4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

4.

 Drága Nóra... így ebben a formában… hát – hezitált még -, nem lesz jó kicsi szívem! Emberek! – fordult a többség felé. – Tartsunk tíz perc hosszított szünetet!

- Miért Gabi? Mi az, amivel nem vagy elégedett?! Ez már a huszadik próbálkozás, és még mindig nem stimmel valami! – az ifjú hölgyön látszott, hogy már most elege lehet, de tűrni kénytelen.

- Ne haragudj szívem, de… nem érzem azt, hogy hiteles lennél! Ne feledd, hogy a rendező szeme mindent kívülről lát, és abban segít a színésznek, hogy önmagát próbálja meg meglátni!

- Hogyhogy?! Nem vagyok hiteles? – hangjában elégedetlenség csengett.

- Szívem! Sajnálom! Tényleg és őszintén! De sajnos kénytelenek lesztek ismét nekiveselkedni!

Nóra legszívesebben úgy bevallotta volna a szintén nagyon fiatal, de kétségtelen, hogy roppant tehetséges rendezőnek, hogy elege van már az egészből; reggelire alig evett valamit, mert gyomoridegessége miatt folyamatosan, szinte megállás nélkül liftezett a gyomra, hogy a próbán minden klappoljon, és már majd leszakadt a lába, hogy közel már több mint két és fél órája tűsarkakon kellett zsonglőrszerű mozdulatokkal helyt állnia, és egyensúlyoznia!

A fiatal, enyhén borostás rendező – meglehet -, csupán azért kaphatta meg ennyire azonnal és hirtelen gyorsasággal egy vezető közönségsikernek is nyugodtan elkönyvelhető színdarab rendezési jogát, mert olyan bizalmi embereket ismerhet, akiknek minden befolyásuk megvolt hozzá, hogy kedvükre úgy rángathassák az egyes embereket, mint az egyszerűsített marionett-bábukat!

Rendezetlen, hosszú tincsekben végződő, általában sehogyan sem álló, másnaposságok hosszú sorozatairól árulkodó frizuráját két kézzel próbálta folyamatosan rendezgetni, majd sóhajtott egy nagyot.

Feltápászkodott a nézőtérről, majd odament a színpadon most látszólag önmagában gubbasztó, és kissé fortyogó még nagyon fiatal színész hallgatóhoz. Igyekezett megnyerő, barátságos kifejezést felvenni, mert leült mellé a színpadra, ahol már legalább két hetes masszív térfogatú kosz gyűlt össze.

- Szívem! Ez most egy próbafolyamat! Ezt te is tudod! Itt az ember bármit megtehet, hiszen azért próba! Ha ma nem úgy sikeredik, másik alkalommal majd máshogy próbáljuk meg, de számtalan lehetséges változtatott meg kell csinálnunk, mert amikor már játszani fogjátok a darabot – te is tudod -, akkor mindennek élesben, gördülékenyen kell majd működnie, hogy az adott közönség semmit se vegyen észre! – bátorítólag megszorította vékony, kis kezét, mint aki együtt érez vele. ,,Szóval már megint a megtévesztés ócska művészete” – gondolta.

- Minden Oké Gabi! Csak tudod, tegnap is, ahogy lement a függöny… olyan fáradt lettem, mint aki egyhuzamban alig tudta kipihenni magát, és most hullafáradt! De megígérem, hogy ezentúl rám mindenben számíthatsz százszázalékosan!

- Kicsim! Én megértem azt, hogy mint hallgatóra most nagy nyomás nehezedik rátok, de… utálom azt, amikor azt kell mondanom, hogy a színház érdeke most így kívánja! Kérlek, gondolkozz a közönség fejével! A nézők – a tapasztaltabbak -, egyből észreveszik, ha a becsapott hazugság sem őszinte, sem eredeti, és abban a pillanatban még a vastaps is másként hangzik! Értesz engem?! – vakarta meg a homlokán ülő izzadságcseppet, mint aki már eddig is halálosan komolyan vette önmagát.

- Igen, elnézéseteket kérem! Kicsit lámpalázam van, és izgulok is! – fordult az egész társasághoz a lehető legőszintébb gesztussal.   

A rendező most gyorsan ránézett a bőrszíjas karórájára, mely mindig a pontos időt igyekezett mutatni, és mint aki foglya a jövőnek is elrikkantotta magát:

- Figyelmet kérek Emberek! Mindenki sorakozzon a színpadon! Próbáljuk meg újra most, de másként! – majd, mint aki nagyon fontos ember, és a közösség szerves életébe már nem avatkozik be -, visszabattyogott az üres nézői széksorok kihalt sorai közé.

- Ja, Nórácska Légy szi ne dramatizáld túl a mondataidat! Légy csak önmagad, és természetes, és feleslegesen kérlek, ne gesztikulálj a kezeiddel össze-vissza! Mert roppant zavaró! Jó?!

- Bocsánat! Értettem!

- Rendben van, emberek! Mindenki a helyére! Nőjünk egy szinttel önmagunk fölé, ha kérhetem!

Szegény Nóra tehát bedagadt bokájával, sajgó lábaival ismét elfoglalta megadott helyét a színpadon, és mint egy hercegnő naiva várakozott a további rendezői utasításra látszólag gyilkos nyugalommal, és felkészült profizmussal, ahogy a nagyoktól világ életében megpróbálta ellesni!

 

 Még csupán alig volt négy és fél éve színészhallgató, de már most úgy érezte magát, mint akit szándékosan a mély vízbe dugtak, és hagyták hadd evickéljen, és boldoguljon úgy, ahogy tud! A szaknyelvben ezt úgy fogalmazták meg, hogy ahhoz, hogy vérből csontból összeszőtt karaktereket meg tudjon formálni ahhoz eredeti lénye egyik szerves részét, kell lerombolni, hogy fel tudja építeni rá, mint az építőkockákat a bonyolultabb jellemeket!

Most játszott először naiv lelkű hercegkisasszonyt, és bár a próbafolyamat összes jelentéktelennek tűnő, bagatell jelenetét nagyon élvezte valami mindig megriasztotta, meggátolta abban, hogy tökéletesen elégedett lehessen aznapi teljesítményével. Mintha folyamatosan kritizálta volna saját magát. Semmi nem lehetett eléggé jó neki.   

Alaposan átgondolta mindig: árnyalta, alakítgatta végestelennek tűnő éjszakáin át boncolgatta a szövegkönyvben leírt mondatokat, hiszen az volt a személyre szabott, legfontosabb feladata, hogy percre pontosan, precíz maximalizmussal azonosulni tudjon a tulajdonképpeni figurával, melyet a nézőkkel is muszáj lesz elfogadtatnia.

Mindig is azok a kihívások vonzották a legjobban melyek egyszerre ígértek spontaneitást, és képzeletet kreatívan megmozgató új ötleteket; szerette magát változatos helyzetekben kipróbálni. Meglepően hamar fedezte fel a médiát – elsősorban a tévésorozatok világa -, ahol szintén kapott már kisebb szerepeket.

Bár alig volt tizenhét, amikor a nyilvánosság egyik percről a másikra beszippantotta, és bár nem lett sem arrogáns, sem egoistán elbizakodott – mint sokan mások -, eleinte nagyon furcsa és különös hezitálással, tartózkodó tétovásággal fogadta, ha véletlenségből leszólították az utcán. Még jócskán emlékezett rá, amikor a tévészékházából kilépve egy rakás ember tolongott, és lökdösődött előtte, hogy egy autogramot kitudjon magának erőszakolni.

A legnagyobb probléma a hírességek, és a nagyon ismert emberkék világban, hogy előbb, vagy utóbb de mindenkit maradéktalanul elér a elfásultságnak egy olyan korszaka, mely leginkább a hiú beképzelt gőggel tart rokonságot. Ellentétben azokkal, akiket kedvelnek, sajnos már nyugodtan megtehetik, hogy csupán egy belső ,,bizalmi körökkel” tarthassanak fenn kapcsolatokat.

Miközben Nóra a következő jelenetre várakozott igyekezett leplezni már megint kialakuló lámpalázát, és lehetőleg egyenes derékkal megülni a székén. Érezte, hogy vállai, mintha eddig is mázsás kősziklatömböket cipeltek volna fokozatosan elnehezültek, és jelentősen el is zsibbadtak.

Azért megpróbálta valamivel komfortosabban kinyújtóztatni elcsigázott végtagjait. Később vált csak számára elengedhetetlen ténnyé, hogy az ember lehetőleg ne idegeskedjen, és görcsöljön feleslegesen; erre még bőven lesz majd alkalma akkor, amikor a rendezői utasításnak kell újfent minél színvonalasabban megfelelni. Körbenézte a kialakulófélben lévő díszleteket, melynek kellékei néhány nappal ezelőtt érkeztek meg nagy csinadratta kíséretében egy másik elegánsabb raktár helységből, és most poros magányukban arra várakoztak szelíd, és tüntető némasággal, hogy használatba vehessék őket.

Nagyon szeretett volna szintén – alig pár évvel idősebb -, kolleganőjével elbeszélgetni, hogy vajon ő hogyan szokta megformálni vajon az adott karaktereket? De egyelőre beérte azzal is, hogy a már tapasztaltabb ,,profikat” vizslathatta árgus szemekkel, mennyire könnyedén veszik azokat a helyenként faramuciskodó feladatokat, melyeket tőlük is megkövetelt a posztmodernitásáról híres rendező.

Önmagában mindig is felnézett azokra, akik az elmúlt pár évtizedes múltban kezdték a szakmát, és szinte már olyannyira a vérükké válhatott a magamutogatás, és ezzel egyfajta megközelíthetetlen felszínesség, hogy az ember sok esetben sajnos majdnem mindig bátran összekeverhette a valóságot a képzelet szülte illúziók világával!

Még az is előfordulhat, hogy hátha megsikerül kedveltetni magát elbűvölő, őszintének látszó bazsalygó mosolyával, és akkor szinte már nyert ügye is van, hogy Thália megszentelt Parnasszusaiba bekerülhessen! Csakhogy nagyon szorított az idő – mint szinte minden próbafolyamat kapcsán, melyet záros-szűkös határidőn belül kellett kötelességszerűen teljesíteni, szinte alig maradt ideje bármire is!

Egyszer csak felbukkant egy kedves, még nagyon kezdőszintű öltöztető lányka, akiről már az első néhány tétovácskán megtett lépést követően azonnal észre lehetett venni, hogy abszolút kezdő – mégis Nóra kisebbfajta megnyugvást érzett, hogy végre valaki, aki ezen a környéken még nem hordja fenn az orrát, és ugyanolyan gátlásossággal küszködik, mint ő!

Azonnal fogott egy sminkkészletet, és szemfenék-ceruzával vastag tussal fecskefarkat varázsolt barnalángú szemeire, hogy jobban kiemelhesse azokat.

- Azt hiszem, elégedett lehetsz a végeredménnyel! – nyugtázta elégedetten.

- Elképesztő! Szinte magamra sem ismerek, pedig szemben ülök egy hatalmas tükörrel!

- Fantasztikus szereposztás! Nem?! –reszkírozott meg egy eltévedt kérdést a tétova kezdő.  

- Hát igen! És képzeld csak el, mikor majd ez az egész kótyagos massza egyszerre csak összeáll! Az lesz csak az igazi varázslat! – szellemeskedett.

- Igazán örülök, hogy végre megismerkedhettünk, bár csupán percekre! Egyébként Annamari vagyok! Szia! – fogta a sminkkészletét, és mint akinek más dolga is van azonnal továbblibbent.

- Én is nagyon örvendek! – szólt még utána, és egyből jobb kedve kerekedett, hogy lám, mások is éppolyan hasonló problémákkal küzdenek, mint ő!

 

Annak, hogy hősünk semmi estre se vétsen a tökéletes lehangoltság, és fásultság ellen a módszeres, cselekvőképesség volt talán az egyetlen, jól bevált mentsvára. Úgy tűnt, mintha ez a fajta lelkiismereti megterheltség még a hasznára is vált volna.

Tanár kollegáinak a véleményére mindig túlzott sebezhető érzékenységgel reagált, ami – ha az ember nem ismerhette volna eléggé, még bátran meg is vádolhattam volna, hogy hiperaktív. S most mégis, mintha azzal, hogy kölcsönös megegyezések álca-indoka alatt kitették állásából inkább megterhelte volna, mint más átlagember. Most közlékeny bőbeszédűségét egyszerre legyűrte, mert a kötelezően előírt, és formálisan megrendszabályozott szóváltásokon túlra már nem akarta, hogy kiterjedjen személye. Gesztusait, és arcjátékát is igyekezett féken tartani: már csak akkor mosolygott, mint valami belső, figyelmeztető utasítás, ha a másik fél ezt előbb megtette, mint ő, nem lépkedett élénken, mint egykoron, ha megengedte magának a luxust, és kicsit bűnözve új bokacipővel ünnepelte, hogy fizetését kicsivel megemelték.

Izgalmára, és tanúskodó, szinte alig becsapható verejtékezésének igazgyöngyeit bár megkísérelte takargatni, főként a heves izgalmakra csöpögős vízház tartással reagált felhevült szervezete.

Rövidesen érzékei már annyira kiélesedtek, és intenzívebbekké váltak, ami talán az önmagának való, szótlan, és talán a külvilág számára ezáltal, sértődékeny ember benyomását keltette, hogy odáig jutott, hogy már a soványka elismerő kritikákban is minduntalan a gyanúsítást, a fullánkos, tüskés, galád, és alattomos megjegyzések egyvelegét vélte felfedezni, mint az az ember, aki önmaga kreálta üldözési, és szándékos kisebbrendűségi mániában szenved, bár akarata még józanul tiltakozna. Szórakozottan átlépkedett – ha volt egyáltalán jutalmának haszna -, az elismerések, kitüntetések érdemérmein.

Főként szülei eleinte nem is értették igazán, hogy Kornélt miért is viseli meg ennyire fokozott elviselhetetlen kálváriaként biztosnak, és megingathatatlannak vélt állása elvesztése, aztán kis híján leesett számukra a tantus: főként a huszonegyedik század első felében amikor is előszeretettel küldték el, indoklás nélkül az embereket megbecsültnek vélt munkahelyükről, és ezáltal a megalkuvásnak, és a kölcsönös tettetésnek olyan dimenziói tárultak fel, amit legfeljebb csak az éles szeműek, és a sorok mögött olvasók sejthettek – akkor a válasszal már meg is vagyunk. Hiszen, amíg biztos megélhetése volt addig a tudósok inspiráló lelkületével minden egyes nap úgy kelt fel, és ment, és tette a dolgát, mint aki tudatosan, hivatásszerűen érti, és tudja, hogy feladata van az életben, s most pedig, hogy ez a szilárdnak vélt pont is eltűnni látszott az életéből, úgy tűnt, mint akit leütöttek, és kicsúszott volna a lába alól az egyébként is ingatag talaj.

 Lelke mélyéig kiszolgáltatott helyzetbe jutott, akkor, amikor már sínen érezhette volna tudatos életvitelét, berendezkedettnek vélt, családi állapotát, mert elvesztette a lehetőségét annak, hogy további keresetével támogassa kis családját, és talán, ami ennél is fontosabb végleg kiérdemelje az apai büszkeség, és bocsánat egyetemes jogát.

A fontosabb ítélkező igazságoknak sem lehetett volna kedvezőtlenebb táptalaja, mert mintha most még leperegtek volna hősünkről az észérvek is, akár csak a pingponglabda. Mintha nem lett volna éppen elég a búskomorsága mellé, hogy konok csökönyösség is társuljon.

A tartósnak ígérkező kétségbeesések ellen édesanya azt javasolta, hogy miért nem próbál szerencsét esetleg valamelyik kiadó vállaltnál, amelyik a változatosság kedvéért elfogadhatóbb árfekvésekkel dolgozik, és talán egy-két íróasztalfiók számára dédelgetett novelláját, vagy regényét máris jutányosabb áron tovább tudná adni, és emellett még ki is adnák műveit?

Cselekedett volna ő, ha rajta múlik, de a most még sötét, kráterszerű bizonytalanság annyira beférkőzött gondolataiba, hogy képtelen lett volna határozottan magából döntést kicsikarni.

Anya maga is tudat alatt átérezte imádott fia erkölcsi felelősségét, hogy az állásvesztés inkvizíciós meghurcoltatásával, és keresztre feszítés eljárásaival egy ennyire érzékeny ember számára az öngyilkosság is szerepelt a további szomorú, és baljóslatú választási lehetőség között, de mégis meg kellett valamit az érdekében próbálni, mert tovább ez már nem mehetett.

 Különféle, alapvetően kulturális folyóiratokat vásárolt magának össze, és mindegyik szépirodalommal foglalkozó lapszámban elsősorban arra volt kíváncsi, hogy az adott szerkesztőség indít-e valamilyen kulturális pályázatot, vagy könyvkiadással, publikálási lehetőséggel kecsegető megbízását?

Nemsokára talált is egy félig független, félig egyéb pénzügyi forrásokat is előszeretettel hasznosító lapocskát, hol elsősorban a kezdő, eddig felfedezetlen írók, szerzők, és költők bontogathatták kedvükre még pallérozatlan szárnyaikat, tehetségüket, és még aznap föl is hívta persze a munkahelyéről a számukat, miután az otthoni telefonszámlát így szerette volna megspórolni.

Mint utóbb kiderült az adott főszerkesztő előszeretettel igyekezett olyan, elsősorban ismeretlen tehetséges embereket fölkutatni, akiknek érdekes, és elgondolkodtató írásait bátran leközölte volna, de egyébként tökéletesen megelégedett a lap ellenőrzésével, amennyiben az profitot termelhet! Ehhez viszont – egyesek szerint -, pompásan értett.

A tördelést, és szerkesztést egy alig húszas éveiben járó, nagyon fiatalocska suhanc végezte, aki amellett, hogy kezdetben egy nyomdában volt segédkorrektor, most ebbéli tudását is igyekezett minden eszközzel kamatoztatni, arról már nem is szólva, hogy annak idején előszeretettel látogatta a Bölcsészettudományi kar angol-német-francia nyelvű előadásait, és fordítási szemináriumait, ami annyira lenyűgözte, hogy sebtében meg is tudta szerezni a műfordítói képesítést, ami kivált az idegen nyelvű irodalom miatt volt elengedhetetlen.

A fiatal anyuka erélyes, és mindig karakán föllépésének volt többek közt köszönhető, hogy hősünk már másnap bejelentkezhetett ennél a folyóiratnál, mint álláskereső. Persze fogalma sem volt, hogy ezzel mit is érhet el; egyelőre csupán a mély vízbe dobták be jóindulatúan, és még nem tudhatta, hogy tud-e úszni?!  

Élénk, mindig figyelő, kutató érzékenysége, s az, hogy a dolgok mögött, és a felszín alatti lényeglátás volt tehetségének ékköve rávezette arra, hogy amennyiben kellő határozottsággal ostromolja majd az adott folyóiratot szépirodalmi írásaival hátha kedv, és érdeklődés mutatkozik majd írásai iránt.

Végül a kollektív szerződésben megállapított ideiglenes helyzet kissé sértette már egyébként is negatív berendezkedésű önérzetét, pedig hangsúlyoznunk kell, hogy csöppet sem volt egy hiú ember! Viszont, amikor a három hónapos kezdeti hánykolódós, próbaidőszak után lehetőség mutatkozott, hogy végre megmutathassa írói vénája képességeit nem tétováskodott, és nem is tétlenkedett sokat, bár szíve mindenre legszívesebben elzárkózó tiltakozással felet.

Már másnap bement a szerkesztőségbe, és szinte egész eddig sikeresen eltitkolt életösztöne egyszerre megnyílt, és feléledt; szakmai, és persze inkább a szépirodalmi kíváncsiságát kihasználva ragadta magához a kezdeményezés nemes szikráit, miközben esze folyton az súgta neki, hogy több, mint valószínű ez az álláslehetőség is csupán egy újabb mézesmadzag, amit már előle elhappoltak!

 

 Nem is várta, és nem is igazán számított rá, hogy kedves, régen nem látott ismerősével a szerkesztőség aprócska aulájában akad majd össze:

- Szervusz Kornikám! Hát te mit keresel itt? Csak nem az éhbér hajtott ide? – viccelődött már tőle megszokott, kedélyeskedő, állandóan viccelődő hangnemben hajdani gimnáziumi osztálytársnője Dorka és két oldaláról meg is puszilta.

- Szia, ezt a váratlan, de kellemes meglepetést nem is vártam! – csodálkozott hirtelen. – Hogy vagy mindig? Gyönyörűbb vagy, mint valaha!

- Ezt most úgy értsem kis drágám, hogy már nem is örülsz, hogy újra találkozhatunk?! – húzta vonzó, és bájos grimaszra érzéki szája csücskeit a fiatalos hölgy.

- Jaj, bocsáss meg Dorkám! Hát nem úgy gondoltam! Tudod nekem még a szám is előbb jár, mint az örökké forgandó agyam.

- Hát az más! – vetette élénken, és kicsattanó mosolygással oda. Ebben a pillantásban semmisem utalt tettetett részvétre, vagy együtt érző sajnálkozásra, mert mindig élénk, volt és frissítő hatású akár a nyári záporzuhogás, vagy a könnyed, és légieskedő tavaszi szellő.

– Mondd csak, Korikám! Hogy állsz az ebéddel? Nem ülhetnénk be valahova, hiszen már olyan régen nem találkozhattunk! – mosolya mögött rejlett valami megfejthetetlen titok…  

- Miért is ne! Ez aztán igazán jó ötlet! De tudod Dorkám nekem még számtalan csip-csup ügyemet el kellene intéznem, és néha azt érzem, hogy minden szétesik körülöttem!

- Ugyan már! Ne hülyéskedj itt nekem! Biztos, hogy odahaza, meg a főnököd is meg fogja érteni, hogy abból még semmi jó dolog nem származott, ha valaki elszalasztotta a szervezetnek második legfontosabb étkezést!

Mit volt mit tenni, hősünk képletesen szólva mintha kissé beletokosodott volna a mindig szolgálatkész, és egyúttal mindig önzetlen gondoskodó apai szerepbe, mely már a gimnáziumban is a kezdetektől mindvégig jellemezte, és azért lehetett a legjobb, és meghűségesebb titkok őrzője, mert szinte mindenki tudta róla, hogy a valóban lényeges dolgokat úgysem mer kifecsegni, hiszen szavatartó természet. Valamennyi ember elvégre azt szereti, ha beszélhet valakivel, és társas lényként megvallhatja neki legféltettebb dolgait, és gondjait; Kornéltól ez a fajta bizalmas, apafigurás szerep talán a szerelmet vonta el, elvégre az ember nem szívesen szerelmesedik bele teljes valójában a saját apjába, mert az vérfertőző, és kissé különös kapcsolatnak minősülne a társadalomban.

Mert akárhányszor csak megpróbált próbálkozni – főként az őzikeszemű, és barnaszemű hölgyek érdekelték, és keltették fel benne a bűnös, ősi ösztönöket -, rendszerint kissé kellemetlen, és ránézve udvarias visszautasítások sorozata következett.

Zsebében egy gondosan előkészített jegyzetfüzettel, és elegendő mennyiségi tollal aktatáskájában Kornél abba a kisebb bisztróba tartott, ahova néhány perccel ezelőtt Dorka meghívta.

Az adott utca, ahol kénytelen volt megközelíteni a szóban forgó helyet, most egykedvű, és közönyös szemtelenségbe merült; mintha mindenkinek ügyes-bajos dolgai előbbre valóbbak lettek volna, mint az egyes ember személyes, sokat tűrt problémái. A kisebb mellékutcák pöcegödör, és sikátorszagú hangulatához képest az Astoria melletti Károlyi-kert a hangulatos kikapcsolódás paradicsoma volt. Mint mostanában gyakorta az édesanyai intelem ütött szöget fejébe:

 ,,Fiam! Jól jegyezd meg! Ha már a legelső találkozásnál elkezded a saját önzőségig fajult önsajnálatodat az illető hölgy úgy otthagy téged, mint a sicc! Ne feledd el, én figyelmeztettelek, és szóltam!” – a bölcs tanácsot igaz most sem feledte, de kissé színtelen, fakó, és hófehér arcán minden érzelem visszatükröződött, ami sebezhető lelkiismeretében gyökeret vert.

Az adott asztalnál, mintha nem is ugyanaz a fiatalos hölgy foglalt volna helyet, de egy sokkalta csinosabb, és ragyogóbb virágszál, aki csak arra várt, hogy álmai hercege újból megszólítsa, és szemeik romantikusan találkozzanak…

Olyan idegesen izget-mozgott a szék alatt a tétova lába, hogy megesett, hogy a beszélgetésük ideje alatt különös félszeg zavarában – mely szinte kivétel nélkül elfogadta főleg hölgytársaságban -, nem kis erőfeszítés kellett hozzá, hogy majdnem földöntse az asztalt.

- Nyugi Kornikám, nyugi! – fogta meg erősen izzadó tenyerét -, Megnyugtatlak semmi szokatlan nem fog történni, hacsak nem szeretnél magadnak egy komolyabb kapcsolatot! – nyugtatta a hölgy kedves, ellenállhatatlan bájossággal. Szinte már maga is élvezte a helyzetet, hogy tétova, csetlő-botló barátja segítségére lehet.  

- Bocsáss meg, ma nem vagyok formában! Tudod, nemrégiben elvesztettem az állásomat, és szerintem a mostani főnököm is azért leskelődik utánam sakálszemekkel, hogy hol találhatna kivetnivaló hibát az adott munkában, és mikor találná meg a kedvező alkalmat, hogy kirúgjon. – hangja egyszerre árulta el a belső levertséget, és szomorú letörtség egyetemes érzetét.  

- Szerintem fölösleges ennyire sötéten látnod a dolgokat drága barátom! Nem gondolod?! Miért nem lazítasz egy csöppet?

Kecses, finom eleganciával kortyolt egyet abból a borból, melyet kihoztak számára, és végre élvezte, hogy betöltötte a felnőtt kort, és nem kell mindent megindokolnia.

- Nem is tudtam, hogy kedveled a borokat! – lepődött meg bizony jócskán a volt tanárember, mert míg gimnáziumba jártak sohasem látta volna, hogy az adott lányok többsége akárcsak egyetlen kortyot is ivott volna – itt nem tartozott bele az osztálykirándulások hangulata, amikor jóllehet tilosban lecsúszott önkénytelenül a jó hangulat kedvvért egynémelyeknél pár pohárral.

- Mi szeretnél rendelni? – pupillaremegtetéssel szándékozott felhívni magára a figyelmet.

- Én azt hiszem, hogy megmaradok az ásványvíz mellett, mert szükségem van még a józanságomra a nap folyamán.

- Hát ez kérlek, kitűnő ötlet! – hattyúkezét finom eleganciával megemelte, ezzel intve az asztaluk mellett tébláboló, látszólag kissé a borravaló fölött sértődött pincérnek, hogy hozzon egy üveg ásványvizet.

- Legyen szíves! Hozzon ennek az úriembernek egy üveg ásványvizet! Ha megkérhetem!

- Máris! – azzal kedvetlenül, mint akinek megszólták eddigi összerendezett tevékenységét elszaladt.

A fiatal hölgy most kicsit közelebb húzódott hozzá, mint a gondos tolvaj, aki szinte semmit sem bíz a puszta véletlenre, és a lehető legaprólékosabban földeríti a területét, mielőtt a vágyott értékeket magával vinné. Gyengéden megfogta hősünk erősen csatakos és verejtékező kezét, magához vonta, mintha arcát akarná kezeivel gyengéden megsimogatni.

- Mondd csak, van már választottad? – s bűbájosan mosolygott, azzal a szabályos lefegyverzéssel, melyre egyedül csak a hölgyek pillantásai képesek.

- Ne… Ne haragudj drága Dorkám! Csöppet sem szeretném, ha az évtizedes barátságunk emiatt megingana, de az a helyzet tudod – maga is meglepődött, hogy keresgetni kell az ajkára tóduló szavak között -, tudod… nemrég megismerkedtem valakivel, és próbálnék vele baráti kapcsolatot teremteni, és bepótolni, ami a szürke hétköznapjainkból kimaradt. – mintha szégyenkeznie kellene, hogy volt bátorsága végre kezébe venni saját életét.  

A hölgy kedvességet erőltetett magára, hiszen most úgy tűnt, mint aki a hallottak hallatán kisebb összeomlást él át öntudatlanul legbelül, pedig annak idején a gimnáziumban olyan jó barátok voltak, akik szinte mindent megtudtak, egymással beszélni, hisz közös hullámhosszuk, és azonos érdeklődési köreik ezt mind lehetővé tették számukra. S most, mintha a boldog emlékek is olyan távolinak, talán még megközelíthetetlenebbek lettek volna, mint eddig bármikor.

- … És mondd csak Kornikám! Gyerkőceid vannak-e már? – hangja dallamosan csengett, mint egy lágy hangú, duruzsoló primadonna.

- Kérdésedet előre is megköszönöm! Eddig még nincsen, de majd meglátjuk, hogy alakul az élet…

- Néminemű tétovaságot, és hezitálást érzek a hangodban! Csak nincs valami baj a gyerek gondolatával, vagy igen?!

- Nem tudod… - összeszedte a gondolatait -, tudod, én hiszek a felelősségben, és abban, hogy egy normális családban talán minden gyerek egy új esélyt, és lehetőséget kaphat, csak tudod… nem hiszek még magamban, hogy képesnek tartsam magamat arra, felnőtt férfi példakép lehessek, mert tudod… kissé ingatag az önbizalmam, és az ezzel járó karakánságom.

A hölgynek önkéntelenül is mosolyognia illett, mert rendszerint, amikor Kornél megpróbált komoly lenni, annak vagy viccelődés, vagy az adott dolgok tökéletes komolytalansága lett a vége, és így a beszélgetések is rendre megszakadtak.

- Ha-ha! Hát ez vicces! Jaj, bocsi! – csak most vette észre a fiatal tanár komollyá vált ábrázatát.

– Ne haragudj rám, hogy azonnal kinevettelek, de most annyira muris volt a képed! – kecses mozdulatokkal áthajolt az asztal fölött, és finoman megpuszilta az arcát, amin eperszínű rúzsa kisebb égető foltot hagyott. – Hoppá! Ezt gyorsan letörlöm, ha megengeded, mert a legkevésbé sem szeretném, ha esetleg miattam szakítanának veled! – elővette a retiküljéből egy patyolat tiszta zsebkendőt, és óvatos dédelgetések mellett letörölte a rúzsfoltot.

- Így ni! Mutasd csak, Kornikám! – aprócska, akár tenyérbe is bátran elrejthető kézitükröt vett elő szintén a táskájából, és aprólékosan szemügyre vette munkáját. – Igen, azt hiszem, most pont jó lesz! De kérlek, mesélj még magadról, hisz már olyan rég nem találkoztunk.

S ez a kis eszmecsere, és gondolatainak újbóli emlékező felidézése annyira tartalmasan, és sűrűre sikeredett, hogy szemlátomást mindketten jócskán megfeledkeztek az időről, úgyhogy mikor zárórát intett a pincér, aki már egy másik ügyeletes segéd volt, nekik is azonnal menni kellett.

- …Én igazán annyira örülök, hogy így kibeszélgethettük magunkat! Jó volt kicsit újra együtt lenni, nem igaz?! – ujjongott a hölgy.

- Igen ez most nekem is megkönnyebbülés, és szellemi frissességet hozott! – kabátját azért felvette azzal a hamisíthatatlan mindent kicentiző, mindent kiszámító gondolattal, letörölte most már egyre gyakrabban verejtékező homlokát, pedig a nátha, és az influenza nyoma meg sem érintette, fölsegítette a hölgy kabátját, ahogy illett, majd együtt léptek ki a sűrű, olvasztott szúrok éjszakába.

Kornél kicsit tétován, és esetlenül kezelte, hogy Dorka belekarolt, de egyáltalán nem bánta. Most úgy gondolhatott végre magára, mint aki saját erejéből elért valamit, csupán azzal, hogy a másik ember megtisztelhette kölcsönös, és szívélyes bizalmával.

Az aznapi kellemetlenségek dacára, azért valahogy mégis csak jól alakult a napja!

Megtekintések: 9

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

Nincs ma születésnapja senkinek

LINKPARTNEREINK

Függöny webáruház

Textilek
Lakástextil méteráru

Linképítő, linképítés Patchwork, foltvarrás
Tuti Linkek Dimenziók
Rókalyuk
  Méteráru Webáruház
Olcsó függöny anyagok

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2017   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek