4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

                                                  

   25.

 

 

- Kérdezhetek? – kíváncsian nézett rá smaragd szemei árnyékából, melyben a legfőbb vonzerő talán a kisfiús báj maradt mindvégig.

- Hát hogyne kicsi szívem! Amit csak szeretnél!

- Amikor a rádiós műsort szerkeszted, mennyire lehet önálló beleszólásod a valódi dolgok menetébe?

- Hát az attól függ, kérlek! – Nóra komolyan két szeme közé nézett, miközben reggeli erősen fölhígított tejes cappuccinóját kortyolgatta.

Csupán egyetlen vékonyacska, dohányzószerű asztalka választotta el őket egymástól, s már a közöttük lévő kissé kényes távolságban is volt valami nagyon izzó, valami nagyon vibráló mágnesesség, mely egymáshoz kapcsolta őket.

Nem sokan voltak most ebben a belvárosi, Ferenciek teréhez közeli, hangulatosnak mondott kisebb kávéházban – azok is jobbára azon kíváncsi, szemlélődő turisták túlzottan kíváncsiskodó gyülekezetéből kerültek ki -, akik digitális fényképezőgépeikkel össze-vissza kattintgatva igyekeztek mindent hűen ,,digitalizálni” önmaguk körül, mint adott koruk posztmodern krónikásai, akik csupán a virtuális, vagy modern számítástechnika nyelvén értenek! Hol voltak már azok a fényképezőgépek, amikbe sötétkamrás filmek kerültek, melyeket igazi művészi műgonddal, és szakértő türelemmel úgy kellett kivenni a kisebb súlyzókra emlékeztető gépekből, hogy ne érhesse őket fény, mert akkor használhatatlanokká válnak…

Kornél sokszor elgondolkozott ezen, mert – ha valamelyik családnak több mint négyszáz albumuk volt -, hát akkor azok biztosan a Makuláiék voltak!

Apja ugyanis a legkisebb még csecsemő lépéseitől kezdve egészen a négyévesként, amikor pufók kis kezecskéivel egy kávés üvegpoharat szorongatott, ki tudja miért? – Mindent híven és pontosan igyekezett rögzíteni, ha arra kerül a sor, megtudja mutatni a megtörtént eseményeket ezzel is még jobban segítve a tudatosabb emlékezés folyamatát!

A hely különösen tiszta, majdhogynem egy üvegbura patyolattisztaságát közvetítette az avatatlan szemek számára; sejteni lehetett, hogy mindez azért lehet, mert igen híres, és elismert vendégük vannak: Egy Művésznő! S ilyesmi mindig kedvező fényt, és még több bujtatott reklám, és marketingfogást engedélyez az adott tulajdonosoknak.

Nórát egyáltalán nem zavarta, sőt vérpezsdítő bizsergéssel sokszor még hízelgett is neki, hogy voltak ismeretlen emberek, akik látták valahol – nagyobbrészt a még mindig unalomig elismételt sorozatból -, és ki egy közös képet, mi pedig egy egyszerű aláírást kunyerált tőle.

Kornélt viszont valósággal nagyon zavarta, hogy öt percig alig lehet itt az ember saját maga; hiszen mindenki megismeri! Érthető, hogy Kornélt bizonyos fokig erősen zavarta ez a fajta kisebb Nóra körüli egyetemes felhajtás. Mintha öntudatlanul is mindenki igyekezett volna ,,művi módon” egyedül az Ő kedvében járni, és nem viselkedtek vele természetes, hétköznapi módon.

Egy idősebb hölgy, amit a drága művésznő belépett, és sietős lépéseivel barátja asztalát kereste szinte azonnal megkörnyékezte, és hűségesen követte.

Nóra hátrafordult kedves, természetes közvetlenséggel, ahol a vérprofiktól elleshette:

- Parancsol kedves asszonyom?

Az idősebb nőnek majd leesett az álla, hogy egy olyan idősödő korú nőt, mint amilyen ő is volt azonnal megszólít, és bájosan emberszámba vesz egy földi Szépség és Híresség!

- Bocsásson meg drága aranyom! Kaphatnék Öntől drága egy aláírást az unokámnak? – szabadkozva lesütötte a szemét, mintha valami nagy bűnt követett volna el.

- Hát hogyne drága asszonyom! Van egy tolla? – mintha keresne valamit tetetve, hogy épp nem jutott eszébe.

Az idős nő azonnal készségesen oda dugta pisze orrocskája elé a nagyméretű naplót, melyhez virágmintás tollacska is járt – biztosan a tinédzserkorú unokájáé!

Nóra kedves érdeklődéssel beleírta a nevét, és a ,,Sok szeretettel Nóra” című szöveg mellé, még nagy gondossággal egy kisebbfajta, figyelmes és aranyos szívet is sikeredett pingálnia.

- Tessék parancsolni! Én köszönöm igazán, hogy rajongóimnak tetszenek lenni!

,,A legtöbb esetben a felkapott híres emberekkel az a nagy büdös helyzet, hogy egy kis idő múltán annyira fejükbe tud szállni a gyorsan forgó álomsiker, és a mindent megtehetés kényszeres hatalomvágya, hogy sokan éppen emiatt, a mindent megtehetés miatt süllyesztik el valamikor még ép és egészséges tudató, emberi személyiségüket!” – futott ágy Kornél agyán, amíg elnézte bájos, tündéri barátnőjét, ahogy az emberek szolgálatára állt.

 Most ténylegesen úgy festett, mint valaki, akinek igenis nagyon számít a többi ember kritikája, és véleménye, és aki ténylegesen azért foglalkozik a rajongótáborával, mert tiszta embersége szólítja, hogy Ember tudjon maradni, még akkor is, ha ez a legtöbb esetben nehézségekbe, kellemetlenkedő akadályokba ütközik!

Kornél – főként a helyi médiából, és különféle földúsított bulvárjellegű magazinokból -, túlságosan is sok ember látott, akik megrészegülten saját feltörekvő ambícióiktól, és kihasználható alig ötperces hírneveiktől már azt képzelték magukról, hogy földi helytartók, vagy gőgös héroszok, és az ú.n. ,,átlagos emberektől” megkövetelték, hogy úgy bánjanak velük, mintha ők gyártották volna a spanyolviaszt!

,,Remélem Nóra áldott, drága személyisége soha nem fog ekkora csorbát szenvedni!” – s gondolatban sokszor eljátszott vele, hogy az ember az egyetlen lény e földkerekén, aki könnyeket hullat, vagy szabadon el is mosolyodik, mert képes rá, hiszen önálló, és független akarata van, míg az állatoknak ösztönszerű cselekvései vannak csupán, és csupán a túlélési ösztön vezérli őket, gyilkos önzőségükben!

- …Azt szeretem a legjobban, abban a kulturális műsorban, amit általában vasárnapokként egyedül csinálok, és szerkesztek, hogy saját magam állíthatom össze a kérdéseimet, és fölkészülhetek szabadon az adott híres ember eddigi munkáiból! – lelkendezett, és látszott rajta, hogy valósággal ragyog, mint a felkelő napsugár korongja.

Kornél félt megemlíteni, hogy esetleg őt is beilleszthetné a műsorába, mert a pénz mindig jól jön, és sajnos még mindig nem talált munkát, mert silány büszkesége nem engedte meg neki, hogy negyvenhétezerét szedje fel mások után az utca szennyét és mocskát, eldobott, kiszolgáltatott hulladékait.

- Figyelj csak drága! Kérlek ne légy mérges de… muszáj valamit megkérdeznem, ami nem hagy nyugodni! – látszott, hogy élete legnagyobb teljesítményét nyújtja, amikor megpróbál a józan higgadtság mellett is illő komolyságot erőltetni magára.

Nóra kinyújtotta finoman ívelt, hattyú-kacsóit; megszorította a pufók, dús szőrzetű, majomkezeket, és bátorítóan megdörzsölte, mert Kornélnak ezekben a nagy sorsfordító mondatokban mindig lelki megerősítésre volt szűksége, és Nóra soha nem engedte volna meg magának, hogy visszaéljen a kényes helyzettel.

- Jaj, szívem! Ne izgasd fel magad! Mondd csak bátran! – bátran mosolygott, hogy a másik belülről is érezhesse, vele van.

- Köszönöm drága! Ez mindig is sokat jelentett! Mint említetted a kulturális műsorodba közkedvelt, vagy nagyon kevesek által ismert, mégis ismerős embereket hívsz meg… - tudta mit akar mondani, de alig vitte rá a lélek, hogy kunyerálóvá ne aljasodjék a hangja -, érdeklődni szeretnék tőled, hogy esetleg volna-e arra lehetőség… - itt bólintott a másiknak jelzésértékűen, hogy beleegyezik-e az alkuba, de szemlátomást Nóra kitágult, gyönyörű mély szemekkel nagyon koncentrált és figyelt a mondatok súlyára:

- Igen! Eddig értem! Ha jól értem… azt szeretnéd tudni kismackóm, hogy tudnál-e az én műsoromba szerepelni, mert fontos lenne neked?! – nyíltsága mindig is rokonszenves vonásokkal párosult.

- Nagy kérés volna… ugye?!

- Jaj, te kis butuska! – paskolta meg pirospozsgás, pufók arcát. – Azt nem mondtam! Mindig ki kell forgatnod a szavaimat?

- Megígérem, hogy amint lesz, egy kis szabadidőm igyekszem beszélni a műsor szponzorával, és meglátjuk, hogy mit tehetünk! Jó?! Ne feledd drágám! A legfontosabb alapszabály: Nem kesergünk, és nem szabad, hogy sajnáltassuk magunkat, még akkor sem, ha a világ gonosz lett, és maga alá gyűr! – olyan volt ez a meggyőző kijelentése, mint egy bátor szónoklat, mellyel megtört emberi szívekből is kihozható a feltétlen maximum.

Kornél nagyon hálás volt ezért.

- Köszönöm kicsim, hogy ennyire jó vagy hozzám!

- Vigyázz édes Uram! Csak vissza nem élj a helyzettel… - idézte egyik kedvenc színpadi szerzőjét, és mindig bájos és csilingelő hangján ennél szépségesebb, és meghatóbb nem is lehetett volna! Kornélnak pedig mentem végzeteset dobbant a szíve: egyre inkább érezte, hogy őket összekötheti valami láthatatlan, szándékosan rejtőzködő erő, halhatatlan érzés, amit egymás szívének suttoghatnak csak el titkosan, mint valami kölcsönös, megbocsátható cinkos alkut, és ehhez a megerősített eskühöz a többi ember jóváhagyása szinte már nem is szükséges!

Annyi belefeledkeztek az eszmecserébe, hogy észre se vették, hogy kinyílt a meghitt, kis kávéház ajtaja. Vörös sállal nyakát körbetekerten, fekete talpig elegáns gavallérsággal belépett rajta egy középkorú úr, aki most mintha prófétának képzelte volna magát, vagy hírmondó igehirdetőnek; boglyas, már erősen őszülő szakálla mögül szinte alig látszottak ki, mélyen ülő, barna sokszor szikrát szóló szemei.

Nóra azonnal észrevette, hogy az általa már oly sokszor emlegetett ,,triumvirátus” közül éppen egyik közkedvelt osztályfőnöke lépett a helységbe, aki nem mellesleg és elhanyagolható módon az Özvegyek c. előadást is rendezi, ahol nyolc különböző korú hölgy van a színpadon, és nagyon nehéz felkészült instrukciót adni ennyi sokképességű nőnek egyszerre. Nóra azonnal meglátta és kapva kapott az alkalmon, hogy bemutathassa egyik osztályfőnökének újdonsült, szinte mindig megilletődött barátját.

- Tanár úr! Legyen szíves! – messziről integetett. – Jöjjön ide!

- Ne izgulj! Nem lesz semmi gubanc, csak szeretnélek bemutatni! – szorította meg a most enyhén szorongó Kornél kezét, aki szinte kivétel nélkül mindig, ha egy újabb ismerkedési lehetőség felbukkant az adott színen a kelleténél egy kicsit jobban besokkalt.

- Üdvözlöm szeretettel kedves Nóra! – emelte meg tömzsi, és enyhén pocakosodásnak indult alakját az osztályfőnök.

Nóra, mintha csak az osztályban lenne, és éppen őrá várakozna fölemelkedett és meghajolt elegánsan.

- Kedves Tanár úr, kérem, engedje meg, hogy bemutassam Kornélt, aki maga is tanárember és nagy drámarajongó!

Kornél visszafojtott idegrendszerrel érezte, hogy újdonsült barátnője kissé talán túllőtt a célon és a szokásostól eltérően eltúlozta szerény érdemeit.

- Á! Kollega szintén! – vaskos, tömzsi, szinte már parasztos kezeivel mintha nagyot akarna markolni a levegőben megszorította a másik tétova kezét.

Kornél mélyen barna szemébe nézett; a művészlelkekre szinte egytől-egyig jellemző sajátosság, hogy van bennük valami kegyeskedő, talán megbocsátó, megváltó leereszkedés, melyet az egyszerű ember is a tüntető közvetlenséggel vehet csak észre! Mindig is úgy gondolta, hogy attól, hogy valaminek megadatott az ismeretség előnye, vagy kínzó tehertétel hátránya még nem feltétlenül szükséges, hogy arroganciával, és tüntető egoistasággal pótolja személyiségének elrejtését.

Már pedig ez a kasmír vörös sál, melyet hanyag eleganciával a fekete kabátján viselt, miközben nagy búsa prófétás szakáll keretezte az arcát kölcsönzött neki valaki jóleső ellenszenvet: az embernek önkéntelenül is rá kellett koncentrálnia, ha már váltottak pár szót!

- Most csak szégyellős az én párom! – először használta Nóra ezt a megszólítást, és Kornélnak ez most kimondottan csak jól eshetett. –Drága tanár úr! Hogy s mint van? Hogy mennek a dolgok? – érdeklődött olyan szintű közvetlenséggel, mintha már a legrégebbi barátokká váltak volna az egyetemen.

- Semmi különös kedves Nóra! Tesszük azt, amit művészek tenni szoktak: Szolgáljuk, és megőrizzük a kultúrát! S ha szerencsék van ezt a következő generáció is észlelni fogja! – ízes hangja nagyfokú kidolgozott artikulációról árulkodott; mint aki szándékosan is művi alapon igyekszik minél tökéletesebben kifejezni magát.  

Kornél agyában egyszerre rögtön bevillant az a sok szikkadt agyú, aszpikos öregasszony, akiket az adott színházak többsége – persze egy adott kor betöltését követően -, kedvezményes bérletekkel tisztel meg -, de hogy a jövő Cyber-generációját hogyan s mint fogják majd a világot jelképező deszkák bámulására becsalogatni? Egyelőre talán senki sem tudta megmondani! Még csupán homályos elképzelések voltak erről a vezetőségi tagok fejében is!

- De üljünk már le egy pár percre drága tanár úr! – invitálta asztalukhoz kedvesen.

- Ahogy Ön óhajtja kedves Nóra! – Erre a tanárra mindig is jellemző volt a mézes-mázos, kihangsúlyozottan megrágott beszédén túl, hogy mintha szándékosan lassított formációban igyekezne minden szótagot feleslegesen artikulálni, hogy beszédét a kevésbé értelmesek is megérthessék! Mintha most is ez a kellemetlen helyzet állt volna elő!

- …És kedves Nóra? Önök mi járatban vannak itt, ha szabad kérdeznem?

- Oh! Kedves Tanár úr! Mi csupán arra gondoltunk, hogy a kultúra ismeretlen mezsgyéit itt fedezzük fel adózva bizonyos rejtett Mindenség-élmények előtt! – Nóra mindig is érette a módját, hogy hogyan is fordítsa hasznára az adott emberek szívügyeit, és amit négy és fél év alatt egyik osztályfőnökéről biztosan kideríthetett az az volt, hogy élt-halt a kultúra halhatatlan ,,polgárnevelő” ügyéért!

- Dicséretes kedves Nóra! Ez igazán nagyon kellemes hír! – megnyugvással biccentett, mint akit máris bizsergetőn elringatott valósággal az adott gondolat.

- És az úriember mivel is foglalkozik?! – úgy sandított rá szeme sarkából, mint egy vallatótiszt, vagy egy házsártos bíró, aki féltékenykedik egy angyali szépségre, akit a tárgyalóterem fogságában tartanak.

- Kedves Tanár úr! Kornél maga is művészlélek! Történész, és emellett az irodalom szenvedélyes rajongója olyannyira, hogy verseket, novellákat, regényeket – és már színdarabokat is írogat!

A szakállas tanár tágra meresztette szemeit; bennük egyszerre volt meg a felkeltett csodálkozás, és a tartózkodó meglepetés érzése, hogy lám csak, lám még akadnak hű s nemes lovagok, akik értik, és tudják, mennyire mindenkinek a közös Ügyének kellene lennie az adott kultúrára való nevelésnek!

- Hát akkor kedves barátom! Engedje meg, hogy gratuláljak elért sikereihez! – mintha szándékosan provokálni szerette volna, hogy ily módon ismerje meg személyiségét; vaskos ember-kezeivel szó szerint úgy megszorította a másik kevésbé szerencsésnek a kezeit, hogy azok kis híján behajlottak, és majd meggémberedtek a zsibbadástól!

- Hogy magának milyen erős marka van! – csupán biztatásnak volt szánva, viszont Kornél csukott szája mögött szabályosan összeszorította, mint valami farkas csapdát kocogó fogait, hogy elviselje a szorítás okozta mellékhatásokat.

- Hát… köszönöm szépen! De csupán csak alig pár dolgot írtam! – próbált szerénykedni, mert kicsit fellengzősen, és kérkedőnek találta barátnője elejtett mondatait.

- Nevezetesen miket is írt? – egyre kíváncsibban meredt rá, és hogy kulturális tevékenységét csak még jobban kihangsúlyozza gyorsan levetett fekete kabátjából rögtön előkerült szemüvege, hogy még jobban kihangsúlyozhassa arcának értelmiségi éleit!

Ha a tüntető hiúság lobogtatása volt a célja, hát akkor az most – ebben a pillanatban -, tökéletesen sikerült.

Kornél ilyen meghökkentő esetekben sűrűn tapasztalta, hogy elfogja az előítéletekre való jogosság, és hajlamos az embereket tévesen megítélni – viszont ezzel a művész-tanár emberrel szemben jóttányi kétségei is alig lehettek: mintha imitt-amott rá is játszott volna, hogy saját személyét mindenáron komolyan vegyék, és ettől lett volna szánalmasan nevetséges!

Nóra állát a tenyerébe támasztotta és titokban abban reménykedett, hogy osztályfőnöke majd eldicsekedik vele, hogy az adott darabot, melyet megrendezett és melynek mindig is zajos-vastapsos sikere volt majd kicsit eldicsekedik Nóra bravúros spontán színpadi játékával! A döntő hatásra most sem kellett szükségképpen sokáig várakozni:

- Képzelje kedves Kornél! Nóra művésznő valósággal brillírozott a színpadon abban a jelentősnek mondható Kleopátra-frizurás prostituált szerepben, melyet éppen mostanság alakít a színházban!

Nórának mindig szüksége volt a pozitív megerősítésre, és az elismerő kritikákra, viszont csak éppen annyira, hogy még véletlenül se szállhasson el magától végérvényesen; csupán az adott határok között maradhasson. Mégis érezte, hogy rejtett magassági problémáinak – mert szinte mindig is kicsinek találta a magasságát -, ez most kifejezetten imponál, és nagyon jól is esik.

- Oh! Az én szerepem szinte semmiség a többi tehetségesebb profihoz képest! – szándékosan bújt bele az alázkodó szerepébe, mert még nem sejthette, hogy osztályfőnöke mire is akarhat valójában kilyukadni?

- No, de drága Nóra! Megkérem, hogy Ön a jelenlétemben csak ne szerénykedjen – hangsúlyozott ki minden egyes szót. – Ön az egyik legtehetségesebb növendékem, és mindent elfogok követni, hogy erről a többi kollegámnak is beszámoljak!

Nóra fejében máris rögvest megjelent egy újabb híres, nevezetes díj, és a sorozatos vége-hossza nincs, giccsességszámba menő gratulációk és hátba veregetések sorozata!

Kétségtelen hogy megtisztelve érezte magát, ha ilyesmiben részesült, de annál nemesebb, angyali lényéhez mérten ez már túlzott felhajtásnak minősült, és zavarta is!

Nem akart azon nagyon ismert emberek sorsára jutni, akik saját fölfújt hírességükkel is méltánytalan módon visszaéltek, mert túl sokat engedhettek meg maguknak, vagy legalább is ők azt hitték! Most is inkább hárított, hogy kivédhesse a rokonszenves gratulációk tömegét:

- Hát igazán köszönöm kedves Tanár úr, de… az én munkám itt igen-igen csekély, és szerintem minden sikeres produkció kőkemény csapatmunka is egyben! Tehát az én érdemem egyben a többség érdeme is!

A szakállas tanár egyszerre felpattant ülőhelyzetéből és látványos tapsolásba és bravózásba kezdett, hogy gratulációját minél jobban előnyösebb színben érvényre juttathassa, miközben a meghitt kávéház többi vendégei meredten bámulásába kezdtek.

- Gratulálok drága Nóra! Bravó! Igazán remekül csinálja! Abszolút hiteles!

- Mert így is gondolom kedves Tanár úr!

Maga is megdöbbent, hogy ennyire nyíltan és kendőzetlen őszinteséggel végre érvényre tudta juttatni egyéni véleményét, holott a színházban tulajdonképpeni munkahelyén saját ötleteiért, és meggyőződéseiért is véresen komoly harcot kellett a legtöbb esetben az adott rendezővel – főként a próbák alkalmával vívnia!

Kornél érezte, hogy megszorítja ismerős kis kacsója az ő kezét, és olyan bátorítást nyerhetett el ezzel, ami legyőzhet minden további akadályt.

A szakállas tanárnak hirtelen megcsörrent a mobiltelefonja:

- Halló… Igen, kérlek Gézám! Most azonnal… de hát még nem is reggeliztem… értem! – nagyot sóhajtott, mint aki egy egész világ terheit, és bűneit egyszerre magára veszi, és hordozza, hiszen kénytelen kötelezettségeinek, feladatainak eleget tenni!

Fölállt a székből, melyre ráterítette fekete kabátját, majd begombolkozott, megkötötte vörös sálját és elbúcsúzott:

- Sajnálom, hogy félbe kell szakítanom ezt a szívemnek nagyon kellemes találkozást, de sajnos visszahívtak a színházba és mennem kell, mert az egyik kollega ma este nem tud fellépni, mert influenzás lett! Előre is bocsánatukat kell kérnem emiatt! Remélem, még találkozunk! – odafordult Kornélhoz, és egyenesen mélyen a szemébe nézett:

 - Fiatalember! Ha kérhetek Öntől valamit? Nagyon vigyázzon erre a pótolhatatlan kincsre! – s itt Nóra felé kacsintott egyet jelentőségteljesen.

- Mindent igyekszem elkövetni tisztelt Tanár úr! – rebegte.  

- Ezt el is várom fiam! – kezet szorítottak, Nórát atyai gyengédséggel homlokon puszilta a tanár, majd viharsebességgel eltűnt a látótávolságukból.

- Hát ez hatékony villámlátogatás volt, nem mondom! – vonta le véleményét Kornél.

- Neked is feltűnt, hogy sietett? Mintha itt se lennénk! – kérte ki magának Nóra. Összekulcsolta a kezét, majd halkan beszélni kezdett:

- Amikor jelentkeztem az Egyetemre és kiderült, hogy Ő lesz az ofőm is egyben, hát engem akkora émelygés, és rosszullét fogott el, hogy azt el nem tudnám mondani! Valósággal rettegtem a tudattól, hogy egy ekkora tekintély majd belibeg az osztálya elé, és ott elkezdi magát reklámozni, meg sztárolni! Kész képtelenségnek és abszurdnak véltem az egész helyzetet, és sokszor alig tudtam röhögés nélkül megállni, - főként a beszédtechnika órán, hogy váratlan pillanatban ne tüsszentsem, vagy ne kuncogjam el magam, mert annyira muris volt! Érted te ezt? – kérdőn nézett rá, valójában azonban saját szavainak megerősítésére várakozott.

- Hát hogyne természetesen! De figyelj csak ide kedves Nóra! Hát Ő sem Isten, csupán egy olyan ember, aki kissé tágabb értelmezi a hírnév adta kötelezettségeket és önző kiváltságait! – vélekedett. – Talán soha nem szabadna az embernek megfeledkeznie, hogy honnét jött, és hogy hová tart! Hajlamosak vagyunk talán önmagunkat is megvezetni és becsapni, ha nem látjuk kellőképpen tisztán a dolgokat!

- Igen, pontosan a számból vettem ki a szót Édes! Fantasztikus, hogy  lehetsz, ennyire tapasztalt, és bölcs! Csak bámulok itten!

- Ugyan, ugyan! Az a baj, hogy sok mindent megbocsátunk másoknak, és elnézőek vagyunk bizonyos pillanatokban még akkor is, ha tudjuk, hogy az igazságot megfellebbezhetetlenül ki kell mondani! – egyszerre különös lett a hanghordozása; sokkal mélyebb, megfontoltabb tónust kapott.

- Tudod, valamit nem értek! – folytatta most Nóra a megkezdett társalgást.

- Hallgatlak drága! Csak egészen nyugodtan! Van még időnk!

- Tudod, amikor először láttalak a magad tétovaságában és csetlő-botló, szándékos hezitálásoddal és – már megbocsáss -, de kissé idiótákra jellemző -, félszegségeddel, és bátortalan nyámnyilaságoddal soha nem gondoltam volna, hogy ennyire tisztán és érthetően képes vagy átlátni bizonyos, komplikált helyzeteket! Olyan voltál, mint egy sok sebből vérző, sebezhető ember, aki a saját árnyékától is bármikor megijedhet! És most pedig! Mintha te a megérdemelt boldogságot is szándékosan pellengére akarnád állítani, hogy megmérd jogod van-e hozzá! Jól látom?!

- Hát drága… ez egy nehéz kérdés! Megizzasztod az ellenfelet annyi szent! Tudod… én egyetlen dolgot bánok – persze sok minden mellett az életemben -, hogy nem mertem sem lépni, sem tenni, sem cselekedni, amikor kicsivel kedvezőbbek lettek volna a feltételek és körülmények! És ezt őszintén sajnálom! – hangja az utolsó szótagot reszketve mondta ki, mint aki elsirat egy közelítő emléket, vagy hangulatot…

- Jaj, szívem! Bocsáss meg nem ezt akartam! – gyorsan megszorította a kezét; két tenyere közé vette és cirógatta, mert tudta ettől majd megnyugszik.

- Tudod én mindig vártam a sült galamb ígéreteket, vártam a csodát! Mintha egy egész világot okoltam volna, holott igazából csupán csak önmagamra voltam mérges és kellőképpen dühös!

Nóra erősen megszorította mind két kezét, hogy érezze, vele van:

- Édesem! Nagyon örülök, hogy ezt megosztottad velem!

- Pedig szerintem éppen a váratlan, kiszámíthatatlan pillanatokban voltam a leggyengébb! Hogy is szól az a szép vers utolsó sora: ,,Élni jó, élni szép, ha fogják az ember kezét!”

- De kis mackóm! Emberek vagyunk! Érző lények! Nem vádolhatod magadat örökké! Nem igaz?!

- Igen, igazad lehet! De mélyen, legbelül a lelkiismeretem mindig megszólított, és számvetésre késztetett!

- Látod! Ez az, ami a mostani felszínessé süllyedt emberekből tökéletesen hiányzik! Miért nem képes mindenki köntörfalazás helyett az igazsággal előállni?! Fel nem foghatom!

- …Mert az emberek mindig saját szavaiktól félnek, hiszen az Őszinteségtől nagy általánosságban vagy mindenki megsértődik, vagy senkit nem izgat!

- Figyelj csak! Ahogy egyre mélyebben hallgatlak, úgy érzem szóval… hogy úgy tűnik te már voltál dilidokinál! De semmi kényszer! Ha nem akarsz, ne beszélj róla!  - érezte, hogy ezt most mindenképpen megakarja kérdezni!

- Igen… voltam ott! Először édesanyámmal mentem el még 97 kora tavaszán, mert akkoriban már annyira elmérgesedett köztem és a bandavezérek társasága között a rossz szomszédság, hogy naponta történtek fizikai és egyéb… nagyon nem kellemes atrocitások, és utána egyedül voltam ott, de akkor sajnos voltak ott olyan emberkék, akik mint a szorgos spiclik még aznap leadták a ,,drótot” a nagyfőnöknek, és másnap ezért – mert azt hitték őket is bemószeroltam -, elvertek, mint a taknyot! Bocsánat a csúnya szóhasználatért! – fátyolossá lett a tekintete, és attól kellett tartania, hogy itt most rögtön levág mindenki szeme láttára egy kitöréses sírógörcsöt. De elhatározta magában, hogy férfi lesz, és nem hagyja, hogy legyűrhesse a fájdalom!

Nóra végre most érezte igazán, mennyire különleges, mennyire értékes emberrel hozhatta össze a Sors!

- Te vagy a világ legbátrabb embere! – hirtelen megszólalásában más szót, nemesebbet, és igazabbat ritkán tudott volna mondani! – Annyira boldog vagyok, hogy rád találhattam!

- Én pedig, hogy te mellettem vagy és hogy bátorítasz Drága!  Áthajolt kecses egyszerűséggel a kis asztalka fölött, és mint egy fülig szerelmes igazi Hölgy megcsókolta érzelmileg kiszolgáltatottá lett barátját.

- Mindenki nevében mondhatom: köszönöm, hogy VAGY s hogy LÉTEZEL!

Kornél órájára nézett, mely mindig a nehezebb pillanatokban valahogy átsegítette a semmittevés hosszúnak ígérkező méla percein:

- Hűha! Hát azt hiszem drága kissé eljárt az idő! Most már talán jobb volna menni, mert kezd sötétedni!

- Tudod édesem! De itt vagyok melletted és semmi baj sem történhet! – bátorításnak szánta, viszont, de Kornél elméjében máris a legriasztóbb horrorisztikus rémképek kezdtek el villózva körtáncot járni: mi lesz akkor, ha éppen most fogják őket megtámadni, vagy kirabolni!

Nóra viszont annyira ellenállhatatlanul, és már-már lefegyverzően csábítóan mosolygott, hogy mindig gyönyörűséges, gyöngyházfényű fogsoraival azonnal eloszlatta a feleslegessé lett izgatottság verejtékező bizonyítékait.

Kedves gondossággal fölhúzta hősünk fejére a megkerülhetetlen sapkáját, majd körbetekerte kissé fázékony nyakát a sállal, és jóleső bizsergető érzésekkel hagyta, hogy barátja is ugyanezt megtegye az ő ruhadarabjaival; a bíborvörös kasmírkabát, ami első ránézésre legalább egy vagyonba kerülhetett udvarias tartózkodással került fel gyöngéd vállaira, és kedveskedő biccentések között most az sem zavarta, ha Kornél annyira ügyelt a sapkájára, hogy kicsivel talán még jobban a szemei közé húzta, hogy meg ne fázzon!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Megtekintések: 1

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

Nincs ma születésnapja senkinek

LINKPARTNEREINK

Függöny webáruház

Textilek
Lakástextil méteráru

Linképítő, linképítés Patchwork, foltvarrás
Tuti Linkek Dimenziók
Rókalyuk
  Méteráru Webáruház
Olcsó függöny anyagok

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2017   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek