4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

                                                 

   24.

 

 

Másnap reggel Kornél úgy ébred, mint akit majd szétvet a lelki energia, és a pozitív kisugárzás! Úgy érezte magát, mint azok az emberek, akik a frissítő hideg zuhanyra vágyakoznak lélekemelő, bőséges reggelik helyett, és azt sem igazán sajnálják, ha esetleg más fogyasztja el a kolbászos rántottájukat!

Társasházi kis konyhájában ücsörgött teljesen egyedül, és megpróbálta magában eldönteni, és meghatározni, hogy mi legyen az aktuálissá lett nap menetrendje, és személyre szabott, összeállított programja?

,,Mi lenne, ha fölhívnám Nórát a Rádiónál? Biztos nagyon örülne neki, és legalább hallhatnám mindig elbűvölő, és magával ragadó pacsirta hangját. De az is igaz, hogy utálja, ha zavarják a munkahelyén” – s míg ezen gondolkozott magában, majdnem sikeresen fölrobbantotta a kotyogós kávéfőzőt, melybe kicsivel több őrült kávészem került.

- Oh! Egek Ura! Már csak ez hiányzott! – a jócskán megterhelt kávéfőző most, mintha tűzokádó vulkán lett volna mely a kitörés pillanatában leledzik, és éppen arra készül, hogy forró, apokaliptikus lávával terítse be az egész természetet; ítéletet hirdető, vészterhes sípoló hangot adott, és veszettül felprüszkölte magából előbb a kiokádott gőzt, majd amikor ezzel megvolt az időközben sűrű, barna masszává kocsonyásodott kávét is, hogy kis híján az egész konyha ebben tocsogós, ragadós lében úszott.

- Nem baj! Egye meg ott az egészet a fene! – határozott végre magától Kornél, és úgy érezte, hogy most végre talán neki is kicsit joga lehet a feltétlen, és szerelmetes boldogsághoz!

Még akkor is, ha a konyha leginkább egy csatatérre hasonlít, ahol egyetlen ellenség van: a kis híján csütörtököt mondott, és felrobbantott kávéfőző!

Kivételesen kakaós ízű kukoricapehellyel indított, mert valamelyik egészségügyi magazinban érdekes cikkre bukkant, hogy hogyan lehet már kora reggel megőrizni, és a szénhidrát, és a bevitt cukormennyiségben egyenes arányosan továbbfejleszteni a mohó emberi szervezet energiáit; így döntött végül a zabpehely mellett sok fél százalékos tejjel, mert pattanásai száma radikálisan azt jelezte, hogy a bizonytalan eredetű, bolti tejtől savasodik belső szervezete.

Éppen a reggeli híreket nézte át az újságban; mert míg a többség már a technikai civilizáció okozta ultramodern okostelefonokkal, és Tabletekkel járkált felszerelkezve, és az ügyintézéstől kezdve a bankügyi tranzakciókig mindent elektronikus formában intézett – addig Kornélnak bejött a szemet, és retinát annyira nem károsító papír, és tinta illata, mint a nagy régiek idejében!

Azonnal kiszúrta annak a színházi, kellemesen otthonos légkört teremtő plakátnak a kicsinyített változatát, melyet, még ők is fölfedeztek abban a parkban, ahol együtt sétáltak, és ahol először látta, hogy Nóra szomorú arca mennyire megilletődött, és megrökönyödött azon, hogy összefirkálták gusztustalan graffitivel az ő angyali portréját is!

Annyira liftezett és jó értelemben csikorgott a gyomra, hogy az étkezést egy kicsit mindig ildomos volt megszakítania, ha azt akarta, hogy a rosszindulatú hányinger elkerülje.

Fölállt, odament az ebédlőben felakasztott ,,házi telefonhoz” és a megadott Rádió szerkesztőségi számát tárcsázta fel:

- Halló! Itt az Otthon Hangja Rádió! Miben segíthetek? – kellemes női hang szólt bele a kagylóba. Az a fajta hang volt ez, melyre a legtöbb férfiszív is minden bizonnyal azonnal megnyílik, és őszinte lesz egy csapásra; Kornél érezte, talán jobban nem is indulhatott volna a reggele.

- Kezit… csókolom! Bocsásson meg, hogy zavarom drága hölgyem, de… beszélhetnék egy kicsit a drága Nóra művésznővel? – hangja kellemesen zengett, mint a türelmes barát, vagy vendég, akinek megengedik a szólás jogát, anélkül, hogy spontán bármibe is beavatkozhatna.

- Éppen rádiófelvételt rögzít kedves uram! Megkérdezhetem, hogy ki keresi? – a hölgy továbbra is bizonyos nagyon kedveskedő távolságtartással kezelte az ismeretlen, telefonáló hangot, és bizonyos szempontból érthető is volt az idegenkedése!

- Igen, egy kedves régi barátja szeretne vele pár szót váltani!

- Pillanat türelmét kérem! – lerakta a kagylót.

Kornél éles, kutató fülekkel még hallotta a felzubogó háttérzajok széles skálájú zsibongásából, hogy ott bizonyára fontos, és nélkülözhetetlen munka folyik, és önmagában már nagyon megbánta, hogy türelmetlen a szerelemmel – éppen halaszthatatlan munkája közben kereste Nórát.

- Sajnálom kedves Uram, de most éppen… nagyon sok dolga van! Ha esetleg megadja a pontos nevét, és elérhetőségét Nóra művésznő egészen biztosan vissza fogja hívni! – még mindig kimért, és nagyon kedves volt a hangja, de ugyanazt az unalomig már jól ismert, bejártatott rizsaszöveget mondta, ami közönyös sablonná alakult át az gondolkodó emberi elmék országában is!

Kornél már mindent megbánt, és most furdalni kezdte őt erősen a lelkiismeret-furdalást, hogy hogyan védhetett akkora hibát, hogy a munkahelyére telefonálgasson; a végén még tényleg azt gondolhatják róla, hogy valami mániákus zaklató, aki legnagyobb élvezetét abban leli, ha másokat zavarhat!

Tudta ő is, hogy mennyire idiótán hangzik, amit mond, és most önmagában nem győzött eléggé elnézést és bocsánatot kérni, ami miatt egyáltalán ez a kisebbfajta beszélgetés egyáltalán megtörténhetett. Kornél akármennyire igyekezett meggyőzni magát, hogy hallatlanul bátor dolgot vitt véghez; érezte, hogy a halhatatlansággal kecsegtető romantikus pillanat abban a pillanatban elszállt, ahogy a bájosan búgó hang közölte a megfellebbezhetetlen tényt: Nórát most nem szabad zavarni!

Talán még akkor sem, ha háború zajlik, vagy ha fölrobban a szomszédban esetleg egy kisebb méretű atombomba! Nyomorultul, és elcsigázottan érezte magát ebben a percben.

- Hát… akkor köszönöm a segítségét, és elnézést kérek a zavarásért! Minden jót, viszhall! – lerakta.

Érezte, hogy többet, ha szeretne se tudna most mondani. Különben is, mi értelme lenne? És ugyan kinek mondhatná el azt, milyen földúsított érzelmek kavarognak dobogó szíve tájékán, ha nem barátnőjének?!                  

 

 Nóra aznap munkaideje végén – még ha a hétvége egyáltalán szóba is került, és nyilvánosan létezett is -, úgy festett, mint egy délvidéki, zamatos gyümölcs, akit jócskán kifacsartak; legszívesebben egy jártányi ereje sem maradt, és halálosan fáradtnak látszott, amint kilépett a meghitt, kis közszolgálati rádióállomás épületéből, mely leginkább egy nagyobbacska méretű családi ház otthonosságára emlékeztetett.

- …Akkor majd még találkozunk a következő adás alkalmával! – búcsúzott tőle az egyik szerkesztő műsorvezető, akinek már most volt egy öt és féléves kisfia, és akire titokban Nóra egy kissé irigykedőn féltékeny is volt, hogy alig harmincöt évesen már gyakorlatilag egy felépített anyagi jólléttel rendelkezett, és ha befuccsolna a rádiós állása a biztosítónál – mellyel szintén jó viszonyt ápolt -, még akkor is maradna legalább egy biztos állása!

De érezte, hogy a színészi szakma a létezés túléléséről szólt valahol, hiszen se szeri, se száma nem volt azon nálánál jóval tehetségesebb, és fiatalabb kollegáinak, akiket ,,kényszer emigrációba” küldött az egyik konkurens belvárosi színház a minél sokrétűbb tapasztalatszerzés, és áthatóbb karakterfejlődés címszó alatt, ám valójában még mindig az volt a helyzet, hogy az adott vezető színház önmaga köré igyekezett begyűjteni azon hűséges, tehát bizonyos fokig ,,megalkudott” és ezzel kompromisszumot kötött tagjait, akiknek a rangok, és elismerések még mindig kikezdték szakmai hírnevüket, mint a halhatatlan emberi tapsok!

Pedig a színész egyik legnagyobb megbecsülését talán az jelentheti, ha a közönség halhatatlan szeretete jeleként vastapssal tiszteli meg, és önzetlenül szereti, mint a fokozatosan érlelődő bort, vagy az élet kitágítható dolce vita-élvezeteit.

Ahogy most éppen a Színművészeti Egyetem megfelelő emeletére rohant föl, ahol már javában zajlottak a nemsokára érettségizős osztály vizsgajeleneteinek legrészletesebb műhely-titkai gondolatban már célszerű volt, ha előáll valamilyen elfogadható magyarázattal, hogy miért kell neki minden egyes alkalommal késve érkezni az adott foglalkozásra!

- Bocsánatot kérek tisztelt Tanár úr… de tetszik tudni késett a villamos és sajnos… a kocsimat nem tudtam használni, mert a Rádiónál is dolgozom folyamatosan! – elcsépelt, kissé faragatlannak hangzott az igazságnak ez a lehetséges változata, de első spontán reakciójában mást aligha találhatott ki.

- Na, végre valahára Nóra kedves! – kötekedett vele a nagyon tehetséges, szintén maga korabeli rendező, aki úgy érezte, most végre bármit megtehet, és úgy rángathatja a művészeket, ahogy ő fütyül.

- …És én még rád osztottam Anna királyné szerepét! Hát így kell meghálálnod?!

Nóra élete egyik karrierépítése számára igen-igen fontos szerepét tudhatta magáénak Shakespeare III. Richardjának drámájából, és szakmai profizmusára jellemzőn nem engedhette meg magának, hogy bármikor is hibázzon, mert azt valóságos erkölcsi sértésnek vélték – legalább is Shakespeare-rel szemben!

- Akkor Zakarka kisasszony! Ha volna olyan szíves és elölről az egész szöveget! – kérte gúnyos hangon az ifjú rendező. Ami egyet jelentett a szívatás kimerítő fogalmával, mivel az egész osztálynak újból kellett megismételnie az adott egészen megkomponált jelent sort.

- Neked hogy volt képed idejönni? Mi?! – kérdezték többen.

- Hát tudod is te, hogy a rendező majdnem leharapta a fejünket, amikor nem talált téged sehol! Már azon gondolkozott, hogy helyetted a Zsófit rakja be! Azt a huszadrangú, tehetségtelen kis libuskát, aki annyit sem ér, mint egy szálka az ember körmei alatt. – mondták megint mások.

Amit Nóra már a legelsők között megtanult, amikor színjátszásra adta a fejét, hogy kis, vagy jelentéktelen szerep nem létezik – legfeljebb csak kis és középszerű színészek vannak, akik a vállalt szövegkönyvet vagy hibásan értelmezik, vagy pedig nem tudnak az adott karakter bőrébe belebújni!

Már pedig itt most egyértelműen arról volt szó, hogy az osztály, ahova járt megtette ügyeletes bűnbaknak, mert mindig kellett lennie valakinek, aki mások helyett is elviszi a balhét, vagy a sarat!

Nórát, akit tegnap még felállva és gratulációk kisebb özönével valósággal majd szétszedett a lelkes publikum – ma azon kapta magát, hogy lesüllyedt a tehetségtelen, tétován kapkodó, és tapogatózó kezdők szintjére, ahonnét meglehetősen keservesen tud csak megint az őt megillető, kitüntetett pozícióba fölkapaszkodni! Szikrázó, mégis mindig magával ragadó fenséges barna, királynő szemei megakadtak egy bekapcsolva felejtett okos telefon érintő képernyőjén:

 

ZAKARKA MŰVÉSZNŐ KELLEMES VASÁRNAP DÉLUTÁNJÁT EGY PARKBAN TÖLTÖTTE EGY FURCSA KÜLSEJŰ, ENYHÉN MOLETT FIATALEMBER TÁRSASÁGÁBAN! LEHET, HOGY A MŰVÉSZNŐ MÁRIS SZERELMES SZEREPRE KÉSZÜL TITOKBAN?

 

 

Az ilyen, és ehhez hasonló kompromittáló, és helyenként már a személyiségi jogokat is pellengére állító provokatív bulvárjellegű hírekre nem is szabadna odafigyelni, de még azt sem szabadna megengedni, hogy az ember felvegye a lelkiismerete lomjai közé, hogy aztán élete végéig csak azon rágódjon! Pedig Nórával most éppen ez volt a helyzet, és még át sem sikerült úgy öltöznie a királynő sorsfordító, lényeges szerepéhez, hogy teljesen magáénak érezhesse az adott figurát! Mintha belekerült volna a hírességek beszippantó örvényébe, ahonnét annál nehezebb a szabadulás, minél negatívabb képet közöl róluk az adott újság pletykarovata!

- Ez aztán már tényleg túlmegy minden határon! Valóságos szemtelenség! – vonta el a keserű következtetéseit ezúttal hangosan.

Az idegeit már így is a plafonon tornáztató rendezőnek nem kis lélekjelenlétébe kerülhetett, hogy a drága művésznőt visszatérítse az alkotási folyamat helyes útjára, hát még a többi osztálytársát, akik minden apró rezdülésükkel egyedül azokat a szövegkönyvben kijelölt végszavakat lesték halálpontosan és roppant szorgalommal, hogy vajon a jelenet folyamán mikor következnek, hogy lehetőleg több értelmetlen fennakadás a nap folyamán ne legyen!

Mégis Nóra annak ellenére megőrizte tapintatosnak látszó, felnőtt és érett hölgy hidegvérét, hogyha most az illető fotós, vagy riporter a szeme elé került volna biztos, hogy az illető könnyű testi sérüléseken kívül nem úszta volna meg!

,,Hát csak csinálják! Miért nekünk nem lehet meg a jogunk a boldogságra?!” – filozófált a szünetek között, miközben megpróbált a gyomrába erőltetni egy félig már erősen megrágott hamburgert, amiből ráadásul – koleszterinszegény előírás szerint -, hiányzott a zöldségek széles, gusztusos választéka; csupán egyetlen szikkadt, szezámmagos zsömle, és benne egy félig átsütött, szinte véres húscafat jelezte, hogy ezt hamburgernek kell nevezni, bár Amerikában ezt egészen biztosan jobban csinálják!

Persze számított rá, hogyha valaki egy ócska tévésorozatban egyszer már kivívta magának az ismeretség és a hírnév előnyeit, és sok esetben kellemetlen hátrányait, akkor a világ legtermészetesebb dolga kell, hogy legyen, hogy az őt akadályozók gátjáról nem vesz tudomást, vagy ha igen, úgy átlépi a felállított akadályait is!

Ez a kis ártatlan fénykép még semmi törvénybe ütközőt nem jelent! Átvillant a fejében, hogyha Ő látta ezt a képet, akkor lehet, hogy Kornél talán éppen ezért telefonálhatott neki a rádió szerkesztőségébe, és mikor közölték vele, hogy nem ér rá, lehet, hogy megbántódott, vagy megsértődhetett, mert többet már nem hívta vissza!

Mindez egy nyomorult fényképnek köszönhetően. Ráadásul még a fényélesség és a színoptika sem volt megfelelően beállítva, hogy mindent láthatóvá tegyen az adott fotó!

Most úgy érezte becsapta és elárulta barátját, akit titokban már annyira megkedvelt, hogy valósággal vonzódni is kezdett hozzá!

- Nóra kedves! Hol marad a halhatatlanul precíz és mindig gyilkosan pontos improvizációs képességed?! – hangzott a nézői térről a rendezői utasítás.

Nóra középre ment a színpadon, és hangától telhetően – bár ez egyik szövegkönyvben is legfeljebb gyakorlati instrukció lehetett csupán -, akkorát üvöltött, hogy valósággal a gondos figyelmességgel összeállított díszletek is megrázkódtak, és beleremegtek!

Mint akinek lelkében egy pillanatra a kétségbeesett téboly venné át – átmeneti jelleggel -, az irányítást és nem a józan értelem!

Egyik kedves kolleganője rohant oda hozzá, hogy föltámogassa; hóna alá nyúlt, és most teljesen erőtlenné váló, vékony, törékeny karjait fölemelte, és azonnal leültették egy székre.

- Nórám! Annyira sápadtnak, és nagyon kimerültnek látszol! Csak nem vagy beteg? – kérdezte tőle a hűséges barátnő.

- Nem Izám! Köszi szépen! Minden rendben, csak kicsit megszédültem! – úgy érezte, hogy egy mázsás súly nyomja, feszíti csenevész mellkasát, finoman kidomborodó, feszes, körte mellét.

- Mégiscsak jobb lesz, ha hozok neked egy pohár vizet! – ajánlkozott a másik, és már el is rohant a kulisszák mögé, hogy egy ásványvizes palackkal térhessen vissza a ,,tett” színhelyére.

- Tessék drága barátném! Ezt most idd meg! – nyújtotta feléje a palackot.

Hatalmasat kortyolt; úgy festett ebben az állapotában, mint egy hajótörött, akit a kiszáradás veszélye fenyeget egyenesen, és nem kortyolhat elégszer a sós tengervíz örömeiből, mert attól csak még mohóbb lesz önző szomjúsága.

- Jaj, igazán köszi, Iza! Ez nagyon jólesett! Megnyugodtam! – felelte, majd, mint aki már lehiggadt és tökéletesen képes a belső koncentrációra is visszatér a színpad varázslatos forgatagába…

Ahogy a többi osztálytársa is mind felvonult az adott jelenethez Nóra megpróbálta a hatalmas, abroncsjellegű Erzsébet-korabeli uszályos ruhájában úgy végigvonulni komoly testtartással, és királyi méltósággal, akár csak egy királynő – elvégre Anna királynőt kellett alakítania és a morcos és idegroncs rendező körmét rágva már majd meghalt a kíváncsiságtól, hogy a közönség ,,üdvöskéje” hogyan is fogja ezt a vérprofiknak csupán ujjgyakorlatot jelentő szerepet megformálni, hogy mindenki tudja és értse: itt már bizony nem babra megy a játék, elvégre egy királydrámában előbb, vagy utóbb, de valakinek mindig vesznie kell!

 

ANNA Tenyék csak le azt a dicsőséges terhet – ha szemfödömben elfér a dicsőség -, Míg én egy percig illőn jajgatom a jó Lancaster korai halálát. Királyi szent test, mint a vas, hideg vagy!

 

Előrebocsátotta két kiálló fogacskáit – melyek legtöbb esetben főként gyerekkorában okoztak neki maradandó bosszúságot -, főként az ,,s” és a ,sz” hangok megformálásában; de nagyon sokat segített Ilcsi néni volt beszédtanára, akivel egyben a felvételi vizsgára is eredményesen felkészültek!

- Állj, állj! Nórika kicsi galambom! Most meg mi az isten bajod van?! Talán elfelejtetted az instrukciót, hogy mit is mondtam neked?! – valósággal kirúgta maga alól a széket a nézőtér soraiból, és mint aki rohamra, vagy bevetésre indul előre csörtetett nagy agarakkal.

- Kicsi drágám – nem kis erőfeszítésébe került, hogy nyugalmat és lazaságot erőltessen magára. – Ha kicsit is elgondolkoztál ezeken a sorokon, akkor a királyné most roppant szomorú elvégre Lancaster halálát siratja! Tehát a lehető legegyszerűbben kicsit szenvedőbben, ha kérhetem!

- Bocsáss meg! Bocsánat! – kért elnézést, pedig nagyon jól tudta, hogy az előbb utóbb feltűnő lesz, mert a gyengeség egyetemes jele!

- Semmi gond szívem! Azért vagyunk itt, hogy az előadásra már minden – remélhetőleg gördülékenyen mehessen! Akkor készen van mindenki? Folytathatjuk?! – nézett végig a többi színinövendék csoportján.

– Tessék! – azzal amilyen gyorsan csak szedhette cingár és nyurga lábait, melyről meglátszott, hogy koplal is egy-egy nívósabb megbízás teljesítése véget -, visszarohant a nézőtér ,,sötét lyukába” hogy szemmel tarthassa készülő, és formálódó ,,mesterművét”

A délelőtt hátralévő része ettől kezdve azzal telt el, hogy Nóra többi osztálytársával tökéletesen ráhangolódva egymás legfinomabb lelki iránytű-rezgéseire is megpróbáltak olyasmit megalkotni, és létrehozni a színpadon, amire a felfuvalkodott arrogáns rendező is – ha nem volt maradéktalanul boldog és elégedett -, de egy halvány, szinte alig hallható dicséretet sikerült szájából kipréselnie.

- Hát kedves művészeim! Valahogy így gondoltam el magam is! Köszönöm mindenkinek a munkát! Akkor a következő nap találkozunk! – villámsebességgel kapcsolta be széjjelráncigált, fekete aktatáskáját, ami sokkal inkább egy iratmappához hasonlított, és ,,angolosan” távozott, mint akinek mennél sürgősebb, és halaszthatatlan dolga van, annál kevésbé ér rá!

Nóra egész próba ideje alatt, miközben jelmezében – finoman szólva is alig kapott levegőt -, egyfolytában Kornélra gondolt. Hogyan kellene neki megmagyaráznia az újságban szereplő híreket, egyáltalán a kellemetlen történteket, ami miatt esetleg még neki is baja lehet; elvégre, aki nem szokta meg maga körül a felhajtást, és a hírnévvel járó kiszolgáltatottságot annak ez pokoli tortúra lehet!

De valahogy csak megérteti vele is! Édesanyja gyakorta emlegette, hogy Nóra volt mindig is egyszerre a problémamegoldó és a villámhárító, és a békítő is egyszerre a családban; ha ő is jelen volt, akkor nem lehetett kicsinyes, vagy értelmetlen viszálykodás, neheztelés!

A próbák után következett – persze most is átmeneti jelleggel -, a hazarohanás autóval, vagy tömegközlekedéssel, de mivel most a világért sem szerette volna, ha egy-egy feltűnően buzgó rajongója a nyakára telepedjen, ezért inkább kis komfortos Daevóját választotta: kicsit, könnyű, és legalább keveset fogyaszt!

Gyakorlatilag ez volt a fő szempont, amikor megvette! Sosem értette igazán azokat az embereket, akik inkább vesznek egy flancos hatalmas verdát, és utána azon siránkoznak, hogy milyen sokat zabál a motor! Ő a hatékonyabb, találékonyabb megoldások embere volt!

Mikor hazaért mobilján gyorsan benyomta a gyors hívó gombot, majd amikor az ismerős gépi automata hang közölte vele, hogy a ,,Szám átmenetileg nem kapcsolható” akkor az újrahívó gombbal is újra és újra megpróbálkozott; közben levetkőzött, és átvette az otthoni, valamivel kényelmesebb és lezserebb ruháját, és nekiállt, hogy – bár délután két óra is elmúlt -, valami főtt kaját kotyvasszon.

Ekkor rettenetes gondolata támadt:

,,Mi lesz, ha pont egy ilyen pitiáner kis sajtóhír fogja tönkretenni az egész eddigi, nagyon szépen alakuló párkapcsolatomat? Ezt semmiképpen sem hagyhatom!” – döntötte el magában, s miközben a paprikás rántottáját kavargatta – nem éppen ebédhez való étel -, addig továbbra is töprengett magában: vajon mi lenne a kézenfekvő, legjobb megoldás?

Szinte látta maga előtt Kornél határozatlan, csetlő-botló, kisfiúsan tétova alakját, aki bár kétségtelen, hogy bámulatos és elbűvölően kedves és közvetlen is tud lenni a többi emberrel – feltéve persze, ha ismeri őket -, de mi a helyzet azokkal a vérszomjas istent és embert nem ismerő paparazziszerű hiénákkal, akik a nap minden percében, mint a levakarhatatlan piócák majd követik mindenhová?

És ez mind Őmiatta! A színházban pedig vége-hossza nem lesz a kisstílű találgatásoknak és olcsójános pletykálkodásoknak:

 ,,Az aranyoroszlán díjban részesült, még nagyon fiatal művésznő összejött egy huszadrangú munkanélküli tanárral, aki titokban átképezte magát íródeákká! – Nevetség tárgya, és abszurdom pokla!

Amint levette a serpenyőt a kerámiatűzhelyről máris rezegni kezdett a mobilja:

 ,,Semmi baj! Na, végre! Pont így akartam! Csak legyek segítőkész, megértő, és nagyon tapintatos! Mert ennyi a titok!”

Gyönyörű, vállközépig érő sötétbarna haját laza kontyba fogta: ez volt egyébként Kornél kedvence is, és a lehető legelegánsabb viselet, majd érzékeny füléhez emelte a mobilt:

- Kornél?... Ott vagy drágám?

- Szervusz, Nóra! – olyan furcsa, kedvetlen volt a hangja, mint akit éppen egy mosógép dobjából ráncigáltak ki.

- Kicsim! Jól vagy? Nem zaklattak fölösleges kérdésekkel? – elárulta a titkot, amit eddig vélhetően csak ő tudott, bár lehet, hogy már Kornél is értesült a cikkről.

- Mi történt kedves? Csak nem vagy beteg?! – csodálkozott előbb, majd teljesen megrémült a vonal túlsó végén.

- Jaj, nem szívem, dehogy! Akkor még… nem tudod?

- Mit is drágám?! – olyan naiv, és tudatlan volt a hangja, hogy Nóra azt hitte ugratni akarja, vagy csak egy ostoba vicc az egész.

- Nem nézed meg a mai újságot? Vagy az okostelefonodon a híreket?

- Bocsáss meg! Még nem jutottam el odáig, mert megpróbáltam a kinézett álláshirdetésekre válaszolni!

- Értem! Akkor egyelőre nem lehet semmi gond… de ha mégis úgy senkinek se mondj semmit! Inkább ne is állj szóba riporterekkel, ha nem akarsz!

- De mi történt?! Megrémisztesz! – hangja egyre idegesebbé vált, mint akinek fogalma sincs róla, hogy mi történhetett.

- Nézd meg most azonnal az okostelefonodat! – adott utasítást barátjának.

- Igen! Mit is keressek egészen pontosan?

- Hát a kultúra rovatban az első vezércikket! Mi vagyunk benne! Te meg én, te tökfej! – kicsit siránkozva közölte ezt, mint akiben átmenetileg egy világ omlik össze.

Kornél kicsit várakozott a vonal túlsó végén, amíg a kissé ügyetlenebb jobb kezével megnézte az érintős képernyőt:

- Á! Erre a leleplezésre gondoltál drágám?!

- Hát persze! – várt néhány percet -, most akkor mi legyen?

- Véleményem szerint mindenki élje nyugodtan a megszokott életét, és mi is éljük a magunkét! Előbb-utóbb csak megunják és leszállnak rólunk!

- Ne haragudj, de most jócskán ideges vagyok, és csöppet sem szeretem, ha ennyire nem vagy komoly! Szerinted mit kéne csinálni? Tegyek nyilvános nyilatkozatot, vagy feljelentést, hogy beleavatkoztak azok a firkászok a magánéletembe?!

- …De hát nekik ez a feladatuk! A munkájukhoz tartozik, hogy vájkáljanak a mások dolgaiban!

- Igen életem! Ezt már én is régen tudom! De azt mondd meg nekem… hogy mit csináljunk, hogy ebből ne legyen bonyodalom?

- Mint történész azt javasolnám… de persze ez csak ötlet, egy felvetés, hogy udvariasan, és kedvesen próbálj meg diplomatikusan ködösíteni, és ha ez sem vált be, mint körmön fönt stratégia, akkor nézz át a riporterek feje felett, és mondd azt mindenre: Nem nyilatkozom!

- Nem is rossz ötlet! Ahhoz képest, hogy sohasem voltál a reflektorfények kereszttüzében, ahol árgus kamerák figyelik minden lépésedet! Le a kalappal! Csúcs egy pasi vagy! Ezt fogom tenni!

- Mondd csak? Mit csinálsz éppen? – Kornél mindenáron szerette volna elterelni a szót, és nem tudhatta, hogy sikerrel jár-e?

- Hát, kérlek alássan éppen arra készültem, hogy megebédelek paprikás rántottával!

- De délután negyed hármat mutat az óra! – csodálkozott a másik.

- Hát kérlek! Miután csak most sikerült kijönnöm a próbák sűrűjéből, ezért lehet ez! De te is egészen biztosan könnyedén megszoknád, ha rá volnál kényszerülve!

- Hát én már megszoktam a jól bevált fél tizenkettős ebédszünetemet, de a kedvedért drága előveszek egy csokis szeletet, és elmajszolgatom, együttérzésem jeleként!

- Tündéri édes vagy! Egyre jobban kívánlak és szeretlek! – szokatlan volt Nórától most, hogy ennyire nyíltan vall!

- Nagyon sokat jelent! Igazán köszönöm! – nyelt egy nagyot, mert ez most valóban vallomásértékűre sikeredett.

Mindketten elhallgattak egy pillanatra, majd Nóra feltette a számára megkerülhetetlen, lényegbe vágó kérdést:

- Figyelj csak, Kornika! Mit szólnál hozzá, ha mondjuk, hozzád költöznék?

- Bocsáss meg kérlek, de nem értelek! Hozzám???

- Igen, te drága kismackó! Hozzád! Szükségem van egy igazi, és őszinte barátra, akivel úgy is jó együtt lenni, hogy csak elfogad, és mindent megért, miközben nem kér számon semmit! Különben is visszamehetnék a szülői házba is, de attól tartok a félelmem már akkor beigazolódott, amikor az öcsém beköltözött a volt gyerekszobámba! Különben is, mit mentegetőzzek nekik? Elvégre felnőtt, önállóan gondolkodó talpraesett csaj vagyok! Nem igaz?!

- De… tökéletesen igaz szívem! – Kornél kezdett egy kicsit megrémülni, mert amikor Nóra ennyire kezdte felemelni a hangját, és ezáltal, is indulatba jönni, úgy festett, mintha szándékosan nem akarna tovább uralkodni érzelmei felett!

- Na? Cunci mókus? Akkor benne lennél? Ne izgulj, még nem kell kötelező jelleggel együtt aludnunk! Én elférek igazán kicsi, kis kuckó helyeken is, ha fedél van a fejem fölött! – pedig most eljátszott a gondolattal, hogy együtt fogják tölteni az éjszakát, és testük önkéntesen adakozó biológiája sok mindenre megtanítja majd a másikat is!

Kornélnak – nem is tagadta soha -, kiváltképpen hízelgett és megtisztelőnek érezte a gondolatot, hogy egy valóságos művésznővel fogja megosztani lakását.

Lelki szemei előtt azonban önkéntelenül is megjelent Nóra kissé szétszórt, és mindent össze-vissza dobáló huncut lénye. Ő, a mindig precízségéről híres, gyilkosan pontos, és szorgalmas volt tanár és író nagyon könnyelműen alkudott, és kötött kompromisszumot a sorssal, hogy ezt a feltörekvő színházi csillagot csak így egyszerűen a belső köreibe engedte.

- Hát persze, hogy jöhetsz! De biztosan nem fog tetszeni, mármint a legelső találkozásunkban látottak szerint…

- Nekem akkor is bejött a hely! Még akkor is, ha éppen nem a bútorok milyenségével voltam elfoglalva, hanem a tartalmas beszélgetés csírái érdekeltek.

- Majd akkor… bevásárolok, hogy valamit ehess! Meg ilyesmik!

- Kornika, kicsi szívem! Én eléldegélek száraz kenyéren és vízen is, ha kell, nekem csak te kellenél most! Tudod eddig mindig be kellett bizonyítanom a világnak, hogy milyen vagyok, és most csak azt szeretném, ha egy egyszerű, vidéki kisvárosból jött lány lennék, aki remekül ki ismereti magát a konyha világában, és aki isteni, ínycsiklandozó, és gusztusos rétessel várja haza a barátját!

- Addig maradsz, ameddig csak szeretnél! – Közben azonnal hallotta édesanyja hangját, aki szerint az összeköltözést is, mint az életben mindent alapos vizsgálódás, és kibeszélés tárgyává kellene tenni!

,,Nem lesz ebből baj?! – faggatta magát. Legfeljebb én alszom a kanapén, ő pedig az ágyban, hogy rendesen kipihenhesse magát, ha fellépése van! Nem akkora ügy!” – nyugtatta magát, mely már inkább vigasztalás kategóriájába csúszott.

- Annyira rendes vagy hozzám Kornika! Mikor találkozhatunk?

- Hát… az az igazság, hogy most még állásügyben el kellene mennem a megadott céghez… de figyelj csak ide! Mit szólnál hozzá, ha holnap… esetleg?

- Jaj, mókuskám! Az meg nekem nem jó, mert egész héten próba van, és az az idióta rendezőm megfojt, ha nem adok maximalizmust a darabhoz!

- Értem! Akkor egyetlen megoldás maradt; most gyorsan odamegyek a lakásodra, és odaadom a kulcsokat!

- Az jó lesz! Köszönöm szépen!

- Akkor azonnal rohanom, és odaadom a kulcsokat, aztán majd kitaláljuk, hogy hogyan tovább!

- Mire valók a jó barátok?

- …És Nóra drága! Kérlek, ne izgasd magadat feleslegesen! Előbb-utóbb minden tisztázódni fog, és rendbe jön! Majd meglátod! Csak semmi miatt nem kell görcsölni, és idegeskedni! – hallotta a saját hangját, miközben ezt mondta, és hirtelen nem hitt a saját fülének; folyamatosan nyugtatott, és bátorított valakit, akinek nagyon szüksége volt őrá, miközben ő is kisebb lelki, kisebbrendűségi konfliktusokkal küszködött. Elvégre azt mondják, az embernél minden fejben dől el!

- Köszi, hogy ennyire megértő, és aranyos vagy! Igazi főnyeremény! Hidd csak el! Nekem nagyon sokat számít!

Kornél megigazította sehogyan sem álló, és mindig a ferdeséget, és nyakatekertséget hirdető nyakkendőjét, kihúzta magát, miközben felvette öltönyt, és megpróbált magabiztos, férfias benyomást kelteni saját maga tükörképével szemben azáltal, hogy előnyösebben megpróbálta behúzni a hasát, miközben egyre azt ismételgette tükörképének:

- Ma meg kell tenned valamit!

Fölkapta a kabátját, mert az idő homályos szürkeséget, és sűrű, áthatolhatatlannak látszó tejfoltos ködöt takart, majd fölvette sapkáját is. Gondosan ügyelve minden részletre, hogy ki ne essen az aznapi hétköznapi rutinból, bezárta az ajtót, és a biztonsági ajtót is, majd fogta szürkésre kopott aktatáskáját, hona alá csapta, és elindult egy újabb sikertelenséget tartogató állásinterjú irányába…   

 

 

 

          

                             

 

 

 

 

 

Megtekintések: 3

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

Nincs ma születésnapja senkinek

LINKPARTNEREINK

Függöny webáruház

Textilek
Lakástextil méteráru

Linképítő, linképítés Patchwork, foltvarrás
Tuti Linkek Dimenziók
Rókalyuk
  Méteráru Webáruház
Olcsó függöny anyagok

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2017   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek