4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

                                                    33.

 

 

Másnap Kornél a szó valódi értelmében is az borzongó horrorfilmek sziruposan csöpögős vérnektárjaira gondolt, amikor vagy a zombik, vagy a vámpírokhoz hasonlítható túlvilágias élőhalottak előszeretettel talán még egymás vérét is kiszívták, vagy lecsapolták volna, csakhogy az örökkévalóság számára egy kevéske ideig – míg nem éri bőrüket napfény, vagy halottas szívüket ezüstkaró -, élhessenek egy darabig.

Valósággal egész pufók, úszógumis testében reszketett, és önmagát is vádolta jelentős bűntudattal már elégszer, hogy miért kellett neki egyáltalán egy orvosi, formalinszagú rendelőben eltöltenie délelőttje jelentős részét, amikor most például otthon üldögélhetne és regényén, vagy szépirodalom jellegű irományain dolgozhatna, hátha megtetszene már végre valamelyik vállalkozóbb kedvű kiadónak adott kézirathalmaza!

,,Miért kellett nekem idejönni?! Amikor gyűlölöm a kórházakat!” – mindig volt valami megdöbbentően reális, ugyanakkor filozófikusan bölcseleti fejtegetés mondatai mögött – annál is, inkább mert a magyar közegészségügyre nagy általánosságban mindig is jellemző volt a középkoriasan rossz, és fejletlen ellátottság a többi versenyképesebb nyugati államhoz képest!

Az itt élő emberek többsége mintha előre megfontoltan sejtette volna, vagy belső hetedik érzékével előre látta volna, ha bekerül egy lepusztult, és szó szerint elavult kórházi intézménybe akkor ott nem biztos, hogy életben marad: na, jó! Hatvanöt-hetven százalék a száz százalékból! De a kötszert, és az orvosi segédeszközöket is, mint valami groteszk szatírában a betegeknek kell állniuk!  

Reszkető térdekkel, émelygő, erősen hányingerérzettel felkavarodott gyomrában közelítette meg a rendelő bejáratát, és amikor hevenyészett, orra alatt mormoló hangokon igyekezett bediktálni az adott fehérruhás ápolónak az adatait, az ápoló többször is visszakérdezett a még mindig fejfájással és hasgörccsel küszködő hősüknek:

- Mondja csak, fiatalember? Jól érzi magát?!

- Igen! Minden rendben lesz! – maga sem hitte, mert volt egy különös betegsége, ami rendszerint mindig akkor tört rá, amikor orvosi műszereket, vagy sterilizált eszközöket látott maga körül. Ennek a különös tünetnek a velejárója, hogy az adott személy radikális félelemérzet hatja át, ha főként injekciós tűt, vagy bármiféle segédeszközt át, amivel egyes főorvosok, mintha csak kedvüket kitöltő hóhérok lennének, akik kedvükre megfélemlíthetik, és terrorizálhatják már eddig is csekélyke önbizalommal rendelkező betegeiket, és amitől az adott személy azonnal heves hangulat ingadozásokat, érzelmi kitöréseket él át, aminek rendszerint enyhe, vagy változó sírógörcs a vége, és csak akkor tudnak megnyugodni, ha már testüket teljesen kikerülte a tartós fájdalomérzet!

- Arra kérném kedves Uram, hogy dobja be a kis ládába a rendelőajtó ajtaján a személyi igazolványát, és várjon türelemmel, amíg nem mondják a nevét! Szólítani fogják! – adta ki az utasítást a nővér külsejű középkorú nő, és mint akinek nyugtalansága van, és most megerősítésre várakozik még hozzátette:

- Nem kell félnie! Nem lesz semmi baj! – azzal visszacsukta a kis, biztonsági jellegű, egészen aprócska elreteszelt ablakocskát, ami a biztonság fenntarthatóságával szeretett volna figyelmeztetni, hogy itt igenis őrködik a rend, de valójában olyan vékony volt az üveg, hogy egy rakoncátlankodó kisgyerek is véletlenségből kitörhette.

Nem telt bele alig húsz perc, és abban a pillanatban, hogy Kornélt szólították lelki szemei előtt másodpercek tört része alatt lepergett eddigi szánalmasra, és elsikkadtan sikerült élete; rájött arra, hogy az egyetlen jó dolog talán, amit harminckét évesen sikeresen megvalósított, hogy lett egy igazi barátja, aki történetesen igazi, vérbeli nő, és aki – a látottak, és hallottak megerősítése alapján -, fülig bele van esve.

- Kábik Kornél? – kérdezte a hófehér ajtón kiszóló, szintén hófehér hivatalosság női hangon.

- Igen! Jelen! – megszeppenten állt fel, akárcsak az iskolai tornaórák alkalmával, mikor a kötélmászást kellett volna gyakorolni, és túlsúlya miatt neki ez sem ment szinte soha! Az ötven fekvőtámaszról már nem is beszélve.  

- Jöjjön, kérem! A doktor úr már várja! – kedves, mosolygós, és feltűnően csalogató volt ennek a hivatalos nővérkosztümbe bújt nagyon csinos hölgynek a kérése. Gondolta is magában: nem árthat vigyázni!

Mint akinek fáj a gerincoszlopa, vagy legalább is lopakodik; kis, szürke színű, kopottas aktatáskáját görcsösen a hóna alatt szorongatva, mint egy kövér, szürke egér totyogott be az ajtón. Mint akit kivégzésre citáltak. Mindene csuromvizes volt már, és belülről átjárta a jeges félelem…  

- Jó napot kívánok… - felelte, mint aki illemhez szokott, hiszen más az ijedségen, és az agyában doboló adrenalin-löketen túl már ritkán jutott eszébe.

- Jó napot! Mi a panasza kérem? – fordult feléje a nagy legalább hét dioptriát viselő SZTK-szemüveges orvos.  

- Hát… ízé… csak azért jöttem, mert néhány napja megszédültem, és heves, tompa mellkasi fájdalom jelentkezett a mellkasom tájékán és…

- Feküdjön le az asztalra! – mutatott az orvos a szoba egyik sarkában, közvetlenül a gyógyszeres szekrény mellett elhelyezett fémvázas alkotmányra, ami csoda, ha megbírt egy mázsát.

Kornél tette, amit kértek tőle; levette a csizmáját, mert még mindig tavaszi levegő kavargott a természetben, és azért csípős szelek jártak. Majd felfeküdt.

- Kérem, vegye le a pulóverét, és a pólóját is! – rendelkezett már megint ez a felkavaró, hivatalos hang.

Időközben rájött, hogy a görcsölő stressz, és önmagát jelentősen emésztő idegeskedések következményeként úgy megizzadt, hogy pólója és kisebb részben pulóvere is jelentősen átnedvesedett.

Az orvos figyelmesen nézte vastagdioptriás SZTK-keretes szemüvege mögül; mintha most egy csillagász, vagy varázsló lenne, aki a csillagokban meglátja majd, mint valami jós a jövendőt.

Kornél félelmetesnek találta.

- Hát, kedves kollega úr! A diagnózisa páratlanul tartalmasra sikeredett, és nem kétlem, hogy bizonyára érti a szakmáját, de most meg fogom vizsgálni, hogy csakugyan infarktus gyanús-e, vagy esetleg valami más állhat a háttérben!

Kornél az elesettek és az önként szenvedők fohászkodó, és lecsupaszított segélykérő tekintetét vetette be, hogy kérdezhessen valamit:

- Kérem szépen… doktor úr! Ugye nem lesz vérvétel?!

- Miért? Talán szeretne adakozni pár litert? – pillantott rá, amíg mellkasát kocogtatta a kis fényből készült mini kalapáccsal.

- Nem… egyáltalán nem, mert nagyon félek a tűktől, és már eddig is… rettegtem!

- Nyugodjék meg tisztelt uram! Itt nem eshet bántódása! Garantálom! Nem szükséges mindennek akkora feneket keríteni! Nem igaz?! Tudja mit? Hogy teljesen megnyugodjék, meséljen egy történetet akármiről, jó? Szabad a gazda! Hátha az segít! – azzal tovább vizsgálta, majd fejével némán biccentett a nővérnek, hogy keverjen el vízben valami ismeretlen eredetű folyadékot.

Közben levette eddig nyakában hordozott sztetoszkópját és visszatartott türelemmel vizsgálgatni kezdte a másik felhevült, csatakos mellkasát; hallgatta veszettül száguldozó szívritmusát. 

Kornél remegő, reszketeg hangon gyakorlatilag majdnem végigmesélte egész gyerekkorát: kezdve az óvódás kisebb kalandoktól az általános iskolák fizikai megszégyenítéséig, aztán a gimis jól sikerült szalagavatóig, egészen a mostani Nórával eltöltött meghitt, és kiegyensúlyozottnak mondható pillanatokig és észre sem vette, amikor az orvos picit megszúrta a karját, és alig pár csepp vért vett tőle.

- Na, látja kedves uram! Igaz, hogy nem volt akkora tragédia?! – kérdezte, hogy visszaigazolást kaphasson.

- Nem… nem annyira! – eddigre már Kornél jelentősen kiidegeskedte magát, mert a tartósan feszített idegeskedésnek az egyetlen mellékhatása, hogy utána közvetlenül beáll a tartós álmosság érzete, és Kornél most valóban nem vágyott semmi másra, mint egy békés, barátságos fekhelyre, ahol végre kipihenheti a megrázkódtató nap fáradalmait.

- Akkor kedves uram! Három-négy hét múlva meglesz az eredmény! Addig fel a fejjel, és csak semmi fölösleges izgalom! Értette?!

- Igen! Nagyon köszönöm doktor úr! – felvette még csatakos, ezért jéghideg pólóját, amiből a jóindulatú nővérke próbálta kifacsarni a verejtéket, majd ráhúzta a szürkés pulóverét, és megpróbált mosolyt erőltetni ezekben a pillanatokban legalább húsz évet öregedett arcára. Azt érezte, hogy a feszültség, mint valami belső méreg egyre csak rágta folyamatosan, és muszáj valami megnyugtató, ami – átmenetileg -, eltereli, és lefoglalja ingázó hangulatát.

Kilépett a rendelőből, és megindult hazafelé. Szándékosan csak az otthon vette fel a mobiltelefonját, mert nem szerette volna, ha bármelyik ismerős, vagy szomszéd megállítja, és félreérthető helyzetben találja később önmagát. Párat így is rezgett még mielőtt felvette:

- Halló…

- Szia, Szívem! Na? Mesélj már! Mi volt? Nagyon meggyötörtek?

Bár egész teste, és zaklatott idegrendszere is majdnem teljesen elkábult már a tartós fáradtság érzetéttől, annyit biztosan tudott, hogy a háttérben valamilyen próba folyhat, mert egy eszeveszetten tomboló, hangoskodó hang gyakorlati jellegű instrukciókat adott, hogy ki hova álljon.

- Lefeküdtem az ágyra; a doki megvizsgálta a mellkasomat, vet egy kis vért! Hogy én hogy rettegek a tűktől azt el nem tudnom neked mondani! Majd hazaengedett, és most itthon vagyok! Dióhéjban azt hiszem ennyi!

- Szegény kis drágám! Most úgy szeretnélek egy kicsit babusgatni, és melletted lenni, míg megnyugszol! – hangjában őszinte visszafojtott aggódás csengett.

- Ne izgasd magadat semmi miatt kincsem! Megleszek, míg hazajössz! Te csak készülgess szorgalmasan a próbákra! Biztos van egyéb dolgod is! – igyekezett elhessenteni magától a gondolatot, hogy Nóra még jobban idegeskedjen egyedül csak miatta.

Most semmi esetre sem vette volna a lelkére, ha miatta leálltak volna a már így is több hónapos próbafolyamattal. Elvégre nemsokára bemutató!

- De kérlek drágám, ha esetleg rosszul éreznéd magad, ugye biztosan felhívsz, és rám csörögsz?

- Igen kicsim! Hát persze! Most azt hiszem, megnyugszom egy kicsit, és talán kipihenem itthon magamat! – halálosan kimerültté vált egyszerre a hangja, mint aki egész nap mázsás cementes zsákokat cipelt rohamléptekkel.  

- Pihengess csak bogaram! Pihengess! Amint tudok, majd hazaugrom hozzád, hogy lássam minden rendben van-e! Szia! – kinyomta a telefont, és Kornél is letette a kagylót. Valahogy ott vibrált még a tartalmas levegőben, hogy talán nem kellett volna ennyire könnyen elengednie barátnője fokozott aggodalmát; mintha túlságosan hamar szerette volna lerázni! Úgy érezte magát, és ez soha nem volt eddig jellemző rá! Most önmagán is kicsit meglepődött.

A próbáknak délután kettő órakor szokott vége lenni, és a legjobban Nóra kolleganői voltak meglepődve, hogy hová rohanhat lélekszakadva ilyen kora délutáni időpontban ez a lány?

- Csak nincs valami bajod kedves Nóra? – fordult oda hozzá, bizalmasabb hangnemet alkalmazva a Jászai Mari-díjas Nagyság.

- Köszönöm kedves érdeklődését drága Enikő néni! Az a helyzet, hogy szegény kedves barátom bent járt az orvosnál, mert néhány nappal ezelőtt tompa, mély fájdalomra panaszkodott a mellkasában! – érezte, hogy ezt ennyire nyíltan, és tisztán talán mégsem kellett volna azonnal kiteregetni, mert lehet, hogy előbb-utóbb már mindenki értesülni fog – legalább is színházberkekben a dologról!

- Ne izgulj semmit Nórácska! Minden rendbe fog jönni! A legfontosabb: Sohasem szabad feleslegesen idegeskedni, mert az többet árt, mint használ! – rekedtes szavai bölcs intelmeknek hangoztak a megüresedett színpad előterében, ahol az aktuális kellékesek éppen a színpadi tárgyakat pakolták egy halomba, hogy megszokott helyükkel holnap továbbra is üdvözölhessék a művészeket.

Nórára mindig is jellemző volt a higgadt, erősen egyetlen középpontra fókuszáló, kimért koncentráció; most sem szerette volna feladni magát ennyire könnyen, mégis remegő, és meglehet kicsit túlérzékeny szíve táján erős nyomást érzett talán a felfokozott, egész napos stressz hatás és az aktuális darab erős fizikai erőpróbái miatt; gyorsan berohant az öltözőjébe, szabályosan feltépte az öltözőszekrénye ajtaját kivette utcai holmijait, és kis táskáján kívül már mással nem is volt foglalkozni aznap csupán Kornél testi épségével.

Amikor Kornél lakására ért a délutáni csúcsforgalom kezdetén még szerencse, hogy megbocsátható feledékenysége folytán a lakáskulcsokat a táskájában felejtette így nem kellett össze-vissza keresgélnie; gyorsan kinyitotta az ajtót, és beszaladt ledobva magáról már minden felesleges cuccot, hiszen a lakásban meghitt kellemes meleg uralkodott.

A bejárati ajtó melletti kis szobában rendezte be magának Kornél harmóniát adó dolgozókuckóját, melynek priccsszerű ágyán mindig is nagyon jól lehetett mind relaxálni, mind gondolkodni, és ha esetleg lazítani, vagy szunyókálni támadt kedve azt is bátran megtehette.

Egyszemélyes ágy volt, de két embertől függően, ha az egyik ember kicsivel összehúzta magát akár kényelmesen elférhettek rajta ketten is.

Most itt egy megmerevedett, hibernált test hosszú órákig itt feküdt legjobb barátja, akivel még csak próbálgatták a testi kapcsolatok őszintébb, és talán intimebb viszonyait, és akivel mégis már úgy ismerhették egymást, mintha már ezer éve együtt élnének.

- Kismackóm! Hogy vagy? Nézzelek csak meg! – gyorsan lekuporodott az ágyra, melléje ült, és mintha csak gondoskodó nővér lenne vizsgálni kezdte.

Előbb a homlokát nézte meg tűzforrónak ítélte, viszont fogalma sem volt arról, hogy mitől lett hőemelkedése? Hiszen csak addig volt kint a hidegben, amíg az orvoshoz ment! Aztán szeme sarkában azonnal megpillantotta a még mindig enyhén nedves szürke pulóverét, és a tökéletesen átizzadt pólóját, amiben Kornél kénytelen volt hazajönni. De ahogy a fürdőszobát látta legalább meleg fürdőt vett, és azonnal jól betakarózott. Tehát csak nem lehet akkora a baj! De most arcán látható volt a változás; fogait egymáshoz kocogtatva szabályosan kirázta egyenes hullámokban a hideg! Mintha jeges vizet locsolgattak volna egyenletesen a hátára, míg az meg nem fagy!

Nórának most bátornak és határozottan higgadtnak kellett lennie, miután maga is belátta, hogy fölösleges pánikolással, és önsajnálkozó siránkozással nem megy semmire!

- Szívem gyorsan hozok neked egy kis hideg vizet a homlokodra, hogy lemenjen a lázad! Mindjárt visszajövök! – keresett egy vékony, tiszta rongyot, enyhén megnedvesítette a vízcsap alatt, majd Kornél tüzelő homlokára tette, hogy enyhet adjon.

- Így ni! Ettől majd kicsit jobba lesz! – megsimogatta láz-vörös arcát, még soha ennyire nem érzett senkit magához ennyire közel, és teljesen, és ennek titokban kicsit örült is.

- Jaj, drága! Neked dolgoznod kell, és én nem rabolhatom el tőled a drága időt! – kért már megint ki tudja hányadik alkalommal bocsánatot. – Nyugodtan menj csak vissza! Tényleg nincs komoly bajom!

- Kis mackóm! Már megint elfelejted, hogy önálló akaratú nő vagyok, és azt teszek, amit csak akarok! És most mindennél jobban szeretnék veled lenni! Tekintsd úgy, kérlek, hogy én vagyok a te őrző-védő kis angyalod, aki mindig vigyázz rád, és sohase hagy cserben! Egyébként is a párok életében talán ez az első próba, vagy jelképes akadály, amin szükségszerűen majdnem mindenki átesik! Nem igaz?! – halvány, biztató mosoly jelent meg a száján, pedig az ideges remegés már ott tombolt lelkiismeretében, hogy a nyugalmat mindenáron megőrizze.

- Jaj, drága! Kérlek, tudd, hogy ez számomra is sokat jelent! – alig jött ki hang a torkán. Most úgy érezte magát, akár egy partra vetett hal, amelyik csak tátogni bír hangtalanul, és némán és a legbiztosabbnak gondolt meggyőzés sem használ semmit, mert alig lehet hallani, amit kimond!

Mivel Nóra is egyre halkabban hallotta csak a hangokat, viszont már egészen jól megtanult szerepeiből, és főként a súgók miatt is szükségből szájról olvasni nagyon is értette, hogy milyen köszönetnyilvánítást akart volna Kornél a maga módján elrebegni. Most úgy tűnt, hogy lelkében mintha neki lenne nagyobb szüksége rá, mint a másiknak, aki itt fekszik betegen, de ezt hamar kiküszöbölte:

- Mit szólnál hozzá, ha készítenék neked egy nagyadag, forró citromos teát, addig te megpróbálnál egy kicsit szundizni? – kérdezte nagyon figyelmesen, mert most minden ajakrebbenés újabb elengedhetetlen titkokat fedhetett fel!

- Értem… értem! – már csak suttogásra futotta tőle, mert időközben a torka is enyhén begyulladhatott; egyre kevésbé, egyre fájdalmasabban tudott csak nyelni.

- Mindjárt jövök édesem! Ha baj van csak ad valamilyen jelet! – eszébe jutott, hogy Kornélnak gyerekkorában visszamaradt egy beszélő háp-hápos kacsája, aminek meg kellett nyomnia a hasát és akkor gágogott. Most jó ötletnek tűnt, hogy eloszlassa a további feszültséget. Odakészítette a hápogni tudó kacsát az ágya mellé.  

Kiment a kis konyhába felrakta a vízforralót, és míg a víz el nem érte a kívánt forráspontot titokban azon imádkozott, hogy ne történhessen semmifajta végzetes kimenetelű tragédia egy egyszerűnek tűnő meghűlésből. Ő is volt beteg! De még mennyire! Mégis hamar felépült! Talán a gyümölcsöknek, és a kiadós étkeknek köszönhette ezt a gyors gyógyulást? Töprengett sokáig, és ilyenkor lett volna jó egy kis kamillás inhalálás, mellyel a legmakacsabb gyilkos baktériummezőket is pillanatok alatt el lehet pusztítani mind a tüdő, mind pedig a bedugult orr szöveteiben.

Levette a gyorsforralót, kivette a csipkebogyós filtert és belelógatta a tűzforró vízbe, amit előzőleg egy nagyobb méretű kancsóba öntött.

Beviharzott a szobába, kicserélte ismét hideg vízre a rongyot párja zihált fején, majd megfogta szorongatva az egyik kezét, és bizakodva, reményteli hangon csak annyit kért:

- Drágám! Maradj velem! – vékony könnycsepp kezdett csordogálni előbb a szemeiből, majd végigcsörgedezett halvány tört-fehérré vált, meggyötörtnek látszó arcán. Még ebben az emberi fájdalmakkal szabadalt percekben is volt benne valami halhatatlanul nemes, egészen emberi, nemes tartás, mely soha nem hagyta cserben: A reménykedés! Hogy bármi történjen is, talán mindig lesz és létezik megoldás a megtörtént gondokra és bajokra!

Pár perccel később a láz szerencsésen már csupán hőemelkedéssé szelídült, és Kornél a nyugtató, béketeli nyugalomban, hogy folyamatosan simogatta Nóra a homlokát, és egyetlen percre sem merte magára hagyni, mintha magára talált volna, felismervén a helyzetet, hogy összetartoznak! Immáron, mintha egyetlen szív lettek volna, mely a világ összes, emberi terhét elviselni kész, hiszen egyetlen ütemre rezeg és ver: örök hűséges érzésüket egymás tekintetéből szavak nélkül bátran kiolvashatták!

- Hogy érzed magad életem? – aggódva megszorította a kezét.

- Kicsit jobban! Már nem is fáj, csak a torkom rendetlenkedik!

- Mit szólnál hozzá, ha bekortyolgatnád a teát, amit csináltam? Szerintem pont úgy jó, ahogy szereted! Sok citrommal, kevés cukorral!

Kornél szerette a cukrot – édesszájú lévén -, viszont már koránt sem kedvelte, ha kisebb elejtett megjegyzéseket hallott a koleszterinre és a súlyingadozására vonatkozólag! Eldöntötte magában, hogy megpróbál fogyókúrázni!

- Igen, az remek lesz! Nagyon köszönöm drága! – hálásan nézett rá.

Nóra egészen átvedlett betegápolóvá és talán ezekben a percekben tudta igazán átérezni, hogy az egészségügyben dolgozók nem csak a testet kell, hogy megérthessék, és meggyógyítsák, de az emberi lélek tudatos karbantartása és gondozása legalább ugyanolyan fontos, mint bármi más!

Kedveskedőn felültette az ágyban, melybe otthoni ruhájában belefeküdt; vastagon pokróccal takarta be, mert ilyenkor a legfontosabb az emberi test számára, hogy tartósan, és állandó jelleggel meleg helyen lehessen, majd apránként kortyolgatva segített neki meginni a csipkebogyóteát, ami még tűzforró volt, és csupán csak alig hűlt ki.

 

Másnap, mintha valóságos értelemben kicserélték volna Kornélt! Már csak a torka kapart intenzív lángolással, de már legalább valamivel hallhatóbban tudott összefüggően beszélni is. Nóra egész félig álmatlan, félig önfeláldozó éjszakáját vele töltötte, és ha kellett még virrasztott is a betegágyánál; most kicsit táskás, nagy barna szemeivel még mindig aggodalomtól teljesen eltelve figyelte, hogy érzi magát a ,,beteg” ezen a csodás téliesnek ígérkező hajnalon. Pedig már rég elmúlt reggel nyolc.

- Drágám! Nagyon szeretnék megkérdezni tőled valamit, de tekintettel az állapotodra… nem is tudom hogyan is kezdjem el…

Kornél sejtette, hogy mit szeretne kérdezni tőle, de ha van valami, amit ettől az új tartós barátságtól, és párkapcsolattól mindenképpen megtanult hát akkor az az, hogy soha ne engedje és hagyja siettetni a dolgokat! Azok hadd menjenek csak nyugodt medrekben a maguk útján.

Kifújta az orrát, kortyolt még egy kis meleg teát, és igyekezett olyan megértő és figyelmes lenni, amennyire csak tudott a tegnapi betegeskedő nap után.                       

- Olyan boldog vagyok ebben a kapcsolatban, hogy szerintem ne várjunk vele tovább – hatásszünet tartott, hogy a másik is kellően fölfogja. - Mindenképpen vágjunk bele a gyerekvállalásba!

Ez a gyerekvállalás már előzőleg is szoba került, de talán csak ebben a percben ennyire határozottan, és intenzíven. Ez a pillanat tanította meg igazán a leckét, hogy nem tudnak egymás nélkül élni: legalább is ez volt Nóra megfontolt értelmezése.

Kornél úgy hitte, hogy Nóra gyermekvállalási szenvedélye összefüggésbe hozható legújabb darabjával, melyet a színházban próbált, és melynek gyakorlati szempontból is ő volt az egyik tehetséges rendező asszisztense. Különben miért sürgetné, miért hajtaná ennyire ezt a gyerekdolgot? Hiszen majdnem minden egyes nap mióta csak együtt éltek szóba került, de még nem határozták el magukat teljesen.

- Oh! Hát ennek én is nagyon örülök! Tényleg, nagyon jó gondolat igazán… - arca a mosoly és a meglepetés kettős grimaszába ment át, és barátnője még mindig nem tudhatta, hogy igazán örül, vagy a boldogság egy lehetséges szerényebb változatát birtokolja!

Első kisfiús félelme után kavargó érzelmek kerítették hatalmukba. Tökéletesen egyetértett a nők biológiai órájának a ketyegésével – hiszen, ha az adott nők rendszerint nagyon is akartak valamit -, akkor rendszerint mindig biológiai szervezetük előrehaladott állapotával válaszoltak, viszont képtelen volt megérteni, hogy miért is kell mindig siettetni a dolgokat?

Tisztában volt vele, ha most nem kényszeríti őszinte száját vallomásra, akkor meglehet, hogy minden, ami a pillanat ünnepélyességével felér hamar elveszhet!

 Megtámaszkodott fél kezével az egyik székben, mintha mankó lenne, szükséges segítség és sokáig révedezve farkasszemet nézett imádott kedvesével, és mikor Nóra még mindig angyali bájossággal, esdeklő őzikeszemekkel őt nézte csak utána válaszolt suttogón, mintha belső énje válaszolna helyette:

- Megtisztelnél vele, ha szülő lehetnék én is drágám!

A fiatal hölgyből egyszerre kitört a szűnni nem akaró boldogság mindensége! Nyakába ugrott és össze-vissza csókolgatni kezdte, ahol csak elérte cseresznyeízű ajkaival:

- Jaj, édesem! Nem is tudod, hogy mennyire boldoggá tettél! Meglásd, te leszel a legjobb apuka a világon, és közös gyerkőcünk úgy fog imádni, és rajongásig szeretni, akárcsak én! – lecsapott ajkaira úgy, hogy Kornél még enyhén küszködő orrdugulásával is alig kapott levegőt, a maradékot pedig fel kellett használnia, hogy nehogy valami kellemetlenséget okozzon Nórának.  

 Különösképpen az együtt töltött feledhetetlen romantikus napok jutottak eszébe egyetlen kiegészítéssel; most már majd hármasban örülhettek egymásnak és a létezés apró örömeinek.

 

Megtekintések: 4

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

Nincs ma születésnapja senkinek

LINKPARTNEREINK

Függöny webáruház

Textilek
Lakástextil méteráru

Linképítő, linképítés Patchwork, foltvarrás
Tuti Linkek Dimenziók
Rókalyuk
  Méteráru Webáruház
Olcsó függöny anyagok

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2017   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek