4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

                                                     31.

 

 

- Egyszerűen elképesztően tehetséges és bravúros voltál ma este drágám! – gratulált neki az öltözőben az egyik sminkes. – Tényleg, le a kalappal!

- Azért itt-ott még bőven lett volna mit alakítgatni, és finomítani! Én úgy gondolom!

- De kicsi barátnőm! Belőled mindig ez az elégedetlenség szónokol? Egyáltalán, ez is amiatt van, hogy a színészek soha nem láthatják magukat kívülről, mert az a közönség dolga, és ezért van, hogy örökösen rágjátok mások fülét, és elégedetlenek vagytok!

- Jó, jó! Lehet, hogy egy kicsit szigorú vagyok magamhoz! De mindig emlékeztetnem kell magamat arra, hogy a tőlem telhető legjobb formámat hozzam, ha deszkákra állok!

- Kár hogy az az idétlen paróka leesett a fejedről! – kuncogott magában a másik.

- Ez nem jelent akkora tragédiát! Próbálnál csak meg egy mázsás tömbbel egészen kilenc percig ide-oda egyensúlyozni! Szerintem még neked sem sikerülne!

- Viszont, aki csak téged ma láthatott este szerintem frenetikusan csuda jól szórakozott! Nincs ebben semmi szégyellnivaló!

Ekkor kopogtatás hallatszott az ajtón; előbb szerénykedve csak egy, aztán még egy, végül szilárdított csönd maradt, amiből Nóra már biztosan tudta barátja közeledik!  

- Kérlek, Julcsikám! Megnéznéd, hogy ki lehet az? – biztosan tudta, hogy barátja az, csak nem mondta ki nyíltan.

- Máris! – a sminkes hölgy aprókat tipegve máris kinyitotta az ajtót, és hirtelen szembe találta magát egy feltűnően gyönyörű virágcsokorral, és hozzá egy ártatlan, és nagyon kedves plüssmackóval, melynek a legmodernebb Playstationt használó gyerek is egészen biztosan nagyon örült volna.

- Kezit csókolom! Én… a drága Művésznőt keresném… - szabadkozott, ahogy tőle megszoktuk.

- Hát kedves barátom… akkor bújjon csak be nyugodtan! Nórám! Vendéged jött! – azzal helyet szorított maga mellett, hogy az alig falatnyi kis öltözőhelységbe – a körülményekhez szabottan -, lehetőleg kényelmesebben elférhessenek.

- Drága Nóra! Engedd meg, hogy szerény csokrommal gratulálhassak neked! – szabadkozott szerénységgel átadta barátnőjének a csokrot, mint gratulációjának fényes bizonyítékát.

Nóra valósággal kellemesen megdöbbent, hogy lám, csak lám, azért a mai világból sem vesztek még ki a gáláns úriember-lovagok.

- Drágám! Igazán köszönöm! – puszilta meg két oldalról -, és mindig nagyon jólesik, ha gondolsz rám! – valósággal belecsimpaszkodott, és el nem akarta ereszteni. Kicsit eleresztette arcát, és végigmérte szúrós szemekkel:

- Mondd csak szívem? Voltál már dokinál?!

- Sajnos arra még… nem jutott időm de… megígérem, hogy benézek!

- Kérlek, ezt ne csináld! Jó?! Egész előadás ideje alatt így remegett a kezem, és a szívem – mutatott mellkasára -, hogy csak nehogy bajod essen! Nagyon aggódom érted, mert annyira szeretlek!

- Drága! Kérlek, ne aggódjál! Megígérem, hogy rendeződnek a dolgok, csak egész nap megpróbáltam befejezni ezt-azt, és hirtelen elszaladt az idő!

- Kis mackóm! Nagyon szépen megkérlek rá, hogy ne keress kifogásokat, mert azzal én is szolgálhatnék bőven! Nekem nyugodtan elmondhatod, hogy mi a bajod? – aggódó, gyönyörűen hatalmas barna szemeivel egyenesen a lelkébe látott.

- Hát… ha már érdeklődsz! Halálosan félek a vérvételtől, mert nekem van egy tűfóbia nevezetű betegségem, ami az orvosi eszközöktől való radikális félelemérzeten alapul! A latin megnevezését már nem is kísérelem meg kimondani!

- Jaj! Te kis butuska! Hát csak ez izgat?!

- Ahogy mondod! Szinte minden egyes iskolai orvosi vizsgálaton sírógörcsökben hagytak fetrengeni, és mindenki csak rajtam röhögött!

- Szegénykém! – átölelte vigasztalón, és forrón megcsókolta. – De azért most már jobb nem, hogy itt vagy mellettem?

- Igen, drágám! Egész életemben ez a legjobb érzés, amit valaha is átélhettem! És ezt egyedül csak neked köszönhetem! Köszönöm, hogy vagy nekem!

- Szívecske! Bocsáss meg egy pillanatra, de még a sminkemet, és a ruháimat is rendesen el kell pakolnom, és alig tíz-tizenöt perc múlva indulás készen lehetek! Ugye megvársz!

- Hát persze! Akkor én… már megyek is… - az ajtóból még egyszer biztonság kedvéért visszaszólt – és még egyszer mindenkinek szívből gratulálok!

A fiatal sminkes barátnő már nem bírta magában tartani a kíváncsiskodó kérdést: - Mondd csak édesem? Ki volt ez a pufók, mégis jóképű fiúcska?

- Ő az én pasim, és a legjobb barátom! – jelentette ki határozottan, és valami olyan karakán, és gerinces erősséget, és büszkeséget érzett, ami egy ember életében csupán nagyon kevésszer – legfeljebb ritka alkalmakkor fordul elő!

- Örülök neki, ha boldogok vagytok! – azzal elcsomagolta a sminkfelszerelését; a szempillaspirálokat, és a szemkihúzó ceruzákat, és már távozott is. – Minden jót nektek kicsim!

- Neked is, és nagyon köszi, a munkát!

 

Nem sokkal később átöltözött az utcai ruhájába, sikeresen megszabadult a fehér alapú színpadi sminkjétől, mindent igyekezett maga után pedáns rendben hagyni, kellékeit kissé hevenyészetten sikeresen beakasztotta szekrényében árválkodó fogasára. Lekapcsolta a tükröt teljesen körbevevő villanykörtéket, aztán a világítást, végül behúzta maga mögött az ajtót és már készen is állt, hogy Kornélhoz csatlakozzon.

A stábtagokat szinte egytől-egyig, mintha csak szervesen családtagjai lennének nagyon megkedvelte, és jó volt velük dolgozni, még akkor is, ha nem koppintottak unos-untalan az orrára, hogy ő még csak egy utolsó éves egyetemi hallgató a karriert jelentő vizsgadarab előtt, de felemelő érzés volt az a tudat, hogy minden előadás alkalmával egyenrangú partnerként kezelték, és ismerték el! Majd kilépett a kísértő éjszakába… 

Kicsit erősebben rákezdte a permetezést az eső, és most a szerencse lányának érezhette magát, hogy nem ült autóba – mert ilyen időjárási körülmények között egyáltalán nem szeretett vezetni! Mégis, amikor a nagy virágsziromszerű cseppek lusta gyöngyei megérintették pisze orrát hirtelen kitört belőle az eddig rejtegetett gyerek, és ujjongani kezdett.

Kinyitotta a színház ajtaját, és megállt egy darabig az utcai lámpa fényében, hogy átadhassa magát a rabul ejtő varázslatos pillanatnak…

Mindig is a lehető legromantikusabbnak találta, ha holdfénynél leendő párjával kart-karba öltve sétálnak majd, és összebújnak, mint a szerelmesek; az adott pillanat kitágítható képzelete jólesőn azonnal foglyul ejtette szabad szellemű fantáziáját.

- Bocsi kis mackóm, hogy ennyit kellett dideregve várnod rám! De annyira boldog vagyok, hogy eljöttél, és láthattál a színpadon! Na? Szerinted milyen voltam? De őszintén? Nem kell a könyörgő rizsa-szöveg!

- Szerintem bámulatosan kiváló voltál! – alig bírt beszélni, mert rájött, hogy a vastag gyapjúsálja ellenére, amit vastagon nyaka köré tekerve hordott hirtelen nagyon megfájdult a torka.

– Nagyon tetszettél, ahogy bátor karakánsággal kiálltál, és az ide-oda rakoncátlankodó parókád ellenére szerintem briliánsan oldottad meg a feladatodat!

- Hogy te milyen cuki vagy! – megpuszilta megint, majd egy kis séta következett a frissítő, kissé borzongató esőfüggönyökben

– Szerintem gondolkoznunk kellene a családalapításon! Mit szólsz? Egy kis csöppség, akit megtaníthatunk minden földi jóra, és aki – remélhetőleg ugyanolyan jó emberré válik, mint most mi ketten! – arca valósággal ragyogott most a szelíd, lidérces fényben.

A váci utca néptelenebb, és lakatlanabb ezekben a nagyon késői órákban talán nem is lehetett volna – még akkor sem, ha nagy általánosságban a külföldieknek tartották fenn a méregdrága boltok kínálatát, és a villanyfényes, esztétikusan kidekorált kirakatokat!

Alig lézengtek az utcán; mintha a színházból távozó tömeg olyan hirtelen és váratlanul tűnt volna el, ahogy az előadás kezdetén megjelent.

Nóra egyre görcsösebben, védelmet, és menedéket keresett Kornél kabátjában, és most olyan megkönnyebbülést érzett ennek a nagy és erős férfinek az oldalán, aki mindig vigyázott rá, és aki most is a biztos védelmet jelenti számára.

Átsétáltak a Ferenciek terére és felszálltak az Erzsébet-híd irányába tartó buszra, amin alig volt szinte utas. A hátsó helyeket foglalták el szándékosan, hogy lehetőleg senki ne háborgassa feleslegesen meghitt nyugalmukat.

Bár Nóra intelligenciájának most kiváltképpen hízelgett volna a tudat, ha egy-két kisebb gyerkőc vihogósan odarohant volna hozzá, hogy autogramot kérhessen magának, de ettől eltekintve kényelmesen Kornél ölébe ült, és egyáltalán nem zavartatta magát, ha esetleg a többi utas ezért suttogó, vagy halk hangon megszólja. Magáénak akarta ezt az embert, akit most ölelt, és szeretgetett. Kornél is őt nézte, és mintha már nem is a művészt láthatta volna, de egy másik szimpatikus embert, aki megtisztelhette barátságával, és immáron halhatatlan szerelmével.

Kornél fejében is megfordult legalább már vagy milliószor az apaság és a szülői felelősség megkerülhetetlen, és rokonszenves gondolata, de valahogy mintha mindig rendre kicsúszott volna keze közül az irányítás és a sansz, hogy az elképzelt idillikus álmokat valóságra válthassa.

Bámulni kezdte a fátyolos vízesésekben a városra szakadó esőt, és közben folyamatosan azon gondolkozott, hogy egy ilyen valóságos, megtestesült angyallal hogyan lehetne elhitetni az élet megoldandó problémáit, melyek – emberektől függően -, majdcsak rendeződni fognak egyszer?

Ez most látszólag minden feleslegesnek mondott idejét lefoglalta, és észre se vette, hogy mellette Nóra kifogyott a mondókájából liliomos fejével vállaira támaszkodott, és azon nyomban mély, megváltó álomba merült; mintha csak egy másik, békésebb bolygón járna, ahol nem kell tartani a fogalmi dugóktól, és ahol nincsenek egymást tetemesen káromló szitok-szavak.

Ami pedig átmeneti jelegű állástalanságát illeti egyre beletörődöttebben, majdhogynem keserű lemondással élte meg, hogy jóformán az összes állásajánlatra beadott jelentkezése, és motivációs levele fabatkát sem ér, ha e mostani világban nincs az embernek olyan bizalmi, vagy protekciós kapcsolata, aki néhány jó szót szólna mellette, vagy megváltó garanciát vállalhatna érte!

Ez mélyen felháborította és el is keserítette!

,,Ezek szerint kidobtam az ablakon keserű hat és fél évet, és a diplomám annyit sem ér, mint a W.C.-papír!” – sokszor volt lealacsonyító véleménye önmagával szemben, és nemcsak azért, mert eredendően pesszimista hozzáállást képviselt.

Számtalan állásinterjúban úgy ült az adott öttagú HR-munkatársak, és kakaskodni vágyó főnökök fogságában, mint egy elítélt, aki jelen esetben túlképzett, és az eredeti állást már másnak rég lefoglalták; csupán csak azért hirdették meg, mert az adott szabályzat ezt előírta!

Sokszor maga elé képzelte, hogy egy piszkos, kis lyukszerű irodai helységben csücsül, és a kötelezően előírt túlórák teljesítésével rendszerint mindig alól marad az éves átlaghoz képest, és akitől rendszerint – mert nem családos -, elvárják fellebbezés nélkül, hogy egész Szilveszter estén ,,kulizzon” vagy akár a két ünnep között is, ha úgy kívánja az adott vállalat arculata!

A busz ennek ellenére pillanatok alatt ott volt a végállomáson, és onnan már csak egy köpés volt a hazafelé vezető út; félt Nórát felébreszteni, aki most, mint egy édesdeden csicsikáló csecsemő megnyugtató biztonságérzettel vackolta be magát mellkasa közé.

,,VÉGÁLLOMÁS” – recsegte a beszédszintetizátoros hang a hangszórók fogságából.

Pedig mennyire ember közelibb volt ez a hang, amikor a vezető szólt bele a mikrofonba; sokkal emberközpontúbb, és ezáltal megközelíthetőbb!

- Kicsim… kicsim… - suttogott halkan érzékeny füleibe. – Bocsáss meg… de le kéne szállnunk!

- Ááááá… - ásított egy hatalmasat, hogy minden gyöngyházként ragyogó foga érzékin villogott. – Mennyi az idő drágám?

- Pillanat… – karórájára nézett gyorsan, ami kopottas pulóvere alatt már berendezkedett, mert meglapult. – Pontosan hajnali fél egy múlt! – közölte és beszédén is érezte, hogy legszívesebben összeesne ott helyben a fáradtságtól, de Nóra miatt erősnek illik mutatkoznia.

Segített neki leszállni; gálánsan nyújtotta kezét a lelépő lépcsőknél, és egymásba karolva sétáltak otthonukig.

Nóra nem viselt kesztyűt, mint Kornél ezért a fiatalember amilyen gyorsan csak tudta vastag sáljával igyekezett melengeti a kihűlni készülő, kis kacsókat, melyek a tavaszias mégis hidegebb időben teljesen átfagytak, és helyenként reszkettek is!

Kornél agyában a pánik tapintható jelei mutatkoztak; hogyan gondoskodna egy pici kisbabáról, amikor jó, ha a rezsit be tudják majd fizetni, és nem szorulnak visszafizető kölcsönök segélyére? Nem arról volt szó, mintha smucig lenne, csupán igyekezett tőle telhetően felmérni az adott valóság lehetőségeit, és szempontjait. Mégis viszonylagos nyugalom és meg megkönnyebbülés töltötte el, hogy Nóra kitart mellette, és szorosan belé csimpaszkodik, mint aki védelemre szorul!

Azt még nem igazán tudta, hogy miből is fog majd megélni, és gondosodni Nóráról, de annyit biztosan sejtett, hogy ezentúl, megpróbálja emberhez méltón elviselni, eltűrni a világ rázúdított, sokszor méltánytalan sakklépéseit, és bátor lesz, és karakán, ha csak az kell hozzá, hogy sebezhető személyiségét mindenáron fenntarthassa.

Viszont ennek ellenére nem szerette volna megkockáztatni még azt sem, hogy lemondjon azon elképzeléseiről, hogy majd írni fog, és esetleg valami egyedi, és embert-fordító dolognak ő is szerves részese lehet.

Valóságos életére fog ezentúl koncentrálni, de azért nem árt, ha az ember bizonyos játékos aspektusokat megőriz magából, hiszen az abszolút felnőttektől az esetek többségében még így is félt.

Jó volna talán valami üzleti jelegű, kisebb vállalkozás – mely most menőnek számít az üzletemberek körében -, vagy esetleg nyithatna majd egy kisebbfajta könyvesboltot a lakótelepen; hiszen a régit területnyereség miatt már vagy öt éve bezárták.

Sokszor eszébe jutott milyen bölcs tanáccsal igyekezett nagyanya útjára bocsátani, amikor letette az érettségit:

,,Édes fiam! Te már nagyfiú vagy! Tanuld meg becsülni önmagad, és tudd te mindent megtettél az életben! Nincs miért szégyenkezned!” – két oldalról megcsókolta, és volt valami öntudatos, harcos karakán melegség szavai mögött, amitől mindig, és most is szinte azonnal erőre kapott!

Arra is gondolt, hogy lehet, hogy visszaül majd az iskolapadba, és megtanulja az online újságírói szakmát, és blogokat, kisebbfajta kulturális jellegű tárcacikkeket ír majd hivatásszinten, de azért mégis úgy, hogy megőrizhesse a kezdeti lelkesedését, és felfedező szikrát – mely véleménye szerint -, egyetlen állásból sem hiányozhatna.

Belegondolt, hogy mi történne most, hogy legalább az igaz szerelem érzése megadathatott neki, és hirtelen elvesztené életének másik felét; vajon hogyan tudná átvészelni az embert érő, mindennapos sorscsapásokat? Szörnyű lehetőség volt még csak a lehetőségébe belegondolni is!

Ahogy átölelte, belekapaszkodott az oldalán a másik törékeny test, és együtt mentek az időközben csendesülő, már csupán cseperésző esőben érezte, hogy a páni félelem, és a tudatos pánik egyetemessége nem keríti körbe, de mintha sokkal több lelkierőt adna neki öntudatlanul is, csak még nem sikerült megfejtenie, hogy gyengécske önbizalmát hogyan billenhetné helyre, s amíg haza nem értek a társasházuk meghitt kis lakásviszonyai közé ez a jóleső érzés tartotta reményében szilárdan.

   

                

     

 

 

 

 

 

 

 

 

Megtekintések: 3

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

Holnapi születésnapok

LINKPARTNEREINK

Függöny webáruház

Textilek
Lakástextil méteráru

Linképítő, linképítés Patchwork, foltvarrás
Tuti Linkek Dimenziók
Rókalyuk
  Méteráru Webáruház
Olcsó függöny anyagok

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2017   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek