4 Dimenzió Online

Versek, novellák, képvilág

Sosem üres ház

Nem tudják az új lakók, hogy ebben a házban éltem pontosan 22 évig. Kissé túlzás ez a pontosság, de a percekre nem adunk. Az új család azt sem tudja,hogy ez a ház sosem üres. Én mindig itt vagyok. Nem látnak, nem hallanak csak kivételes esetekkor, amelyekben jobban szeretném, hogy láthatatlan legyek. A családom, nem sokkal a halálom után elköltözött. Utánuk egy idős házaspár jött. Aranyosak voltak. Ulrich és Irine. Amikor ide költöztek még csak hatvanegy évesek voltak. Néztem, figyeltem őket, hogyan élnek. Eleinte eljártak az unokákhoz, kijártak a veteményesbe kapálni. Irine szeretett kint üldögélni a gangon és élvezni a napfényt, a régi, lassan kikopott, fáradt dalokat. Néha énekelt is. Akkor Ulrichnak eszébe jutott fiatalságuk, szinte látta magukat, ahogyan áttáncolnak egy - egy éjszakát. Ulrich Irine mellett tanulta meg mit is jelent férfinak, apának és nagyapának lenni, míg Irine Ulrich mellett ért nővé, anyává és nagymamává.
Eszembe jutott az életem ilyenkor, amelyet magam mögött hagytam. Szerettem volna tudni azokról az emberekről akik egykoron a részeim voltak, de ők elmentek és én maradtam. Elgondolkoztam azon,hogy mit tettek a halálom után. Sikerült tovább lépniük vagy ők is megrekedtek egy szinten mint én. Velem annyi volt a gond,hogy nem mertem lépni. Tudtam mi vár rám oda át. Egy második esély, arra,hogy újra neki fussak a problémának és most sikerüljön legyőznöm azt. Nem, úgy, hogy általam gondolt időben kiszállok az egészből. Látva Ulrichot és Irinét rá kellett jönnöm, talán túlságosan is hamar feladtam. Akkor tudatosult bennem igazán, amikor Ulrich akkor is kiment a kertbe és neki állt, a paradicsomok közül kirángatni a gyomot, mikor a reumától a kézfeje és ujjai görcsbe húzódtak. A háta elviselhetetlenül szaggatott, de akkor kicsit leült, rágyújtott egy cigire és figyelte a madarakat. Aztán újult erővel megint neki veselkedett.
Ilyenkor azért elfogott a láz és már mentem is volna tovább, de a cél előtt megtorpantam. Újra akarom élni a magányt? Dübörgött az agyamban a kérdés és élesen felkiáltottam. Nem! Sikolyomat nem hallotta senki, kissé olyan ez, mintha egy légüres térben sétálnak, ahol minden jelen van, csak az érzékeink hagytak el minket. Ugyan úgy hallottam, láttam, éreztem az illatokat, csak a tárgyakat nem tudtam megérinteni s hangom sem hallotta senki. Az állatok néha megérezték,hogy ott vagyok, s szánakoztak vagy csodálkoztak rajtam. Ulrichnak volt egy kandúr macskája, az igen csak megvetően tudott nézni. Észre vettem, hogy tökéletesen hallja amit mondok, kitűnő érzékeinek hála, még látott is. De mivel macska volt és a legtöbb ilyen komisz jószág, emberi tulajdonsággal bír, nem igen foglalkozott velem. Megvetően néha oda kapta a fejét, miért zajongok vagy pusztán csak rosszindulatúan rávillantotta a szemét, hogy te már nem igen élsz és nézz meg engem, én a világ ura vagyok, az univerzum legtökéletesebb lénye. Meg kell hagyni, ha nekem is kilenc élet állna rendelkezésemre, minden másképp alakult volna. Aztán persze rájövök ez hazugság, önmagamat ámítom,hogy ne a macskának legyen igaza. Számomra ott az új esély, de nem élek vele. Csak toporgok, tipródok és néha önsajnáltatóan mindenkit hibáztatok. Újra gondolom az életemet s nem azt tartom számon, mikor és hol volt az a pont mikor vétkeztem, hanem mikor és ki volt az aki ellenem tőrt és cserben hagyott. Arra pedig gondolni sem akarok, hogy a fény mögött megint én lehetek, nem csak önmagam árnyéka.
Ulirchkkal és Irinével közel öt évig éltem együtt. Aztán Irine egy este már nem érezte annyira jól magát. Ulrich szomorú volt, akárcsak a kandúr és én. Mind a hárman éreztük, hogy elérkezett a bucsú ideje. Mind a hárman, a magunk módján megköszöntük Irinének azt, hogy velünk volt. Az idős, vékony asszony, mosolyogva simogatta a puha, fekete szőrpamacsot, amely hangos dorombolással igyekezett megnyugtatni. A kandúr hálás volt az asszonynak, hogy annak idején, nem hagyta ott az út szélen. Kicsi, nyamvadt jószág volt, nagy élni akarással. Az anyamacska a padláson fialt le. Addig volt védett az a hely, amíg a menyét rá nem talált. Aztán sorban tűntek el a testvérkéi, míg ő rajta nem volt a sor. A menyét éles fogával megragadta s vonta húzta maga után, de ő nem hagyta magát. Igyekezett ellenállni, míg végül a ragadozó szemébe nem tudott kapni s az a véres, sebesre mart kiscicát el nem engedte. Az árok parton nyávogott keservesen, mikor Irine megtalálta és kötényének zsebébe nem csúsztatta,hogy otthon, kimossa a sebeit és meleg friss tejjel kínálja. Annyi mindent köszönt meg a macska, hogy szinte hihetetlennek tűnt,hogy egy önzőnek vélt állatban ennyi hála legyen. Ulrich megfogta a kezét és éjszakákat át beszélgettek a múltjukról, a gyerekekről. Nem kalandoztak át a jövőbe, a múltban maradtak és a szeretettben. Egyik este Ulrich kiment teáért, a kandúr Irine lába mellett dorombolt. Az idős hölgy rám emelte tekintetét és megkérdezte:
- Te, nem jössz velem?
Először megijedtem, aztán zavarba jöttem. Megráztam a fejem, de nem mertem elmondani, hogy túlságosan gyáva vagyok én ahhoz, hogy bármit is meglépjek. A néni megértően elmosolyodott. Aztán többet nem beszélt velem, Ulrich is megérkezett és újra elmerültek egymásba. Reggelre a néni már messze járt. Ulrich nem sírt, még egyszer utoljára megcsókolta felesége homlokát, megsimogatta a kandúrt és értesítette a hatóságot.
Ezek után Ulrich is elköltözött, a kandúrral együtt. Legidősebb fia, hívta magához, az unokák mellé. Elég nagy házban laktak és Ulrich szerette a társaságot. Itt a négy fal között nem igen volt kihez beszélni s nem is igen kapott volna választ sem. Így aztán nem sokkal Irine temetése után búcsút vett a háztól. Doromboló kandúrral az ölében végig járta a házat, szobáról szobára, utoljára belélegezte Irine parfüm maradékának illatát, a közös lakuk kellemes szagát és szívébe zárt minden itt keringő beszélgetés foszlányt. Az ajtó becsukódott és megint egyedül maradtam.
Igazából nem tudtam mennyi idő is telt el azóta,hogy megérkeztek az új lakók. Egy négygyerekes család találta meg a házat és azonnal birtokba is vette. Kicsit emlékeztetett a volt családomra. Mi hárman voltunk testvérek és én voltam a legidősebb. Ők négyen voltak, két fiú, két lány. Johanna és Hedvig, mint tűz és a víz. Johanna tizennyolc éves volt, Hedvig pedig tizenhét. A két fiú is hasonló korúak voltak, Adam tizennégy, Karol tizenhárom. Míg a két lány mindig civakodott valamin a két fiú jól megértették egymást és egy szobában is laktak, míg Hedvig és Johanna az emelet két legtávolabbi szobájában húzták meg magukat. Hedvig az én szobámat kapta meg. Nem tetszett neki a szoba fekvése,hogy az ablakból a semmibe lehet látni. Eleinte aggódtam, mert Hedvig érdekesen viselkedett, úgy mintha látna. Nem is igen mertem egy ideig felmenni az emeletre, nehogy találkozzunk. Érdekes, míg éltem szerettem volna ha észre vesznek s most, hogy meghaltam már nem akarom, hogy lássanak. Szeretek láthatatlanul része lenni az emberek életének.
Hedvigtől azért is tartottam mert tudtam, hogy haldoklik. Már akkor éreztem, amikor átlépte a ház küszöbét. Beteg volt, s hiába járt el a kezelésekre, a fájdalom egyre csak nőtt a testében, akárcsak a gyilkos kór. Meglepődtem, azon,hogy annak ellenére,hogy tisztában voltak azzal,hogy az élete véges ugyan úgy élték a napjaikat s mindenki ugyan úgy állt hozzá. Ha elkapcsolta a tv a két kis öccse lehülyézte és követelték,hogy váltson vissza arra a csatornára amit előzőleg néztek. Johanna sikoltva tépte meg Hedvig parókáját ha az használta valamelyik smink cuccát. A szülei is néha rápirítottak, ha nem mosogatott el vagy nyafogott valami drága ruha miatt.
Aztán egy nap, Hedvig lejött a nappaliba, leült a piros kanapéra, amelyre anyám azt mondta volna, hogy undorító és ilyen soha nem kerülhet be az otthonunkba és megszólított.
- Kísértet vagy?
Tehettem volna úgy is, hogy nem tudom,hogy kihez beszél. De hajnali háromkor, a nappali kongott az ürességtől és egyértelmü volt,hogy a kérdést nekem szánták.
- Nem. Egyszerűen csak árnyék vagyok. - válaszoltam egy fél mosoly kíséretében.
- Mióta vagy itt?
- Hát, nem tudom. - vontam vállat és igyekeztem úgy tenni, mintha nem igazán zavarna az, hogy nem tudom az időt úgy kezelni mint egykoron.
- Hány éves vagy?
- Mivel már nem öregszek gondolom ugyan annyi mikor meghaltam.
- Mégis mennyi az az annyi.
- Huszonkettő.
- Én már nem érem meg azt a kort. - jegyezte meg.
Hallgattunk. Nem  tudtam mit is kérdezzek vagy mondjak neki. Megint ember voltam, olyan mint régen. Kínosnak éreztem a csendet s azt, hogy úgy bámuljuk a kikapcsolt tv képernyőjét mintha egy késő esti adást néznénk.
- Nem rossz, hogy nem kivételeznek veled? - kérdeztem meg egyszer csak. Eszembe jutott, hogy mindent megkérdezhetek, nagyon mindegy,hogy össze veszünk-e vagy sem. Hiszen, Hedvig meghal, én meg maradok.
- Nem. Így normálisnak érzem maga.
Az óra mintha hangosabban tikk takkolt volna.
- Mikor haltál meg? - s úgy hangozott ez a kérdés mint mikor azt kérdezik az embertől, mikor van a születésnapod?
- Ezerkilencszáznyolcvankilenc, szeptember huszonnegyedikén. Pontosan a születésnapomkor.
- Beteg voltál?
- Nem és nem is balesetben haltam meg. - nem kellett kimondanom tudta mire gondolok.
- Eszembe jut néha nekem is. A költözés előtt többször is. Azt hiszem a szüleim megértenék és idővel a testvéreim is. Ostoba dolog, de attól félek, mi van ha ezzel a saját sorsom ellen megyek,hogy nekem más van megírva.
- Én nem gondoltam ilyesmire. - igazából önmagamra gondoltam és arra mennyire is szerencsétlen vagyok.
- Azt hiszem, azért nem tettem meg mert pont veled kellett találkoznom. - fekete képernyőn keresztül nézett rám. - Nem akarok egyedül meghalni. Azért félek attól ami vár. De téged látva úgy érzem, azért kellett még élnem s betegnem lennem, hogy megtaláljalak. Furcsa, nem?
- Az. - bólintottam és a szavain gondolkoztam. S  olyat mondtam amin magam is meglepődtem. - Tudod, mit. Eleget figyeltem az életet. Újra a része leszek, de nem egyedül, hanem veled. - s éreztem, ahogy a fény, amely melegen cirógatott mindig és én mégis fenyegetőnek éreztem közelségét, most megerősítően, szinte már atyaian megcirógatta arcomat.
- Akkor velem jössz?
- Igen. - bólintottam. Hedvig elmosolyodott.
- Holnap megkeresem a temetőben a sírod és lefényképezem. Rendben?
- Jó. - hirtelen jól esett, hogy foglalkoznak velem. - De a családomat, ne keresd fel.
- Nem tenném. - értett velem egyet. Már nem tartoztam ehhez a világhoz, hanem a köztes létben, álltam, de már nem egyedül.
- Menjünk fel a szobámba. - állt fel Hedvig. - Már fázom.
Bólintottam. Hedvig mögött mint egy árnyék siettem fel a lépcsőn a szobámba. Meg kellett állapítanom, hogy Hedvig ízlése az enyémhez hasonlított. A falakra fényképeteket ragasztott. A polcokon roskadásig álltak a könyvek és a plüss állatok. Hedvig lefeküdt s jó éjszakát kívánt nekem. Én mint annak idején a kandúr, a lábához kuporodtam és hallgattam a lélegzetvételét és néztem a fényt és álmodoztam. Arról,hogy újra élek és már nem vagyok egyedül. Ikreket láttam, akik jóban és rosszban, egymás vállának feszülve az élet viharai ellen mentek...

Megtekintések: 52

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

Nincs ma születésnapja senkinek

LINKAJÁNLÓ

Online irodalom. Vers, próza, kritika, publikálás. Képes versek, verses videók. Interaktív irodalmi portál Dány.

© 2018   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek