4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

                                                    

 21.

 

 

- Nem lesz baj? – suttogta Kornél, ahogy szándékosan olyan aprókat igyekezett a kopottas, helyenként recsegő deszkapadlón megtenni, amekkora csak tőle telt, hogy esetleges, további kellemetlenséget jelenlétével már ne okozhasson.

- Ne izgulj drágám feleslegesen! Én garantálom a biztonságodat is! – erőteljesen megszorította Kornél csatakos verejtékben veszteglő tenyerét. – Nyugi! Nem lesz itt gáz! Csak mindig mondd azt, amit megbeszéltünk, és akkor épp bőrrel ússzuk meg ezt a kis kitérőt.

Kiderült, hogy a legtöbb ember számára a reggel kilenc óra nem a délelőtt szerves része, de még a korai óráké, és így Nóra apró, kis kedveskedéssel be tudta csempészni kedves barátját a kis kamaraszínházba, ahol a takarítószemélyzeten, és egyetlen művészbejáróban ügyelő éjszakai portáson kívül egyetlen teremtett lélekkel sem futhattak össze. Minden a tartós kiüresedettség hangtalan magányával válaszolt a kongó hangokra…

A kis beltéren leterített vörös szőnyeget, amin a legtöbb színházlátogató kedvére járhatott, és cseveghetett, most éppen ugyanaz a barátságtalan, börtöntöltelékszerű hippi ficsúr porszívózta, aki az előző alkalommal is kissé barátságtalan volt – legalább is Kornéllal szemben.

Amint megpillantotta Nórát, ahogy kézen fogja azt a szerinte ,,idióta hapsit” azt hitte, hogy megártott a pia, amit tegnap benyakalt, vagy rosszul lát:

- Nórácska! Nahát! Micsoda kellemes meglepetés! Te meg hogy kerülsz ide? Csak nem tudsz aludni?! Rég ágyban lenne a helyed… - nem mondta ki, hogy ő volna a legmegfelelőbb partner, hogy egy ízig-vérig forróvérű nő szükségleteit maradéktalanul kielégítse legfeljebb csak az arcjátéka árulkodott belső érzelmeiről.

Most rajta volt a sor, hogy egy-két keresetlenül is baráti szót váltson vele:

- Na ne, ezt ne! Már megint maga?! Már megint mit keres itt ez a bájgúnár hékás?!

- Én hívtam meg! Ő az én barátom, és egyben a vendégem! Gondoltam megmutatom neki a kulisszatitkokat! Ha nincs ellenedre?

- Tudod drágám, nekem nincs ellenvetésem, de gondolod, hogy Marika néni ezt majd jó szemmel nézi?! – hamiskásan kacsintott, mint aki különös titkok birtokába jutott.

- Szerintem magunk között nincs arra szükség, hogy Marika néni bármit is megsejthessen! Nem igaz?! – szinte hipnotikusan tudtak most ragyogni azok az elképesztően nagyméretű barna szemek; egyszerre voltak kísérteties félelmetesek, ugyanakkor fölöttébb magabiztosak is!

- Jól van már, na! Egye fene! – fogta a porszívót, és mint aki valóban nagy, világrengető titkok kisstílű tudója -, egyenesen előre mutatott, és beengedte őket a bejárati kapun: hiszen ilyen korai órákban még jóformán az sem venné észre őket, aki vagy száz adag kávét megivott, mint az egyetlen élénkítőszert, hogy életben maradhasson.

Kornél úgy érezte magát, mint aki egy titkos szentélybe hatol be fokozatosan a maga kémszerű lopakodásával, hiszen gyerekkorától kezdve kikényszerített mellékcselekvéssé fokozódott benne a surranás művészete, de Nóra éppen ezt a sejtelmes titokzatosságot kedvelte meg benne, mely művészi lényével teljesen rokon párhuzamokat mutatott.

Kornél figyelmesen szeretett volna minden apró részletet lebontani, és önmagában újra felépíteni megint, hogy az adott pillanat varázsával betölthesse az adott lelkét. Nórának ezzel ellentétben pedig az járt a fejében, hogy ő az egyszerű, vidéki kis lányka a kis falusias hangulatú mezővárosból hirtelen valósággal a Parnasszus templomába emelkedhetett: persze rengeteg, kitartó, és szakmai maximalizmusra törekedő fáradozása jutalmaként, melyeket – igaz ugyan -, hogy még nem teljesen ismert el a szakma, de így is önmagára lehetett méltán büszke, hogy mindezt a sok mindent önerejéből elérhette, és ez az igazán nagy érték, amit csak ajándékba az élettől kaphatott.

Enyhe szomorú hiányérzet kerítette hatalmába; most töprengett el rajta komolyabban, hogy milyen gyönyörűség lett volna, ha tipegő, kis csöppségének mutathatta volna be az adott színház rejtett kulisszatitkait. Elvégre egy kis gyerkőcöt senki sem akar bántani – sőt a rajongásig mindenki agyonkényeztetné az öltöztetőktől kezdve a mindig készséges felvilágosítókig!

Ahogy elhaladtak a két félköríves márványlépcső mögött, mely az adott páholyokba kalauzolta el a nézőket, Nóra szinte mindenhez igyekezett hozzáfűzni egy-egy idegenvezető jellegű, szakmai észrevételt, vagy hozzászólást:

- …És itt láthatod a színház legrégebbi részét! Állítólag azokból a téglákból építették, amit Ferenc Jóska tiszteletére emeltek, és a koronázása után azonnal lebontottak!

- Jellemző a takarékoskodásunkra! – jegyezte meg kicsit foghegyről.

- Igen, de nem is igazán az az érdekes, hanem, hogy ha megfigyelted minden színházban egyszerre és szándékosan két titkos bejáratot építettek, éppen azért, hogy az adott művészeket lehetőleg semmi sem zavarhassa, amíg el nem érnek biztonságosan az adott öltözőjükig, ahol – természetesen már felkészült profik várják őket a sminkjükkel, és a színpadi jelmezeikkel! Igen, szerintem ez a pálya arról is szólhat, hogy hogyan ne okozzon az ember a lelkes közönségnek csalódást, és ettől annyira felelősségteljes!

- Csak nyugodtan! Kérlek, fejtsd csak ki! – ösztönözte, mert érezte, hogy magával ragadó szenvedélyességgel beszél!

- Azt hiszem, hogy a színészek korunk hírmondói, és hirdetői! Gondold csak meg: az emberek talán kicsit nem csak azért jönnek színházba, mert szórakozni akarnak, boldogok szeretnének mindenáron lenni, talán kicsit saját önző személyiségük miatt is, ami azért annyira kicsinyes, mert azokat a megfogalmazott, életben is használható részigazságokat, melyeket félnek kimondani még maguknak is ennek a jogát ruházzák rá szinte minden este a színészekre! Gyakorlatilag a színész az, aki helyettük is vall az adott Korról!

- Ez egy gyönyörű mondat volt! – párszor összetapsolta a levegőben a tenyereit, mire Nóra elegáns eleganciával pukedlizett.

- Köszönöm drága Kornél! Ez igazán nagyon jólesik!

Ebben a rejtett belsőben, mintha minden milliméter pontosságúra lett gyúrva és szerkesztve; mindenütt igényesen megszerkesztett mértani vonalakkal voltak a falak fölépítve, és ha az ember nagyon akart volna, biztosan eltéved az adott helységek labirintusszerűen kialakított kacskaringós fodraiban.

- Látod szívem! Ha az ember ezen a kicsiny folyosón végigmegy, és felkajtat a csigalépcsőn, akkor kilyukad ki az öltözőknél! Na, gyere! Fölviszlek! – azzal, karakán nőisséggel belekarolt a még mindig ámuló lovagba, és egyenesen becipelte őt a rejtett öltözőbe.

Előbb a csigalépcső spirálisan tekeredő lépcsőin kellett biztonságban átvergődniük. Ha valaki abban a kivételes szerencsében részesülhetett, hogy itt kapaszkodhatott fel, hogy kedvenc művészétől – lehetőleg előadás előtt bő másfél órával -, hatásvadászul aláírást csempésszen, még annak is jócskán össze kellett húznia magát, mert olyan érzése lehetett, hogy a folyamatosan szűkölő lépcső nem hogy szélesedne, de bármikor könnyűszerrel össze is nyomhatja.

Kornél is úgy érezte magát, mintha a szűkölő kínzókamrába került volna bele, ahonnét a kivezető utat, legfeljebb Ariadné aranyfonala mutathatná meg, hiszen a Végzet ebben az esetben már ritkán, ha segít!

Nóra folyamatosan tuszkolta, tolta maga előtt egyenesen felfelé, hogy Kornélnak már valósággal liftezni kezdett a gyomra, és a tériszony kezdte gyilkos módon megkörnyékezni.

- Ne félj semmitől! Itt vagyok végig veled! OKÉ?!

- Igen, minden rendben! – maga is alig akarta észrevenni, hogy ezt a kijelentést már inkább vacogó fogakkal tette meg, mintsem határozottan!

Amint nagy nehezen felértek a szűkülő csigalépcsőn, és bekerültek a már említett szűk, és fölöttébb keskeny folyósok világába, Nóra óvatosan megkerülte barátját, miközben előnyös tapintásokkal megfogta a derekát:

- Hogy neked milyen szexis csípőd van! Elismerésem! A félszeg fiatalember persze pirult, mint a vadalma erre a kedves figyelmességre.

- Látod – mutatott közvetlenül a mellettük lévő, jobb oldali kis vályatba! Ez itt az én nevem! Ide nyugodtan beléphetünk! – folytatta sejtelmesen, és kicsi kezével csalogatón hívogatta barátját.

Kornél olyan lassan ment, hogy azzal bátran megdönthette volna a visszafelé menés világrekordját is, mint aki azonnal maga alá csinált!

A ténylegesen – pusztán csak három- legfeljebb négy ember -, befogadására szánt kis, meghitt helységben két asztalt látott, a hozzávaló kivilágított nagyméretű tükrökkel, és természetesen annyi jelmezt, és egyéb színpadi kelléket, amiknek a segítségével könnyűszerrel azonnal rendezhető lett volna egy Mindenszentek parti, vagy jelmezes bál is!

- Nahát! – álmélkodott. – Micsoda bőség?

- Ez még mindig csak a töredéke annak drága barátom, amivel a teljes színház kelléktára rendelkezik! De azt, talán majd egy másik alkalommal leplezem le!

- Nem! Nekem ez is tökéletesen megfelel!

- Hát ennek igazán örülök! A szívemből beszélsz! De ne ácsorogj már itt! Inkább nyugodtan huppanj csak le valahova! Ha úgy kényelmesebb akár még a lábaidat is felteheted! – azzal rögtön helyet csinált maga körül: a mindig kikészített sminkkészletét kicsivel hátrébb rakta a radiátorok szomszédságába, és a varázsbotot pedig a fogasokhoz támasztotta.

Kornél leült a székre, és csak most tört rá hullámokban, mint a kísértés, hogy mennyi ügyes-bajos felelőséggel is párosulhat, ez a pálya, amiből a nézők természetesen vajmi keveset tudhatnak, és persze sejthetnek!

- Nagyon örülök neki, hogy ezeket a rejtett műhely-titkokat is kicsit megmutattad, és beavattál ebbe a miliőbe is!

Nóra most felvett egy Kleopátra-frizurát, mellyel az éppen most menő, nagysikerű darabot játszották, és aki sokkal inkább a francia újhullámos, modern dráma rokona is lehetett volna.

Kicsit méltóságosabbra vette a modorát, és kifinomította slampos beszédét:

- Oh! Marcus Antonius! Mondd nekem, hogy léted nem volt hiába, és hogy szerelmünket beteljesítheti a feltétlen halhatatlanság! – szerelmesen pislogott, szempilláit remegtette a nagyra sikeredett paróka alól.

- Mondd utánam! Társam a nyári nap! Érzem negédes szirmait, és az nékem oly üde!

- Jaj, Marcus Antonius! Én lángolok, olvadok, ha csak lényed angyali gazdagsága orcám hamvasságát érinti!

- Akkor nemesb a lélek, ha tűri balsorsának minden nyűgét s nyilait, vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen s véget vet neki?!

- Ha szerelmem óceán volna két gép is kevés lenne, hogy átrepülhetsd!

- Áttetsző, aranyló ingében jött a nyári hajnal a réten át, azt hitte még alszom, mert amikor rám nézett elmosolyodott, s bebújt a takaróm alá!

- Azt annyira hitelesen és jól csinálod! – kétszer tapsolta maga körül a kis kacsójával. – Egyszerűen képtelen vagyok belenyugodni, hogy egy ekkora őstehetséget miért nem vettek fel a Színművészetire?! Felfoghatatlan!

Kornél tekintete hirtelen szomorkásabbá, szemlátomást szomorúbbá vált: - Tudod… ez azért lehetett, mert az emberek többsége egy fess, cingár Horatiót szeretne Hamlet mellett látni, és nem egy olyan emberként, akinek kisebb súlyproblémái akadnak!

- Jaj, szívem! Kérlek, bocsáss meg! – odament hozzá, letérdelt, és fejecskéjét a másik ölébe hajtotta, miközben magába fojtotta megható könnyeit. Érezte, hogy felzaklatta ez az igazságtalanul megtörtént eset.

- …És egyébként hogy történt? Bocs! Szabad megkérdezni drágám?

- Persze, persze! Állok mindenben a rendelkezésedre! Hú! Már olyan régen történt, de mégis mindenre halálpontosan emlékszem, mintha csak tegnap történt volna…

- Csak nyugodtan! Ne hagyd önmagad legyőzni! Most barát között vagy, aki mindenben támogat és megért!

Kornélnak kifejezetten jólesett az, hogy Nóra ennyire karakán makacssággal vette kezébe sorsának kisiklatott történéseit.

- Ez nagyon kedves! Igazán köszönöm!

- Ugyan, Kornika! Kérlek… folytasd! – a fiatalember ölébe hajtott fejjel hallgatta, és talán most gondolt először úgy rá, mintha házasok lennének, akik megbeszélgetik egymás között az élet nagy vízválasztó tragédiáit…

- Hát a dolog úgy festett, hogy április tizenötödikére lettem kiírva felvételizni, és drága édesanyám elkísért engem egyik kedves gimis osztálytársammal együtt! Tudom, tudom, hogy mit fogsz mondani! Egy ekkora nagy culát már minek kísérgetni? Igaz-e?!

- De kicsim! Te is tudod, hogy semmi ilyet nem mondtam! Folytasd csak nyugodtan! – simogatta meg ismét a szőrös kezeket.  

- Tehát… Anya elkísért és azt mondta, hogy nem lesz semmi baj, csak legyek önmagam, és érezem nagyon jól magam! – megpróbált sikertelenül kipréselni önmagából egy félszeg mosolyféleséget, de csupán elkeseredett grimaszra futotta; mintha félne Nóra gyönyörű őzikeszemébe nézni, ami azonnal kiszúrja, ha nem mondanak neki igazat! Nem is lehetett volna egy ilyen angyali kedvességű nőnek hazudni! Nem! Az túlzott erkölcstelenség lett volna!

- Aztán mi történt? – felnézett azokkal a babonázó ragyogó szemeivel, és ebben a pillanatban csodálatosabb volt, mint valaha, mert nem volt földi lényében semmi művi, vagy tetetett magatartás: csakis a szilárdan megerősített Őszinteség!

- Aztán… nem is tudom! Olyan zavaros volt az egész! Névsor alapján mentünk, és miután én vagyok, majdnem az utolsó a sorban vezetéknevem alapján képzelheted, hogy előttem is lehettek vagy harmincan biztosan! És ennyi jelentkezőt meghallgatni! Hát, nem csodálom, én is elfelejtettem volna azonnal, hogy ki milyen bámulatos produkcióval készült! – hangja megtörtté vált, mint amikor valaki saját bánatán kesereg önzőn, és azt se hagyja, hogy a másik átérezze szilánkosra történt fájdalmát.

Nóra viszont egyre jobban vágyott most már arra, hogy – kicsit igaztalanul, és roppant kíméletlenül is igaz -, de mégis a teljes igazságot megvallassa hősünkkel. Egyre csak biztatta:

- Kérlek, szívem! Nyugodtan folytasd! – élénk, léleklátó tekintete összekapcsolódott ennek a sokat szenvedett embernek érzékeny lelkiismeretével, és mintha közös hullámhosszon rezegtek volna ezekben a jelentős percekben, s az idő sem létezett! Egyedül a kölcsönös védelmet kínáló védőburok volt azonos!

- …És a vége felé bementem, ebéd körül… és az elnökön, aki a nagy asztal középpontjában foglalt helyet a legelső észrevétel az volt, hogy füstölt, mint egy nagyobbacska gyárkémény; szinte egymás után dobálta el az elszívott cigarettacsikkeket! Kicsit gusztustalan és undorító volt, mert egyáltalán nem dohányzom, és allergiás is vagyok a dohányfüstre! Ez az elnök! Meg mint a kazán, vagy egy kisebb felhőt eregető turbina, csak úgy okádta magából a füstöt. – érezte, hogy szándékosan veszik el a részletekben, mintha ezzel is szabadulni akarna a kínzó emlékek súlyaitól…

Nóra, hogy visszatéríthesse azonnal közbeszólt:

- Bocsáss meg drága, de kérlek, térjünk vissza az eredeti történethez! Még ne kalandozzunk, mert akkor túlságosan elvesztem a fonalat, és nem tudom követni az eseményeket!

- Oh! Kérlek, bocsáss meg! Persze! Azonnal! – szabadkozott félszeg egyszerűséggel. – Tehát! Bementem, és ha jól emlékszem, akkor a Moliere-féle Tratuffe c. vígjátékból mondtam el Orgon-monológját tehetségemhez és eszemhez mérten! Szépen betanulva, akárcsak azt az egy-két verset, amibe épp csak belehallgattak, aztán abba is félbeszakítottak gyilkos hirtelenséggel! És utána kérdezgetni kezdtek, ami már inkább vallatásra emlékeztetett, közben hellyel kínáltak!

- Jaj, várjál csak! Én ezt ismerem! Ugye azt kérdezték, hogy tudsz-e hangszeren játszani? Milyen népi dalokat tudnál énekelni? Meg, hogy mi vezérelt pont erre a pályára téged? Eltaláltam? – csillogó, folyamatosan érdeklődő szemeiben azonnal felébredt a szűnni nem akaró szikralobbanás. Olyan babonázóak voltak ezek a Gioconda-szemek, mintha nem akarnának leállni a szűnni nem akaró lobogó izzásukkal!  

- Hát, igen! Valahogy úgy!

- …És te? Mesélj már? Miket válaszoltál?

- Hát igyekeztem annyira kihúzni magam, amennyire csak lehet, hogy előnyösebben is kicsit magasabbnak tűnjek, mert naiv hittel abban reménykedtem, hogy így talán kevésbé látszik majd az előnytelen úszógumim!

- Jaj, ez annyira… aranyos! Cukipofa vagy! – óvatosan kiemelkedett az öléből, és megpuszilta ajkait, épp csak érintette.

- Hát igen… és utána az arcomba fújt cigarettaszippantás után az elnök közölte, hogy ritka, mint a fehér holló, hogy egy színésznek készülő fiatal, még megpróbálná a pedagógiai pályát is!

Halványan persze még odavetette, amit alig lehetett hallani, mert rekedtes volt a hangja, hogy további sok sikert kíván! És én ebből tudtam, hogy itt valami nagyon gyanús, és nem is stimmelhet!

- Aztán? Mi történt?

- Kiküldtek, és alig telt bele fél óra mindössze már vissza is hívtak, és közölték, hogy az ötven jelentkezőből mindössze csupán kilencet vesznek fel! Életem egyik kisiklatott legmegalázóbb fejezete ezzel véget ért!

- Azért gondolj csak bele szívem… egy élettapasztalattal több! Tudod is te, hogy én hol vesztegeltem, míg itt kikötöttem? A Közgazdaság Tudományi Egyetemen voltam hallgató! Na? És belerokkantam? Egy fenét! Még akkor sem, amikor a vizsgákon szemétkedtek az adott tanárok! Fütyültem a megjegyzéseikre, mert én Én voltam, és vagyok! – ezt valami olyan hallatlanul halhatatlan karakán meggyőződéssel tolmácsolta Kornél felé, hogy a fiatalembernek még a szívverése is fokozatosan felgyorsult, és érezte, hogy ez az igazi Nő a nagy Ő lehet, csak eddig még egyikük sem ismerte be!

Nóra kicsit felemelkedett térdelő állásából; kisimította fürtjeit a szemeiből, sóhajtott, majd összevonta finoman kiszedett szemöldökeit, mint aki gondolataiba mélyed:

- Szerintem fantasztikus lehettél, mint Orgon! komolyan mondom, szinte lelki szemeimmel máris látlak, ahogy belépsz parókával, és kackiás kecskeszakállal, mint egy következő Kállai Ferenc!

- Ez nagyon kedves, de szerintem egy akkora színészóriást ne hasonlítsunk éppen hozzám!

- Jaj, annyira édi pofa vagy! Már megint szerénykedsz! Imádlak! De szerintem te is ugyanúgy megérdemelted volna a babérokat, és az elismeréseket, mint mások! Csak annyira elvették a kedvedet, hogy te aztán tojtál rá nagy ívbe, és utána már meg se próbáltad! De azért látom, hogy legalább a lelkesedésedet, és az irodalmi érdeklődésedet nem tudták kerékbe törni, és ez nagyon dicséretes!

- Igazán örülök, hogy ezt mondod! – halvány mosolyféle jelent meg a szája szegletében; érezte, hogy még mindig nem az igazi, de sebaj!

Nóra sóhajtott, majd az alacsony mennyezetre emelte a tekintetét:

- Ugye mennyire klassz, hogy mi megtudtuk ismerni egymást? – gyöngéden megveregette a térdét, és Kornél kezdett kicsit felengedni, hogy talán nem is annyira szörnyű vállalkozás a tiszta őszinteség!

Nóra valami olyan különös, harmóniával, bölcsességgel rendelkezett, mint aki mindennel tisztában van, és fölösleges rá több szót is vesztegetni. Aztán odahozta a másik mellé kis székét, amiben rendszerint előadások előtt jóval sminkelni szokott, vagy maszkot készít magának.

Nóra finoman megbökte vállát:

- Váltsunk témát drága jó?

- Váltsunk!

Úgy próbálták fenntartani a túlzottan őszintére és bizalmasra sikeredett helyzetet, hogy megpróbálták mindketten önmagukat adni, hiszen akkor nincs veszélye, sem kockázata, hogy akárcsak egyikük is hamar lelepleződik.

- …És mondd csak? Van valami újabb fejlemény könyvkiadás ügyben? Esetleg valami jó szaftos pénzügyi csekk, melyet előlegben esetleg már meg is kaptál?

Kornél végre mosolygott; kicsit furcsán, grimaszosra, kisfiúsra sikeredett ez a megtöretett mosoly, de azért mégiscsak mosolyféleség volt:

- Hát látod-látod! Ha most New Yorkban lennék én már biztos, hogy a Bestszeller-lista utolsó tagja lennék, de nem is ez az érdekes, hanem, hogy csengetne a manit a postás! Azt olvastam valahol, hogy ha leadod valamelyik újságnál az irományodat, akkor az adott főszerkesztő máris megkínál egy ötezer dolláros kitöltött csekkel, amit szinte bárhol beválthatsz, és ez még csak a kezdet! De sajnos keserű kiábrándultság vesz rajtam mindig erőt akárhányszor csak azt hallom, hogy jók az írásaim, de – főként pénzügyi, költségvetési gondokra hivatkozva az adott kiadók ,,ismeretleneket” egyszerűen nem karolhatnak fel, és nem is vállalhatnak be! Pedig hol volt a boldog békeidők korszaka, amikor egy Hatvany Lajos, vagy Mikes Lajos önzetlenül fizetett egy-egy versért, vagy novelláért…

- Egyszerűen fantasztikus agyad lehet, ha mindezt megtanultad, és ennyi év múltán sem felejtetted el! Nekem jó, ha a szövegkönyv mellett még legalább ugyanennyi időm maradhat a gyors inspirációs reagálásra a rendezői utasítás szemben!

- A színházban mi újság van? – kérdezett végre Kornél, aki az egész délután folyamán csupán készséges kedvességgel a válaszoló szerepét vitte.

- Köszi, semmi különös, csupán csak az unalomig ismételt szokásos!

- Nagyon szívesen megnéznélek a következő, készülő darabban, még annak ellenére is, hogy kicsit cidrizek az éjszakától, és a pokoli sötétségtől!

- Annyira cuki vagy! Az ember mindig tartson ki az álmai mellett! Nem igaz?!

- De tökéletesen egyetértek!

- Szerintem az álmodozáshoz, akárcsak az elhatározáshoz szükséges valami belső elrugaszkodás! Nem gondolod?! – kérdezte belelkesedve.  

- Igen! De az a baj, ha az ember már önmagával is megalkuszik, és elhiteti magával, hogy saját magában van a hiba forrása, ami miatt nem működnek megkezdett dolgai!

- Bölcs szavak, de azért az élethez hozzátartozik – bármennyire is furcsállod ezt -, a kockáztatás! És aki nem tud kockáztatni annak unalmas és slampos lesz az egész élete! De kérlek, ne vedd magadra, és ne sértődj meg! – annyira bájosan, és megbocsátóan mondta ezt, hogy Kornél meg sem érezte rajta a finom iróniát.

- Semmi gond! Ezt legalább észben tarthatom!

Nóra most a keresztbe tett gyönyörű lábait megcserélte, hogy egyik lábáról a másikra helyeződhessen a súlyelosztás; volt valami rejtett és érzéki sugárzás, valami egészen Famme fatale-os ebben a mozdulatban, mintha egyszerre Anne Bancroft, vagy Audrey Hepburn egybegyúrt hasonmása lett volna a maga kifinomult eleganciájával, angyali kedvességével.

Kornél hirtelen ráébredt, hogy majdnem homlokegyenest ugyanazokat a nemes tulajdonságokat bírja ebben a rendkívüli hölgyben, mint amit már vagy száz alkalommal eltervezett, és megfejtett szépirodalmi jellegű olvasmányaiban: a finom eleganciát, a kisugárzásnak valami hallatlan könnyed és ugyanakkor azonnal rabul ejtő vonzódását, mely mindenkiben ősösztönöket ébreszt. Nóra könnyed, huncutkás és ravasz mosolya és angyalian csilingelő nevetése valahogy jól beleillett abba a nagyon zsúfolt, rohanós világba, mellyel naponta szükséges kellemetlenségként farkasszemet kellett néznie.

 Kinyújtóztatta kicsivel elgémberedett, és látszólag elfáradt lábait; előbb kinyújtózott, mintha törékeny porcikáit akarná megmozgatni, és ellazítani, majd semmi mással nem foglalkozva Kornél ölébe tette lábfejét, és kacsintó, azonnali flörtölő szándékkal rejtetten bólintott, mintha így akarna némán, cinkos módon jelzést adni: a másik óvatosan, és gyöngéden elkezdheti lábfejeinek általános masszírozását!

Hogy flörtölt volna? Meglehet? Elvégre felnőtt, koránál talán sokkal jobban érett, és megfontolt nő volt, aki tökéletesen kiismerte már magát abban a sok esetben roppant számító, érdek vezérelt és velejéig közönyös világban, melyben naponta neki is meg kellett – adott esetben harcolnia -, a saját kivívható elismeréséért!

- Oh, életem! Ez most nagyon jól esik! Ne hagyd abba! – kérlelte, miközben egyre érezte belső zsigereiben is, hogy vére kellemesen zsibong, és az egyetemes lazulás és feloldódás állapotába lépett át, amint a másik vaskos, mégis nagyon gyengéd kezeivel masszírozni kezdte.  

- Emlékszel még arra a kisstílű kis sorozatszerepre, melyben szintén butuska naivácskát játszottam, és ami egészen tűrhetően sikeredett, ahhoz képest, hogy először szerepeltem kamerák vakító kereszttüzében? – nézett fel, egyenesen a másik érdeklődőn kíváncsi szemébe.

- Ki tudná azt elfelejteni?!

- Jaj, nem! Pedig azt gondoltam, hogy karrierépítésem legelső lépcsőfoka göcsörtösebb lesz, mint gondoltam, és tessék! Már vagy hat éve minden egyes évben nincsen tévécsatorna, amelyik legalább egyszer ne játszaná le az összes sorozatrészt! Ez is mennyire szánalmas vagy nem?!

- Szerintem csöppet sem az! Gondold csak meg! A színészek nyugodtan visszanézhetik magukat, és ezzel is továbbfejlődhetnek, mert láthatják, hogy mi az, amit hibáztak, vagy önkéntelenül is eltévesztettek! Így később talán helyre is hozhatják!

- Bárcsak minden úgy lenne, ahogy mondtad kis mackóm! De sajnos az élet nem ennyire egyszerű! Sőt! Sokszor hidd el nekem, bonyolultabb, mint gondolnád!

- Mi is volt annak a sorozatodnak a címe?

- Jaj, ne! Ugye most csak viccelsz?!

- Kérlek, ha gondolod, beszélhetünk másról is?

- Jól van már, na! Nem kerülöm meg a kérdést, hanem válaszolok rá! Gördülő kavicsok volt a címe, de tudod nem a Liam Niesson-os film után, hanem csak úgy!

- Igen, tudom! – végre igazán tudott mosolyogni, még ha kicsit nehezére is esett, mert általánosságban ettől is elszokott.

- Hogy te milyen kis rafinált egy pacák vagy! De ezt még meglásd, visszakapod! – persze a lábmasszázs ilyenkor a lehető legjobb ötletnek bizonyult, hogy a kölcsönös félreértéseknek, és további kellemetlenségeknek elegyét vegyék.

- De olyan… fantasztikusan jók a kezeid, hogy még nyugodtan masszírozhatsz egy kicsit! Csak ha nem bánod?! – s most érezte, hogy egyszerre ő került fölényhelyzetbe.

- Érted bármit drága Nóra!

- …Tudod, egy kicsit mást vártam volna a sorozattól, így visszagondolva… - hangja elfelhősödött, emlékezővé vált, mint aki újra végiggondolja centiről-centire megtörtént életét!

- Mi az, amin változtattál volna?

- Azt hiszem, így most már hogy elsajátítottam a tulajdonképpeni szakma alapjait, és trükkjeit, hiszen nemsokára jön majd a vizsgadarabunk, és a diploma – talán… megpróbáltam volna azt a felállást, hogy a fiatalabb művészek is bújhassanak legalább egyszer idősebb karakterek szerepébe, és ne csak naivák, vagy szőke, magukat kellető, butácska cicababák lehessenek! De hát te is tudhatod, hogy mi fán terem a show-buisness! Minden az adott pénzeszsákok óhajától függ, és amikor bólintanak, csak utána jöhet a forgatás! – Kornél egy megsebzett, nagyon érzékeny lélek vergődését hallhatta ki a mondataiból.

Légzése is nagy hatásszünetekkel volt teli, mint aki ezzel is érzékeltetni akarja, hogy igenis nagyon fontos dolgokat árul el élete megtörtént fejezeteiből!

- Bocsáss meg, ha kellemetlenséget okoztam!

- Ugyan! Nincs mit megbocsátanom! Sőt! Inkább azt hiszem még hálás is lehetek neked; az embernek, előbb-utóbb de szembe kell néznie saját félelmeivel, hogy úrrá lehessen rajta, másként megesik, hogy felemészti!

- De te mindig annyira kiegyensúlyozottnak, magabiztosnak tűntél a kamerák előtt, és a kulisszák mögött is – feltételezem! Úgy tűnt a többi embernek, hogy kiegyensúlyozottan telnek a mindennapjaid!

- Ha! Próbálnál csak meg együtt élni egy olyan seggfejjel, akinek két szenvedélye van: a zene, és a gyönyörű nők, és aki semmire sem értékeli a hűséget, mert minden nőstényt ágyba csalogat! Finoman szólva!

- Ne haragudj! Hibáztam! Nagyon sajnálom, ami akkor veled történt!

- Ne viccelj! Akkor még nem ismertük ennyire őszintén egymást, mint most és én ennek nagyon örülök! Azt érezem végre kinyílt a lelkem, és újra szabad vagyok a legjobb értelemben!

- Aztán a sorozat után mi történt?

- Szinte azonnal lecsaptak rám a sajtó ügyeletes hiénái és rögtön bulvárhírekkel kezdték elözönleni az újságok, magazinok címoldalát, hogy t.i. emberkerülővé, magamba fordulóvá váltam, akinek öngyilkossági kísérlet is megfordult a fejében, meg hogy végre az ügyeletes üdvöske álarca lehullt meg ilyesmi. De ez egyáltalán nem így volt. Először is egyik nap csöngött a telefon, és megkeresett engem egy rendező, aki látott a sorozatban, és filmszerepet kínált, amiben végre nem az a tudatlan, ostobácska libát kellett alakítanom, hanem nőiességem csábos oldalát is bevethettem végre!

- Rögtön elfogadtad!

- Hát persze hogy igen! Ilyen lehetőséget nem volt szabad kihagyni! Különben is! Vígjátéknak készült, és azért akármennyire művész, vagy játékfilmekre lett szakosítva a hazai filmipar szerintem a vígjátékokhoz még most is értünk! De ezzel is már bajok vannak!

- Ezt kifejtenéd egy kicsit, részletesebben kérlek?

- Talán inkább úgy mondanám, hogy az egyes emberek ízlése már szinte követeli ítélkezően a filmek végén a boldogságot és a happy endet! Tudod biztosan már te is láttál olyan filmeket, ahol megy az adott történet, és szinte semmi másról sem szól, mint az adott szereplők jól begyakorolt boldogságának megfelelési kényszeréről! Aztán a film végére a nézőknek már olyan édes mindegy, hogy mit is akart ezzel a filmmel tulajdonképpen elmesélni a rendező!

- Ha jól értettem a szavaidat: nagyon jól érezted magadat a forgatási szünetekben, de a film igazi lelki mondandóját, és valódi üzenetét sosem tudtad teljesen átadni! Ugye valami ilyesmire gondolhattál? – kérdőn, mégis megértőn kutatott szemeiben.

- Fején találtad a szöget drága barátom, mert pontosan így volt! Végül is a filmezés után döntöttem, és rágtam meg magamban az elhatározást, hogy megpróbálom úgy megtanulni ezt a nemesen szép, mégis sok buktatóval járó szakmát, hogy egyszer talán kreatív, kísérleti jellegű produkciók aktív részese is lehessek egyszer!

- De amint látom egészen otthonosan sikeredett már berendezkedned! Nem?!

- Hát igen! Jelenleg is még ezen dolgozgatok! De tudod, kicsivel több beleszólást a dolgok építésébe még azért el tudnék viselni! Mert itt mi van? Van a rendező, és mi gyakorlatilag az ő gazsuláló alattvalóinak számítunk, akik az adott érzelmekre, szövegkönyvre reagálnak! Szerintem még mindig az a komolyabb feladat, hogy hogyan valósítod meg a saját, egyéni elképzelésedet és aztán veszed rá a rendezőt arra, hogy beletegye a te ötleteidet is valamelyik jelenetbe! Mondjuk erre jó a próbafolyamat, hiszen ott minden megengedett – persze bizonyos kereteken, és határokon belül!

- Izgalmasan hangzik!

- Az is, de szerintem az ember igenis vállalja az elveit, az álmait, és foggal-körömmel, ha kell, tegyen meg magával szemben mindent! Tudom, hogy ez kicsit önzőn, és arrogánsan hangzik, de így működik sajnos ez a mostani csenevész és bolondját-járt világ!

- Nahát! Ezt még senki szájából nem hangzott ennyire… ítéletszerűen! Mint egy sorsistennő!

- Ahogy mondod barátocskám! Velem senki nem mert még kekeckedni, mert pontosan tudják, hogy milyen is vagyok valójában!

- Azért meg kell adni, le a kalappal! Te mindig kivágtad a rezet magad körül!

- Hát látod, azt meghiszem! – hangjában egyszerre felébred a női, karakán egyenjogúság utánozhatatlan bátor érzete. – Majd fogok a sok idiótának hajbókolni! Na, nem! Azt igazán nem várhatják el tőlem! – hangja hirtelen megváltozott és már ő is kicsit elmélkedett:

- …Van valami szemét és undorító a mostani világban! Észre se vesszük, és máris ott tartunk, hogy már önmagunknak is hazudnunk kell csakhogy az adott álomállás pozíció mindenáron a miénk lehessen! – észre se vette, de kisebb félelemsokkot indított el Kornél ijedt arcvonásaiban, és gondolatai között. – Jaj, kérlek szívem! Tudod, hogy nem akartam… én csak… úgy érzem végre kimondtam, ami feszítette a lelkemet! És most végre kicsit talán jobban érezhetem magam a bőrömben! Értesz?!

- Ha a hangulatkitörésekre, és heves reagálásokra célzol igen! Tökéletesen értem a szituációt! – fújta ki a nagy levegőt, és könnyebbült végre meg.

- Akkor jó!

- Kérdezhetek valamit, még akkor is, ha esetleg bántani fog, vagy számodra lesz kellemetlen?

- Tessék csak! Szabadságodban nem korlátozlak Mercurcióm! – vette kissé viccesebbre, lazábbra a figurát.

Nagy levegőt vett, mint aki valóban fontos dolgokra készül:

- …Szóval, megkérdezhetem, hogyha semmi szabadidőd nem marad, illetve azt is csupán elég szűkre szabottan tudod megvalósítani, hogy legalább szusszanhass egy levegőnyi percet, hogyan csinálod, mégis, hogy mindenbe maximális energiákat mozgósítasz és hihetetlen szakmai precízségedet is beleadod az adott tettbe, vagy cselekedetedbe?

- Örülök a kérdésednek! Kérlek, nehogy azt hidd, hogy azért időnként, amíg a rádió szerkesztőségében melózom, és sokszor már tényleg jojózik a szemem a sok képernyőbámulástól nincs nekem sem elegem?! De szerencsére – főként a nyári időszakban -, el-elszoktam menni egy, talán másfél hétre, hogy kicsit önmagam lehessek, és kikapcsolódhassak!

Nóra hirtelen kinyújtóztatta lábait, melyek a kellemes masszírozástól újbóli erőre és kecses rugalmasságra tettek szert; kicsit feljebb ült, átfogta térdeit, és fejét rájuk fektette, mint aki elmélkedik, és megoszt valami nagyon fontosat egy bizalmas valakivel:

- Elmondom kis mackóm, jó, hogy mi is a valódi helyzet! Úgy vagyok, mint a jó bor és társai! Tudod te is, hogy a borászok sok esetben szándékosan hagyják, hogy megcsípje a téli első fagy a szőlőszemeket, amit szándékosan a gallyakon aszalódni, és csupán utána préselnek le! Nahát, kérlek! A színésznek pontosan ennyire jó emberismerőnek kell lennie, vagy legalább is meg kell próbálnia a rejtetten értelmezett személyiséget, és az ezzel párosuló titkos én képletét minden esti előadáson lelepleznie és megfejtenie! De vigyázat! Nagyon fontos, hogy a színész összes megnyilvánulása a színpadon nem lehet hiteltelen, mert akkor lebukik, csakis véresen, már-már gyilkosan őszinte! Érted?! – nagy, mélybarna szemeiben különös izzó csillogás éledt; mintha egy parázsló lángcsóva újabb üstökösszerű fényt bocsátott volna ki, mely szenvedéllyel képes égni a végtelen kozmosz birodalmában, hogy aztán halhatatlan örökkévalóságát még a földön is látni lehessen…

- Ezért engedd meg, hogy irigyeljelek, legalább egy kicsit! – kezet csókolt neki engedelmesen.

- Jaj, drága vagy nagyon! De nem vágyakoznál ez iránt a pálya iránt, ha tudnád, hogy ez a hivatás bizony-bizony éjszakai üzemmódot követel meg az embertől, és míg a többség hajnalban már talpon van, nekünk, művészeknek az az időszak a teljes éjszakai sötétség!

Kis, meghitt csönd támadt közöttük: úgy érezték mindketten, hogy a gondolatokat, melyeket megosztottak egymással hagyják néhány percig komolyan érlelődni, hogy mindketten tisztában láthassanak az összefüggések sok esetben szándékosan szövevényes hálói között. Nóra közelebb hajolt hozzá, és mind a két hattyú-finom kezecskéivel - melyekből úgy tűnt Kornélnak, hogy most az élet is elszállt, mert nagyon hidegek, szinte fagyosak voltak -, megfogta a kezét.

Kornél nem késlekedett többet: azonnal meleg tenyere közé rejtette a becses kacsókat, és forró leheletével megpróbált életet lehelni beléjük. Nóra csak úgy pirult, de roppant jólesett neki ez a fajta úriemberekre jellemző kényeztetés!

- Jaj, szegény drága! Meg ne fázz! Felmelegítelek! – levette fekete, már jócskán kinyúlt, kopott szürkésszínű pulóverét, melyben sokak számára egy pufók egérre hasonlított, és gyöngéden ráterítette Nóra megborzongó vállaira.

- Bocsi, de amint te is bizonyára tapasztalod a fűtéssel még mindig gondok vannak! – beletúrt a farmernadrágos zsebeibe, és mielőtt Kornél ebben is megelőzhette volna figyelmességével, hogy ő adhasson számára zsebkendőt Nóra kifújta az orrát:

- Azt hiszem ebből a kis meghűlésből még komoly galiba származhat!

- Kérlek vigyázz magadra! A meghűlés igenis komoly dolog!

- Igen apa! De tréfát félretéve nagyon szeretek veled együtt lenni! Szerintem szenzációs hapsi vagy! Én nem is értem, hogy a mostani sok elkényeztetett, hisztis csajszi, mit eszik azokon a begyepesedett vén fószerokon, akiknek már az egészséges nemi ösztön is gondot okoz?! Szerintem csak a pénzük kell nekik! Gondold csak meg! Húszas-harmincas ultradögös csajszi vagy, aki bármit megkaphatna az élettől, és neked ezek a kriplik kellenek? Szerintem mindenütt a pénz az úr! Akit meg lehet vesztegetni azt, hidd el nekem, meg is vesztegetik előbb, vagy utóbb!

Kornél pufókos arca hirtelen kivörösödött, mint akinek magas a vérnyomása, olyan lett, mint egy főtt homár a meglepetés erejétől.

A nap hátralévő része így telt el ebben a kellemes, kis kuckósított öltözőhelységben, amit Nóra leleményes kézügyessége folytán igyekezett megpróbálni minél hangulatosabb színre és hangulatra varázsolni.

- Ne fogod elhinni kis mackóm, de az ünnepek és a karácsony közeledtével még jobb, mert hozunk gyertyákat, és színes égőket, és ha már a karácsonyt nem tudjuk méltóképpen megünnepelni, akkor legalább kicsit megadjuk a magunk módján a módját! Hú! Ezt most jól kitekertem! Azért tudsz követni?

- Oh! Hát persze!

- Nagyszerű! – Nóra most igazán azt kezdte érezni, hogy Kornéllal valami nem stimmel! Mintha egy olyan félszeg, ám roppant udvarias őrző-védő holdkórosra emlékeztetne, aki sokkal inkább a félkegyelműség határán kötél táncol, semmint egészséges ember látszatát akarná kelteni! Miért nem fogadta el az ő gyengéd és – véleménye szerint ultra szexis flörtölési technikáját?

Csak nem titokban meleg, csak ezt fél vele is közölni, és megbeszélni? Képtelenség az egész! De mégis ebben a nagyra nőtt gyerekes pufók kamaszban volt valami egészen kivételes és sebezhetően emberi jellemvonás, ami karizmával jótékonyan párosult, és ha Nóra akarta volna, most akkor sem tudott volna ellenállni neki!

Majd megőrült a vágytól, hogy tétova lovagjának most valami kissé kellemetlen betegség enyhe tüneteit ne produkálhassa, és Kornélnak ölbe kellett volna vennie, úgy hogy karjaiban tartsa! Majd meghalt ebben a pillanatban a fölfokozott kíváncsiságtól, hogy barátja hogyan reagálna erre a kivételesen megkísértő, ám nagyon romantikus helyzetre?

Hirtelen csodás ötlete támadt; gyorsan előkapott valahonnét egy színházi műsorfüzetet, mely eredetileg nem is a legfrissebb műsorterveket ismertette; ráfirkantotta valamit, majd kecses, csöppet sem megjátszott eleganciával hanyagul átnyújtotta hősünknek:

 

,,Drága Kornél barátom!

Köszönöm neked azt a rengeteg sok figyelmességet, mellyel naponta több alkalommal is mindig kedves adakozással megtisztelsz! Imádlak! Szeretem minden egyes porcikádat: arcod kisfiús, enyhén szomorkás lankáit, mellyel mindent azonnal felfedsz és le is leplezel magadból úgy, hogy a másiknak esélyt sem adsz, ha esetleg megkísérelne megvigasztalni! Folyamatosan bátorítasz, miközben neked is a legnagyobb szükséged lenne a törékeny önbizalom megújítására, és megerősítésére! Cukorfalat egy pasi vagy na! Számomra igazi főnyeremény! Annyira örülök annak, hogy személyesen is össze tudtunk jönni, és megtudtuk ismerni egymást, mert ezáltal kicsit talán mindketten türelmesebbek, kitartóbbak, és értékesebbek lehettünk!

 

                                           Legnagyobb rajongód: Zakarka Nóra művésznő

 

 

Szándékosan kis betűvel írta egyik foglalkozása nevét, mert nem igazán tudta elragadtatottságában, és felfokozott idegi állapotában, hogy mi is a módi, de ez különösképpen egyáltalán nem zavarta.

Már jócskán elszaladt az idő, amikor a színház épületéből végre kiértek a Váci utca embertömeges, nyüzsgő, perc-emberkés forgatagába, ahol most egyetlen árválkodó gombostűt sem lehetett volna leejteni akkora volt a zsúfoltság! Kora estefelé közeledett az idő…  

- Jaj, kis mackóm! Olyan jó volna visszaforgatni, vagy megállítani az időt, hogy örökké tarthasson ez a fantasztikus, és maradandó pillanat!

- Azt én is nagyon szeretném, de sajnos nem lehet, mert holnap Hétfő lesz megint, és belekerülünk az élet körforgásába, ha akarjuk, ha nem!

Kornélnak szöget ütött a fejében, hogy előbb megkérdezze, hogy hazakísérheti-e Nórát, vagy inkább a hölgy tegyen neki kitérő ,,ajánlatot” arra vonatkozólag, hogy mit is szeretne csinálni?

- Hazakísérhetlek, ha megengeded? Leszállt a kísértő éjszaka!   

- Kismackóm, édi vagy, mint mindig! – puszilta meg arcán -, te vagy a legbátrabb ember, akit csak ismerek, mert annak ellenére, hogy látom rajtad, hogy halálosan rettegsz a sötéttől, inkább rám gondolsz, és ezt nagyon tisztelem, és meg is becsülöm! De már nagylány vagyok! Azért nagyon rendes tőled!

Kiértek a Ferenciek terére, majd egy rövidke, de annál tartalmasabb csókot váltottak a kíváncsi vizslató szemek elől bevackolódva egy éppen kihalt kapualjba, és Kornél most azt érezte, hogy megérkezett és biztonságba került!

Önfeledt boldogsággal engedték el egymás kezét, miközben minden második félúton vissza-visszafordultak, hogy vajon látják-e még önmaguk a másik kíváncsi arcába írva…     

  

 

  

 

Megtekintések: 3

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

Nincs ma születésnapja senkinek

LINKPARTNEREINK

Függöny webáruház

Textilek
Lakástextil méteráru

Linképítő, linképítés Patchwork, foltvarrás
Tuti Linkek Dimenziók
Rókalyuk
  Méteráru Webáruház
Olcsó függöny anyagok

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2017   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek