4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

                                                     

 5.

 

 

 

Nóra elképesztő fantomkarrierje tulajdonképpen a szerencsés véletlenek célszerű összejátszásának is köszönhette. Míg főiskolás korában csoporttársaival hatalmas sikereket zsebeltek be a vadonatúj újraértelmezett Hamlet-parafrázisukkal, melyet szintén az egyik avantgarde-gondolkodású fiatal rendező rendezett, és mellyel Szentpétervárra is meghívást kaptak, hogy az ottani előkelő hírnévre szert tevő színházban telt házas közönség kísértében megmutathassák tehetségüket. Ezt követte egy vendégjáték következett, mellyel a vidéket járták, és mely eddigi szerepléseinek is egyik bravúros ékkövének számított a III. Richárdból Erzsébet, és Anna királyné szerepét is neki kellett vinni, mint egyik legfontosabb mozgatórúgó!

De ez még mindig nem volt elegendő számára, mert úgy érezte magát, mint akinek folyamatosan meg kell tudnia felelnie a kor kihívásainak, és ezért egy kis otthoni kereskedelmi rádióban is műsorvezetői szerepet vállalt magára, és nagyon jól végezte a munkáját, mert alig két év múlva kolleganőjével megosztva megkapták a legjobb műsornak járó kitüntető díjat.

Ez a kisebb pozitív megerősítésre is nagyon szüksége volt, mert sokszor kitört rajta a klimax, és úgy viselkedett, mint aki úgy érezheti, hogy a megérdemelt siker csupán puszta félreértés, és ezért még többet, és többet hajszolja magát, csakhogy az emberekkel elfogadhassa egyéni igazságait.

Még nagyon félszeg, félénk kisiskolás volt, amikor az édesanyja úgy gondolta, hogy beszédtanárhoz, és logopédushoz fogja járatni, hogy a nehezebb kiejtés megkönnyítése végett a beszéd is hibátlanabbul, és szebben történjen. Életében akkor látta az egri csillagokat, mely aztán évtizedekre egyik meghatározó film, és olvasmányélménye maradt a sziporkázón bravúros színészóriások alakításáról már nem is beszélve. Mindennek immáron 29 éve.

…Most egy nagyon füstös, bűzös autóforgalmat látott önmaga előtt; türelmetlen vezetőkkel, és idegeskedő utasokkal vegyes összképet, és ha valamit ki nem állhatott a fővárosi nagy forgatagban, hát akkor az a felesleges stresszelés, és a kölcsönös agresszív beszólások özöne volt, mellyel úgy tűnt, hogy a többi utas is egymást igyekszik felülmúlni; igaz a maga obszcén, trágár és helyenként nagyon faragatlan módján.

Mivel nemrég tette le a jogosítványát még nem merte megkockáztatni, hogy saját összespórolt pénzéből vett kis autóját végkimerülésig hajszolja a sztrádán, hogy a kivételesen délutáni előadásra a színházba érhessen: ezért találta ki, hogy szándékosan előbb indult el otthonról, és ezzel biztosítja magát, hogy lehetőleg ne késhessen el!

Már régen elmúlt délután negyed három, amikor a Bocskai út kereszteződésénél közel a villamosmegállóhoz leszállt, s mint egy sebes kis gazella szökkenő jókedvében belibbent a kis kamaraszínház előtti placra, ahol már az aktuális darab kollegái szerető arcra puszival üdvözölték egymást, mint a meghitt kedves ismerősök.

A budai színház egy kihalt lakótelep mellett kapott valami miatt helyet, olyan helyen, ahol a jobb érzésű ember sötétedés után is fél kimerészkedni.

A színház mellett közvetlenül volt egy kisebb bisztró; amolyan éjjeli menedékhely azon kevésbé szerencsésebb emberek számára, akik még jóval az éjszakába nyúlva is bátran nekiveselkedhettek egy felesre, vagy kisfröccsre, és ezzel a kutyát nem zavarták! Mégis a hely adott kétes, komor sikátorszagú hangulata minden járókelőre rátelepedett. Az ilyen helyekre legtöbbször nem udvarias, szépen kiöltözött vendégek érkeznek, mint akiket a jó szándék meginvitált, sokkal inkább a rendőrség, mely igyekszik éberen őrködni, és mégis ami szüntelenül nagyon sok fontos részletet elhibáz…     

- Sziasztok! Hogy vagytok? Ugye ti is legalább annyira izgultok, mint én? – kérdezi kedvesen, miközben arcon puszilta viszont kollegáit.

- Mi is izgatottak vagyunk kicsi szívem! – tegezte le azonnal a darabbeli kedvese cigarettafüstbe fújva szavait -, de rajtunk tudod… még nem látszik!

Nórának azonnal feltűnt egy egymagában álldogáló, erősen ingadozó egyensúlyú, amolyan keljfeljancsis-figura; mintha egy árválkodó madárijesztő lett volna kissé testesebb kiadásban: szürkésre koptatott irattáskáját erősen a hóna alá szorította, mintha folyamatosan attól rettegne, hogy csupán egyedül csak számára értékes iratait, és tárgyait bárki ellophatná vagy elvehetné! Annak ellenére, hogy több mint százkilencven centi magas volt, mintha szándékosan begörbítette volna hátát, hogy ezzel is megőrizze törékeny lábakon álló méltóságát. Ezt az ifjú hölgy máris észrevette, hiszen remek emberismerő hírében állt, és most, hogy a másik fél is ugyanabba az irányba nézett, mint ő – és ezzel gyanússá lett Nóra tanácsosabbnak vélte, ha kollegái védelmező embergyűrűjében marad, míg a kissé furcsa figura látóköréből nem távozik.

Gyorsan bement a többi kollegával az ajtón, és szándékosan elkerülte tétova, mégis kíváncsiskodó tekintetével a másik figurát. Talán ráfért volna, ha indulás előtt legalább egy pár falatot evett volna – most a szándékos izgalomban azonban mégsem volt éhes! Egyetlen kisebbfajta biccentést adott a vakító villanykörték fogságában megragadt össze-vissza tetovált, kigyúrt portás irányába, aki nyugodtan beillett volna a maga alkatával kidobó embernek is, majd belépett a színház belső  területére.

Már jócskán elmúlt negyed három, és neki három órakor jelenése lesz a színpadon addig semmit sem szeretett volna elkapkodni, sem elszalasztani! Talán egy kis müzli szeletbe még nem fog belehalni, de jól esett volna korgó gyomrának valami főtt, és meleg étel. Felnézett, és azonnal kiszúrta azt a plakátot, melynek sötét kontrasztjában finoman beágyazottan a háttérből mutatva a szereplőket valahol a hátsó sorban az ő alakja is feltűnt. Méltán megérdemelt büszkeség fogta el, hogy lám végre egyszer az ő teljesítményét is méltányolják; elvégre ebben a szakmában a pozitív megerősítéssel érhetnek el a legtöbbet.

Hófehér ruhás valója, amint a plakát hátteréből kiemelkedett rögtön sejtetni engedte a lényeget: hogy annak ellenére, hogy még nagyon fiatal művészről van szó, máris a sikeresség ígérete lengte körül, és nagyon sokan sikeres, bebiztosított jövőt jósoltak neki! A poszter fennen hirdette a Róza nevét! Egy kissé sziruposra sikeredett, századfordulós magyar vígjáték köntösébe felöltöztetett szerelmi történetről volt szó, melyben a mozgalmasság mellett az ármánykodásnak is kitüntető szerep jutott!

Mivel nem talált senkit, akivel megoszthatta volna észrevételét egyelőre bevonult saját személyes öltözőjébe, hogy halálpontosan ott várhassa meg a kezdést jelző irritáló csengőhangot.

Ismét órájára pillantott, és szomorúan konstatálta a felismerést, hogy csupán számára egyedül jelent valamit a reklámszöveg: ,,A pontosság királyi erény!”

A művészbejárónál már jócskán föltornyosodott tömeg áramlott a színház belsejébe, és nagyon úgy tűnt, ha megpillantanák – akárcsak rejtettebb formában is -, halhatatlan kedvencüket több mint valószínű, hogy kedves, ugyanakkor nagyon is mohó szeretetéhségükkel azonnal széjjelszednék! A művészbejárónál egy rokonszenves, szőkére melírozott, idősebb hölgy fogadta:

- Üdvözlöm kedves Nóra! Még van bőséges húsz perce! Használja ki bölcsen!

Ennek a kedves idős, nagymamakorú asszonyságnak megnyerő volt nemcsak a hangja, mely még mindig fiatalos énekre emlékeztetett, de embersége is, mellyel azonnal a bizalmába tudta fogadtatni magát, és meg is kedvelték, hiszen nem lehetett nem szeretni. SZTK-keretes szemüvege mögül kicsit bandzsán bámuló, inkább folyamatosan kérdező tekintetében egy angyali drága lélek veszett el! Már megint azt a foszlós, nyúlós sötétpirosas szvettert vette fel, amit már ki tudja, hogy melyik évszázadban vett, és mégis ami kortalan divatot és egyszersmind lazaságot is biztosított a számára. A keze ügyében, mint mindig természetesen most is ott volt a telefon, és a hatalmas stócszerű paksaméta, melybe kötelezően illett bevezetnie a művészek aláírásával, hogy ki érkezett meg, és ki jelentett beteget csak, hogy a beugrók is készenlétbe állhassanak, ha ne adj’ isten váratlanul kitörne a pánik.

Az idős hölgy most felvette a kagylót, majd beleszólt:

- Igen… itt a porta beszél! A művésznő azonnal megy is! – majd lerakta, és Nórához fordult:

- Az öltöztetők már várják drága! Ne izgassa feleslegesen magát, nem lesz semmi baj!

Nóra megengedett magának egy kierőszakolt, magabiztosnak látszó mosolyt, majd felcsörtetett a meredekre szabott csigalépcsőkön öltözőjébe. Stresszes helyzetekben mindig is igyekezett feloldódni, hiszen szerette a zsongást, a pezsgést, és a turbósított izgalmat maga körül, de ez a gyomrát erősen zavaró, idegességhez hasonló tünet nagyon zavaró volt. ,,Végre itt van a nagy napja, és talán az egyetlen lehetősége, hogy olyan óriásokkal állhasson egy deszkán, mint gyermekkorának példaképei, és elismert nagyságai! És akkor még itt feleslegesen úgy izgul, hogy majd kiugrik a szíve! ,,Nevetséges! Profikhoz méltatlan!” – gondolta. Elvégre, ma igen-igen különleges napnak nézett elébe!

Miközben egy hatalmas tükörrel volt kénytelen farkasszemet nézni, miközben legalább öt sminkes, és egyetlen fodrász mesterkedett azon, hogy valahogy színpadra tudjon lépni, tehát eladhatóvá varázsolja az adott produkciót fejében még mindig zavaros, majdnem összefüggéstelen masszaszerű gondolatok kavarogtak… Megfogja-e ma délután állni a helyét? Mindenki számít most rá, nem hagyhatja őket cserben! Elvégre a színházasdi is egyfajta közösségi, tehát csapatmunka! És a jó csapatmunka elengedhetetlen feltétele, hogy az adott felek mindig tudjanak egymással együttműködve, kompromisszumok formájában együtt dolgozni.

- Akkor most be fogunk öltöztetni! Csak kérlek vigyázz a jelmezedre, mert ez a szoknyácska kissé kényes darab! – figyelmeztette az egyik szintén fiatalocska öltöztető hölgy.

- Ne izgulj semmit! Szerintem elképesztő munkát végeztetek, és nagyon köszönöm!

A ruhás hölgy még odanyújtotta számára a leheletvékonyka cipellőt, mely leginkább a balerinák spicces cipőcskéihez hasonlított, csupán felturbósított extra változattal, hogy könnyítsenek a színpadi játékszabályokon is. Nóra fülig érő, kedveskedő mosollyal máris elvette és kezdte felhúzni.

Igyekezett minden tőle telhetőt elkövetni annak érdekében, hogy ne látszódjék póker-arca mögött valójában menyire is túlzásba vitt izgulás, és feszült várakozás feszül, de máris arra gondolt, hogy valami balul üthet ki a színpadon, és bár világ életében igyekezett mindenben megkeresni az optimistaság halvány, aprócska lángjait – ez a ma este így is kivételesre ígérkezett…

Már csupán vadiújnak kikiáltott Kleopátra-szerű parókája volt soron, melyet eredetileg is hátra fogott frizurájához kellett brillinás szakszerűséggel rögzíteni lehetőleg úgy, hogy ebből a közönség mit se vehessen észre, és csak a szenzációs előadás köthesse le minden figyelmét!

- Bocsi Nórikám… - kért elnézést az egyik fodrász hölgy, aki most megpróbálta finom, könnyed mozdulatokkal úgy feltenni kényes műveletek kíséretében a parókát, hogy a másiknak se fájdalmat, se egyéb kellemetlenséget már ne okozzon!

– Így látod, jó lesz! – szembefordította a tükörrel, és a Kleopátra-szerű paróka engedelmesen simult Nóra fejecskéjére, mintha csak rá öntötték volna.

- Azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy elkészíthessem a színpadi sminkemet! – ehhez karakán kitartósággal ragaszkodott, bár a sminkes, ifjú hölgy jó szándékú, és bölcs tanácsait sem utasította vissza.

- Szívem! Ide még nyugodtan tehetnél egy pár pötty pirosítót! Tudod a világításnál előnyös kontrasztokra kell törekedni, melyek jobban kiemelik a kis pofikádat! – gyengéden megpaskolta az arcát biztatása jeléül.

Amikor szintén tizenöt perces előkészületek után készen volt a smink és Nóra megpillantotta hófehér festéktől elszíneződött ujjbegyeit kisebb kétségbeesés, és önmagában való hitetlenkedés fogta el: ,,Biztosan menni fog-e ez a mai frenetikusnak beharangozott este?” – töprengett egy pillanatig. Gyorsan vett egy átnedvesített higiéniás törlőkendőt, mely direkt az olyan kellemetlen munkahelyi balesetek szándékos eltüntetésére volt kitalálva, mint a rakoncátlan kávéfoltok és társaik. Igyekezett a legkisebb fehér pöttyös foltokat is mind egy szálig eltüntetni a keze felületéről. Közben állkapcsa kapacitását tanulmányozta, hogy biztosan memorizálhassa még a végszókat, és az indító szöveget: ,,El ne feledje Tündérem! A legfontosabb mindig a partner és az időzítés!” – hallotta osztályfőnöke szelídített hangját, aki egyben a darab rendezője is volt, és több mint nyolc változó korú hölgyet kellett koordinálnia, és ,,vezényelnie” a színpadon.

Hirtelen váratlansággal csörrent meg a gyilkosan berregő csengőszó, mely örökös riadókészültségre figyelmeztette a művészeket, akárcsak a tűzoltókat, ha tűzesethez riasztották őket.

- Azt hiszem itt az idő! – állapította meg, és kifújta a tüdejében berekedt, áporodott levegőt.

- Én nektek drukkolok csajszik! – így a sminkes hölgy. – Olyan jók lesztek így együtt, hogy a közönség azonnal széjjelkapna, ha tehetné! Majd meglátjátok!

- Úgy legyen! – azzal fogta magát, könnyed, hanyag eleganciával kiszökkent a székéből, és megindult kissé futva az öltözőjéből le a csigalépcsőkön keresztül, hogy aznap este a lehető legbombasztikusabb, és kicsattanóbb formáját mutathassa kedves közönségének.     

 

Eredetileg a Zakarka családnak tóth, és bunyevác felmenői is voltak, még anno, amikor Mária Terézia idejében betelepítették őket egy Pest megyei kisebb település környékére, s mint ezekben a családokban szokás volt a kisebb gyerekeket is kétnyelvűen megtanították, mind a tóth-szlovák, mind pedig a magyar nyelv szeretetére.

Zakarka Tibort egy magyar lány Kende Alma választotta ki férjül magának, és ez a hűséges kötelék, illetve talán sokkal inkább az, hogy a férfi maga is imádta, és észre se vette mennyire hamar megkedvelte a magyar konyhát, és az ételek egyetemes élvezetét, és bendőjének hamari, és jól megtöltése elfeledtette vele a mindennapok gondjait.

Zakarka régi fuvaros családból származott, ahol a munka becsülete szentség volt, aminek a legkönnyelműbb, és legfelelőtlenebb elvégzése is szentségtörésnek számított, és abban a pillanatban, ahogy valakinek a fülébe jutott, hogy nem megbízhatóan, és felelőtlenül végezte a rá kiszabott feladatokat az illetőt teljesen kizárta az adott család a hűség, és a kölcsönös bizalom köreiből.

Két gyermeke született egy lány, és nem sokkal később három év múlva egy fiúcska. A családfő mindenképpen azt szerette volna, ha gyermekei mindig számíthassanak maguk mellett valakire, akik szüleik mellett mindig támogatják, és kitartanak mellettük. Nóra, és Richárd így lettek egymásnak hűséges, és mindenben támogatott jó testvérei. Nóra volt az elsőszülött lány, így ő gimnáziumot végzett, és ezt a tényt akármelyik kisebb-nagyobb családi összejövetel lezajlott a családfő nem győzte hangsúlyozni, és hangoztatni kifent agaraival.

Történetünk idején Zakarka Nóra már huszonnyolcadik évében járt, és gyönyörűséges, bájos, ifjú hölggyé érlelték az évek, és ami mindig különös méltóságot sugárzó testtartását illeti – mely nem volt se hetvenkedő, sem tolakodóan fölényes -, nyugodtan elmondhatjuk, hogy családja összes tagját fölülmúlta.

Magassága viszont alacsony volt, és saját – szerinte kis növését hibáztatta -, hogy a férfiak, és idővel természetesen az udvarlók is kedveskedő becézéssel szinte egytől-egyig a ,,hugicám” nevet adták neki, amit ő csöppet sem szívlelt, miután egyetlen öccse is minduntalan már így szólította. Viszont nádszál vékony, karcsú derekából, és lágyan kidomborodó csípőjével, harmatos, feszes melleivel, egy olyan egzotikus és felbecsülhetetlen virágnak látszott, melyet legfeljebb csupán nézni szabad – de megérinteni nem. Ezt a benyomást lányos arca szinte mindig meghazudtolta. Az egymáshoz szokatlanul közelálló két barna gyémántként világító, hatalmas szemei, mintha mindenkiről tudták volna, mikor hazudik, és mikor mond igazat, a hazugságot, és a képmutatást nem állhatták, és így gyönyörű arca is inkább hosszúkásnak tetszett. Csak az bosszantotta egyre, hogy - néha magát korholta emiatt -, mintha folyton arra kényszerült volna, hogy szándékosan bandzsítson, és ez egy-egy családi fényképen már korántsem mutatott valami jól.

Olykor úgy hatott egy-egy bombázó, és halhatatlansággal is bátran, és előnyösen flörtölő, gazdag pillantása, mint aki egyszerre szeretne feltétlenül zsákmányhoz jutni, mert korai érettsége ezt megköveteli, máskor viszont ezek a gyönyörűséges szemek a szomorúsággal együtt párban jártak a fájdalommal, az el nem nyerhető célok mezején. Ez az egymáshoz szorított két Kleopátra-szem úgyszólván ragyogva csillogott, és csak azoknak a különleges beavatottaknak mutatta meg legféltettebb titkait, akiket erre méltónak, és érdemesnek talált.

Nóra túlságosan is sokat töprengett naphosszat azzal, hogy szülei munkások voltak, és szinte alig maradhatott idejük rá, mert folyton dolgoztak. Ezek a gondolatok sokkal inkább veszélyezték, és megmérgezték tiszta pillanatait, mikor ő is élvezhette volna az életet, s miután a méhcsípésre allergiás volt, és a csokoládéból, és az édességekből is a nem túl édes változatokat kedvelte előszeretettel, a lecsapolni vágyott negatív fölösleget az iskolában alakulgató színjátszó csoportban vélte levezetni.

Származására büszke volt, mégis, amikor fölkerült, alig tízes éveinek a végén a fővárosba, hiszen viszonylag hamar munkába állt, azt kellett tapasztalnia, hogy a fővárosi emberek sokkalta közönyösebbek, és érdektelenebbül viseltetnek kisstílű, elhibázott életük iránt, mint a vidékieknek nevezett családiasan összeszokott aprócska közösségek.

Lelke valójában másfajta szellemi táplálékot kívánt; jó maga, mint közgazdász nyert bizonyítványt az egyik rangos főiskolán, azonban szakmájában mégsem tudta sem kiteljesíteni, sem pedig megvalósítani önmagát, mert, ahogy később fogalmazott: Nem találta meg saját magában azt a kis plusz feszültséget, ami inspirálhatta volna arra, hogy új, dolgokat alkothasson, inspirációs képességeit tovább fejleszthesse.

Nemegyszer mintha tótágast álló gondolat fészkelte volna be magát bájos fejecskéjébe sokszor emlegette, hogy két dolog áll még előtte, - vagy pártában marad, mert tisztességesen rétest sem tudott hajtogatni, vagy pedig az első jöttmenthez megy férjhez, aki még kivételesen el is tartja, hiszen a tomboló munkanélküliségben azért nem árt, ha az ember több érdekeltséggel, és kapcsolattal rendelkezik!

Minden vágya az lett volna már, hogy közeledvén a bűvös harmincas számhoz végre édesanya lehessen, és ezáltal, mint nő is befejezze azt a fajta különös, biológiai folyamatot, melyre talán egész kislánykorától aktívan, és felelősségteljesen készült, hiszen volt ideje az öccsével gyakorolgatni az anyaság babusgató örömeit. S mindenki tudhatta – mint nagyon is aggodalmaskodó szülei -, hogy ő mindennél jobban szándékozik megmutatni önmagát, és kiteljesíteni kívánja a benne évek hosszú, viszontagságaival felgyülemlett kreatív alkotói tevékenységet.

Ez a munkanélküliséggel egyetemesen terhes időszak valójában egyáltalán nem kedvezett a családalapításnak, bár Nóra mindennél jobban vágyott utána.

A fővárosban megrekedt, kissé gyanús, és különös otthontalan figurák gyülekezete tengett állás, és sajnos fedél nélkül, és aki már, mint kissé fél illegális lakásfoglaló elérte azt, hogy egy nyomorépületben, melyet bontásra ítéltek meghúzza magát, és ideiglenesen beköltözzék és kunyeráljon hozzá egy kis borocskát, hogy eltompíthassa agyát az apátia, és az általános reményvesztettség érzetétől, annak már megérte az egész napos semmittevés!

A jövedelmemben rendszerint azok dúskálhattak, akik vagy elkötelezetten saját maguk erkölcsi személyiséget feladva, és prédául felkínálva valamilyen nepotista ,,puszipajtás” jellegű kis- és középvállalkozások jól menő társas cégeihez csatlakoztak, vagy akik csupán megingathatatlan önbizalmukban, vélt, vagy valós Léthe-feledékenységükkel egészen egyszerűen elfelejtették az adófizetést, így akasztva az általános közterheket a gyanútlan lakósság nyakába! Sajnos, mint a legtöbb, tapasztalattal korántsem rendelkező, és talán éppen ezért meggondolatlan hajadon Nóra is, amikor először jött fel a már annyi legendát dédelgető Pestre, és egyik pillanatról a másikra szándékosan belecsöppent a közélet kisebb mély vízébe, önmaga is megfeledkezett arról, hogy valójában mennyire esendő, törékeny és kihasználható, amivel a többi ember – sajnos élt is!

Választék lett volna, hiszen a kezdeti kamasz éveket levetkező biológiák, és gének megtették hatásukat, és Nóra olyan testi fejlettséggel, és bámulatos sugárzással rendelkezett, aminek a törekvő-törtető férfiak többsége nehezen tudott ellenállni.

Nóra keze elnyerését konyhai, és egyéb háztartási praktikák megtanulásához kötötte, mert mint mondta, csak úgy hajlandó egy háztartást vezetni, ha ismeri minden csínyját-bínyját.

Főként a kezdeti időszakban nem is igazán akadt, legfeljebb csupán, ha egyetlen Adonisz-testű afféle jampecos Titán, aki a követelményeket megütötte.

Természetesen művész ember volt, zenész: valami előkelő, hetvenkedő méltósággal hordozta személyét, bár önmagára kereste meg a mindennapi betevőt. Szegény Nóra észre sem vette, és a közös, örök szikra úgy fellobbant kettejük között, hogy alig egy, vagy két nap múltán már mindketten arra eszméltek, hogy úgy igénylik egymás szikrát lobbantó, vonzó társaságát, mint a nélkülözhetetlen oxigént.

A zenészben is kétségtelen hogy a szenvedély pislákolt, de valahogy különösebben, és talán részrehajlóbban, mint a naivsággal megáldott, fülig szerelmes Nórában. A bájos, ifjú hölgy már nagyon szerette volna a házasságot, és ha valamit az ember követelésszerűen akar, és meg akarja mindenáron tartani, és foglyul akarja ejteni az adott pillanat számára is halhatatlan varázslatát, akkor – az esetek sovány többségében -, az adott kapcsolat, melyet minden eszközzel erőszakosan hajszolnak, és fogságba akarnak kényszeríteni hamar - zátonyra fut.

Egyik oldalon az adakozó, a halállal is kacérkodó, szenvedélyes odaadás csírázott, míg a másikon az Adonisz-testű férfi oldalán sokkal inkább a már meglévő, és aktuális kapcsolatainak az elmélyítése: tehát egy olyan köztesnek nevezhető állapot, melyben a szenvedély, és az érzelmek talán csak másodlagosak, mindig újraértelmezhetőek, pedig igazán, és teljesen szeretni csakis kölcsönös, és teljes szívvel lehet!

Abba még belement volna Nóra, hogy minden kapcsolatért kőkeményen, akárcsak - egy nagyobbacska küzdelem -, meg kell mindennap harcolni, de félő, hogy kapcsolatuk hajótörésére talán még kislányos bájaival maga sem volt eléggé fölkészülve. De annyi kisemmizés, és megaláztatás után mégis naponta megújulással élt benne a szűnni nem akaró vágy, hogy neki legalább ugyanolyan joga van a boldogságra, ha nem több, mint mondjuk másoknak. És minden eszközzel azon volt, hogy főként önmagának ezt naponta bebizonyítsa!

Sajnálatosképpen a zenész, makulátlan, és sportos, megfelelően kissé izmos kinézetű, hallatlanul jóképű fiatalember kétségtelen, hogy mindig kellő rokonszenvvel viseltetett a hölgyek apró-cseprő rigolyái iránt, és bizonyos mértékig korrekt, feddhetetlen gondolkodási képességgel rendelkezett, kivált, ha a nemi kapcsolatok szóba kerültek, és sok esetben talán ez volt az indító oka bizonyos fölrobbantható puskaporos hordós történteknek, amik végül szakításukat generálhatták.

Nóra nem egyszer megtapasztalta, ha a fárasztó munkanap végén élete párja hazaállított, akkor nem ritkán megtörtént, hogy kérdőre vonta felelőtlen könnyelműsége miatt, mert a kissé feledékeny fiatalember sokszor vagy összekeverte a névnapokat a születésnapok aktuális, soron következő rendjével, vagy pedig úgy kiment a fejéből minden ünneplésre váró, fenséges alkalom, hogy csöppet sem foglalkozott vele. Nóránál nem tudni mikor szakadhatott el az a bizonyos cérna, és telt be végleg a pohár. Ekkor követte el élete talán egyik legnagyobb hibáját a szépfiú zenész: beállított a Zakarka házba odalent vidéken, és közölte a kedves egybegyűlt családtagokkal, hogy Nórával négyszemközt szeretne egy pár szót váltani…

Amikor is bejelentette, hogy villámként szállta meg biztos felismerés nem lehetnek férj és feleség, mert ő hirtelen már megszeretett más valakit, és a zenészi pályáról is valószínű, hogy záros határidőn belül le fog mondani.

A fiatal hölgynek dühös mérgében eleredt a könnye, hogy egy ilyen kétségtelenül roppant jóképű, semmiházi szabadon játszadozhat kiszolgáltatott, és szerelem által védtelenített érte izzó érzelmeivel, és most megcsonkított, és elvakult indulatában két kézzel esett neki, és addig ütötte-püfölte, amíg csak a szépfiús kinézetű fiatalember orrából, szájából ki nem serkent a vér, miközben Nóra gyönyörű, világító, lélekbe belelátó gombszemeiből csorogtak vigasztalhatatlan, örökkévalónak hitt könnyei:

- Takarodj a házamból te szemétláda! Miért csináltad ezt velem?! – tajtékzott önmagából kikelten, mégis méltósága megmaradt törmelékeit összegyűjtve, majd hirtelen a földre roskadt sebezhető fájdalmában.

Meglátszott rajta, hogy mindig nemes, és erős, életrevaló tartása legbelül megtört, és tartós sértést, és fájdalmat szenvedett.

Rejtély azonban, hogy az emberek többsége, mintha szándékosan romantikus, idilli álmokat, és vágyakat kergetne arról a halhatatlan, és már-már szirupos és magával ragadó pillanatról, mely egy párkapcsolat legelején kezdődik el, hogy aztán a szürke, és velejéig unalmassá fajuló hétköznapok taposómalmaiban kibontakozhasson megelőlegezetten a szakítás talán végleges katarzisa, és drámája. Nóra sokkalta értelmesebb, és műveltebb is volt, sehogy egy ilyen pernahajder és csélcsap jellemű ember miatt feladja tulajdon méltóságát, mégis kisírt, és árkokat sebző könnyes arcán meglátszott, hogy mélyen fölzaklatták a történtek.

A zenész emberhez ritkán méltó gondolattal eljátszotta párkapcsolatát, és személyével tökéletesen lealacsonyodott egy szavát is áruba bocsátó pojácává.

Nóra most már megpróbált kislányos, fellengzős, és szárnyaló lelkével változtatni a kialakult dolgokon, és mélyen megvetette a férfiak társadalmát, akik a jelek szerint, ha ránéztek egy rendkívüli, és minden bizonnyal ízig-vérig kifinomult hölgyre, akkor csupán becserkészhető zsákmányt láttak, egy trófeát, ami a meghódításuk pillanatában, már maga is birtokolható tárggyá aljasodik, és védtelenné váló kiszolgáltatottságában tudatosan alantos szándékokat szolgál ki. A halhatatlannak gondolt, és eltervezett romantikus mindenség érzése, mintha hamuvá száradt volna gyönyörű, felbecsülhetetlen lelkében. Viszont ugyanakkor tökéletesen tisztában volt vele, hogy mindenkinek joga lenne a boldogságra, egy olyan talpig ember oldalán, aki tiszteli, és védelmezi a hölgyeket, akiket egyenrangú partnerének tekint maga mellett. Viszont ahhoz, hogy a lelki teher, és megpróbáltatások alatt ne zuhanjon össze, emlékeztetnie kellett magát, hogy elsősorban azért jött a zsibongó fővárosba, mert önmagát szerette volna elsősorban megtalálni, befejezni, és egy még kissé pallérozatlan, ifjonti életét szerette volna rendes alapokra helyezve felépíteni! Áldozata, hogy felelős saját döntéseiért, és a kultúráért, melyet, mint felelős szerkesztő terjesztett egy aprócska, vidéki rádióállomásnál amellett hogy másutt is kipróbálhassa önmagát, szinte naponta újabb, és újabb különös kalandok felé vezérelte, amelyek nemcsak, hogy kibékítették a lelke mélyén feszülő ellentéteket, de egy kis idő elteltével szavak nélkül meg is vigasztalták.

Néha persze önkéntelenül is úgy tekintett önmagára, mint aki feláldozza szüntelenül magát valami fontosabb, valami állandóan nemesebb, és őszintébb ügy oltárán, amit talán egyedül csakis ő érthet meg, mert munkás beállítottságú szülei nem igazán tudták megérteni döntését, hogy a szépirodalmi ügy elkötelezett szószólója, és később majd Thália felkent papnője lehessen!

Sokszor megesett, ha történetesen egyszer-egyszer bekapcsolta a tévét és benne nagy ritkán, ha leadtak egy-egy színházi közvetítést, melyben az adott színészeknek táncolniuk, és egyben énekelniük is kellett, nemcsak megrémült, de el is vesztette rendíthetetlennek gondolt önbizalmát, és sziklaszilárd tartását: Még hogy énekeljen? Micsoda igazságtalanság ez?! Hiszen annyi kiváló színészóriás megmaradt a drámai konfliktusok határmezsgyéjén, és csupán ajkait ritkán emelte a zenei szólamok gyönyörű ritmusára – hát akkor miért pont őt, a mindig szerény, és önmagában kicsit tétován bizakodó, ifjú kezdőt kérték volna fel ekkora horderejű feladatra? Ám kétségtelen, hogy némelyik színdarabban megkerülhetetlenül zenei betétek is meg voltak találhatók, és ebben az esetben önkéntelenül is egy tehetséges, és mindenre kész ifjú színészjelöltnek minden esetben célszerű, és szükséges feltalálnia önmagát. Ezért amikor csak tehette bement a fürdőszobába – mely most már, miután szakított párjával -, gyakorlatilag az ő egyedüli fennhatóságába tartozott, és addig kornyikált, és nyekergette a hangját, amíg érthető, emberi szólamokat nem sikeredett kipréselnie magából, addig, amíg lassacskán sikeresen be is rekedt.

Ellentétben kissé könnyelmű öccsével, akit főként a kezdeti időkben, akár egy kisbabát úgy elkényeztettek, mint egy kis hajas babát, és több mint valószínű, hogy Nórában ezért is érlelődött meg ideje korán az áldott gondolat: minél hamarabb teherbe szeretett volna esni, és babázni akart mindenáron.

Fáradhatatlanul leste, bírálta, kritizálta, és kikezdte saját maga megfellebbezhetetlennek tűnő ítéleteit, és alakításait később is, mert a maximalistákra jellemző személyek sajnos nem tanulhatták még meg, hogy a hibázás, és a hibák szakszerű, és sok esetben célszerű elkövetései mind-mind szükségesek hozzá, hogy az ember tapasztalati úton váljék képessé a tanulási készségre.

Amikor még azt hitte, hogy csak érte, és egyedül az ő személyének égisze alatt történnek a dolgok, mintha önmaga is könnyedébben vette volna a riasztó, mindennapi életet, hiszen csöppet sem kellett anyagi gondok miatt akár egyetlen egyszer is szót emelnie, vagy panaszkodnia; sok keresztanya közül az egyik például teheneket, és borjakat is tartott, és így valóságos kuriózum, és hagyomány lett a Zakarka családban, hogy mindig friss tejtermékek várják reggelente a családot.

Később, ahogyan a családi boldogság, és férjhez menés helyébe szinte fokozatosan a megkívánt ambíciók, és karrierszerzési vágy elérhetősége lépett ezek az idillikus álmok, megmaradtak az elképzelések, és a majdan teljesíthető kívánságok listáján. Nemsokára már maga is ott tartott, hogy a munkamániája tökéletesen fölborította, és majdhogynem teljesen lerombolta szándékosan emberi hajszát jelképező életét: rengeteg csip-csup munkát, és felkéréseket elvállalt – egyrészt, hogy tompítsa a lelkiismeretét ért fájdalmat, másrészt viszont, hogy kiverjen a fejéből végre azokat a kislányos elképzeléseket, hogy egyik nap a szőke herceg a fehér lovon majd meglátogatja.

Nagy mestere volt a mézes-mázos, ujja köré csavargatós mondatoknak, és széptevéseknek, és bármelyik pillanatban gyönyörűséges, és szinte mágnesként magához vonzó sötétbarna szemeivel el tudta érni, hogy az adott illető, aki történetesen szemben ült vele tartós részvétet, avagy tartós boldogságot érezzen; mintha egy füst alatt befolyásolta volna az emberi érzelmeket is lélekbe látó, bűvös szemei hatalmával.

Valahányszor elképzelte magának, hogy fölbukkan az ismerős jelenből majd valaki talán, akivel nagyon régen találkozott utoljára, és aki mégis, olyan hamar közös hullámhosszon képes együtt rezegni az ő egyéni érzelmeivel sok esetben a hányinger tartós mellékhatása kerülgette. De alig távozott el a hányinger, ő mégis tartós hölgyek számára borzongó, és pezsdítően vágyott rá, hogy egy férfi szerelmeskedésével megérintse, és a halhatatlan Mindenség tapinthatón betölthesse.

Ezekben a percekben sokszor gondolt arra, ha túlságosan kedvelné a borokat, fönnállna a veszélye annak, hogy alkoholistává züllik, hiszen nem tud parancsolni a benne tomboló, sok esetben tartósan kitörni készülő, heves, magával ragadó indulatainak. Olyanformán vágyakozott a tartós családi boldogságra, mint elítélt a szabadlábra helyezésre, egy bűzös cellából.

– Igen, színésznő szeretnék lenni! Elvégre már kaptam több felkérést is, és mivel szerkesztő helyettes lennék, volna néminemű rutinom is! – fogadkozott saját magának hangosan.

Aztán abba a büszke tudatba kapaszkodott bele, hogy neki égi fogantatású sugallattal meghirdették, hogy ezt kell csinálnia, mert mindig igyekezett a szívére hallgatni, melyről mindig is tudta, hogy legalább sosem csapja be, és esze ágában sincs megvezetni. Ez megnyugtatta, és ki is kapcsolta.

Viszont elmondhatatlanul nehéz volt a tartós fegyelmezettség állapotában megmaradnia, hiszen nyugtalanul tevékeny, és mindig újabb kalandokra, mindig újabb inspirációkra, és ingerekre éhes lénye szinte flörtölt a kihívásokkal; utcákon, a piacon, és a köztereken is egy idő után vágyakozott rá, hogy megismerjék, és ez a fajta közvetlen állandósított fölismerés jót tett a belső, gátlásosabb lényének, mert legbelül mindenki vágyott az elismerésre, és senki sem szeretett volna csalódni!                                 

    

                             

Megtekintések: 10

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

Nincs ma születésnapja senkinek

LINKPARTNEREINK

Függöny webáruház

Textilek
Lakástextil méteráru

Linképítő, linképítés Patchwork, foltvarrás
Tuti Linkek Dimenziók
Rókalyuk
  Méteráru Webáruház
Olcsó függöny anyagok

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2017   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek