Azt gondolta ki, hogy előbb elviszi őt valami békés, meghitt, és mégis fantasztikus helyre, és aztán beülhetnek esetleg valahová ebédelni, és kulturálisan eszméket cserélni! ,,Jót fog tenni az állandó pörgés után, ami egy tapodtatnyi szabad percet alig hagy!” – gondolta magában.

Mivel Nórának volt már régóta félretett, megtakarított pénze, és mind a színháztól, mind pedig a rádiótól is csurrant-cseppent mindig valami úgy döntött, hogy valami hangulatos romkocsmaszerű helységbe invitálja meg hősünket.

Egy hangulatos, és látszólag felújított, és teljesen áttatarozott épületen akadt meg a szeme Nórának, melyek a régi Portugália hangulatára emlékeztették, s sokszor eszébe jutott ilyenkor, hogy még a régimódi villamosok sárga kanári színe is tökéletesen megegyezik.

A kiskocsma környéke még finoman szólva sem volt a legszívderítőbb látvány: mindenütt kisebb-nagyobb szeméthegyek kupacai tornyosultak, melyekből kedvükre turkálhattak és válogathattak éppúgy az egyszerű, mégis tisztességesen felöltözött emberek, mint a kevésbé szerencsésebb társaik, és a megélhetés, és a túlélés reményében most az sem zavarta volna őket, ha egyenesen a nyílt utcán igazoltatja őket valamelyik buzgómócsing hatósági szerv.

- Mi az a kaszinótojás? – kérdezte megjátszva a kíváncsi naivát Nóra.

- Az egy olyan étel kisasszony, melyben a főtt tojást pakolják tele a tojássárgáját ízesített krémszerű péppel! – felelte Kornél, aki máris elragadónak találta Nóra szabad asszociációs rögtönzését, és élvezte a társaságát.

- Szóval akkor egy aszottá forralt tojás, és még képesek visszatölteni a benne ragadt sárgás velőt is, csakhogy jobbá tegyék az ízét? Kissé bizarr nem?!

- Hát, aki szereti, annak semmi sem szegheti a kedvét!

- Szóval… akkor szerinted mit kellene ezen a kellemesnek ígérkező téli délelőttön rendelnünk?

- Engem két sima szendviccsel is nyugodtan le lehet kenyerezni!

- Ez igaz, de én rendes ebéddel szeretnék kedveskedni neked, ha megengeded! – hangja kissé bosszús volt, de ezt is szándékosan vicces formában csinálta.

- Biztos rendesen meglepődnél, ha azt mondanám, hogy nem ártana vigyázni a finom vonalaimra, és épp ezért én csak salátát kérnék?

- Télen kell a kalória! Még akkor is, ha az ember talán kicsivel többet szedhet fel magára, de ezt rendszeresen tavaszra le szokták dolgozni! – jelentette ki kedves keménységgel.

- Ebben egyetértünk! Akkor mit szólnál egy kis cordon Bleu-höz, és hozzá valami üdítőt? Tudom, neked nyugodtan lehet egy 2003-as szüretelésű Chateau La Fayette?

- Nem is tudtam, hogy te így értesz a borokhoz? – lepődött meg nagyon kellemesen, és ilyenkor volt a legcsodálatosabb angyal; arcocskája két kis gödre előbb enyhén aztán fokozatosan bíborszínűre változott, és Kornél is megérezte, hogy ezért a hölgyért bármikor szívesen megdobbanna újra a szíve – mégis félt újból megfeledkezni önmagáról.

- …De kérlek barátom csak akkor, ha nem bánod! Mert tudod, ma nagyon jól akarom magam érezni veled!

- Kérlek, ahogy neked megfelel! – bár önmagában hirtelen felrémlett a bor émelyítő, hányingerkeltő illata, és titokban azon kezdte magát cukkolni, hogy fogja azt elviselni, amikor kisebb látványos külsőségek közepette a pincér kihúzza a parafa dugót az üvegből, és tölt a kedves hölgynek, miközben Kornél már az illat gazdag fűszeres aromájától is hevesen fuldoklik, hiszen életében nem ivott egyetlen kortyot sem!

- Honnan tudod, hogy nem szereted a bort, amikor még meg sem kóstoltad? – Nóra kedvesen kekedzkedős kedvében volt; tehát ha kíváncsi volt valamire, akkor azt előbb, vagy utóbb de úgy is megtudta.

- Ez kérlek drága pofon egyszerű! Már több alkalommal segédkeztem az apai nagymamámnál, ahol le kellett szüretelni, aztán préselni az Otthello – és Izabella-szőlőgerezdeket, és azt az émelyítő illatot, amit a szándékosan begerjesztett must magából kilövel… hát annyit mondhatok, hogy nem kívánom senkinek! – hangja egyszerre volt érzelmes, és mégis szomorkás.

- Jaj, nyugodj már meg, te kis csacsi! Hát nem gondoltam én komolyan! Csak nagyon kíváncsi voltam, hogy ebben is találsz ellenkezést!

- Én pedig szíves elnézésedet kérem, ha őszinteségemmel újabb galibát okoztam volna!

- Sőt! Éppen ellenkezőleg drága Kornélom! Nagyon örülök annak, hogy mindig ennyire szókimondó vagy! Erről a nemes tulajdonságodról legalább az én kedvemért soha ne tegyél le! Megígéred?! – kinyújtotta vékony kezecskéit, és kereste a védelmet kínáló szőrös kezeket. 

- Megígérem! – szorította meg, mert valami láthatatlan, belső erő arra ösztönözte, hogy ez most mindkettőjüknek előnyükké válhat. –És drága hölgyem? Te mit fog enni? – terelte másra a szót.

- Mit szólnál a nagyon gusztusos parajfőzelékhez, méghozzá tükörtojás feltéttel? Esetleg?!

- Fúj! Már az óvodában is utáltam, amikor elém tették azt a gusztustalan okádék-zöld trutymót, és benne olyan volt a tükörtojás, mint két hullásított, megikrásodott szembogár!

- Ha-ha-ha! Kérlek, ne fogad vissza magad! Ez isteni! Imádom egyszerűen, amikor ennyire szabadon el tudod engedni magad és végre csak önmagaddal foglalkozol!

- Jaj, bocsáss meg drága, csak kiszaladt a számon! Ne haragudj!

- Kornika! Ha jól emlékszem ezt is már vagy ezerszer átrágtuk! Igaz-e?! Soha ne kérj a saját meggyőződésed, igazságod miatt bocsánatot mástól, mert nincs rá okod! Hisz Ember vagy!

- Igazán köszönöm a jó tanácsot!

- Igazán nincs mit! De most együnk sürgősen valamit, mert farkaséhes vagyok, és fel tudnék falni könnyedén egy masztodont is!

- Kedves egészségedre! Azt hiszem… én maradok a jól bevált brassói apró pecsenyémnél Kólával!

- Elegáns és ugyanakkor modern választás! Azt hiszem, hogy nekem fel kellene szednem pár kilót, mert azt mondják, hogy a popsim előnytelenül előnyösebben fest a testem egyéb részeihez képest. Te mit gondolsz? – hirtelen fölállt, és párszor kellemes csábítással megpördült saját tengelye körül, mint aki egyenesen hódítani akar.

- Szerintem te így is bombázó vagy, és bárki, aki mást állít vagy hazudik, vagy bolond!

- Tetszik az igazmondásod! – óhatatlanul is nagyon jólestek lelkének ezek a mindig szép szavak, hisz nem volt bennük semmi valótlan.  

Ekkor valahonnét, szinte a semmiből előkerült egy pincérkinézetű, különös figura. Vasalatlan, összegyűrt, egykor fehér ing fityegett a nadrágjából ki, és a fekete posztónadrágjára is nyugodtan ráfért volna a vasalás!

Az ember azt hihette volna, hogy egy kellemes hangulatú étteremben az öltözködési szabályok megkövetelnek bizonyos betartható etikettet, és valahogy az egész fickó morgós, ellenszenves arca, is azt sejtette, hogy az egész világgal tele van a hócipője, hát még a többi vendégekkel, akiket szakmai kötelessége lenne tisztességesen kiszolgálnia.

- Na, mi kéne csórikáim? – fordult oda előbb a hölgyhöz, hogy kedvére legeltesse rajta csupán pár percig halszerű, kékes szemeit.

- Jó napot kedves Uram! Rendelni szeretnék egy brassói apró pecsenyét az Úrnak itt – mutatott közvetlenül Kornélra -, majd én is kérnék egy nagyobb adag rántott bordát valami vegyes rizibizis körettel, ha kérhetem!

A pincérkinézetű fickó szájában azzal a gusztustalan evőpálcikával, melynek fáját, akár az enyvet masszívan bevonta a nyál, és a szájüregben található láthatatlan baktériumok tömege ravaszkásan elmosolyodott; mint aki azonnal féltékeny lesz a másikra, hogy nem az ő egyedüli ölében csücsül ez a dögös, kis cicababa!

- Jól van drága ciccám! Máris hozom! De… eljössz hozzám egy menetre? – tegezte le azonnal.  

Kornél, ha történetesen a lovagkorban lett volna ekkora sértést már nem tűrhetett volna el, és páncélkesztyűjét rögvest az arcába vágta volna ennek a faragatlan pernahajdernak, hogy ezzel számára kiprovokálhassa a visszavonhatatlan párbaj lehetőségét a fegyvernőkével együtt!

Most szinte szikrát szórt a szeme, azonban csak a megalázott vakított ellenszenvet tudta felmutatni: valósággal irritálta ennek a fickónak a bájgunársága!

- Igazán figyelmes a kedvessége drága uram, de már nagyon éhes vagyok, és ha lenne olyan szíves és hozná, amit rendeltem! Igazán köszönöm! – Nóra talpraesett kedvessége azonnal leszerelt Kornélban minden további ellenvetést, és szánalmas haragot.

Nóra sem volt vak; pontosan megérezte érzékeny lelkiismeretével, hogy milyen belső kémiai reakciók játszódhatnak le ebben a túlzottan is fogékony és talán éppen ezért nagyon érzékeny fiatalemberben, aki szemlátomást most úgy gubbasztott az ülőhelyén, mint egy nyársat nyelt kövér túzok, akit levadásztak!

- Semmi baj sincsen kedves Kornél! Higgy nekem, amíg engem látsz! – felállt, és megpuszilta a pufók arcot, melyről a megalázottság szépen lassan lepergett.

Az étel a vártnál – érdekes, különös módon -, sokkalta hamarabb érkezett meg, mint azt várták volna.

- No, itt van a zaba, tessék burkolni! – úgy hajította le a készételt, mely valószínűleg az egyetemes rázkódástól egyáltalán nem hasonlított arra a gusztusos, ínycsiklandó képre, amit még az étlapon láttak, mintha összekeverték volna a szürrealista ponttechnikát a neoavantgarde bizonyos elemeivel, és így valami igen-igen bizonytalan és emberi szemnek zavaros kompozíció jönne létre.

- Köszönjük szépen! – vette át a szót Nóra. Kornélnak erősen vissza kellett fognia magát, nehogy a szájára tévedt kellemetlen véleményeknek bátran hangot adhasson. Félvállról, amint a flörtölős pincér távozott megjegyezte: - Köszönjük!

Kornél most kimerítő részletességgel valóságos testközelből is tanulmányozhatta, a bulvárszerű rádiózás titkos műhelytitkait, és emberi szemnek láthatatlan rokonszenvesnek mondható rejtelmeit. Türelmesen hallgatta az éppen nagyon mondókájába belelendülő, és ezzel még bájosabb hölgyet.

- …És képzeld csak kedves barátom én vezényeltem le az egész hangvágástól elkezdve szinte mindent az irodalmi műsoromban! Sose voltam egy elbizakodott, beképzelt kislány, de azt hiszem, büszke lehetek magamra, mert a főszerkesztőm, és a többi kedves munkatársam is mind egy szálig meg volt velem elégedve. – belekortyolt a francia borba, és most egyedül csak az számított neki, hogy felszabadultan, könnyedén, és nagyon jól érezhesse magát egy szintén rokonszenvesen szellemes ember társaságában.

- És mi a helyzet azzal a készülő darabotokkal, melyben, ha minden igaz te egy zordonan szigorú arcú matektanárnő bőrébe bújsz, hogy aztán kedves-viccesen riogasd az osztályodat?

- Igen! Látod-látod, milyen kelekótya vagyok! Mindenen jár az eszem, és mégis alig tudok időt fordítani magamra! – pöckölte meg kezeivel a fejét, mintha kókuszdió lenne. - Egyébként köszönöm a kérdést! Még egyelőre csak a próbákon vagyunk túl, és ezt élvezem a legjobban, amikor az ember szabadon mindent kipróbálhat, hiszen maga is tapasztalhatja, mi működik és mi az, amit el kell szükségből vetnie, hogy a darab működni tudjon, és megállja önállóan is a helyét!

- Ez nagyon érdekes! Lehetek őszinte? – kezét tördelte már megint, mint félszeg kissé idétlen beidegződést.

- Kérlek, csak bátran!

- Tudod, lehet, hogy velem van baj, de engem valósággal majd kiugraszt a bőrömből, és meg is riaszt a túlzottan nagy zsúfoltság a nézőtereken! Inkább azokat az alkotó jellegű műhelyfolyamatokat kedvelem, ahol az ember együtt lehet a színészekkel, és talán besurranhat észrevétlen a próbákra, méghozzá anélkül, hogy bármikor is megszakíthatná az alkotás inspirációs folyamatát.

- És mondd csak Kornika? Szerinted ma kicsi hazánkban létezik olyan színházi rendező, aki ezt szabadon megengedné? Persze eltekintve a nyilvános főpróbától, ami ingyenes, tehát tömegnyomot szül?

- Nagyon jó kérdés! Én sajnos még nem találkozhattam ilyen megengedő, és nagyon emberséges rendezővel!

- Én viszont már ,,kipróbálhattam” néhányat, és van is egy, akit szívesen bemutatok, ha gondolod, és be is tudnálak ,,csempészni” egyik próbánkra, és talán nem lenne benne semmi rizikó, és olyan jól és felszabadultan éreznéd magad, mint még soha! Na, mit szólsz hozzá?

Kornél – mint mindig, ha gondolkodásra késztették agytekervényeit -, hirtelen verejtékezni kezdett, és megvakarta az üstökét.

- A szívem azt mondja, hogy nyugodtan, és bátran vágjak csak bele, de az eszem már mást súg: ebből még baj lehet!

- Jaj, ne butáskodj már drága barátom! Mi baj történhetne? Ne fogják annyira leharapni a fejem, és nem is fognak megenni, mint egy háromfogásos ebédet, legfeljebb csak megdorgálnak engem jobban, mint téged – elvégre én volt az értelmi szerző! – most kicsivel büszkében, egyenesebben húzta ki magát, és jóleső érzéssel hallotta, hogy végre kimerte mondani, ami a szívén fekszik.

Ebéd után úgy tervezték, hogy Nóra egy kicsit mozogni tudjon – bár gyors volt az anyagcseréje így a fölösleges kilóktól nem kellett tartania -, sétáltak egyet a közeli Károlyi-kertben, melyet már erősen megkopott, és helyenként rozsdásodásnak indult kovácsoltvas kerítés vett körbe.

A téli bágyatag verőfény, mintha a tejfölös homályból előtörő szilánk lenne, mely éket hasít a jelenbe vette őket védelmezőn körbe…

Kornél udvariasan fölajánlotta a karját, és Nóra örömmel elfogadta; olyan voltak így együtt, mint a sülve-főve együtt lévő szerelmesek, akikből még nem veszett ki a halhatatlan szenvedély örökkévaló lángja, de egyelőre csak a felszín alatt parázslanak…

Nórának valahonnét eszébe jutott, hogy szinte majdnem színházi plakáton ott szerepel már a neve, és egy megközelítően élethű, valójában azonban kissé erősen kiretusált portré, melyen szemüveges, tanárnős alteregója látszik egy vonalzóval, amint egy asztal előtt áll, és diákok fejei veszik őt körbe.

Hirtelen ellenállhatatlan feltűnési viszketegség tört rá, hogy megmutassa Kornélnak ezt a plakátot, ezért szándékosan úgy közelítették meg a Károlyi-kertet, hogy egy újságos hirdetőoszlopot is érintettek, amire éppen pont ezt a plakátot ragasztották.

A városi kártékony huligánok gyakorlatilag minden arcot jócskán kigreffitiztek, és megrongáltak, de Nóra hallatlanul finom, és mindig előnyösen csinos portréját érdekes módon alig érintették csupán szemüvegét színezték át rózsaszín festékpatronnal, amitől különös posztmodern kifejezést öltött az arca.

- Na, most nézd meg, hogy mit műveltek ezek az állatok? Mert sajnos jobb szót én sem tudok náluk? – háborodott fel, amikor az összefirkált, és helyenként elszaggatott plakátot meglátta.

- Őszintén sajnálom!

- Én inkább azt, hogy mivé lesz a világ, ha egy egyszerű plakátot is bármikor, bárki kedvére tönkretehet! De persze rosszul esik még így is!

- Ha számít valamit is véleményem én nagyon büszke vagyok rád, hogy saját erődből vállaltad ezt a feladatot is, és mindig a maximalizmusra törekszel; szerintem fantasztikusan egyedi lesz majd az előadásotok!

- Jaj, de drága vagy, kis cukorfalatom! – kismacskaként dörgölőzött hozzá, majd amikor már kellemesen belehelyezkedett a férfi mellkasába felnézett rá gyönyörű, önmagát is leleplező bájosságával és gyengéden, mégis érzelmesen megcsókolta a férfi száját.

Nem lehetett pontosan csóknak nevezni; inkább olyan volt az egész, mintha az ajkával játszana, szinte apránként vette birtokba előbb csak cirógatta, becézgette, és mintha a váratlanságra játszana – óvatosan eggyé forrasztotta a felkínált ,,ünnepi” pillanatot.

- Bocsáss meg drága Kornél én csak… ez most olyan jólesett! – cseresznyeszínű ajkait gyengéden elhúzta a másik szájától, és visszaburkolózott, hogy érezze a férfi fokozatosan dübörgő, mégis kellemes szívdobbanásait. Hogy érezze, valakire számíthat! És ez most többet ért neki, mint a világ összes szánalmasan birtokolható kincse.

- Én vagyok megtisztelve, hogy rám gondoltál! – eddigi kissé hányatottan alakuló életében még egyszer nem fordult elő vele, hogy egy észbontóan csinos, és gyönyörűséges lány szájon csókolja. Jobbára, amit eddig csak kaphatott egy-egy megírt dolgozat, vagy házi feladatért cserébe csupán az arcra puszira szorítkozhatott.

- Ha gondolod, drágám ezt a későbbiek folyamán még kikísérletezhetjük… - búgta sejtelmesen, titokzatos mosolyok között a fülébe, amitől Kornélban végre működni kezdtek az önbizalom csenevész csírái. Nem is lenne rossz, ha végre a tökös karakánság léphetne az örökös önsajnálat és az örökösen megalázó hezitálás helyére!

Nóra megtalálta a plakáton a nevét:

- Nézd csak Kornél! Ezt nem sikerült tönkretenniük! – Majd felegyenesedett, és szemügyre vette a rózsaszínű keretes szemüvegét, amit a huligánok besatírozva hagytak.

- Szerintem szemüvegben még szexisebb vagyok! Te mit gondolsz?!    

- Szerintem is! Egyszerűen ellenállhatatlanul lefegyverző vagy!

- Jaj, ugyan! De most légyszi csak komolyan! – elővette a kasmír vörös, kis kabátkája belső zsebéből a szemüvegét, melyen kissé vastagított, de nem feltűnő fekete keret volt rakva, és feltette, majd egzotikus provokációval rágni kezdte egyik szárát.  

- Na, szépfiú? Dögös, vagy szexis, vagy milyen?! – karcsú csípőjére tette mind a két kezét, és ebben a pillanatban úgy festett, mint egy inkognitóba vonult szuperhős, aki szándékosan szemüveg mögé rejtőzködik…

- Szerintem egyszerre vagy halhatatlanul csinos, mégis megközelíthetően emberi, és ugyanakkor mégis csajosan vagány! – hirtelen jutott eszébe, hogy lehet, hogy csúnya szót mondott -, jaj, bocsánatot kérek… ha rossz szót használtam!

- Hogy te milyen egy szenzációs pasi vagy! Gyere csak ide kis mackóm! – magához húzta a félszeg lovagot, és most már igazából is, mintha egy szerelmes filmben lennének szenvedélyesen megcsókolta, miközben törékeny karjaival átkarolta a másik tölgyfa nyakát, és vállait.

- Ez nagyon jólesett! Veled biztonságban érzem magam! – halkan suttogta, mint egy fontos ígéretet, amit az ember nem mer még hangosan megvallani, inkább félbe piszegi el.

- Én is nagyon jól érzem magam veled! Nagyon sokat jelent a barátságunk! – érezte, hogy ezt talán nem kellett volna elmondani, mert Nóra, mintha megsértődött volna kicsit eltávolódott tőle, és kérdő, számon kérő pillantással nézett rá:

- Kismackóm! Talán inkább te felejtetted el, hogy ez már nyugodtan lehet egy kapcsolat kezdete is! De azért nem haragszom! – lelke mélyén azonban nagyon is gondolkozott rajta, hogy Kornél vajon miért nem merte ,,kedvesének” vagy ,,szerelmének” szólítani, és helyette az egyszerűsített és velejéig sablonos ,,barátság” szót használta! Vajon minek mondta? Félt, vagy megijedt volna valós, és további felkorbácsolt érzelmeitől? Ki tudhatja? A dobogó, és dübörgő szív gyakorta cselekszik olyasmit, amire az emberi értelem képtelen válaszokat találni.

Nóra bátorítóan megfogta a kezét, és elvezette a park felé, ahol egy hangulatos kis padon foglaltak helyet; Kornél gavallérsággal még arra is gondolt, hogy a megmaradt hópelyhek aprócska hófoltjait, kellemetlenkedő latyakjait egy zsebkendővel finoman letakarítsa, és ezáltal, méltón szárazabb környezetet teremtsen barátnőjének.

- Így ni! Szerintem patyolattiszta! Nem gondolod?! – csípőre tette a kezét, és ebben a pillanatban pufók alakja mintha megnyúlt volna, és egy igazi férfi tornyosult az ifjú hölgy felé, aki bájos elragadtatottsággal kedvesen biccentett, hogy nagyon jólesik neki az önzetlen figyelmesség.

- Jaj, hát meg kell téged zabálni! – rájött, hogy csúnya szót használt az előbb. – Bocsi, csak kicsúszott a számon, de olyan cuki pofa vagy, hogy el sem akarom hinni, hogy ez velem megtörténhet! Hozzád képest a legtöbb pasim tapintatlan seggfejnek tűnik, de te… olyan kellemesen más vagy!

- Ez most jót, vagy rosszat jelent? – felnézett rá a két babonázó barna szemébe, miközben idegeskedései közepette még mindig nem tudott lemondani a kéztördeléséről.

- Csak a lehető legjobb értelemben használva! Nagyon jót! – gyengéden megpuszilta.

Bizonyos helyek – így a varázslatos, és ugyanakkor megvalósítható harmóniát, és emberi teljességet sugalló parkok, és terek sok esetben a legváratlanabb pillanatokat szülhetik az emberek életében, és sokszor csak későn döbbennek rá sokan, hogy mennyi mindent elvesztegettek, vagy elveszítettek a pillanat súlytól függően.

Aznap a kellemes délutánban Nóra hagyta magát ettől a különös, pufók embertől elragadtatni, és szinte kellemesen bizsergette érzékeit a gondolat, hogyha testi kapcsolatra kerülne sor vajon ez a félszeg, és tétova emberke, hogyan és mint viselkedne a puha ágyban? Egyszerre bizsergette és felkorbácsolta mohó kíváncsiságát – de semmit nem szeretett volna elkapkodni, hiszen eddig kétszer történt már meg vele, hogy túlzottan hamar vetette bele magát sikertelen párkapcsolataiba, ahonnét mindig megperzselődve, és megsebesülve kerülhetett csak ki!

De sok mindent tanult, és alig hat-hét éven belül meg is edződött a lelke; legfeljebb már nem nyíltan sírt, csupán csak eldugott fürdőszobája magányában.

Kellemesen elüldögéltek még egy darabig a padon; nézték, ahogy az unatkozó anyukák egyik kezükben a kutyát, másik kezében a gyereküket sétáltatják, és közben vagy okostelefonjaikkal, vagy androidjaikkal szórakoznak kedvükre.

Más, sietősebb emberek mintha oda se figyeltek volna a köröttük levő nagyvilág bonyolult vérkeringésére; mint nagyon sietős és túlzottan elfoglalt emberek átvágtattak, átügettek a park területén. Ki aktatáskával, ki mobiltelefonnal a fülén, és legkisebb gondjuk az volt, ha minden ötödik másodpercben megnézzék a karórájukat, mint a valóban fontos emberek, akiknek az idő is pénz!

- …Most nézd csak meg figyelmesebben azt a fickót! Szerintem szánalmas egy véglény! Nem gondolod?!

- Miért? Miből jöttél erre a következtetésre?

- Hát, ahogy minden másodpercben lerí róla, hogy csak az órája érdekli. Ezek elé az emberek elé, ha egyszerre vagy tíz ízig-vérig bombázó, dögös macákat állítanál szerintem ezek akkor is saját bajukkal lennének elfoglalva!

- Hát… igen! Sajnos vannak emberi kötelességek, melyek felelőssége alól senki nem bújhat ki, akárhogy igyekszik menekülni, vagy értelmetlen módon megfelelni saját környezetének.

- Oh! A fene egye meg! – hirtelen hasított agyába a gondolt -, holnap Hétfő van kis mackóm! Tudod mit jelent ez?

- Igen, sajnos! Mindenkinek munkanap!

- Pedig legszívesebben minden szabad percet csak veled töltenék, hogy minél jobban megismerjük egymást!

- Ez igazán megtisztelő, és nagyon kedves!

Egy idő után – bár mindketten meleg sálakat, és sapkákat viseltek rájöttek arra, hogy a levegő meglehetősen csípőssé kezdett fajulni, és ahogy a röpke órák teltek le is hűlt egyre fokozatosabban. Már a haldokló, alig látható és fénye vesztett napsugár is utolsó szikrákat lövelt feléjük, melyek sejtelmesen beragyogták őket…

Elhatározták, hogy átvágnak a parkon és kedvükre tovább sétálnak előbb a Kecskeméti utcán, aztán meglátják és lehet, hogy átvágnak a Ferenciek terén.

Téli időszakban az embereknek tanácsos vigyázniuk, és fokozottan ügyelniük, mert feltűnően korábban sötétedik, és a világ, mely egykor barátságos közvetlenséggel védőburkot kínált számukra – hirtelen riasztó magányosságra kárhoztatja szemlélőit.

Kornél volt most is a félszegebb, az ügyetlenebb, aki sunyító kedvvel inkább lopakodni szeretett és szándékosan az árnyékosabb helyek védő magányában meglapult, és lapított, míg Nóra kihúzott testtel, és előnyös gazellaszökkenéssel kedvtelve átugrálta az őt körbevevő árnyékokat, és bátran megfogta a másik félős kesztyűs kezét:

- Gyere csak te kis maci! Nem kell félned, én melletted vagyok! – észre se vette, de valóságos elégtételnek, könnyebbségnek érezte, hogy ezt hangosan is kimondhatja.

- Ne haragudj rám, amiért rejtőzködöm, csak tudod… engem az a kinti világ rémiszt, melyet nem ismerek! – keserűen, majdnem szánalmasan ismerte csak be: - Azt hiszem, elszoktam az emberektől!

- Ugyan, ugyan! Drágám, ez nem igaz! Dehogy szoktál el tőlük, csak arról van szó, hogy jobban kedveled a magányt, mint a társas közeget, de ez nem baj, mert mostanság én is inkább az egyedül töltött órákat részesítem inkább előnyben, és mániákusan vágyakozok rá!

- Látod, ebben lehet valami!

- Nekem nem kell mentegetőznöd szívem! Megértelek! Nagyon jól értem! Biztosan sok mindenen kellett keresztül menned!

Kornél észre sem vette; berregni kezdett a szíve fölött a mobiltelefon.

- Szívem! Nincs kedved esetleg felvenni?

- Biztosan anya az! Ugye megbocsátasz?

- Persze, természetesen!

- Igen, halló!

- Szia, kisfiam! Itt az anyád! Hogy mennek a dolgok? – titokzatos, mondhatni fátyolos volt a hangja, mint aki szándékosan lehalkítva beszél.  

- Szerintem remekül! A szokásos kelekótya ügyetlenséget leszámítva. Nálatok? Mi újság? Hogy vagytok?

- Tudod kicsim… csak a szokásos! Apád már valósággal az idegeimre meg, hogy hol lehet ennyi ideig ez a gyerek? És közben engem nyüstöl, hogy kérdezzem meg hogy alakulnak a dolgaid?

- De azért ugye minden rendben van?! – aggodalma egy percre a hangján is kiütközött.

- Persze, te csak érzed nagyon jól magad! Na, mesélj kicsit? Milyen a hölgy? Igazi főnyeremény, vagy csak úgy megjárja? – anyja határtalan kíváncsisága nem ismert semmiféle akadályt.

- Jaj, anya! Hát gyönyörűséges, és nagyon-nagyon kedves! Szeretnél vele beszélni kicsit?

- Lehet? – élénkült fel az édesanyai hang, mint egy kisiskolás, aki megkapta az ajándékát. – Add csak oda neki egy kicsit a kagylót édes fiam! Ezek már női dolgok…

Kornél kedvesen közelebb hívta barátnőjét:

- Édesanyám veled is szeretne egy kicsit beszélni!

- Velem? De… csak így? Találkozás nélkül? – kissé furcsának találta, hogy máris a lényegre tért.

- Persze, nem lesz semmi gond! Már bemutattalak! Illetve leírtam, hogy én milyennek gondollak téged! Ugye nem baj?!

- Ne butáskodj! Drága vagy! De mit mondhatnék én az édesanyádnak?

- Hát először is bemutatkozol, és utána mondjuk… jópofáskodhatnál egy kicsit, hogy érezze azt, hogy jó a humorod, meg szóval… ilyesmi!

- Hát nem bánom! – Kornél odaadta neki a mobilt; a hangszóróból visszafojtott csönd árulkodott…

- Itt Zakarka Nóra beszél… - nem merte megmondani, hogy művésznő is!

- Szeretettel üdvözöllek drágám! Az én nevem Kábikné, de szólíts csak nyugodtan Jutkának.  

- Kezit csókolom Jutka néni!

- Nem tegeződhetnénk kicsim esetleg? Azért nem vagyok még annyira öreg, és csúnya!

- Persze, bocsáss meg Jutka csak mindig is szerettem betartani az illendőség, és a jó modor határait!

- Ez látod drágám nagyon dicséretes! Hogy tetszik neked az én drága kisfiam? – szögezte neki a nyílegyenes kérdést.

- Hú! – fújt egy nagyot, hogy ezzel is lelkierőt gyűjtsön. – Szerintem Kornél bájos, nagyon udvarias, kedves és figyelmes, melyek – kivált a mostani világban -, a legnemesebb emberi értékek sorába emelik… lehetek egészen őszinte kérem?

- Csak bátran, bátran! – adott markáns hangja számára is némi ösztönzést.

- Azt hiszem, érzek valamit a kedves fia iránt, de tetszik tudni… volt két meghatározó kapcsolatom eddig, és mindig én voltam a szenvedő áldozata a megtörtént dolgoknak! – hangját átitatta a levert szomorúság, és szándékosan suttogott is.  

- Megértem drága Nóra, de azért most már talán kicsit jobban érzed magad, vagy nem?!

- Igen! Kedves Jutka! De újra meg kell tanulnom bízni az emberekben őszintén, egyszerűen és tisztán és… hogy ez nem mehet egyik pillanatról a másikra! – érezte, hogy hangja megbicsaklik, hirtelen elfullad.

- Köszönöm kicsim hogy megosztottad velem életed és már alig várom, hogy a fiam bemutasson nekünk!

- Részemről a megtisztelő szerencse! Én is nagyon várom a találkozást, de tudod kedves Jutka az életem most hullámvasút, és szinte állandó ingázás ide-oda! De igyekszem majd a lehető legtöbb szabadidőt a kedves fiadra fordítani!

- Ez igazán nagyon rendes tőled drága Nóra!

- Én is nagyon örülök neki, mert úgy érzem, végre közös hullámhosszon lehetek valakivel, aki megért!

- Akkor további kellemes kikapcsolódást kívánok nektek! Érezzétek nagyon jól magatokat!

- Hát… igazán köszönjük!

- Átadnád a fiamnak a kagylót drága? Örülök, hogy beszélhettünk!

- Persze! Viszont hallásra Jutka – átadta a kagylót Kornélnak, és egy kicsivel hátrébb húzódott, hogy ne zavarja az ő beszélgetésüket.

- Veled is szeretne még beszélni Kornél!

- Igen, köszönöm! – átvette a kagylót.

- Na? Hogy ment? Milyennek találod?

- Szerintem megfogtad a szerencse lábát fiacskám! Abszolút főnyeremény, és gyönyörű orgánuma van!

- Elvégre rádiós műsorvezető is, és amellett közgazdász! – mintha valami belső hang szerette volna figyelmeztetni Kornél sem mondta meg, hogy újdonsült barátnőjét művésznővé fogják avatni, mert nemsokára megkapja a diplomát, és bekerülhet Thália ,,felkent papnői” közé!

- Akkor drága nagy fiam! Még csak annyit, hogy tudod, nagyon büszke vagyok rád! És te ne törődj a világgal! Bárki bármit is mondjon, vagy fecsegjen össze-vissza: Mindig légy önmagad!

- Ezt akár Shakespeare is mondhatta volna, olyan szépen hangzott tőled!

- Akkor majd még jelentkezem! Vigyázzatok magatokra az éjszakában! Puszillak benneteket! – lerakta a kagylót.

,,Hát ez igen-igen furcsa volt” – töprengett, de csak pillanatra. Lenyomta a hívás befejezése gombot, majd felnézett az égre, ahonnét vattapamacsra emlékeztető sűrű, tartalmas csillag alakú pelyhek kezdtek kóvályogva szállingózni. S volt ebben a varázslatos pillanatban valami álomteli, és nagyon meseszerű.

Tekintete Nóra arcát kereste, akit azonnal meghatott a gondoskodó, nagyon kedves asszony egész angyali aggódása egy szem fiáért.

- Igazán boldog vagyok drága Kornika, hogy végre édesanyád hangját is hallhattam! – átölelte. Annyira jó volt hozzá simulni, aztán várni, hogy hosszú percek kitáguljanak, és csak állni a nagy pelyhekben szálló hóesésben. Mintha a mindenséget birtokolnák azáltal, hogy képesek voltak megnyitni saját maguk előtt is megsebzett szívüket…

     

  

                                            

Megtekintések: 4

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

LINKPARTNEREINK

Függöny webáruház

Textilek
Lakástextil méteráru

Linképítő, linképítés Patchwork, foltvarrás
Tuti Linkek Dimenziók
Rókalyuk
  Méteráru Webáruház
Olcsó függöny anyagok

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2017   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek