4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

                                                         

 34.

 

 

 Nóra folyamatos babavárási haditerve teljesen átrendezte Kornél eddigi jól bejáratott, rendhez szoktatott életvitelét, de egyáltalán nem bánta – sőt, valósággal ujjongott magában!

Folyamatosan rendelkezésre álló, és felkészült lélekkel üldögélt egész álló éjjel a meghitt szövetfoteljában, és az olvasólámpa vakító prizmáján át tanulmányozta – mintha csak élete legfontosabb hivatása lenne -, a varázslatos kilenc hónap minden mozzanatát; kezdve azzal, hogy a hímivarsejtek hogyan termékenyítik meg az aktuálisan ,,begerjesztett” petesejtet, amik a hónapok változásában formálódó, életképes embriót formálnak és alakítanak ki a maguk alkotta szövetmolekulák tömbjeiből.

Elgondolta, hogyan fog majd felszínre bukkanni a ,,kis örökös” a nyálkás placenta-gödör a maga kissé gusztustalan tapinthatóságával mégis valahogy megközelíthetőnek, és túlélhetőnek tűnt.     

Hogyne szégyenkezett volna: Ő, aki még egy disznótor alkalmával is inkább elbujdosott a szobájába, és magára zárta az ajtót, csakhogy ne hallhassa a sertés utolsó halálsikolyait, mielőtt hurka, vagy kolbász nem lesz a szerencsétlenből, most arra vette magát, hogy bár ki nem állhatta a vért, és az orvosokat minden egyes pillanatot intenzívebben fog megélni, és állandóan kedvese mellett lesz. További – ezúttal -, közös életük lüktetését is a jó előre időzített megszokás, és bizonyos el nem évülő szertartás szerint igyekezett eltervezni s egyáltalán nem szeretett volna minden álmát, és elképzelését feladni holmi fenyegető, és rémisztőnek ható műtéti eszközök, és fehér ruhás emberkék miatt, akik kósza képzeletében sok esetben egyenesen az űrlények rokonaival azonosított.

 Most hogy itt gubbasztott, mint valami pufók, kósza árnyék a hálószobában, ahol a sötétség sűrű és tartalmas egyvelege körbefonta, mint egy láthatatlan háló, és csupán a hátborzongatóan kékesen villogó holdvilág vetett arcára némi fényt önző szorongásából visszatalált a verőfényes optimizmus világába: ahogy figyelte, hogy Nóra aprócska, kis mellkasa föl-le finoman hullámzik, mint egy termékeny völgy, melyben új kis élet van készülőben, ahogy hallotta minden egyes gyöngéd szuszogását, és arcának minden jóleső mozdulását, mintha úgy tűnt volna neki, hogy kedvese aprókat mosolygott volna akárhányszor ránézett – és átfordult a másik oldalára.                

         

Maga is annyira kiegyensúlyozott, jóleső érzésekkel képzelte maga elé hogy boldogan tipegő gyerektappancsoktól, és virgonc, huncutkodó kis sikolyoktól hangoskodik a ház.

Kornél megtett minden elképzelhetőt, ami az álláskeresést illette; naphosszat telefonált az adott állást meghirdető vállalatok megadott telefonszámaira, illetve azon titkársági munkatársak népes táborához, akiknek gyakorlatilag pontosan tudniuk kellett, hogy az adott állás munkaköre mivel is foglalkozik?

Egyik nap fogta magát, nem törődve azzal, hogy egyes családján belül kisebbfajta gonoszkodók ellenszenvvel viseltetnek írásai, kéziratai, és versei iránt, és beállított abba a szerkesztőségi szobába a Nyugati térhez közel, ami talán az egyik legnagyobb, versenyképes könyvkiadó vállalkozás volt az ultramodern fővárosban.

- Drágám, várj – az előszobaajtóban még fölvette a félcipőjét, mert sohasem szeretett a folyóson öltözködni, csak ha nagyon szükséges volt. Most egyfajta békés megnyugvás, és felszabadult öröm lett rajta úrrá, amint meglátta barátnőjét, aki a reggeli álmosságot kerülendő azonnal feléje szaladt abban a selyemszínű köntösében, mely hallatlanul csinosan állt neki mindig is, és mely imitt-amott engedni sejtette észbontó idomait, és nyakánál átkarolta kedvesét:

 - Ne feledd, édesem! Te mindent megtettél, sőt! Még annál is többet, és ha valami nem tetszik neked, akkor hagyd a csudába, és gyere haza egy kicsit! Biztos vagyok benne, hogy szenzációs leszel! – azzal gyöngéden, és halhatatlanul megcsókolta.

Az ilyen fontos, és sorsfordító pillanatokról az emberek többségének egy-egy romantikus film, vagy dráma örökké emlékezetes és megható képsorai jutnak eszébe.

- Édesem! Én vagyok a világon a legszerencsésebb! Köszönöm, hogy hiszel bennem, és hogy mellettem állsz! – kedvesen lehajolt hozzá, és ajkait finoman becézgetve, hogy tovább tartson a pillanat megcsókolta.

– Megpróbálok sietni haza, de nem ígérek semmit, nehogy megbánjam! Hozzak valamit itthonra? Esetleg gyümölcsöt, vagy zöldséget? – visszafordult az ajtóból.

- Életem értelme! Önmagadat add, és meglásd nem lesz semmi baj! – még visszanézett az ajtóba, ahol Nóra ellenállhatatlan mennyország-mosolya minden lényeget kitöltött, majd hona alá csapta feszült idegességgel aktatáskáját, mintha kincseket, vagy titkos értékeket cipelne, hogy nyakába vegye a nyüzsgő várost.

A reggeli, túlzsúfolt csúcsforgalomhoz képest meglepően hamar ott volt a szerkesztőség kapujában, ahol már egy-két elveszett hajléktalan veszekedett az aznapi soványabb hasznuk miatt.

Minden emberrel szemben, akit nem ismerhetett meg igazán, és legalább három éve bizonyos merev távolságtartással reagált.

Benyitott a kapun. Halkan köszönt, majdhogynem suhanva, mint egy könnyen felejthető árnyék…

Majd szerénykedve megmutatkozott, és érdeklődött, hogy felmehetne-e a harmadik emeletre, ahol a tulajdonképpeni szerkesztőség elterült.

A molett pöfeteggombára hasonlító biztonsági szakember – ahogy manapság a recepció munkatársait nevezték -, halálfáradtságot, és letörtséget szimulálva igazította útba.

- Menjen föl! Nézze mindig a táblákat! – úgy mondta ezt a mondatot, mint aki tökéletes tudatában van a fáradtság, és az agyi leterheltség kataklizmáinak, és pokoli közönyösséggel reagál a világ változatos eseményeire; ha rajta múlt volna, egy kisebb nukleáris szivárgás is könnyedén, problémamentesen bekövetkezhet, mert annyira nem érdekelte.

És ebben a pillanatban Kornél gyűlölte ezt az egészen lehetetlenségbe vivő, komisz embert, mert pontosan láthatta rajta a korabeli társadalom minden újjlenyomatát.

A recepcióshoz hasonló formátumú emberek bizonyos jóízű, és tunya patópálurasodással vívták ki maguk körül a tiszteletet és a rendet: számukra csak egyetlen szabály létezett: Ráérünk arra még! Különben sem fontos elkapkodni semmit! S mint valami délvidéki, görög mentalitás, ahol a sziesztának is megvannak az általánosan elfogadott mozzanatai – mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, visszasüllyedt saját maga által kikényszerített, önző tunyaságába.

Lifttel ment fel a harmadikra. Két tárva nyitva hagyott, hófehér szárnyas ajtót talált, de azért még kopogott az ajtófélfán.

- Jó napot kívánok! – állt meg tétován, mint aki szemlátomást magában sem hajlandó megbízni. – Kérem szépen… Érdeklődni szeretnék valakinél, hogy a kéziratok dolgában… - már ne fejezte be a mondatot, mert rájött arra, hogy hétköznap van, és ekkor egy kisebbfajta fortyogó vulkán az egész zajos szerkesztőségi szoba. Emberek jöttek mentek; fontosak, és kevésbé lényegesek, tördelők, és olvasószerkesztők, és a kutyát sem érdekelte, hogy egy szánalmasan, elesetten festő pufók fiatalember esetlen félszegséggel még meddig szándékozik a szobájukban ácsingózni?

Egyszer csak föltekintett egy vastagkeretes szemüveges, erősen kopaszodó emberke az egyik sarok menti asztalnál; olyan volt a környéke, mintha ez az ember előre bebiztosította volna a menedékét és hermetikusan elrekesztette volna magát:

- Mit óhajt? – hangja egyszerre árult el türelmetlenséget, és fokozódó érdeklődést. Meglátszott, hogy olyan ember, aki nem vesztegeti fölöslegesen mások idejét, még a magáét sem nagyon. Bárgyú kíváncsisággal mered rá.

- Kérem szépen… - állt végre a sarkára, és egy belső hang azt sugallta neki, hogy húzza ki magát. – Kéziratokat hoztam… tulajdonképpen visszajöhetek másik időpontban is… - s titokban már azt hitte, hogy azon nyomban elküldik ebből az olajozottan forgó gépezetből, ahol percre pontosan ki voltak számolva már a másodpercek is.

- Ne gyerekeskedjen! – intette le. – No, jöjjön csak közelebb! Ne féljen, most még nem harapok! - ,,Ennek a fickónak volt humora!” – gondolta első pillanatra.

- Bocsásson meg! – szabadkozott, és mint akit szó szerint a vágóhídra küldtek tétova léptekkel megindult át a szobán; minden egyes lépesét gondosan megtervezte, és fél szemével mindig a kijutás lehetőségét mérlegelte, és a kijárati ajtó irányába tekintett.

- Van valami érdekes is odakint? – kapta el hirtelen feszélyezett tekintetét a kopasz emberke. – Mert, ha valóban dolgozni akar, akkor ideje lenne hozzálátni, már majdnem ebédidő! – türelmetlenkedett, ami valóságos fortyogásnak látszott vöröses arcán. Mint akinek szabályosan magas a vérnyomása, vagy túl sok alkoholt fogyasztott.  

- Szerintem a bemutatkozást nyugodtan át is ugorhatjuk! Egyébként Béla vagyok! – nyújtotta illendően kezét a másik felé.

- Engem Kornélnak hívnak! – fogadta el a feléje nyújtott kezet.

- Szokatlan egy név! De hát ki akar unalmas lustaságban megöregedni! – próbált mosolyogni, de valahogy ez is tanárosabbra, kicsit szigorúbbra sikeredett.

- Hát! Sajnos jobb nem akadt, mikor megszülettem! – maga sem vette észre, de talán a pezsgő hely szelleme rá is jótékony hatással volt, mert kezdte végre levetkezni a gátlásait, és kezdett kicsit feloldódni.

- Nagyon örülök, hogy végre valaki, aki igazán tudja, hogy mi akar, bár azzal, hogy hogyan érje el, még talán önmaga is hadi lábakon áll! Eltaláltam?! – ravaszkásan megcsillant gombszeme a vastag szemüveglencse mögött; mintha villámként villogott volna egyet a sejtelmes üveg. Mint akinek telepatikus érzeke van, hogy megítéljen emberi jellemeket.

- Én tulajdonképpen csak próbálkozom! Ezek szárnypróbálgatások lennének, és tudom, hogy még nagyon sokat kellene fejlődnöm! Sajnos nem könnyű – kivált a mai világban -, alkotói műhelyeket találni…

A szerkesztő most eresztette meg legőszintébb mosolyát; látszott rajta, hogy valamikor ő is hátulgombolós suhancként kezdhette, olyan feltörekvő, és forrófejű kamaszként, akiben csak úgy buzog az elszántság és a tettvágy, hogy tűzön-vízen keresztülvihesse azt, amiben igazán hisz, és akinek szintén nincs és talán nem is lehet egyetlen árva fityingje sem, mert még nem juthatott munkához!

- Hát édes barátom! Ebben kételkednék! Írni szerintem nyugodt, csendes környezetben lehet ez az alap, különben az ember saját gondolatait sem hallja meg! A másik feltétel pedig, valami ihlet, és inspiráció, ami főként a hétköznapok taposómalmából szivárog át az elmébe! – Ezt az eszmefuttatását úgy tűnt, olyannyira jól irányította, hogy Kornél azon kapta magát, mintha tökéletesen egy hullámhosszon rezegnének, és fokozatosan megnyílna előtte. Lerakta kéziratának vaskos, tömzsi aktaszerű csomóit az íróasztalra és várta a bölcs, kritikai ítéletet: persze azt már indulása pillanatában határozottan eldöntötte magában, hogy csupán az építőjellegű kritikákat, és megjegyzéseket hajlandó elfogadni, és ha bárki negatív sallangokkal próbálkozna, azonnal otthagyja az egész kócerájt!

- Vethetnék egyetlen pillantást a kéziratokra? – esdekelt, mint aki most fedezett fel egy bimbót fakasztó tehetséget.

- Hogyne, természetesen! – tolta eléje a föltorlódott aktacsomót, ami a sok viszontagságos utazástól, és aktatáskájában való tartós, és egyetemes nyomorgatástól most úgy festett, mint egy összegyűrt, szanálásra ítéltetett, kidobni való kartonkupac-saláta, amit a kazánba visznek hasznosítható fűtőanyagként.

- Ahogy én látom kedves Kornél… - pár lapba maga is belelapozott, csakhogy a fiatalember legalább azt érezhesse, hogy foglalkoznak vele -, alapvetően ön kötetekben gondolkodik, ami a kiadónk egyik alapvető koncepciója is, és emellett a szabad versek a specialitásai! Eltaláltam?! – egy főnök rátartiságával vette le sok dioptriás szemüvegét.

- Igen… de kérem szépen… - próbálta megmenteni az ingatag helyzetet, mert gyanút fogott, hogy a halvány biztatások után jönnek majd rendszerint a kiábrándító feketelevesek, és éles kritikák. – Sajnos a novelláimat, és regényeimet otthon hagytam, de Pen drive-ra sikeresen elmentettem az összes – szerintem -, használható anyagot.

- Nagyon helyes tisztelt uram! Ez dicséretes! – értett a másik székben ülve bólogatva egyet. Még pár oldalt megnézett, csak a rend, és az illem kedvéért, majd egy elhasznált, és siralmas állapotban lévő asztali naptárt kapart elő az aktakupacok halmaiból, melyek szabályos csatatérré változtatták asztalát, és gyorsan belefirkantott néhány adatot.

- Tehát! Készen is vagyunk! Ha jól értettem, akkor kedves Kornél eddig még senkinek sem merte megmutatni az irományait? – nyílt kérdés volt, mégis megkerülhetetlen.

- Sajnos!

- Ne szerénykedjen! Nézze, én őszinte leszek, mert, ahogy első találkozásunkra fölmérhettem magát, ön mindig nyílt, egyenes, és becsületes fizimiskája van! Nagyon ígéretesnek tűnik az anyaga tényleg, le a kalappal maga előtt, de most jön a ,,De” – s rész, és ezt én is ki nem állhatom, kiadónk csak olyan szerzőktől fogadhat el kéziratokat, akik némi anyagi forrásokat, hozzájárulásokat is biztosítanak neki, miután sajnos az eredeti költségvetésünk is be van már táblázva! – szavai égettek, akár a komisz, és könyörtelen sivatag perszelő homokja, és nem lehetett tudni, hogy akkor mire volt ez jó ez az egész felhajtás, ha most azonnal elutasítják az embert!

Kornél már úgy volt, ahogy az esélytelenek ősi nyugalma is helyben hagyta; éppen készült visszapakolni a holmiját az aktatáskába, és szedelőzködni kezdett, de azért megvárta, hogy mit mond neki ez a kissé különös, furcsa szemöldökű szerkesztő, aki meglátszott nagyon is érti a szakmáját.

- Várjon már, az isten áldja meg magát! Hát hova a fenébe rohan? Csak nem randija lesz egy dögös bombázóval? – kapta el már időközben szomorúvá lett, és megviselt tekintetét. Kornél ebben a pillanatban úgy festett, mint aki elől már az utolsó lehetőséget is elvették, hogy merjen hinni az álmaiban. Mintha a széket is kihúzták volna, hátsó fele alól, hogy egyenest zuhanhasson a bizonytalanság szakadékaiba…

Mielőtt a szerkesztő különös, és egyedi humorának változatosságát egész valójában föltárhatta volna Kornél felkelt a székéről, és támolyogva, mint aki nagyon lesújtó hírekben részesült villámsebes ügetésben célba vette a kijárati ajtót. De a szerkesztő sem volt annyira naiv, és rest, azonnal szólt az ajtó mellett várakozó, kedves ifjú hölgynek, aki szintén szemüveget viselt, amitől arcéle kapott egyfajta kulturális elfogadottságot, két hattyúkezét kedvesen, és áldozatkészen kitárta, hogy így akadályozza meg a fiatalember gyors és hatékony kirepülését a szerkesztőségből:

- Bocsánat drága uram! De nem mehet el! – nyilatkozta a világ legbájosabb hangján. A légi utaskísérők ennyire megértőek, mikor ég és föld között halatlan jóindulattal, és halálbiztos lelkiismerettel arra kérik a kedves utasokat, hogy szíjazzák be nyugodtan magukat, mert még a kapitány sem tudhatja, hogy épségben leszállnak-e!

- Megértettem! De kérem, ígérje meg, hogy nem lesz semmi baj! – maga is megdöbbent, hogy mennyire szokatlanul hangzott e kissé furcsa, és különös kérése.

- Jaj, édes uram! Ne idegeskedjen már annyira! – óvatosan, és gyengéden megszorította a kezét a fiatal hölgy, mintha csak a nővér lett volna, aki így igyekszik támogatni az öccsét. – Mindjárt hívatják, és akkor döntenek a sorsa felől! Addig is arra kérem, hogy nyugodjon meg! – bájosan mosolygott. Az a fajta biztonságot sugalló, titokzatos mosoly volt ez, mely lehet, hogy a hölgyeknél egyedüli és megszokott, mert a férfiak többsége nem szokott mosolyogni.

Félszeg tétovaságának hízelgett a felismerés, hogy azért valamennyire elismerik a munkásságát, de meg is rémisztette tudat alatt, hogy valami hiba történhetett az eddigi olajozottan működő szerkesztőségben.

Feltételezése – mint később kiderült -, nem volt egészen alaptalan.

A szőrös, kis emberke, akit gubbasztani látott, magába szálltan az asztalnál, most olyan fürgeséggel rohanta meg, mint egy autogramvadász, vagy őrült rajongó a túlzottan híres, vagy éppen hírhedt embereket. Megkérdezte tőle, hogy szeretne-e továbbra is írással, és irodalommal foglalkozni, mert akkor nagyon szívesen tud valakit, akinek most éppen jól jön egy efféle szellemi ember, aki nemcsak, hogy felkészült, de résen van minden irodalommal kapcsolatos ügyben. Kornél nem is igazán fogta fel az adott helyzete valódi súlyát, még mindig hajlamos volt, és erősen hajlott rá, hogy csak képzelődésnek tartsa, ami ma vele megtörtént; titokban egyszer-kétszer megcsipkedte a karját, hogy tudatosítsa magában: még ébren van-e, és nem álmodik! Tökéletesen hiányzott belőle az önbizalom eszméje, és a talpraesett karakánság ősi tudata.

Szívós ellenállás feszült még mindig benne, melyet nem igazán előnyösen próbált ellensúlyozni konok, és makacs hallgatásával.

Amint lezajlott a kis eszmecsere a szerkesztővel, aki szívet nyugtató, valóságos baráti kézfogással búcsúzott tőle, és vissza is várta, amint lezajlott ez a kisebbfajta szellemi ,,honfoglalás” Kornél átmeneti, hangulatingadozó jókedvében betért gyermekkora kedvenc könyvesboltjába a Kálvin-téren, és egy kis megengedett ,,bűnözéssel” kulturális pezsgésének hódolt; gondolta vesz egy-két könyvet, közöttük is meghatározó helyet foglaltak el a versek: jólesett lelkiismeretének ez a kikapcsolódó felüdülés.

Nem húzódzkodott a munkától, de nem is igazán erőltette meg magát – pedig azok a sok számtalan, egyesek szerint haszontalan, és kidobni való, elszalasztott órák, és hónapok, amíg több mint negyven valahány könyvkiadót felkeresett, és levelezett velük elektronikus úton lassacskán kimerítette minden tartalékolt, fölös, energiáját. Azt lehetett rá mondani, hogy a pontosan meghatározott precizitás, és a mindig halálpontosságra való törekvés kiszámított embere volt.

Amikor hazaért estefelé, Nórának már jóval előtte részt kellett vennie egy főpróbán a színházban, ezért a boldog viszontlátás öröme ismételten elmaradt, de még így sem tudta határtalan örömöt elvenni, hogy legalább ma sikeresen véghezvitt valamit, ami szeretett volna. S ráadásul mindezt tökéletesen egyedül tette.

Nem sokkal később dallamos csilingelésével – valami újfajta, és menő csengőhang lehetett -, megrezgett aktatáskájában a mobiltelefon. Itt nem szükséges bonyolult, hipermodern okos telefonokra gondolni, csak egy végtelenül leegyszerűsített mobilra.

Aktatáskájából amilyen gyorsan csak tudta előhalászta a telefont a kéziratkupacai aljáról, és rögtön beleszólt:

- Halló, tessék! – hangja az öröm, és az ujjongás határvonalán állt, amitől a megszokottól kicsit magasabban feküdt, és egy kislányra hasonlított, aki ujjong.

- Te vagy az drágám? – egy életesebb hölgy hangja volt, akit már nagyon régen nem hallott. Az édesanya.

– Hallottam szívem, hogy ma kézirat ügyben egy kiadóhoz mentél! Mesélj csak édes fiam, hogy mit sikerült intézned, mert már majd meghalok a kíváncsiságtól! – a vonal végén hallotta, hogy édesanya valószínűleg maga is annyira izgatott, hogy a kéztördelésről, mint ideges szokásáról ő sem tudott még leszokni önkéntesen.

- Drága anyu! Annyira örülök, hogy mellettem vagy most! Nórának most el kellett mennie, és ezt most nagyon sajnálom, de lehet, hogy később még odacsörgök neki, hogy megosszam vele a jó hírt.

- Ennek látod, biztosan örülne! És mesélj csak fiam! Mi van köztetek? – hangja egyre felcsigázottabb, és kíváncsiskodóbb lett.

- Jaj, drága anyácska! Hát hogy kérdezhetsz ilyet? Vannak, tudod titkaim is, melyek olyanok, mint a berögződött rigolyák!

- Értem fiam, értem! De azért egy pár pikáns részletet, ha volnál olyan szíves… - nem tudta folytatni, mert elvégre ez mégiscsak a felnőtt fia személyes magánszférája, és neki, mint gondoskodó szülőnek végre el kéne fogadnia, és tiszteletben kellene tartania, hogy a gyereke kirepült a családi fészek meghittségéből és megpróbált egymaga új életet kezdeni, és talpon maradni! Persze több, kevesebb sikerrel fűszerezve!

- De anyám, kicsi anyám! Kérlek szépen! Nóra csodálatos, és rendkívüli hölgy, és ahogy mosolyog még az életkedvemet is visszaadja. Remélem, ennyivel csak megelégszel?! – ahogy kezei között markolta a kis mobiltelefont, mely régisége ellenére elfért a tenyérben, megengedett magának egy leleplező, félszeg mosolyt.

- Tulajdonképpen teljes mértékben egyetértek a magánéleteddel édes fiam! – bökte ki, mert ez mégiscsak igaz volt -, de azért megígéred nekem, hogy gyermekvállalás előtt konzultáltok, és rendesen átbeszélitek a dolgokat? – hangjában anyai féltő aggodalom feszült. Az a fajta mély, és belsejében megbújó, meggyökeresedett érzés volt ez, melyet csupán az érezhet, aki felnevelt egy gyereket, aki titokban még mindig az ő gyereke!

- Tudod drága anyám, hogy rám mindenben számíthatsz! És a szexuális életem talán nem is lehetne a mostaninál egzotikusabb és kiegyensúlyozottabb! – a vonal másik végén hatalmas, csiripelő hahotázás rázta meg a levegőt, mintha feloldódás lett volna.

Édesanya hangjában most egyszerre önfeledt vidámság csattogott; örömének túláradása szinte mindennel kapcsolatban volt, ami lelkével eddig megtörtént.

- Legalább mindig őszinte vagy egyetlen anyádhoz fiam! – vonta le a következtetését az édesanya -, és ez is valami! Büszke vagyok rád!

- Tudod drága anya! És hidd el nekem, hogy sokat jelent!

Kornél berendezkedett agyában most hirtelen átvillant egy röpke percre Nóra gyönyörű, ellenállhatatlan teste, melyet az adott ruhadarabokból apránként, mint a virágból a szirmot kellett óvatosan kibontania. Sokat töprengett, gondolkozott önmagában ezen; megesett, hogy vacillált, és hezitált is, de mindig igyekezett tudatosítani magában a helyes döntést!

- Ezt szeretem benned édes fiam – folytatta a megkezdett beszélgetést az anyuka -, hogy legalább velem mindig őszinte vagy!

Érezte, hogy valamit időközben elfelejtett: még nem kérdezte meg, hogy van az apja, aki úgy füstölte a cigarettát egymás után akár több szálat is, mint egy jól táplált gyárkémény.

- … Bocsáss meg anya, de mesélj, hogy van apa?

- Jaj, drágám! Te is tudod, hogy milyen az apád! Makacs, és csökönyös, mint egy öszvér, és a világért sem árulná el senkinek sem, ha bántja, vagy nyomassza valami! Igaz régi vágású férfi! – hangja kicsit elcsuklott az utolsó mondatoknál.

- Nincs szükségetek valamire? Kenyér, tej, liszt, tojás? Vagy valami más? – érezte, hogy segítenie kellene, és mégis ennyire semmis, és bagatell kérdések jöttek sorrendben ki a száján.

- Drága vagy fiam! De mi jól megvagyunk! Nemrég jött meg apád újabb nyugdíja, azzal még bőségesen kihúzzuk a hónap végéig! – mintha mentegetni akarta volna a helyzetet, s még szerencse, hogy fia idejében kapcsolt:

- Anya! Tudod, hogy nem így értettem!

- Persze drágám, én sem így akartam mondani! No, de mesélj egy kicsit a barátnődről?

- Hát, ahogyan te is láthattad már számtalan fényképről, és bizonyára színházi plakátról valóságos kincs ez a lány! – hangjában ujjongás támadt -, és annyira boldognak, valósággal felszabadultnak érzem magam mellette!

- Ennek nagyon örülök! De önmagadat máris leleplezted! És tudod miért?

- Á! Vagy úgy! Igen! Még mielőtt kombinálnál már tervbe vettük a gyerekvállalást, és Nóra halhatatlan boldogságában valósággal kinyílt akár egy gyönyörűséges virágszál! Már ő is nagyon várja, hogy végre kezei között dédelgethesse a csöppségünket!

- Igen, fiam! Ehhez is gratulálok, de remélem, azért jól meggondoltátok! Mert hát ugyebár neked még mindig nincs rendes állásod, és tudod, hogy egy kicsi gyerek eltartása… - nem akarta folytatni, mert egyetlen fia már nagyon jól ismerte a mondatot, ami ez után következett, hogy valami átmeneti ,,kulimunkát” azért jó volna elvállalnia, és ha egy jobb, kívánkozóbb lehetőség adódik akkor vált és majd megy a másik helyre.

- Tudom drága anyácskám, hogy most azt fogod mondani, hogy rendes állásba illik menni! Ha minden igaz, akkor pénz is lesz majd nemsokára! – igyekezett megnyugtatni! – Annyira szeretném, ha apa is megérthetné, hogy én azt szeretném csinálni, amihez kedvem van, és lehet, hogy ebbéli konokságomat, akaratosságomat talán éppen tőle örökölhettem!

- Tudom kicsim, tudom! Te csak csinálj mindent úgy, ahogy jónak látod, és szeretném, ha meglátogatnátok minket Nórácskáddal, amikor majd ráértek! A következő hétvégétek remélem szabad?

- Igen, nézd csak… ez kétségtelen, hogy egy remek ötlet de…

- Mi a baj?!

- Nézd! Nórának bent kell lennie egész hétvégén a rádió szerkesztőségében, mert nemrég kapott önálló műsort és ő is szerkeszti a saját maga munkáit! Nagyon boldog és elégedett, hogy végre komolyan veszik, és majdnem elfelejtettem a színházban is estefelé játszik, és ez most minden megmaradt idejét, és energiáját teljesen lefoglalja és kiveszi! De megígérem, hogy amint egy kis idő felszabadul, azonnal meglátogatunk benneteket! Addig pedig telefonon tarthatjuk a kapcsolatot.

Másnap az aggódó édesanya, akinek egyetlen fia boldogságba a világ összes kincsénél többet ért kíváncsiságból felhívta az adott pest megyei kis település rádiójának meghitt kis szerkesztőségét, ahol egy szintén ifjú hölgy vette fel a kagylót:

- Halló! Kubricsek Gitta vagyok!

- Üdvözlöm, én Kábrik Judit, és szeretnék egy kicsit beszélgetni Nóra művésznővel… persze csak, ha szabad!

- Hát hogyne kedves asszonyom! Pillanat türelmét kérem… - s a vonal túlsó felén még jól hallhatta, amint az ifjú hölgy elviharzik, egy másik szobába, és kicsit hangosabban, mint az eredeti hangfekvése szólongatja Nórát:

- Nóra! Téged keresnek!

Nóra átvette a kagylót:

- Halló tessék! Itt Zakarka Nóra!

- Szervusz, Nóra! Itt Kornél édesanyja! Hogy s mint vagy?

- Kezit csókolom drága Jutka néni! Ezt a meglepetést! Nagyon örülök a hívásának! Kornél néhány napja csúnyán belázasodott, de adtam neki forró csipkebogyóteát, és gondos kezelést kapott, úgyhogy már sokkal jobb színben van! – érezte, hogy az igazságot mindig őszintén meg kell mondani, mint valami tanúvallomást, de most jólesett, hogy kimondhatta.

- Hát ezt nem is tudtam! Kornél erről nem beszélt! – lepődött meg hirtelen, de uralkodott magán -, ellenben mikor tudnátok meglátogatni minket, mert az uram már ég a vágytól, hogy végre személyesen is megismerhessen.

- Ó! Hát… nézzük csak! Tetszene várni egy kicsit? Előhalászom a naptáramat! – azzal beletúrt a ridiküljébe, és előhalászott egy kisebb határidőnaplót, melybe legfontosabb dátumait jegyezte.

- Igen! Lássuk csak! A mához jövő Csütörtök, vagy Péntek nekem megfelelő lenne, mert sajnos hétvégenként itt vagyok bent a stúdióban, és dolgozom! Ha önöknek így megfelelne? – kérdezett vissza.

- Nekem tökéletesen jó! – kicsit lehalkította a hangját, amit a legtöbb ember akkor vet be, vagy használ, ha valami nagyon bizalmasat szeretne a másiktól megkérdezni:

- Mondd csak Nórám? Ugye nagyon szereted a fiamat?

- Mindennél jobban a világon!

- Ugye megígéred nekem, hogy mindig mellette leszel, és nagyon vigyázol majd rá?!

- Igen, megígérem! – különösnek találta ennek az asszonynak a hangját így telefonon keresztül. A vonalra nem lehetett fogni, mert most minden emberi hang, és kisebb rezgés tökéletesen átjött.

- Csak ennyit szerettem volna hallani drága! Akkor várunk titeket sok szeretettel! Szervusz! – azzal lerakta a kagylót, mint aki szívében teljesen megkönnyebbült.

- Viszont hallásra kedves asszonyom… - tette le, majd visszatért a munkájához, miközben furdalta a kíváncsiskodó lelkiismeret, hogy mit akarhatott valójában tőle a kíváncsiskodó asszony?

Az aktuális csütörtök esti nap a vártnál kicsivel hamarabb érkezett el; talán mindig is az volt a baj az emberek időbeosztásával, hogy amit előre elterveztek már nem biztos, hogy úgy és akként csinálták, és vitték végbe, ahogyan előre meg volt állapítva!

- Szerinted jó leszek ebben a ruhában? – fordult körbe az előszobában kicsit tétován álldogálva, és látszólag nagyon izgulva Nóra, aki most egy kisestélyi szerű ruhácskát választott a jeles alkalomra, és enyhén tört vállú, pikkelyesszerű berendezésével halatlanul csinos volt. De Nórának – mentségére legyen mondva -, szinte minden nagyon jól állt. Valahogy nála még élt, és varázsolni is tudott a mottó: ,,Nem a ruha teszi az embert!”

Kornél hosszú percekig csak hebegni-habogni volt képes mellette.

- Várjál drágám! Majd én megcsinálom neked! – azzal kedvesen megigazította már megint állandóan félresikló nyakkendőjét, melyet képtelenség volt a helyes szálfaegyenes irányba húzni, de Nóra másodpercek tört részei alatt mindent elrendezett. – Így szerintem tökéletes! Egyszerűen szívdöglesztő, ha megengeded! – kecsesen lábujjhegyre állt, majd, mint aki fél attól, hogy a kíváncsi szemek esetleg észrevehetik – érzelmesen, pipiskedőn megcsókolta; Kornél viszont, hogy segíthessen neki gyöngéden lehajolt, hogy egy magasságba kerülhessenek és ajkaik érezzék a szerelem mámorító hatásait igyekezett amennyire csak gyakorolták visszacsókolni!

- Hú! Szerintem egyre jobban meg a csókod Casanova! – ellenállhatatlan mosolygott. – Tehát! Akkor mehetünk? Kész vagy?

- Igen Drága! Csak egy percre még… - inkább az előszobában húzta fel a fekete, elegánsabb cipőjét, amit egy újságpapírra terített, mert hetedik érzéke kicsivel mindig is pedánsabban reagált a ú.n. tisztaságra. Leült a kisszékre az előszobában és gondosan bekötötte a cipőfűzőjét, miközben végig Nórát bámulta, le nem vette róla szemét.

- Szerintem, ha meglát az öregem ebben a gyönyörűséges ruhádban a lélegzete is eláll! Csak tudod vigyázni kell vele, mert ő olyan… saját törvényei szerint élő ember, aki egyedül a saját véleményét fogadja el, és ezért vigyázni kell, hogy az ember mit mond a jelenlétében!

- Nocsak! – csodálkozott el, és hatalmas mogyoróbarna szemei még jobban, intenzívebben kitágultak. – Nem is tudtam, hogy te ennyire tutyimutyi vagy! Csak nem félsz a saját apádtól?!

- Ennyire látszik? – hatalmasat nyelt, Nóra szinte hallotta a képzeletbeli korty gördülését a másik vastag ádámcsutkáján.

- Kis mackóm! Ne félj, amíg engem látsz! – kedvesen dörzsölgetni kezdte a hátát, mert ettől Kornél mindig megnyugodott. –Talpraesett lány vagyok én, hiszen láthattad már te is az apámat! Érted szembeszállok még a sárkányokkal, vagy a Küklopszokkal is!

- ,,Nem fontolgat az, ki szívével szeret, mert szíve titkát bátran megmutatni kész!”

- A jó öreg Shakespeare! Eltaláltam!

- Bizonyára jótékony szakmai ártalom!

Kornél engedelmesen letérdelt, és segített Nórának fölvenni az ünnepi cipellőit; most először csodálkozott el rajta, hogy milyen kicsi, finom, és törékeny lábacskája van, és mégis van benne valami megfoghatatlan, valami láthatatlan lelkierő, mely talán egyre erősebb, ha őt érezheti közelében.

- Siessünk egy kicsit drágám, mert utálok késni!

- Ebben egyetértünk!

Beültek Nóra kocsijában, és a hölgy olyan profizmussal tolatott ki a parkolóból, és szedte alá a kormányt, ezzel irányítva a több tonnás masinát, mintha egy zenekari szimfóniát komponált volna meg percek alatt, és ráadásul tökéletesen egyedül, senki segítségére sem építve!

- Valaki baj van szívecském? – nézett rá árulkodó szemekkel, amikor kikanyarodtak végre a főútvonalra, és igyekeztek alkalmazkodni az adott tömegközlekedés pezsgő vérkeringéséhez.

- Egyszerűen csak ámulok rajtad kicsim, hogy mennyire ügyes vagy! Fantasztikusan vezetsz!

- Ha! Hát akkor jó hírem van drágám! Csak várad ki, amíg belekerülünk egy kisebbfajta dugóba, mert csak akkor mutatom majd meg az igazibb, káromkodósabb formámat! – sejtelmesen nézett, és ebből az egyetlen tekintetéből Kornél már biztosan tudta, hogy ritkán szokott viccelődni, ha valami nyíltan kimond.

- Bocsáss meg! Tény úgy, ahogy jónak látod!

Nóra igyekezett egy biztonságos útvonalat keríteni, de már kora délután volt, és ez egyet jelentett a munkából hazafelé igyekvők népes kocsi tömegeivel; amerre csak a szem elláthatott mindenütt autók tolongtak, zsibongtak és vesztegeltek. Úgy festett az egész főváros, mint egyetlen szénmonoxidos fürdőben eláztatott gyárkémény, mely még okádja mérges-gyilkos gőzeit akkor is, mikor mások már szabad levegőre vágynának.

Nóra ügyeskedve célba vette a buszsávot – szükségmegoldásként -, bár tisztában volt vele, ha most egy rendőr látta volna akár még be is vonathatta volna fáradtságosan megszerzett jogosítványát, de most vérkeringésében, és fülében már dobolt zsongítóan a fokozódó adrenalin-löket, és ez azonnal – mint a jótékony koffein -, felpörgette kreatív problémamegoldó készségét.

- Mit szólnál hozzá, ha a Lágymányosi hídon átvágnánk, talán ott kevesebb a dugó, és onnan már csak egy köpés a szüleid lakása?!

- Részemről rendben! De vigyázzunk azért! – hangja megreszketett főleg azokban a jelentős veszéllyel flörtölő pillanatokban, amikor Nóra igazán elemében érezte magát, és kicsivel talán nagyobb gázt adott, és a kocsi meglódult.

Kornél érezte, hogy szervezetével sok minden nincs rendben, mert az egyik percben liftezett a gyomra, a másik percben pedig tartós, és állandósulni látszó hányingere támadt; belső szervei úgy érezhették magukat, mintha felöltették volna őket egy hatalmas hullámsírba táncoló hullámvasútra, ahonnét nincs leszállás. Először kezdett arca fehéredni, majd zöldes színűre változott.

- Jól vagy drágám ugye?! – nézett aggódva az anyósülésre barátnője.

- Igen drágám! Belőlem ne csinálj gondot! Csak haladjunk!

Nórában ilyen és ehhez hasonló esetekben szinte kivétel nélkül megszólalt a kis lélekharang, hogy talán túlságosan erőszakosan, és győzelmet hajszolón vetette bele magát az elérni kívánt cél megvalósításába, hogy Kornél szüleihez érhessenek minél hatékonyabban. Most kicsivel visszavette a gázt, és hatva kilométer/órával hajtott le a hídról, és onnan már tényleg csak tíz, legfeljebb tizenöt percre voltak jövendőbeli ,,anyósáék” otthona.

- Itt is volnánk! Csak vegyél mély lélegzetet! – hátrahajtotta az ülésen a fejét -, és kérlek nyugodt meg! Látod! Nem történt semmi bajunk! épségben megérkeztünk!

- Hát… ennek igazán örülök! – alig öt perc múlva az okádék zöld szín helyébe visszatérhetett valamivel egészségesebb halvány pirospozsgás arcszíne.

- Na, jobb már? – simogatta fürtjeit.

- Amikor veled lehetek, mindig nagyon jól érzem magamat!

- Nagyon köszönöm a bókot! – most csak gyengéden megpuszilta, mert nem vett volna rá mérget, hogy a sminkje kibírta volna a tartós szerelmes csókok bombázását.

- Akkor menjünk be! Biztosan már várnak!

Kiszálltak az autóból, melyet Nóra gondosan riasztóval ellátva bezárt, majd csöngettek a szépen felújított családias ház kapucsengőjén, ahol házőrzőktől nem kellett tartani, mert Kornél apja a nappaliban a tájkép alatt puskát tartott elegendő lőszerrel, és volt is engedélye.

- Szervusztok, szervusztok! – kicsattanó örömmel üdvözölte őket Kábikné Kornél édesanyja. – Remélem jól utaztatok? – végigmérte mindkettejüket, és Nórát valósággal máris elragadóan bájosnak találta fia enyhén émelygő ábrázatától egy kicsit kétségbe esett.

- Hát te? Kornél fiam? Mi történt?

- Semmi drága anyám! Tényleg semmi az egész! Csak a szokásos csúcsforgalom! – s folyamatosan leplezni igyekezett az enyhe rosszulléte maradványait, melyet nagyon remélt, hogy az est folyamán többször már nem fogja meglepni.

- Akkor gyertek csak be! Az uram is ég a vágytól, hogy végre megismerje a fia barátnőjét. – Kornél azonnal megérezte édesanyja hanghordozásában, hogy éppen milyen morózus apja kedve. Ebben a pillanatban elfogadhatónak találta. Már, ha elfogadható az, hogy állandóan kritikai megjegyzésekkel traktálta még a vacsoraasztalnál is családtagjait, és tüskejellegű beszólásokat követett el, ahelyett, hogy előbb megpróbált volna gondolkozni!

Kornél nem mulasztotta el a szorgalmas türelmet, hogy Nórának minden apjával kapcsolatos fontos tudnivalót – akárcsak egy használati útmutatót -, részletesen el ne magyarázzon. Nem lehet tudni elvégre, hogy ez a mostani este, hogy sül majd el?

Nóra kecsesen Kornél karjába karolt, és ebben a fenséges pillanatban nem lehetett náluk bájosabb pár, akik átlépték a szülői ház küszöbét.

Kornél apja a szokásos nappaliban üldögélt és kedvenc foteljából éppen az aktuálisan vesztésre álló labdarugó mérkőzés bizonyos csámpás lábú focistáit szidta, mint a bokrot.

- Hogy azt a fészkes átkozott trágya fenét! Hát hogy lehet egy ilyen világos helyzetet kihagyni? Te fatökű barom, te? Ki volt a te apád, te rogyadék?!

- Apukám! Lennél szíves felállni! Vendégeink érkeztek! – köszörülte meg a torkát felesége, és ez volt ma este az első rossz pont, mert úgy illett volna talán, hogy a házigazda is személyével megtiszteli vendégeit. Kábikné nem győzött szúrós szemeket mereszteni urára.

- Mi van mama? Kész van már a kaja? – kérdezte.

- Azonnal kelj fel a székedből, és fogadd a vendégeinket! – valósággal kitépte a fölöttébb kényelmesen berendezett székből, ami mellett a tökmag, és szotyi kettőse, és egy dobozos sör is elmaradhatatlan, lényeges tartozéka volt a mérkőzések izgalmainak.

- Á! A tékozló fiú visszatért! – fölkelt kissé csiga lassú mozgásával, majd kezet rázott fiával. Fia meg is puszilta örege arcát.

- Hogy vagy apa?

- Ne szólj semmit! – végigmérte tetőtől talpig az elragadóan csinos ifjú hölgyet, és percekig csak bámult rá. Aztán mégis megszólalt:

- …És mondd csak fiacskám? Ki ez a dögös csajszi az oldaladon?

Mielőtt Kornél megszeppenten bármit is kinyöghetett volna Nóra már résen volt és beelőzte:

- Zakarka Nóra műsorvezető, és színésznő vagyok a fia barátnője! – adott kezet.

Az idősebbik Kábiknak valósággal leesett az álla; soha nem gondolta volna, talán még álmiban sem, hogy pipogya fia egyszer is az életben végre révbe érhet. Most kellemes meglepetésként konstatálta ennek az ellenkezőjét.

- És mondja csak kedvesem… hogy sikerült becserkésznie mulyácska aranygyerekemet, aki még életében nem volt nők társaságában! – el nem mulasztotta volna, hogy kritikai észrevételeinek hatékonyabb élt, és nyomatékot adjon.

Kábikné, és Kornél is megbántottak arckifejezésével meredtek rá, mint akik így próbálták volna meg figyelmeztetni, hogy ezt talán mégsem illik vendégek között!

Nóra fél szemmel Kornélra pislantott, és máris elfogadta a harcias, karakán, amazonszellem; azonnal a védelmére kelt barátjának.

- Kérdésére válaszolva Kornél volt szíves és lépett kapcsolatba velem, és többek lettünk egymás számára, mint igazi, és őszinte barátok! Ő a legkedvesebb, legfigyelmesebb úriember, akivel valaha is találkoztam! – Nóra szándékosan incselkedőbbre vette a hangját, hogy ezzel féltékennyé tegye Kornél apát, aki mindent bevetett, hogy látszólagos féltékenységét valahogy kikerülje, és leplezhesse!

- Nahát! Hát a kicsi fiacskámról ezt elég nehezen tudom elképzelni! De nem kételkedem kiskegyed szavában!

Kábikné azonnal közbeszólt, hogy megmentse a kissé negatívra forduló este jó hangulatát:

- Apukám! Nem gondolod, hogy bocsánatkéréssel tartozol?! – tette csípőre két kezét, és mindketten tudták, hogy ez mit jelent.

- Látod cicuskám! Ha nem kényeztetted volna el ennyire a te fiadat, akkor még ember is lehetett volna belőle! – hangja ostorként sújtott az érzékenyebb fülekbe. Úgy hangzott, mint valami cinikus ítélet.

- Fejezd be, de rögtön! – megértőn fiáék felé fordult -, ne rontsuk el a kellemes este hangulatát! Elvégre Kornélék most azért vannak itt, hogy mi is megismerkedhessünk a választottjával.

- Á! Értem! Pedig azt hittem, hogy a fiam választott, és most kiderül, hogy mégsem! Annyi baj legyen!

Kábikné elengedte kényszerűségből az újabb mérgező megjegyzést a füle mögött, már Kábik főként akkor volt elemében, ha kezdett éhes lenni a gyomra, és most éppen ez volt a helyzet.

- Akkor azt hiszem, hogy asztalhoz lehet ülni!

Kornél figyelmes udvariassággal máris kitüntette Nórát, hogy kihúzta előtte a széket, amin apja meglepetten elcsodálkozott. Mindig is megvolt benne a bátor mersz, hogy még azelőtt megkezdett egy étkezést, mielőtt mindenki elkezdte volna fogyasztani a saját étkét.

- Megnézem, hogy kell-e segíteni! Nem baj, hogy egy kicsit magadra hagylak! – fordult kedveskedőn barátnője felé.

- Ugyan! Menj csak! Minden rendben lesz! – Kornél barátnője egyetlen aprócska tekintetéből megértette, és rájöhetett, hogy apja most visszakapja valószínűleg a személye ellen elkövetett kisebb sértéseket. Nóra már előre örült magában, és különböző megleckéztetési módokat igyekezett kitalálni, hogy hogyan lehetne hatékonyan elmagyarázni a családfőnek, hogy igenis rajongásig imádja a fiát?

Kornél kiviharzott a konyhába hogy segíthessen az időközben termetes sült hússal küszködő anyának elkészíteni a köreteket.

- Na, végre akkor kettesben lehetünk! – fordult Nóra felé, miközben szemével el nem tévesztette figyelmesen szemügyre venni a hölgy elegáns dekoltázsát. – Mondja kedveském? De őszintén hogy jönnek ki ezzel a muszmulával, aki olyan anyámasszony katonája, mint a föld?

Nórának nem kis lelkierejébe, és fáradtságába került, hogy elengedje a füle mögött ezt a kis újabb piszkálkodó intrikát.

- Ami azt illeti kedves uram, ennél boldogabbak már csak ritkán lehetnénk!

- …És mondja csak drágaságom? Hogy boldogulnak a nemi ösztönökkel? Ha érti egyáltalán, hogy mire célzok! – gyilkos, rosszalkodó fondorlattal kacsintott a szemivel kettőt.

- Én azt gondolom kedves Kábik úr, hogy ehhez Önnek az égadta világon semmi köze! – kényszerített, műmosolya többet mondott minden szónál.

- Nem is azért kérdeztem, csak fel szerettem volna hívni a figyelmét, hogy a fiacskám roppant gátlásos, és szüksége lenne egy szakavatott nő tapasztalatára mielőtt… érti ugye? Beiktatná a lompost! – huncut mosolyt küldött felé.

Nóra soha nem volt az a típus, aki a túlzott magabiztosság láttán kétségbeesik; azonnal hideg zuhanyként leszerelte a helyzetet:

- Hát, ami azt illeti kedves uram! Kornél roppant gyengéd, tapintatos és nagyon kívánatos az ágyban, és erősen gondolkodunk a gyerekvállaláson!

Most kellett volna látni az öreg Kábik fejét: mint aki szabályosan félrenyelt valami idegen eredetű, kellemetlen falatot, és kékülne a feje! Valósággal lilult az irigységtől, hogy egy ilyen bombázó mit láthatott meg abban a kishitű fiában, akit jóformán csak az irodalom tudhat lázba hozni!

- Hát… ö… ennek igazán örülök! – harapófogóként alig jöttek ki a száján a döbbent meglepetéstől a szavak.

Nórának sikerült, és bevált a haditerve; elegánsan, és finoman sértett és vett elégtételt barátja nevében is. Most legalább a családfő – ha szerencséjük lesz -, talán már csak ritkán szólal meg a további este folyamán.

- Megjöttünk, megjöttünk! Tessék csak! – rakta le a mázsásnak ígérkező tálat Kábikné az ebédlőasztalra. – Előbb a kedves vendégek! – azzal elvette Nóra tányérját, és szedett neki. Aztán vette Kornélát, és csak végül jött – szándékos elégtétel gyanánt -, füstölgő férjéjé.

- Ne szedj cupákot anyus, mert azt utálom!

- Már pedig édes uram, most ha a fene fenét eszik is, - megeszed!

A családnő kisebb mormogó fortyogások közepette pusztította az ínycsiklandó sült húst a tányérján, és Nóra terve kezdett formát ölteni, mert az est további részében már csak elvétve, ritkán szólalt meg.

Kornél is kihozta a sült krumplival megpakolt köretes tálat, amibe azért vegyesen burgonyasaláta is szorult, mert az inkább illett hozzá. Szerényen apróbb adagokat szedett, mert fehér ingben, és komplett öltönyben valahogy mindig is feszélyezetten érezte magát, szinte alig tudott ekkora ünnepi külsőségek között mozogni.

Nóra törte meg a kínos csendet:

- Egyszerűen mesés ez a sült hús drága Kábikné! Mennyei finomság! – lelkendezett, mert tényleg ízlett neki, és őszinteségében senki nem tudta megingatni.

- Igazán köszönöm kicsim, de szólíts nyugodtan Jutkának! Jó?!

- Jutka néni! El vagyok ragadtatva a főztjétől! Már tudom, hogy Kornél kitől leshette el bámulatos gasztronómiája művészetét.

- Az édesanyám volt az! Kornél nagymamája! Istenem ő aztán tudott sütni-főzni! Igaz-e Kornél?

- Azt meghiszem! – mondta két aprócskább falat között.

- …És mondjátok csak? Milyen a társas élet? Már berendezkedtetek? – fordult feléjük kíváncsisodva a kedves asszony, mint aki most szándékosan hanyagolni igyekszik az urát.

- Hát… - mosolyogva Kornélra nézett Nóra -, az az igazság, hogy mindig drága Kornél megengedte, hogy költözzem hozzá, így legalább nem szükséges mindig átbumliznom az egész városon, ha színházi próbára kell mennem, vagy máshova.

- Mesélj csak, lányom? Miket játszol? – kíváncsiskodó figyelme meglátszott, egyre éberebb lett.

- Hát, tetszik tudni ez változó! A legtöbb rendező, ha fiatalabb színésznőkkel dolgozik általában fruska, vagy naivaszerepekre gondol, vagy alig pár mondatos mellékszerepekre, de ez most még jó kiindulási alap, és szerintem remek lehetőségnek tűnik, hogy valahonnét elindulhassak! Nem mondom, Hobbi Hilda alig múlt huszonhárom éves, amikor Blaha Lujza akkor közben járt az érdekében, hogy eljátszhasson vénasszonyszerepeket! A csúnyább karakterek valahogy érdekesebben mutatnak, mint a bájos balerinapofik!

Kábikné egyre kíváncsibban, szemlátomást érdeklődőben hallgatta.

- Biztosan rengeteget dolgozol ugye? Mondd csak lelkem? Hogy marad időd mindenre, és az én drága egyetlen fiamra? – titokban megszorította a kezét.

- Hát nehezen… de Kornél mindenben maximálisan megértő, és mindig támogat! Hihetetlenül nagy segítség és olyan lelkierőt és biztonságot ad a számomra a tartós nyugalommal együtt, hogy nagyon szeretek mellette igazi nő lenni!

Ennél szebb, és fennköltebb bókot nyilvánosan Kornél egész eddigi életében nem is kaphatott. Ebben a percben határtalan büszkeség, és önbizalom szállta meg. Titokban arra gondolt, hogyha esetleg most apja megint szándékosan beszólna valami kellemetlenséget, most legalább lenne indoka, és mersze is, hogy kapásból visszaválaszoljon. Tekintetével egyre a kívánkozó perc sarkára tapadt…

- Tehát, akkor nagyon jól vagytok együtt, és nagyon jól megértitek egymást! Ennek igazán örülök! – férjére sandított, hogy azért őt is megemlítse. – Természetesen az uram is nagyon örül ennek, bár most ez nem látszik rajta.

Kornél – bár egész este alig szólt valamit -, vékony fonálon, egyelőre csak halkan megmondta édesanyának a jó hírt:

- Drága anyácskám! Nagyon szeretnénk együtt megpróbálni a gyerekvállalást, és ebben kérnénk tőletek is egy kis támogató segítséget! Remélem, majd vigyáztok az unokátokra és szeretgetitek!

Kábikné most legszívesebben azonnal sírva fakadt volna, de visszaszívta drága igazgyöngyeit, mert világ életében erős asszonyt követelt meg tőle a családja, aki nyíltan, ha nem muszáj, nem mutatja ki féltettebb érzelmeit.

- Hát ez csodálatos! Már alig várom, hogy végre ismét unokázhassak egy kicsit! – valósággal körbe ujjongta, mint valami pajkos kisgyerek az egész ebédlő szobát, és egész angyali lényén látszott, hogy nagyon örül fia megérdemelt boldogságának.

- Választottatok már neki nevet? – kérdezte élénken, mint akit valósággal kicseréltek.

- Még egyelőre csak gondolkodunk rajta erősen, de ha már ennyire érdeklődsz, nekem nagyon tetszik a Fanni, Annamari, Florencia! Nóra pedig titkolózik előttem is, és én tiszteletben tartom a kérését. – olyan szerelmesen nézett magával ragadó, mindig gyönyörűséges szemeibe, hogy abba minden férfiszív beleremegett volna.

- Hát ez fantasztikus! El sem hiszem, hogy az én drága gyerekemnek már saját családja lesz! Istenem! Hogy múlnak az évek! – hangja azonnal elérzékenyedett, de még tartotta magát erősen, jellemszilárdan.

- Drága édesanyám! Te mindig is különleges helyet foglalsz el a szívemben, és nagyon jó mindig visszatérni az otthon melegébe! Számítok rátok, és nagyon örülök, hogy ennyire jók vagytok hozzám!

Azért az öreg Kábikon is látszott, hogy jólesnek neki fia kimondott szavai, még ha ő ezt másképpen, talán tartalmasabb körítésekkel adta volna elő!

Amikor távoztak a szülői háztól Kábikné úgy ölelte már magához Nórát, mintha kapott volna a sorstól egy megváltó, kedves ajándékot, hogy egy lánya is lehessen a fia mellé.

Az öreg Kábikot pedig megszállta valami tartózkodó udvariasság; kezet rázott bensőségesen a fiával, és párszor hátba veregette. Így búcsúzott, ahogy keménykötésű, kevés beszédű férfiakhoz illett. Tekintetében halványan azért ott csillogott valami érzés:

 ,,Büszke vagyok rád Fiam!”

Kornél és Nóra pedig úgy lépett ki a másik szülői otthonból is, mint akik már együtt szeretnének megtenni egy újabb kalandos utazást, egy megélhető, boldogabb közös életszakaszt!

Nóra szemében ott csillogott egy parányi, csillag-alakú igazgyöngy, amikor Kornél lehajolt, és megcsókolta a hasát, a jövő ígéretében bizakodva…      

 

Vége

Megtekintések: 10

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

LINKPARTNEREINK

Függöny webáruház

Textilek
Lakástextil méteráru

Linképítő, linképítés Patchwork, foltvarrás
Tuti Linkek Dimenziók
Rókalyuk
  Méteráru Webáruház
Olcsó függöny anyagok

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2017   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek