4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

                                                           

8.

 

 

Főként kisfiúként, amikor naphosszat előfordult, hogy vagy egy kedvenc képregényével fölment a ,,tiltott helynek” elkeresztelt tetőre Kornélnak az volt a kedvenc szórakozása, hogy szuperhősnek képzelte magát, aki védelmezi a gyengéket, és az elesetteknek mindig segít, és megbünteti – remélhetőleg -, irgalmatlan bosszúszomjjal a gonoszokat, illetve akik erre rászolgáltak.

Szívesen képzelte el magát, mint Gotham sötét lovagja Bruce Wayne, amint kedvére járkál egyik partiról a másikra, és bár az emberek biztosan megközelíthetőnek gondolják, valójában ő maga a teljes megközelíthetetlenség, mert tartósan lelke szerves részévé vált a sebezhető magányérzet, mely talán soha nem osztozkodik. Bár ahogy sok esetben – amíg a szülei munkában voltak, és ő egyedül maradt a kis rokonszenves panellakásban -, sokszor álldogált csenevész kövérségével az előszobai nagy tükör előtt, és megpróbálta elképzelni, hogy vajon Bruce Wayne miként tud leszámolni a plusz, és felesleges kalóriákkal? Hát persze, hogy a denevérbarlangban külön edzőterme van! Micsoda hülyeség!

,,Egy nap talán nekem is lesznek olyan álmaim, melyeket meg lehet valósítani!” – s sokszor ezek a gyerekes töprengések, morfondírozások egy korához képest rokonszenves, és roppant értelmes bölcselkedő elme gondolatainak tűntek.

Koránt sem sejtette, hogy ha szuperhős nem is, de később majd szabadfoglalkozású író válhat belőle, aki kedvére teremtheti meg önmagának rokonszenves, különc alakjait.

Most már-már legalább vagy egy tucat, ha nem több meghallgatása volt a mai jeles munkanapra beütemezve, és senki nem tudhatta, hogy milyen kedve lesz egyáltalán a napszak végére?

Mert Kornél – valami megmagyarázhatatlan, és furmányos módon -, úgy működött, hogyha már a nap kezdetén, azaz a reggeli órákban akárki; legyen az egy egyszerű bolti eladó, vagy buszsofőr felidegesítette, és ezáltal rögvest kibillentette a kényes, érzékeny lelki egyensúlyából akkor Bruce Brenner-rel ellentétben nem változott át azonnal zöld színű melák szörnyeteggé, de a nap további részében valahogy a boldogságról is pillanatok alatt megfeledkezett, és az életkedvét is sikerült pillanatok alatt lerombolni!

Kornél mindennapos szertartásához valahogy a főváros kissé kellemetlen, lüktető csúcsforgalma, és zsibongó vérkeringése is hozzátartozott; ez is olyan volt, mint egy előre nem látható meglepetés, melyre nem is számíthat az ember, hiszen joga van hozzá, hogy teljes mértékig meglepődhessen!

Ezután következhetett csak a véget nem érő, örökkévalóságnak tűnő vesszőfutása az adott szinte mindig késve érkező buszjárat után. Mondjanak akármit, de ha az adott végállomás hatalmas, szürke acélvázas Uniós kijelzőjén az a komputerizált felírat díszelgett, hogy a menetidőből még három perc van hátra, míg az adott járat ideér, akkor legyünk már egy kicsit pontosabbak az ég áldja meg azt a vízfej szagú vállalkozást és azokat, akik üzemeltetik! Ráadásul egyetlen havi bérletért is csillagászati összegeket elkértek!

Meglehet, hogy az árak már javában Uniósnak számítottak itt Közép-Kelet Európa távoli kis csücskében, de sajnos a bérek, és a fizetések egyre inkább egy lepukkant balkáni fogyasztást tettek csupán lehetővé a valóban ,,becsületesebb emberek” számára!

- Hé, te hülye buzi! Mit tökölsz már annyi ideig?! – üvöltötte a mellette ácsingózó, össze-vissza tetovált utas, aki igaz, hogy még csupán csak most vetődött ide valahonnan, de már most televolt az egész idegrendszere az örökös, és szerinte értelmetlen várakozással!

- A jó kurva életbe már! Te vadbarom! Hogy lehet ilyen lajhárszagú köcsögöket a volánhoz ültetni?! Megáll az ember józan esze! – mérgelődött egy másik, ezúttal a fiatalabb generációk soraiból.

S míg a legtöbb utas igyekezett némi engedelmes türelmet erőltetni magára, addig Kornél befelé próbált mosolyogni, és vidulni, hogy az esendő embereket is mennyire megvadíthatja a várakozás, ha nem látják az önmaguk előtti célokat, és elképzeléseket!

Ugyanakkor mélységesen elítélte a durva, obszcén, és merőben szarkasztikus szleng-kifejezéseket, melyek már annyira hétköznapian beépültek az adott nyelvi rendszer normái, és keretei közé, hogy másoknak talán fel sem tűntek.

Már rögvest a buszmegállóban kiszúrta magának a házukban lakó elsőre kedveskedőnek tűnő, valójában kissé zsémbeskedő, és házsártos, idősebb korú asszonyság:

- Hát ezt a kellemes meglepetést! Szintén munkába Kornélka? – lepődött meg, míg a másikat beérte.

Kornél ebben a percben legszívesebben azonnal láthatatlanná, vagy köddé vált volna, csakhogy az öregasszony ,,legyeskedését” egyáltalán megúszhassa, de ez az ötletes elképzelése most tökéletesen csődöt mondott:

- Kezit csókolom, drága Erzsike néni! Hogy tetszik lenni ezen a szép őszies délelőttön? – Titokban persze abban bízom, hogy pár adag jól irányzott rutinkérdéssel majd azonnal a saját oldalára állíthatja és le is szerelheti, de most tévedett, mert az öregasszonynak be nem állt a szája.

- Én is csupán csak a piacra ugrok ki, mert elfogyott a leveszöldség és Charliekámnak is vennem kell almot! (Charlie-kának hívták azt a kövér macskáját, akit folyamatosan zabált, mint egy kövérre hizlalt mangalica)

- Hát ennek igazán örülök! Kérem csak óvatosan tessék lépni, és vigyázzon magára! – tanácsolta, mint akit tényleg érdekelhet a másik sorsa.

- Mindenütt ez a sok szemét! Hát fel nem foghatom! Kornikám maga hogy bírja ezt elviselni?!

- Hát, megteszünk, ami tőlünk telik! Nem igaz?! – válaszolta, mintha frapánsabb, vagy jobb válasz pillanatnyilag nem jutna eszébe.

- Igaza van lelkecském! Maga még annyira fiatal! Van még bőven mit tanulnia! – azzal, mint akinek hirtelenjében eszébe jutott valami fontos dolog, melyről eddig a pillanatig szándékosan megfeledkezett a gurulós, kis kocsijával azonnal felkecmergett a most beálló, megkésett buszra és rögtön lefoglalta a sofőr mögötti egyszemélyes kis ülőhelyet.

És mint minden munkanap Kornél is kicsit szánalmasan érezte magát, hogy egyetlen állásinterjún sem bírták eddig tartós maradásra, vagy kecsegtették kitüntetett, megtisztelő kedvezményekkel, kiváltságokkal!

Mint a legtöbb városi embert, őt is egyre inkább kezdte hatalmába keríteni az a megrögzött rögeszme, hogy a legtöbb ember boldogtalanságának egyedüli, kiszámítható titka a megfelelő kereseti források kiaknázásában rejlik! De hogyan valósíthatná meg a megfelelő fizetési jutalmazását, amikor egyetlen konkurens vállalat, sem cég nem vette alkalmazásba?

Kornél már nagyon sokszor láthatott a buszon, de legtöbbször csak elegáns, vadonatúj BMV-kből, vagy vállalati, szolgálati autóknak meghirdetett Mercédeszekből kiszállni elegáns, talpig öltönyös üzletember külsejű figurákat, akiknek egyetlen hónapnyi fizetése már most többet ért, mint Kornél mindig szép rendben tartott panellakása!

Folyton azt gondolta, hogy az ilyen ,,nagy formátumú” talpig kicsinosított, és hallatlanul elegáns emberekkel, sokkal könnyebben ismerkednek meg az adott csinos, manöken-típusú hölgyek, vagy shoppoingolni vágyó, hidrogénezett szőke kis cicababák, akiknek nincsen túl sok sütnivalójuk, de ha valamihez értenek, akkor az egyedül a kellemesen csicsergő, vinnyogásra emlékeztető nevetés, és a folyamatos vásárlási kényszer, mely olyan, mint valami kábítószer soha nem lehet leállni vele!

Ahogy sokszor elhaladt valamelyik belvárosi kávézó, vagy gyorséttermi lánc kirakati üvege előtt szeme kissé féltékenyen pásztázta azokat a fülig szerelmes, és egymásba bolondult párokat, akik ott helyben legszívesebben azonnal leteperték volna egymás lángoló, halhatatlan szerelmi szenvedélyük tüzében, csakhogy egymásnak is bebizonyíthassak, biztosan összetartoznak!

Valahogy mindenből szándékosan kimaradt, és ezt mégsem érezte tehertételnek; míg egyesek majd meghalnak, hogy egy társaság középpontjában lehessenek, addig Kornélnak tökéletesen elegendő volt az ú.n. ,,kulturális elszigeteltség!”

Míg a többség jóga, és zumba-tanfolyamokra megy, hogy kicsit formába hozhassa eltespedt izmait, és kicsinosítsa mindenki, amije csak van, és a lehető legjobb bulikat szervezték – természetesen olyan V.I.P.-vendégeknek -, akikről ordított, hogy tele vannak pénzzel, addig Kornélnak tökéletesen elég volt az a tudat, hogy ő szerényebb körülmények között adózott a kultúra oltárán; egy jó könyvvel, vagy azzal, hogy aznapra megír egy verset, vagy egy rövid történetet.

És ebben egyáltalán nincsen semmifajta szégyenkeznivaló! Egészen természetes állapot lett volna akár csak az emberek között is, hogy nem lehet mindenki konzekvensen egyforma, csak hát ugye ott volt a kisördög, aki mindig a lelkiismeret mélyén bujkál, és önmaga körül szinte mindent, és mindenkit kellőképpen megkérdőjelez.

Ebből táplálkoztak az előítéletek! Lehet, hogy a mostani XXI. századi fővárosi méhkaptár a maga kellően bohém, és túlfeszített vérkeringésében sohasem engedheti meg magának, hogy akárcsak egyetlen órára megálljon, és pihengessen – de Kornél zokszó nélkül is – ha módja és lehetősége lett volna rá -, akár egyhuzamban is képes lett volna tíz-tizenkét órai szunyókálásra.

Ez az este azonban másnak ígérkezett: vannak emberek, akik sebezhetőségükben, kifinomult lélekszenzorokkal rendelkeznek, és mint akik telepatikus képességekkel vannak felruházva így sokkal jobban megérzik azt, ami elkerülhetetlenül be fog következni, vagy önmaguk is baljóslatú vészjelzésekkel reagálnak a külvilág bizonytalankodó jelenségeire.

Ahogy most elindult kis panellakásából a bizonytalankodó éjszakába, mely kellőképp sűrű, és ködszerű sejtelmességével leginkább egy kissé túlzselézett horrorfilmre emlékeztette, ahol a szereplők menekülnek az adott szörnyűséges lények elől, és túl sok lett a málnaszirup, pedig csak a kés helyett tanácsosabb lett volna a kifent baltát használni.

Az előszobában felállított nagyméretű tükörben még egy utolsó, lényeges, végső simítást hajtott végre; majdnem kis híján sikerült megfojtania magát az állandóan félrecsúszó nyakkendőjével, és a folyamatos verejtékezésével – mely rendszerint akkor köszöntött rá, ha a benne tomboló idegeskedő feszültséget sehol sem tudta már levezetni, így maradt a hátán a tetemes tócsafolt, mely nagy kiterjedésű nedvességet hagyott ott. Egy utolsó kicsit önbizalom erősítő simítás, majd következhetett a tulajdonképpeni pókerarcokkal való kísérletezés; először felfújta pofazacskóit, mint egy kidülesztett mellkasú, félelmetes levelibéka, majd jött bozontos szemöldökeinek erős, magabiztos ráncolása, mellyel esetleg esélye lehet a hölgyeknél – bár szinte mindig is tudta, hogy évmilliárdos kieséssel kell szembenéznie, ha a csajozásról van szó!

,,Talán nem is lesz majd olyan szörnyű! Csak légy mindig önmagad és őszinte, és húzd ki magad!” – Megnyugtató érzéssel konstatálta, hogy bár a kinézete inkább egy nyugdíj előtt álló hivatalnokhoz tette őt hasonlatossá, csupán a vastag kertes SZTK-szemüveg hiányzott még a repertoárjából -, semmint egy fiatal, élete teljében álló fiatalemberhez, aki élete talán egyik legnagyobb bedobására készül! Majd kilépett a társasházi épület biztonsági kapuján, mely, ha az ember nem ismerte a kódot talán védelmet biztosíthatott a hívatlanabb látogatókkal szemben.

Kezdetét vehette egy ismerkedő randi egy olyan buliban, melyet szíve mélyén valójában nagyon utált, mert semmi kedve sem volt hozzá, hogy egy-két alkoholos koktél, vagy potyára lecsúszott feles kíséretében a kissé illuminált illatú hölgyek, és urak – ha túlzottan megkedvelték már egymást -, vad orgiákat csapjanak, és ahol a gyomorkavargó öklendezése lehetett a desszert a tortán.

,,Tégy úgy, ahogy a szíved diktálja, és lehetőleg semmiért se kérjél bocsánatot, mert az a legtöbb embert idegesíti, és holt ciki is!” – adott magának útközben is folyamatosan jó tanácsot.

 

A II. kerület – ahova legtöbbször a módosabb, tehát dugig anyagi forrásokkal ellátott emberek telepedtek be. Az egész környék úgy tűnt, mint egyetlen pénzért bármit birtokolható, kisajátított gyarmata lett volna a tulajdonképpeni fővárosnak, ahol a csillagos égig is felmerészkedő villalakások, és a hozzájuk tartozó kellemesen fűtött úszómedencék, és az ingatlan alá beépített szintén fűtött garázsok valamilyen megszerezhető társadalmi státuszt jelképeztek a közvélemény szemében, viszont az egyszerű embereknek – tehát a becsületesen dolgozóknak azt üzenték: Dolgozzatok keményebben, de minden keményen kifejtett munkanap is hiábavaló vállalkozás, ha az ember nem rendelkezik kellően bizalmas kapcsolatokkal, akik majd elintéznek neki ezt, vagy azt! Szívességet a szívességért! Legalább is, ahogy egyes helyeken mondani szokás!

A kovácsoltvas, roppant impozáns, és rózsákkal feldíszített kerítéssel körbekerített épületegyüttes kétszintes volt, és egy hatalmas úszómedence fogadta a fürdőzni vágyó vendégeket mind odakint, mind pedig odabent.

Kornél óvatosan igyekezett megnyomni a hangosbeszélő aprócska gombját, mely szintén a kerítésre volt szerelve; sajnos más élőlény is észrevette, hogy itt van, mert egy dobberman erősen ugató, vicsorító fogával nézett röpke másodperceken belül farkasszemet.

,,Biztos direkt csinálta az a seggfej! Amikor mondtam neki, hogy halálosan félek a kutyáktól! Hogy ez az ember miért nem tudott inkább macskákat tenyészteni?!” – máris mérgelődött, pedig hol volt még a buli kezdete.

Kis idő múlva egy ismerősnek tűnő hang szólt bele enyhén torzítottan, és recsegőn a beszélőbe:

- Igen… Mit akarsz?

- Elnézést kérek, de Kornél lennék! – szabadkozott, pedig megígértette önmagával, hogy soha nem kér bocsánatot.

- Aztán mi közöm van hozzá köcsög! Húzzá’ innen a fészkes fenébe, vagy megkeserülöd! – azzal szabályosan kinyomta a gombot.

,,Na, ez is megvolt, és még sincs akkora probléma!” – gondolta. Pedig önmagában már látta a híradó aznapi esti különkiadását, miszerint egy harminc év körüli férfit széttépett egy dobberman kutya és már a mentősök sem tudtak rajta segíteni! Súlyos sebesüléseket szenvedett, miközben nyaki verőeréből csak úgy ömlött a vér!

Időközben eleredt és cseperészni kezdett az eső; alacsonyan estek az esőcseppek és fokozatosan átnedvesítették jóformán az egész ruházatát annak ellenére, hogy kisebb egyszemélyes gagyi, kínai esernyőt is hozott magával: most úgy nézett ki, mint egy ázott, dagadt bőregér! De legalább a testi épségét nem fenyegette többet az a kiállhatatlan fészkes fenevad!

Feltűnően nagy volt odabent a csend: bár szándékosan egyszer sem vett részt egy eget rengető összeröffenésen, hogy megkímélhesse magát sok mindentől, de egy bulin harsogó, dobhártyát szaggató banzájnak kellene mennie, és az illetékes D.J-nek újabb korongokat kellene felraknia, hogy a hangulat átválthasson fékevesztett tombolásba. Ahol remélhetőleg mindenki lazán, és függetlenül érezheti magát! Kivéve persze azokat, akik lágyabb, romantikusabb dallamokhoz vannak szokva!  

Amikor már ott volt, hogy itt hagyná ezt a messziről is nyilvánvaló bűnbarlangot egy nálánál legalább öt-hat évvel fiatalabb srác kissé ide-oda dülöngélve kinyitotta előtte a kaput; a dobberman kutya igaz addigra már nem volt sehol, de nem árt résen lenni, gondolta.

- Hükk… Na! Mi kell csávóka? Hükk! – már a levegőben erősen megérződött, hogy ez a srác tisztára kész van, és azt se tudja, hogy fiú-e vagy lány! Masszív szeszszag dőlt belőle. Akár egy okádni kész vulkánból.  

- Én csak… a buliba jöttem! – bátorkodott megszólalni.

- Akkor… Hükk! Mi az istenre vársz?! – abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta émelyegni kezdett, és az eddig elfogyasztott, valószínűleg tetemes alkoholmennyiség további részét kiokádta magából az útjába tévedő kinti úszómedence vízébe, melyet most pikkelyesre csipkézett a szemerkélő eső. Az ajtót viszont nyitva hagyta, tehát Kornél mintha észrevétlen besurranó tolvaj lenne lelopakodhatott. Balszerencséjére a semmiből tűnt elő az iménti acsarkodó dobberman és mintha csak egy jópofa vígjátékba lenne szapora pulzusszámmal, és ziháló tüdővel alaposan megkergette, míg fel nem ért az épület ajtajához, ahol egy másik fiatal – már csak a vicc kedvéért is kinyitotta előtte az ajtót; látván szorult helyzetét!

- Hát téged meg mi szél fújt errefelé pajtás? – röhögött a képébe a másik, miközben féltékenyen egyensúlyozni igyekezett egy tequilla-koktélt.

- Semmi különös… tudod én csak… a buliba jöttem!

- Á! Vagy úgy! Hát akkor csak szaporán, szaporán barátocskám! Öregem! Ha látnád ezeket a spinkó kis bigéket! Valamelyik valósággal már rám van gerjedve! Te is leteperheted bármikor az egyiket! Különben Tomi vagyok, és nagy parti arc! – düllesztette ki csenevész mellkasát!

Első benyomásra Kornél el sem akarta hinni, hogy ez a fajta arrogáns, szemlátomást flegma stílus akár bármelyik hölgy körében is vonzó lehet, de itt mintha tótágast állt volna a világ, mert a legtöbb fiatal csibe, és tudatlan kislány most úgy tapadt, és zsongott ekörül a beképzelt hólyagficsúr körül, mint a szerelmesek. Valósággal itták minden hülyére sikeredett, bunkós szavát.

Belépett a hatalmas, tágasra kialakított nappali szobába, ahova nyugodtan, kényelmes körülmények között is elfért volna egy nagyobbacska koncertzongora – hiszen olyan tágasnak mutatkozott. A hely szellemén erősen érződött, hogy mesteremberek kifinomult eleganciáját és ízlését dicséri, és hogy a legtöbben itt lévő közül nem biztos, hogy a klasszikus szépség ezt a formáját bármelyikük is értékelhette volna.

A rendkívül magas mennyezet megkönnyítette, hogy az ember úgy érezhesse magát, mint aki mindent megtehet csupán az illúzió által, hogy egy másvilágba kerülhetett…

Érdekes módon az ismerőseit, és a barátait sehol sem találta; pedig szándékosan úgy tett, mintha nyomozó, vagy detektív lenne, aki végigkutat minden aprócska helységet, csakhogy megtalálhassa a valódi tetteseket. Most mégis, ahogy átszambázott az egész helységen és benézett mindenhova rájött arra, hogy ismerősei, akik szentül megígérték, hogy itt lesznek – most köddé váltak!

,,Hagyjuk abba az egészet! Már így is tökre elegem van! A ruhám átázott, és ha most nem fáztam meg, akkor aztán soha az életben!” – döntötte el, majd arra készült, hogy indul, és itt hagyja ezt a pokolbéli tanyát.

Mikor már azt gondolta volna, hogy ennyi volt a nap meglepetése; Fölpillantott és tekintete rögtön találkozott azokkal a semmivel sem összehasonlítható sugárzóan barna szempárokkal, melyek a színházban is láthatott, és amelyek most úgy kerítették körbe, és ejtették rabul, mint felbecsülhetetlen drágakövek, melyeket nem lehet elégszer megbecsülni!   

A hölgy szemmel láthatóan nagyon elpirult, mert imponálhatott neki a lovagiasság, s talán az az eddig ismeretlen magatartásforma, melyet feléje a volt fiatal tanár közvetített.

Gyönyörű, fekete, testhez simuló estélyi ruhához hasonlatos, és mégis imponálóan egyszerűsített, halhatatlanul elegáns és nagyon csinos pikkelyes ruhát viselt melyek, mintha aprócska gyöngyszemek lettek volna – fényszilánkokként villogtak az ezüstmintás csíkok. Éjfekete, mindig makulátlan, és gyönyörű haját gondosan kontyba fonta, mely kiemelte még szinte gyereki arcát, és mégis közvetíthette érett felnőtt gondolkodását:  

 Odament a fiatal tanárhoz finoman két hattyú-tenyere közé fogta a melankóliára hajlamos, búsa fejet, és részvéttel, mint aki önzetlenül megért, és támogat valakit, akinek most talán a legnagyobb szüksége van rá belecsókolt a szájába:

- Bocsásson meg nekem drága Kornél, de ezt muszáj volt megtennem! – illendőségből igyekezett mentegetni saját megfontolt cselekedetét, melyet szavakkal nem tudott még megmagyarázni, csupán ösztönalapú érzelmeivel, melyek egyszerre járták át minden sejtjét, és testének aprón berendezkedett szövetét, és molekuláit: önmaga sem igazán tudta, hogy a férfiakban történt tartós, és elkötelezett szakítását követően vajon miért vonzódik ennyire ehhez a kissé esetlen, és látszólag csetlő-botló, mégis roppant udvarias, pufók férfihoz, aki szemlátomást köpni, nyelni sem tudott, mikor így letámadta, és ostromzár alá vette száját cseresznye ajkaival!

,,Állj már végre a sarkadra! Ne légy ennyire félszeg és pipogya!” – figyelmeztette szüntelen magát, ám most ettől a bombázó csóktól valósággal menten ledermedt, és hosszú percekig szólni sem tudott.

A divatosan giccsesre sikeredett, régi, neo-klasszicista benyomást tükröző bőrkanapék – bár kétségtelen, hogy minden kényelmi színvonalat maradéktalanul kielégítették; erre vallott a hirtelen megszaporodott csókolózó párok száma, akik a semmiből tűntek elő, és most úgy szívták egymás száját, és egyéb bizsergő végtagjait, akár a mohó vámpírok.    

Kornél szívélyesen, és nagyon udvariasan viselkedett, hiszen magatartásából tapintatosan igyekezett lehetőleg mindent megtenni, ami az adott bájos ifjú hölgy minél jobb közérzetét csak szolgálhatta, és kielégíthette. Látszódott pufók, erősen verejtékező arcán – mely szinte már egyéni megkülönböztető védjegye, és márkája lett -, hogy erősen, és szemlátomást feszélyezetten erőlködik: Nóra tartalmas tekintete azonban megzavarta, de nem bátortalanította el, és nem is vette el további kedvét.

- Bocsásson meg… - kezdete volna ismételt meghajlásai közepette. – Engem még sohasem… - nem tudta befejezni, mert Nóra kiélvezte, hogy most ő kerülhetett hirtelen fölényhelyzetbe! Megérezte, hogy bombázó, alsó ajka teltebb volt valamicskét.

Kornél pedig akár egy túlérett, pöfeteg cseresznye elpirult.

Nóra fokozatosan bontakozott ki saját maga generálta izzón érzéki csókjából; szemlátomást végre valami, ami az este folyamán kicsit felszabadultabbá, és talán magabiztosabbá is tette, hogy lám csak még nálánál is vannak hezitálóbb, tétováskodóbb emberek!  

Mintha a vidékies típusú hölgyek a franciás csók művészetében mindig előbb cirógatással kezdték volna el, hogy aztán mindenképpen harapdálniuk kelljen. A harapást Kornél sokáig képtelen volt még érzékszervei közül is kiverni, amik tudvalevően az ösztönök képességeivel cselekedtek. Annál inkább lepődött meg kellemesen a hölgy válaszreakcióján. De az, hogy már a legelső, afféle személyes bemutatkozás keretei között is ennyire belsőséges, mondhatni intim viszony keletkezhetett egy kissé maga is furcsálni kezdte.

Mintha egyszerre kért volna tőle valamit, és ugyanakkor szavak nélkül követel.

Talán az ember csak azért lehetett világ életében alkalmazkodó lény, mert mindig megtalálhatta az adott léthelyzetében az erre fölbujtó lehetőségeket. A szerelemre szomjazó férfi ellenben csupán belső, biológiailag bekódolt ösztöneire, és nagy általánosságban ragadozószerű génjeire hallgat, melyek suttogón teszik közé lelkébe, mit kell csinálnia ahhoz, hogy a fajfenntartás szempontjából az emberiség még hosszú ideig a földön élhessen!

Nóra hirtelen fölhevült, és talán még soha ennyire intenzíven, és lángolón nem érzett érzékisége olyan hevesen, és magával ragadóan lobogott, és tüzelt, mintha valamilyen megjósolható, újabb félelem lobogott volna benne: az elbukás fájdalma baljóslatúan mindig tovább pergette volna agyának szilárdan edződött fogaskerekeit. Úgy nézett ki, mint aki kislányos rigolyával csapong össze-vissza a vágyfokozó csókok, és az elbuktató szakítások kereszttüzei között, és őszintén szólva még maga sem tudhatja igazán önmagában helyretenni azt, hogy mi is lehet majd ennek a végeredménye. Egyszerre szeretett volna újra kislányként viselkedni, és odabújni babusgatásra vágyón egy mindent megértő férfi mellkasához, hogy dús szőrzetébe belefúrhassa megadón fejét, máskor pedig a végzet asszonyaként minden idegszálával azon ügyködött, hogy a lehető legteljesebb ősi eredetű, beteljesülésben lehessen része, hiszen már annyira vágyott a kielégíthetetlen boldogságra, mint aki egyik felét tartósan elvesztette, és hosszú ideig nem találja.

- Ne haragudjon rám drága Kornél! De ezt muszáj volt! – látszott rajta, hogy egyáltalán nem bánta meg, amit tett, viszont lelke mélyén érzett valami különleges bizsergésfélét, melyben azért vegyült imitt-amott egy halvány bűnbánat…

Kornél tétován pár lépést hátrált, mint aki menekülőre vette a dolgot, és most hogy rokonszenvesen közöttük állt pár lépés távolság aprólékosan kezdte felmérni az adott szoba légkörét, amiben központi helyet foglalt el a nagyméretű síkképernyős plazmatévé, amire most a legújabb Xbox-os kommandós-lövöldözős játék volt csatlakoztatva, és amin látszólag az ott tartózkodók rendkívül jól szórakoztak.

A sarokban mintha egy folyamatosan tomboló egyetlen nagyméretű hangforrás lenne bújt meg a D.J. keverőpult, amin a house-zenétől kezdve az undergroud-kevertig mindenfajta hipermodern egyveleg üvöltött, és amitől a hozzá közelállóknak tartós halláskárosodása keletkezhetett azonnal, hiszen már így is a torkukat kellett kiordítani, hogy egyáltalán értsék egymás szavát. Kornél most szándékosan egy kisebb rejtettebb zugot keresett, és Nóra, mintha csak egy mágneses örvénybe került volna – szó nélkül követte, mert hallatlanul kíváncsivá tette ez a rejtélyes emberke, akiről eddig csak nagyon keveset tudott, mindössze egyszer találkozott életében, mégis nagyon imponált neki nyeglesége.

Kornél még életében nem látott ennyi pezsgőt, és alkoholtartalmú italt a vodkától kezdve a tequilláig, és szándékos szégyenérzet fogta el mások miatt is, mert egyik sarkalatos alapelve az volt, hogy az embernek nem szükséges feltétlenül lerészegednie ahhoz, hogy maradéktalanul boldognak érezhesse magát: a boldogság vagy van, vagy szünetel!

A helység távolabbi részébe húzódott lehetőleg feltűnés nélkül, és Nóra most úgy érezhette magát, mintha egy alacsony költségvetési James Bond-filmbe ő volna a rokonszenves Bond-lány, aki mindenhova elkíséri szexi vadítón férfias titkos ügynökét. Egy amerikai stílusúra kialakított konyhai részhez mentek, ahol senki sem tartózkodott, és ahonnét csupán távoli még zümmögésnek hallatszott a nagyméretű hangfalakból ordító, tamtamos zene.

- Bocsi Kornél, de nem tudna egy kicsit lassítani, ha szépen megkérném? Már így is kiköpöm a tüdőmet! – alig tudott a hirtelen jött iramban egyensúlyozni az enyhén magas sarkú kis cipőjében, mely egyfajta elegáns kecsességet is kölcsönzött a számára, és finoman megemelte selymes lábait. Arra nem is beszélve, hogy nagyon jót tett a magasasságának, amivel mindig is hadilábon állt.   

Kornél úgy nézett rá, mint egy nagyon szomorú, tehát most kiszolgáltatott kis srác, akit aznap valami jóvátehetetlen, és galád sérelem ért, és most legszívesebben elbújna a világ elől.

Nóra azonnal megbánta, hogy bátorkodott megemlíteni fáradékony kiszolgáltatottságát, és most némán követte.

- Ne haragudjon rám! – vette végül oda félvállról igaz, amikor végre megálltak a modern stílusban berendezett konyha közepén.

 Most annyira szerette volna megvigasztalni, részvéttel, és őszintén átölelni ezt az összetört arcú, védtelen tekintetet, mely úgy festett, mint akit szándékosan cserbenhagytak, mint egy fiatal anyuka, aki feláldozná gyermekéért az életét.

- Minden rendben van? Jól érzi magát? – állította meg.  

- Természetesen… csak tudja drága Nóra… úgy volt, hogy a volt kollegáim is itt lesznek, és erre becsaptak! – úgy ejtette ki a szavakat, mint aki lelke mélyén valósággal azonnal megsemmisült, mert megsértették, és ez megbocsáthatatlan.

Nóra érezte, hogyha nem foghatja most meg ennek a megsebzett tekintetű szinte gyermeki lelkű embernek a kezét, talán élete egyik újabb meghatározó élményét veszítheti el; gyengéden pár lépést tett feléje, és óvatosan, mintha megértőn, rábeszélőn idomítani szeretné megfogta mind a két kezét, és simogatni kezdte:

- Bármit is ígértek Önnek kedves Kornél az már a múlt, nem biztos, hogy jóvá lehet tenni, de ez még nem lehet ok arra, hogy kikezdhessék a jókedvét! Nem igaz?! – önmaga is meglepődött, hogy egyszerre mennyire filozófikus és bölcs lett.

Megpróbált egy céltalannak tűnő, árválkodó mosolyt erőltetni az arcára, de valahogy idétlenre sikeredett; Nóra felé fordult, és csak ennyi jött az ajkára:

- Elnézést, ha túlreagáltam a dolgokat! – majd kézcsókkal tisztelte meg, akár egy XXI. században itt ragadt kóbor lovag. Nóra hattyúfehér, Mona Lisa-kezecskéivel gyöngéden végigsimította arcát, hogy megérezze minden rejtett pórusait. Ahogy végigtapintotta sehova se siető, tartalmas sűrűséggel ezt a pufók arcot, mintha egy egészen másik férfi képe tűnt volna szemei elé…

Kornélon most meglátszott, hogy ettől az egész bulizós felhajtástól untig elege van! Ez szemlátomást kicsit összezavarta a fiatal hölgyet.

- Lépjünk le innen?! – kérdezett vissza, mint aki pontosan érzi, hogy mit érez a másik.

- Ha Önnek drága Nóra megfelel, nekem itt jó lesz! – már megint ezt is olcsó szerénységgel mondta ki, amitől rögtön kellemetlen bűntudata támadt.

A hölgy aprócska, nagyon ízléses neszesszert szorongatott kis kacsói között, mely szinte észrevétlenül simult tenyerébe; leheletfinom papír zsebkendőt vett elő, és megpróbálta leitatni a másik feltűnően verejtékező homlokát! ,,Mintha egy nagy gyerkőcöt akarna pátyolgatni!” – ez volt első rokonszenves benyomása.

- Bocsásson meg, de nagyon kíváncsi vagyok, és ebben még nem kértem ki senki véleményét! – halkította a hangját, mert ezzel vélte megőrizni a bizalmas szintet.

- Parancsoljon! Állok rendelkezésére!

- Ön szerint kedves Kornél tetszetős a ruhám?! – mint aki nem biztos száz százalékig saját magában bizonytalanul megfordult a tengelye körül, kihúzta felső testét, ami szinte már feszült, hogy aprócska halom melle is tökéletesen a fekete ruhához idomultak. Csípőre tette a kezét, mint a vérprofi szupermodellek. Volt ebben a pillanatban valami kimondhatatlan, halhatatlan egzotikusság, a romantikáról már nem is beszélve.

- Drága Nóra! Ha engem kérdez, szerintem tökéletes választás!

- Na, látja Kornél! Hát ez érdekes! A barátnőim többsége szerint túlzottan is hivalkodónak, már-már hivatalosnak látszom benne, és ez engem is elbizonytalanít! Akár egy jéghideg üzletasszony! Nem gondolja?

- Szerintem bombázóan néz ki Drága! – jegyezte meg szerénykedve, lehajtotta alázata jeleként a fejét, és próbált nem elpirulni újfent.

- Nahát! Igazi úriember kedves Kornél! Igazán köszönöm szépen! – cuppanós puszi volt a vigaszdíj, bár Kornél, mint minden más ezt is szándékosan felnagyította magában.

Meglepődve konstatálta, hogy most őszintén kisfiús sebezhetőségével elmosolyodott. Nóra finom kezét kinyújtotta, és megemelte a másik állát, hogy tekintetük találkozhasson; bátorítóan, mégis szerelmesen visszamosolygott rá, mint aki tud valamit, csak még nem akarja beavatni a másikat…

Gyönyörűen csillogó, őzikeszemeit pedig huncuttul továbbra is villogtatta.

Kornél nagy levegőt vett, mint aki hosszan tartó, búvárkodásra, vagy mélytengeri merülésre számít, és megpróbálta a fennmaradó feszültséget teljesen kiiktatni lelkéből.

- Jól érzi magát kedves Kornél?

- Igen, köszönöm kérdését, csak… még nem tudtam hozzászokni, hogy egy végtelenül csinos, és roppant kedves hölgy arra méltat, hogy egyáltalán szóba áll velem, aki… - szándékosan elharapta a szót, nehogy megbántsa.

- Nos! Szerintem nem érdemes azzal foglalkozni, hogy mit gondol a többség! Azzal az ember csak saját magának okoz kellemetlen perceket! Én most Önnel foglalkozom, és számomra öröm, hogy megismerkedhettünk végre! Úgy érzem, bocsánatkéréssel tartozom, mert… mert szándékosan ráztam le Önt akkor… a telefonban!

- Tényleg nem történt semmi baj! – még mindig ez az olcsó mentegetőzés. Mikor fog végre a sarkára állni? Kibírhatatlannak érezte. Rendkívül bosszantotta viszont, hogy a megígért baráti támogatás most dugába dőlt, és jóformán azonnal meg sem született!

Megpróbált visszagondolni még az ,,ősidőkre”, amikor a legjobb nagyon csinos nőket a szalagavatói ,,beavatós” éjszakán a ,,tökösebb ismerősei” igyekeztek felvilágosítani nem éppen megértő tapintatossággal a nemi vágyak kielégítéséről és amikből aztán másnak a kijózanodásuk pillanatában kölcsönös, ítéletszerű félreértések is származtak…

A távolban durrogó, újabb felbontott pezsgősüvegek pukkantása hallatszott; a hirtelen összecsődült perc-emberkés, dáridózó vendégsereg olyan jól érezte magát a látszólag töménytelenül csordogáló, tudatmódosító alkohol, és valószínűleg egyéb anyagok együttes hatásaitól, hogyha nagyon szeretett volna a társaság középpontjába kerülni ezt, valószínűleg akkor sem tehette volna meg – hiszen a kutyát sem érdekelte, hogy mások kivel, vagy mivel foglalatoskodtak! Az egyes, alig ismert ifjú párok kedvükre egymáson hancúroztak, szerelmeskedtek; az egésznek vad orgiaillat benyomását keltette, mikor a hímek, és a nőstények közös rituáléban áldozzák fel saját magukat pár órányi vad, mohó gyönyörűségért! 

Már el is képzelte, ahogy egy bravúros művészmutatvány kíséretében bájos partnernője önzetlen és mindig adakozó segítségével egyszerűen köddé, és párolgó füstté válik…

Nem akarta tovább elviselni azt a fajta emberi személyiséget is romboló magatartást, melynek szándékosan lealacsonyító színvonalát ezekben a percekben végighallgathatta. ,,Hogyan tudja egyáltalán az ember a legegyszerűbb keretek között elérni, hogy megfeledkezzenek róla, és levegőnek tekintsék, míg ő elegánsan, hideg angolossággal olajra lép?” – alaposan végiggondolta a dolgokat.

- Én nagyon örülök, hogy szóba állhattam Önnel drága Nóra és… most tényleg itt lenne az ideje, hogy menjek! – szabadkozott, mert egyéb kibúvó most tényleg nem jutott már eszébe. Az idő is már jócskán éjfélhez közeledett, és ha valamit világ életében utált, akkor az az volt, hogy hosszan kimaradni a bohémosított éjszakában!

- Én örülök csak igazán kedves Kornél! Alig várnám a következő találkozást! – finoman tördelni kezdte törékeny, kecses ujjperceit, holott életében talán egyszer, ha előfordult vele ilyesmi, amikor még szerelmes volt…

Mindketten mosolyogtak, majd Kornél, mintha láthatatlannak akarna látszani észrevétlen távozott erről a ,,se füle se farka” buliról, miközben kellően felizgult idegeskedései, és csetlő-botló botorkáló lépesei között észre sem vette, hogy Nóra bájosan utána mosolyog!

 

        

      

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Megtekintések: 10

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

Holnapi születésnapok

LINKPARTNEREINK

Függöny webáruház

Textilek
Lakástextil méteráru

Linképítő, linképítés Patchwork, foltvarrás
Tuti Linkek Dimenziók
Rókalyuk
  Méteráru Webáruház
Olcsó függöny anyagok

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2017   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek