Szégyenlem magam

[Marković Radmila]

Mikor a temetőkaput átléptem, egy kedves ismerősömmel találkoztam. Beszélgetni kezdtünk. Ő fél a temetőben, én viszont a csöndet valahogy kellemesebbnek, lélekemelőbbnek tartom, mint bárhol máshol. A halál lett beszélgetésünk témája. Én azt állítottam: nem félek a haláltól, hiszek a lélekvándorlásban, és abban is, hogy van élet a halál után. Csodálkozó tekintete kellemesen szép arcáról mintha azt mondaná:- Hogy mondhatsz ilyent?Pár pillanatnyi csend után megszólalt, és teljesen mást, eddig még soha sem hallott szép, igazán elgondolkodtató igazságot szinte suttogva lehelte bele a csendbe.- Én sajnálom itt hagyni ezt a világot, a természet adta szépségeket, az enyéimet.Ránéztem, mélyen a szemébe,és megpróbáltam meggyőzni.- De hiszen a lányodban, unokáidban élsz tovább. Ami viszont engem illet, én nem szeretném még egyszer átélni azt a kálváriát, amit eddigi életem során megtapasztaltam, tehát erre a világra, ha nem muszáj, én bizony nem jönnék vissza. Igaz, én a természetet elfogadom, de nem csodálom.Valamiért, én sem tudom miért, egymásra mosolyogtunk, és elváltunk. Lassan távolodott tőlem, én meg a sírt és környékét nézegettem. Egy-két száraz fűszál éktelenkedett a kőkemény földből. Ezen a nyáron a Szahara jött a helyünkbe, nem csoda, hogy minden kiszáradt, a föld repedezett és kőkemény. Úgy gondoltam, kapával fellazítom a földet, a söprűvel eligazítom, és így legalább hasonlít majd valamire a sír környéke. Igen ám, de a kis-kapával a göröngyöket, amiket felvertem, nem lehetett elaprítani. Tőlem két sírral arrébb egy velem korabeli idős hölgy is a sír környékét rendezgette. Neki volt gereblyéje. Odamentem hozzá, megszólítottam.- Ha nagyon szépen megkérem, elkaphatnám kölcsön egy kis időre a gereblyét?- Tessék csak - válaszolta.Siettem felaprítani, széttörni a nagyja göröngyöket, és visszavittem a szerszámot mondván:- Köszönöm szépen, hogy ideadta a gereblyét!- Hát hogyne adtam volna oda szívesen volt osztálytársamnak a gereblyét!El tudom képzelni milyen bamba pofát vághattam, szerettem volna, ha megnyílik a föld, és elnyel engem. Szégyelltem magam, és bűnbánóan bevallottam, hogy nem ismertem meg, de a szégyenérzet mellett örömmel telt meg a lelkem. Íme, egy osztálytárs, él, élünk, és örömömben átöleltem, megcsókoltuk egymás arcát, egy pillanatra megint kisdiákok lettünk.Beszélgettünk gyerekeinkről, erről-arról, de nekem az volt a fontos, hogy ott volt mellettem egykori osztálytársnőm. Ha rágondolok, hogy nem ismertem őt fel, szégyenkezem, de sokkal jobban örülök, hogy Rád találtam, kedves osztálytársam, pedig nem voltál elveszve sem Te, sem én.