4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

                                                           

9.

 

 

 

A következő találkozásukra egy kicsit többet kellett várakoznia, mert időbeosztása, és sűrű elfoglaltsága csöppet sem könnyítette meg az ún. rugalmas időbeosztás megvalósulását.

Mégis, amikor külön-külön találkoztak három hónappal később egy kis hangulatos kávéházban közvetlenül a Váci utcában, legfőbb foglalatosságuk egymás kezeinek tétova, és kellemesen reszkető szorongatása lett…

A nagyvárosi zsibongásban talán ez a kellemesnek mondható kifejezetten a turisták igényeit szem előtt tartó sétálóutcácska volt az egyetlen hely, ahol – persze csupán jelképes keretek között -, elvegyülhettek a világ folyamatosan figyelő, árgus szemei elől. Szinte majdnem minden kültéri villanypóznát impozáns, fekete kovácsoltvas stílussal állítottak helyre, mintha az ember, aki ide véletlenségből betéved, rögtön tudná, hogy itt valamilyen kulturális intézménynek: művelődési háznak, vagy színháznak kellene lennie! Azért ekkora a felhajtás!

- Üdvözlöm kedves Kornél! – puszilta meg két oldalon pufók arcát. – Hogy s mint van?

- Köszönöm kérdését drága! Most hogy kegyeddel együtt lehetek nagyon jól! Nagy haragszik majd rám, hogy nem hozhattam virágcsokrot, de ön egy valódi egzotikus virágszál!  

Nóra kicsit kislányos szégyelőségével elpirult, de nagyon jólesett neki, hogy valaki ilyesmit is megjegyez.

- Oh! Hát ez igazán nagyon kedves! Köszönöm!

Beültek a meghitt hangulatot árasztó kávézóba, mely a lehető legfelkapottabb helyen volt nem véletlenül, mint potenciális és első számú turistacsalogató! 

Ahogy az ember megpróbált kicsit tájékozódni az éppen kitett nagyméretű étlaptáblán rögtön a szemébe ordított, hogy itt ,,aprópénzzel” bizony nem sokra megy, hiszen ez is, mint gyakorlatilag már minden a Váci utcában a gazdagabbak játszótere.

Egy hangulatos, kúszónövényekkel keretezett és most leginkább lugassal körbevett kisebb sarokasztalhoz telepedtek le szándékosan, hogy kerülhessék a feltűnést; Nóra is sokkal inkább a romkocsmák hangulatával rokonszenvezett, ahol lehetőleg eddig még senki nem ismerhette fel!

Kornél kicsit ügyetlenebb volt ma, mint máskor; de az úriemberes illeme, melyre nagyanya mindig igyekezett figyelmeztetni rögtön megkövetelte tőle, hogy kihúzza meghajló előzékenységgel a hölgy előtt a széket:

- Szabad drága? – kicsit reszketett a keze.

- Igen, nagyon köszönöm! Igazán lekötelezett! – nagyon jólesett neki ez a figyelmesség!

Az élethez ezek az apró, egyesek számára jelentéktelennek látszó finomságok is hozzátartoztak, és aki erről hajlamos volt megfeledkezni talán nem is ismerhette meg igazán a finomkodó női lélek rezgéseit…

A fizetős pultnál, mely olyan volt sötét színeivel, mintha egy halottasházban, vagy ravatalozóban lennének, és meglehetősen kicsit túlvilágias hangulatot árasztott egy pincér ügyködött; rendezgette a makulátlan tisztaságú tányérokat, és evőeszközöket.

Kornélnak fogalma sem volt, hogy ekkor mi illik; ő intse-e le a pincért, vagy a hölgy? Sokat vacillált volna magában, de Nóra látván tétovaságát azonnal leintette a férfit:

- Legyen szíves! Kaphatnék egy kávét, az úrnak pedig… - kérdőn Kornélra nézett.

- Én szeretnék egy üdítőt kérni! – már megint elfelejtette, milyen fajtát?

- Milyet?

- Talán… egy Kólát! Köszönöm!

- Máris hozom! – már el is viharzott.

Kornél oldalról Nórára pillantott, és megpróbálta kitalálni, hogy ennek az ízig-vérig igazi hölgynek, akinek most bámulatos őzikeszeme elvették tisztán lüktető gondolatait is, és majdnem a teljes józan eszét miért olyan fáradt, elcsigázott, és miért szegélyezik fekete karikák a szemeit? Ebben a pillanatban egy kicsit sápadtabbnak, és törékenyebbnek tűnt a buli óta. Pisze orra alatt szépen ívelt szája is mintha kifakult volna a folyamatos stressztől, és a maximalizmusra törekvő helytállástól. Smink most nem volt rajta; felesleges is lett volna. Csupán egyetlen leheletvékony kis szájfény jelezte, hogy a hölgy kifinomult eleganciával rendelkezik az ápoltság területén is. Természetes arckifejezése arról árulkodott, hogy nagyon élvezi a találkozás minden pillanatát, mégis Kornél nem várhatja el tőle azt, hogy folyamatosan a válaszaival, vagy ostobácskára sikeredett kérdezősködéseivel bombázza.

Nagyon álmos arckifejezés árulkodott csak róla, hogy tegnap éjjel valószínűleg előadása lehetett, és már csak az éjjeli órákban keveredhetett haza; látszódott, hogy neki ez a reggeli kilenc órai találka is egy örökkévalóságnak látszott.

A pincér a maga törtető, anyagi hasznot remélő mohóságával azonnal kihozta a kért italokat: Nóra nem sokat teketóriázott azonnal belekortyolt a kávéba, és most úgy itta ki a kis csészét, mint egy életmentő forrást, mely megvéd a tartós kiszáradástól.

- Bocsásson meg, de ez most nagyon kellett, mert kicsit hosszúra sikeredett a tegnap estém! Ugye nem baj?! – ebben a percben és ezzel az egyszerű kérdéssel is Kornél azonnal érezte, hogy kezd belé szeretni. Ahogy felső keskeny ajkán megtapadt egy csöppnyi kávéfolt a világ legboldogabb emberének számíthatott, aki ezzel a földi istennővel most egy asztalhoz került.

- Semmi probléma drága Nóra! Engem nem zavar! De, azért jól érzi magát? – hangjában tartós aggodalom vegyült.

- Hogy mennyire figyelmes, hogy kérdezi! Igazán levesz a lábamról! Tényleg hosszú volt az estém! De nekem kellene bocsánatkéréssel tartoznom, amiért nem a legjobb formámat hozom!

- Nem tesz semmit! Minden percben új dolgokra lehetünk figyelmesek a másikban, ha eléggé figyelünk!

- Milyen igaz! – majd újabb nagyadag kortyolás következett a méregerős kávéból, melyet sok tejjel szándékozott elfogyasztani, de tekintettel a másnaposságszerű állapotára most méregerős feketén itta.

Hogy Kornél se érezze magát kiszolgáltatva belehörpintett a Kólájába, majd megpróbált olyan arckifejezést ölteni, mint akinek bejön az, ha már délelőtt üdítőzhet.

- Hogy ízlik a Kóla? – emelte rá egyenesen bombázó, nagy szemeit.  

- Köszönöm kérdését! Nagyon finom! Igazán kellemes!

- Akkor jó! – ebben a nagyon fáradt és szemlátomást megviselt mosolyban is volt valami szívhez szóló és nagyon megható.

Kornél most szeretett volna kiélvezni minden pillanatot, ezért tapintatosan szemügyre vette a vele szemben ülő hölgyet: erre az alkalomra is lezser, világoskék farmernadrágot vett fel, és hozzá egy könnyed fekete, garbószerű felsőt, mely kellően kidomborította a gömbölyded idomokat a mellkason, és melytől a csinosság és a gyönyörűség is új dimenziókba repíthette hősünket.

Nóra összevonta kérdőn a szemöldökét, mint aki hirtelen észrevett valamit, amit a másik, nem mert megjegyezni:

- Valami baj van Kornél?

- Á, dehogy! Miből tetszik gondolni?

- Olyan furcsán, szinte meg merném reszkírozni különösen nézett rám! Kicsit hátborzongató volt a nézése! Ne haragudjon, ha megjegyezem!

A másik bűnbánóan lehajtotta a fejét, mint aki szándékosan vétkezett:

- Bocsásson meg, bizonyára a dús szemöldökeim teszik! Nagyon haragszik?

- Jaj, ne butáskodjon! – kicsit kihajolt, és megfogta szőrös kezeit, és simogatni kezdte. – Még soha nem találkoztam lovagokkal!

Kornél kisfiúsan elmosolyodott.

- Kedves Kornél! Tudja, hogy nagyon tetszik a mosolya! Őszinteség, és bizalom van benne a másik ember iránt!

- Nos, hát… igazán köszönöm! Jól esik!

- Mégis… - folytatta -, mintha az ön tekintete folyton árulkodna valamiről, amit nem enged megfejteni! Feltehetek egy bizalmas kérdést?

- Tessék csak egészen nyugodtan! – megijedt, hogy vajon mit fog kérdezni, mert belül reszketett a lelkiismerete.

- Ön mindig hagyta magát megismerni, vagy visszahúzódó személyiség volt egész életében?

A hölgy észrevette, hogy Kornél önmagába mélyed, és mélyen lehorgassza fejét, mint aki megszégyenült abban a pillanatban. Látszott rajta, hogy komoly traumákkal viaskodhat lelkében.

- Jaj, bocsásson meg nekem kérem! Hogy én hogy lehetek ekkora tapintatlan hatökör! Csak tudja… kíváncsivá tett! – kért elnézést.

- Semmi baj! – válaszolta egyszerűn, szomorú hangon. – Nekem több időre van szükségem, míg bízni tudok, a másikban tudja drága Nóra… és a bizalommal mindig is kellő precízséggel kellet bánni, mert akár zsákutcába is vezethet! Ha az embert már sokszor hitegették és becsapták, akkor többször már nem fog hinni az emberek szavának! – szilárd, és komoly lett a tekintete, akár egy meglett férfié.

Nóra megpróbálta másra terelni beszélgetésük fonalát.

- Megkérdezhetem, hogy van valakije? – ezt talán mégsem kellett volna már a harmadik találkozásukra ennyire nyíltan felvetnie. Gyorsan megpróbálta visszaszívni mondatait, eredménytelenül.   

- Igen! Válaszolok! Én sajnos azt hittem, hogy volt… csak aztán a hölgy azt felelte, hogy nagyon fiatal még és bulizni akart! Most van két tündéri gyereke!  

- Oh! Ezt igazán sajnálom!

- Köszönöm, kedves Öntől!

Újabb kicsit kínos szünet állt be a beszélgetésükben, pedig öntudatosan mindketten bőbeszédűeknek vallották magukat; Nóra egy újabb adag kávét intett a pincérnek, és közben továbbra is fürkésző figyelemmel bámult a másikra. Mintha ez a találkozás valami hivatalos, őszinte vizsgálódás színezetét kezdené felölteni, ahol a legfontosabb bizalmi elv az Őszinteség!

- És… mi volt a gond?

- Hát, az adott hölgy közölte, hogy meg akarja találni önmagát, és még nem áll készen egy komoly, és felelősségteljes kapcsolatra! De sajnos… az egyetem utolsó évében már járt valakivel és… - fátyolossá lett tekintetét szándékosan a mennyezetre emelte, hogy megpróbálja leplezni Nóra előtt előbukkanó könnyeit.

- Bocsánat… de nagyon felkavaró, még annyi év után is! – párat szipogott, és azonnal zsebkendőbe fújta az orrát, mely egy finom hölggyel való beszélgetés közben kissé illetlen, de szükséges.

Nóra valósággal összerezzent: még soha nem találkozott olyan emberrel, aki ennyire képes volt már a következő találkozás alkalmával is megható közvetlenségével azonnal birtokba venni szívét! Együtt érzett vele, mert párszor simogatni kezdte a másik kézfejét. Osztályfőnökeitől gyakorta hallotta, hogyha megakarja vizsgálni a másik jellemét elég, ha az ú.n. Sztanyiszlavszkij-módszert alkalmazza: nevezetesen a kellékek, és körülmények szilárd együttesét! Ahogy végignézett a másik rengeteg papír zsebkendőjén rögtön levonta a tanúságot: Ez a fiatalember valószínűleg nagyon sokat sírhatott eddigi életében!  

- Bocsásson meg, ha felizgattam, nem állt szándékomban! – legszívesebben fölpofozta volna ott helyben saját magát, mert úgy érezte, hogy játszik a másik érzelmeivel, és ezt mindig is utálta, de szerette volna tisztázni a határvonalakat, és egyelőre keresztkérdéseknél állapodott meg, mert más jobb ötlet nem jutott az eszébe.

– Tudja mit kedves Kornél? Váltsunk témát és felejtsük el a nagyon szomorú dolgokat!

Kornél belefújt a zsebkendőbe, és megint kissé ügyetlen módon megpróbálta eltűntetni feltörő érzelmeinek utolsó folyékony bizonyítékát is, miközben azt érezte, hogy mekkora idióta, hogy nyíltan kimutatta érzelmeit:

- Rendben van!

- Mit szeretne tudni? Kérdezzen egészen nyugodtan!   

- Én nagyon örülök, ha ön beszél, és én csupán hallgathatom! – mondta még enyhén szepegve.

- Rendben! Akkor beszélek én magamról! Eredetileg közgazdász a végzettségem, de valahogy az a pálya nem túlságosan érdekelt, és végül kikötöttem előbb a rádiózásnál, aztán a színészetnél.

- Izgalmasnak hangzik!

- Mert az is! Roppant összetett, és nagyon bizsergető pálya! Hihetetlen koncentráció, és memóriát igényelő hivatás, még a mesterségbeli része is!

Kornél, amit a szemeibe nézhetett rögtön megnyugodott, és már nem sajogtak lelkében azok a kisebb furkálódó, gonoszkodó sebek, amiket szinte minden ember a saját bőrén tapasztal…

- …Sokat járt színházba drága?

- Mit szólna kedves Kornél, ha tegeződnénk kivételesen? Lehet? Mert tudja, megmondom őszintén… a magázás olyan hideg, és hivatalos egy bizalmas jellegű, meghitt beszélgetéshez! De, csak, ha nem bánja természetesen! – mosolygott ellenállhatatlanul, miközben bombázón párszor megrebegtette sötét kontúrú szempilláit.

,,Még jó, hogy reggel alig tett sminket magára, mert azzal kicsit kurvásabb benyomást kelt” – gondolta.

- Ahogy Önnek… bocsánat… hogy neked éppen megfelel! – már megint ez az elnézéskérés, mely a gyengeség biztos jele, és csöppet sem túlzottan férfias magabiztosságot sugall! 

- Tehát egyenlőek lettünk! Erre innom kell egy korty kávét! – s az időközben rókaképű pincér által kihozott méregerős feketelevesből megint csak, mint a másnaposság, és túlzott fáradtság elleni biztos ellenszer egy hatalmasat kortyolt.

- …Hát nem mondanám, hogy szerettem színházba járni, és én voltam a megrögzött fanatikus rajongók legnagyobb hódolója, de imádtam azokat a színházi közvetítéseket, amiket egykoron sugárzott a tévé! És imádom még mindig a halhatatlan Egri csillagokat, és színészóriásait!

Nóra egyre jobban kezdett megnyílni, és ezt maga is nagyon különösnek találta; már így a második találkozás alkalmával lelke mélységeit feltárni csak így pöre egyszerűséggel egy gyakorlatilag még alig megismert ,,idegen ember” előtt! Mégis, ahogy azokba a zölden világító, elvesztettségről árulkodó, és most segítségkérő szemekbe nézett valahogy nagyon megsajnálta a vele szemben ülő fiatalembert, és szerette volna mindenképpen megvigasztalni, vagy legalább is jobb kedvre deríteni!

- Igen, azt én is nagyon szerettem! Sinkovits és Latinovits halhatatlan alakítása valóságos színháztörténeti kuriózum! Hungarikum csak egy kicsit másként!

- Szerintem is, de azért a többi kiváló színészt sem kell alábecsülni! Ott van például Ruttkai Éva, aki mint anyakirályné egyszerűen zseniális minden szerepében!

- Ezzel is egyetértek!

Nóra megint elmosolyodott és titokban abban sántikált, hogy hogyan tudná még könnyedebbé, még fesztelenebbé tenni a most megélt szellemesen oldott hangulatot, mert még mindig az volt a benyomása, hogy ez a nagyon rokonszenves és szimpatikus fiatalember nem tudja elengedni magát; mintha egy láthatatlan mentőövet markolászna folyton. Mintha folyamatosan egy süllyedő hajón lebegne, amit képtelen elengedni különben magába nyeli az örvénylő óceán.

- Mondd csak? Melyiket szereted a leginkább a rádiózást, riportkészítést, vagy a színház szüntelen megújuló zsibongását?

- Huh! Hát erre nehezen tudnék kapásból felelni! Azt mondanám rá: változó! Valamikor szeretek berobogni a szerkesztőségbe cangán, mert nagyon közel lakom a főutcához, ahol a főépület található, valamikor pedig alig várom, hogy megvillogtassam a friss jogsimat, bevágjam magam a kis matchbox-autómba, és aztán neki az országútnak!

- De azért remélem, óvatosan vezetsz, és minden szabályt igyekszel betartani!

- …Hát előfordult már, de az az igazság, hogy nagyon nem bírom a tötyögést, és ha bedugul, vagy áll a forgalom! A dugókat például kifejezetten rühellem! – magabiztosabbra vette a kelleténél a figurát és ki is húzta magát, amitől az enyhe feketés árnyalatban játszó garbója megmutatta két gömbölyded kis halmát, melyre már serdülőkora óta roppant büszke volt, mint teljes jogú nőiessége megfellebbezhetetlen, és egyedi szimbólumaira.

Most megint hatalmába kerítette a megrögzött kíváncsiság és másról kezdett el faggatózni, igaz csak finoman puhatolózva!

- …És te mivel is foglalkozol? A leveleidben, mert megkaptam őket, mindet, említetted, hogy tanár voltál, csak aztán felmondtak neked, és könyveket is publikálsz! Ez azért csak jelent valamit, vagy nem?! – figyelmesen érdeklődő mélybarna szemeit egyenesen rászegezte, mintha az őszinteséget akarná hatékony fegyverként bevetni ellene.

- Nos… igen, de… az igazság az, hogy én, mint ismeretlen jellegű Anonymus a könyvpiacon még nem tudtam jóformán semmit sem kikövetelni magamnak! Írogatok, és alkotgatom a magam szerény szárnypróbálgatásait: verseket, novellát, regényt, és színdarabokat is szeretnék majd írni, de… szóval, ha az ember csak nem unatkozó milliomos, akinek van feleslegként pár milliója, akkor a kutya nem áll szóba vele, és szinte majdnem mindenhonnan elhajtják! Én csak tudom, én több, mint negyven kiadóvállalattal léptem kapcsolatban és sokszor még csak nem is reagáltak leveleimre!

Nóra megszorította együttérzése jeleként a szőrös, inkább mancsokra emlékeztető kézét.

- Ezt őszintén sajnálom, de ha mondhatok valamit, én mindig azt tanultam, hogyha az ember keményen dolgozik és belead mindent egy elképzelésébe, akkor előbb vagy utóbb, de megtérül minden elvetélt befektetés!

- Igen drága Nóra! Látod ez a fajta optimistaság most nekem sem ártana, de tudod… én úgy működök, hogyha valami nem sikerül képes vagyok hónapokat is elrágódni azon, hogy vajon mit is ronthattam el? Értesz engem?! Én már nem csupán önmagamban keresem a hibát, de a környezetemben is! Azért ez mégiscsak gond! Vagy nem?!

- Szerintem ez is hozzátartozik a természetes emberi reakciók képletéhez! Különben meg felesleges ezen agyalnod! Csak magadat teszed tönkre!

Kornél észrevette, hogy ennyit és ilyen hosszan tartón még egyik emberrel sem beszélgetett se munkahelyén, se családja körében: belekortyolt a kólába, mely a szivárgó szénsavtól kezdte erejét veszteni, és most valami bizonytalan eredetű, felhígított masszára hasonlított.

- Ja, és képzeld egyszer anyuval elmentünk egy sorozat szereplőválogatására, és képzeld csak ki kapta az egyik szerepet, mely akkor tizenhét éves fejemmel igazi mérföldkőnek számított?

- Csak nem te? – tetette szándékosan meglepetése izgalmát.

- De bizony! Személyesen!

- Tényleg? Már tizenhét évesen! Nahát! Gratulálok!

- Igen, akkoriban már végeztem majdnem a gimivel, és magántanuló lehettem, hogy a forgatások ne csusszannak, mert az a producereknek csak fölösleges pénzkidobást jelentett volna!

- Fantasztikus! Utólag is gratulálok!

- Azért ez egy hangyányi túlzás! Biztos te is olvastad Márai Sándor arc poetikáját, hogy a ,,siker talán csak valami félreértés!”

- Nagyon sok Márai regényt elolvastam, mert magyar-töri szakos voltam a Bölcsészkaron, tehát kötelező volt, de én sokkal inkább a polgári, magányérzet magatartásával azonosultam inkább!

Nóra az a fajta szellemesen gondolkodó, és karizmatikusan modern hölgy volt, akihez szemüveg nélkül is nyugodtan passzolt volna a könyvtárosi ingyen bérlet.

- És milyen volt az adott sorozatbeli karaktered? Ha szabad ilyet kérdezni?

- Oh! Az ma már médiatörténelem! De viccet félretéve a figura, melyet a vásznon meg kellett megjelenítenem az a tipikus fruska kislány volt, aki még csak álomnak éli meg a valódi életet, miközben a naiva kislányos szerepéből is igyekszik minduntalan kitörni.

- Izgalmasan hangzik!

- Hát, hidd, hogy minden tizenkét órás forgatási nap után sem volt egy egyszerű sétagalopp az élet! És képzeld csak el, hogy az egész napos melóból a filmen alig több, mint öt perc is alig látszik! Azért ez szerintem nagyon gáz!

- Értem! És… mi volt a gond?

- Hát főleg a sorozat producerei felismerték egy idő után, hogy a karaktereknek jönni, és menni kell a sorozatban, hogy meglegyen a folytonosság. Végül az lett, hogy hét év után búcsút mondtunk egymásnak és hát azóta… szólókarrierbe kezdtem, és elkezdtem a Színművészeti járását! Olyannyira, hogy ha minden igaz jövőre diplomázom! És külön hab a tortán, hogy rám osztották III. Richárdból Erzsébet királyné szerepét!

- Hadd gratulálok hozzá őszintén! Nem kis feladat Shakespeare-t megérteni, és tolmácsolni a közönségnek!

- Drága vagy! Köszönöm, de ez egy markáns, nagy feladat!

- Nem is kétlem! Fontos, hogy az ember megpróbáljon kitartani az álmai mellett!

- Szerintem a motiváció a kulcsszó ebben a játszmában!

- Nekem sajnos az a véleményem, ha nincsen bizalmi kapcsolatod, vagy protekciód nem érhetsz el semmit, mert folyton akadályokba ütközöl! – vonta le szokásos kisebb rendű következtetéseit, amiben viszont még mindig volt logika, és egy nagyadaggal meggyökeresedett pesszimizmusából.

- Már megbocsáss, de ez egy kissé pesszimistán hangzik!

- Ne haragudj rám, de látod, hogy mi folyik a világban! Perc-emberkék ácsingóznak ötperces hírnevek után, és ha már a címlapon szerepelhetnek, akkor mindent megtesznek csakhogy ismertek, és elismertek lehessenek!

- Kisebb irigységet érzek a szavaidban! Vagy neheztelést?! Jól gondolom?!

- Nem! Sajnos egyáltalán nem! Én soha nem voltam irigykedő, sem féltékeny! Legutóbb is önzőséggel vádoltak, mert édesszájú vagyok, mint édesanyám! De ami ebben az országban folyik szándékos magamutogatás! Nem hiszem, hogy a mindennapi, egyszerű embereket érdekli, hogy ki kivel kamatyolgatott és ráadásul hányszor? Úgy cserélgetik egyesek az alkalmi partnereiket, mint más a fehérneműit!

- Érdekes meglátás!

- Szerintem ezt minden épeszű előbb, vagy utóbb de észreveszi!

Ránézett Nóra elgondolkodó, mélyen látó szemeibe, melyek most úgy forogtak körbe, mint valami gyűrűs bilincsek; úgy érezte, hogy mindent el kell mondania, ami sebzett szívét nyomja, és a legfontosabb jelszó itt is az Őszinteség kell, hogy legyen, hiszen másként aligha lehet bármi továbbinak is értelme!

- Viszont, ha veled beszélget az ember akár csak öt percet is, máris egy tökéletesen felépíthető képet kap arról, hogy mennyire fontos lenne az ember önmagába vetett önbizalma! – bölcs tanácsnak igyekezett szánni, de inkább furkálódós megjegyzés lett belőle.

Kornél lehajtotta a fejét, mint akit súlyos terhek nyomasztanak, ma már ki tudja hányadik alkalommal; látszott rajta, hogy talán nem is az éles szemű kritikai megfigyeléseket nem tudja lenyelni, sokkal inkább azt, ha valaki a legjobb stratégiának a támadást javasolja.

- Jaj, de tapintatlan voltam már megint! – kinyújtotta enyhén hideg kezecskéit, melyek a szokatlanul enyhe, szinte nyáriasan melegre sikeredett őszies időben szokatlanul fáztak. – Ugye nincs harag?!

Kornél kezébe vette a két kis kezet; ösztönös reakció volt, mint egy orvosi rutinjellegű beavatkozás; próbálta a tüdejéből feltörő meleg levegővel felmelegíteni! Nóra kellemesen elpirult! Ekkora megértő figyelmességre eddig még nem számított, és ez most kellemesen meglepte, de fel is csigázta kifinomult érzékeit:

- Jaj, köszönöm Kornél! Igazán… annyira figyelmes vagy! Nem is tudtam, hogy léteznek még a földön ilyen emberek!

Olyan jólesett, szinte felszabadító, ugyanakkor menedéket találó, megnyugtató érzés volt egy férfi kezében tartani fázékony kezecskéit; az esze azt parancsolta, hogy gyorsan húzza vissza a kezét, de a szíve már semmiben sem lehetett eléggé biztos…

Kornél egészen meglepő képességre tett szert – tudtán kívül az évek hosszú során -, főként otthona elzárt négy falai között; szépirodalomban való jártasságát arra használta fel, hogy lehetőleg elsajátíthassa a hölgyekkel szemben való makulátlan, gavallér, és úriemberi viselkedési módok legkülönösebb mozzanatait: ide tartozott az előzékeny székkihúzás, a kocsi ajtajának kinyitása, és az adott hölgy kisegítése a vaskaszniból, illetve az etikett ma már alig ismeretes olyan figyelmes, apró szokásai, amit csak a nagyon éles szeműek vehetnek csupán észre!

Általában akkor sem igyekezett kétségbe esni, ha valamelyik kissé szobacicaként viselkedő hölgy nem vette az udvarias figyelmességnek ezt a fajta módozatait, és azonnal arcul öntötte valamilyen – legtöbbször alkoholtartalmú itallal, mely a keze ügyébe akadt -, vagy egyszerűen csak szemen köpte – mert sajnos ilyen is előfordult.

Kezdett aggódni, hogy ebből a nagyon posztmodernre sikeredett XXI. századból már minden kiveszőben volt, még a halhatatlan romantika is? Kicsi meglepte, és meg is ijesztette, hogy egy ilyen rendkívüli briliáns intelligenciájú hölgy, mint Nóra, aki a korát fényévekre meghaladta értelmi képességeivel, és miközben mindvégig kedves közvetlen igyekezett lenni, akit a siker nem téveszt meg, és nem is szédít el. Most itt üldögélt vele, és kellemesen elbeszélgetett.

- Akarod tudni, hogy mi lett a párkapcsolataimmal? – kérdése egyenes volt, halál komoly, és úgy hatott, mintha az embert egyetlen szívlövés terítené le.

- Ha nem muszáj, akkor nem kell beszélned róla!

- De, én nagyon szeretném neked elmondani! Attól megkönnyebbülnék… úgy érzem!

 - Kérlek, ahogy gondolod!

- Na, szóval! Teljesen csurig belezúgtam a sorozatbeli partnerembe, aki zenész volt tudod, és tangó harmónikázott is, ha úgy támadt kedve! Elcsavarta rögtön a fejem a deltás izmaival, és ha láttad volna a kocka hasát! Tehát a tipikus macsó pasi-szindróma! Tovább nem is folytatom! Elég az hozzá, hogy én szerettem volna gyereket, és minél előbb esküvőt, ő pedig kijelentette, hogy számára ez nem fér bele az időbeosztásába! Hát nem egy seggfej? Úgyhogy a kezdeti, kölcsönös lángolás után mindketten elengedtünk egymás kezét, és vissza se néztünk többet!

- Őszintén sajnálom!

- Várjál kedves barátom, várjál! Még van tovább is! Folytatom! – megigazította a farmernadrágját, mely kicsit kezdett kényelmetlenné, és néhol szorossá válni, és most lazaságra volt leginkább szüksége, hogy ki tudjon teljesedni. A garbója nyakát is kicsit megigazította, hogy szabad levegőt vehessen.

- Tehát! A zenész hapsim után, volt még egy nagy szerelem, aki jócskán idősebb volt, mint én a tapasztalatlan alig tizenhét éves fruska! Ő is író volt, és egyetlen éjszaka alatt csodákat művelt, viszont alig tudtunk egymással találkozni, és ahogy az lenni szokott ilyenkor szépen fokozatosan is elvesztette a kapcsolatunk a kezdeti intenzitását, és lángolását! Pedig nagyon jó volt vele, és azt hiszem, hogy nagyon sokat tanultam tőle a felnőtt világról, hogy az embernek vigyáznia kell kinek is fedi fel legféltettebb titkait, mint a rejtegetett kártyalapokat! Értesz engem?

- Tökéletesen!

- Azóta megmaradt a jó barátság, de csak ennyi! Azóta élem a szinglik izgalmas egyedülálló életét! – két kis tenyerét finoman összecsapta maga előtt a levegőben.

- Aha! Értem!

- Néha tényleg úgy érzem magam, hogy tulajdonképpen örülnöm kellene, hogy végre szabad és független vagyok, de annyira szeretnék végre gyerekeket, mert az öcsémet, amikor megszületett valósággal elkényeztettem!

Ekkor belekortyolt még félbemaradt kávéjába, és végre kezdett helyre billeni elvesztett józansága a tegnapi halálosan fárasztó előadás után.

- Na, már mindegy! Rájöttem arra, hogy ezek a negatív élmények is nagyon sokat segítettek nekem, hogy tisztábban átláthassam a helyzetek fonák-összefüggéseit!

Kornél mondataiból sercegő feszültséget, és kisebbfajta neheztelést érzett, mintha egyedül nem csupán Nóra hibájából ment volna tönkre mind a két kapcsolata.

Egy pillanatig mindketten a múlt merengő ködébe tébláboltak; mintha elméjüket szándékosan a megtörtént eseményekre akarnák irányítani, hogy vajon hol hibázták: főként most Nóra gondolta úgy, hogy egész eddigi élete a naiv kislányok szokásos megugratós műsorához hasonlít! A Váci utca forgalmas idegen turistás zaja idő közben megnövekedett, és főként a japán, és délkelet-ázsiai vendégek úgy kattogtatták legújabb, modernül felszerelt digitális fényképezőgépeiket, és okostelefonjaikat, mintha egyenesen egy felkapott divat-show kellős közepére érkeztek volna.

- Nézd ezt a sok turistát! Hát nem szörnyű, hogy az ember a saját városában sem lehet már tökéletesen nyugalomban?!

- Te úgy érzed, hogy nem találtál még rá a lelki békédre?! – emelte rá egyenesen farkas szemezve tekintetét.

- Sajnos megesik, hogy néha nagyon sok negatív dolog jár a fejemben, és akkor nem lehetek egészen önmagam, és… akkor nagyon magamba tudok fordulni! – felelte őszintén.

- …De azért, én így is igazán örülök, hogy végre életnagyságban nagyon sok mindent kiderítettünk egymásról! – áldozatkész, önzetlenül bájos mosolya ebben a sorsfordító percben többet mondott minden elfecsérelt szónál.

 

 

                  

 

 

 

     

     

 

Megtekintések: 2

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

Holnapi születésnapok

LINKPARTNEREINK

Függöny webáruház

Textilek
Lakástextil méteráru

Linképítő, linképítés Patchwork, foltvarrás
Tuti Linkek Dimenziók
Rókalyuk
  Méteráru Webáruház
Olcsó függöny anyagok

Online irodalom- és képzőművész klub. Íróterem: vers, próza, kritika. Képvilág: fotók, festmények, képes versek, videók. Publikálás - fórum.

© 2017   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek