A bevetési szakasz az egyik legnehezebb ezen a területen. Már számtalanszor átvergődtem rajta, volt, hogy sikerrel, volt, hogy nem annyira.
Hogy miért nem mentem még ki előtte. Márpedig nem bírom tovább, muszáj vizelnem, különben reggel tíz percet állok a toalett előtt az odakészített fejlámpa szűk fényében, hajnali ötkor, és netán elalszom, míg vizelek.
Úgyhogy akkor előre. Sérülések nélkül úgy sem úszom meg, ez nem vitás, de próbáljuk meg kihozni a legtöbbet belőle. Oké, vázoljuk az alaphelyzetet: Az asszony alszik, de mivel belül fekszel, így át kell másznod rajta az ágy végében, mert a szoba olyan kicsi, hogy épp csak az fér el benne, ezért nem lehet csak úgy egyszerűen felkelni és kisétálni. A fal mellet fekszel, lábadtól tíz centire már ott lóg a túl hosszú függöny, tehát nincs mese, mászni kell. Kúszni, mintha csak egy szögesdrótkerítés lenne.
Megindulok hát. Felnyomom magam a kezeimmel, tolom előre a testem az ágy vége irányába, amilyen könnyedén csak bírom, de persze az megnyikordul. Semmi vész, ez még nem nagy szám. De nyilván sikerül beleakadnom a feleségem lábszárába, mire az álmosan felmordul. Oké, még mindig nincs baj. Felállok az ágy mellett, és egy pillanatra csak önmagamra koncentrálok, némi pihenést engedélyezek az első felvonás sikerére. Jöhet a következő etap.
A legfontosabb fegyverem, a zoknim természetesen nincs rajtam, mivel zokniban aludni nem tesz jót a keringésnek, és hát annyira még én sem vagyok módszeres, hogy az ágy mellett kialakítsak egy annak szánt helyet. A célpont amúgy is szétdobolná cirka 27 másodperc alatt, hogy észreveszi. Zokni nélkül elindulni viszont nem sok jóval kecsegtet. S lám, akármilyen lassan és halkan próbálom lerakni a talpaimat, az ajtóban mégis megreccsen a padló, amely kiszámíthatatlanul alá van aknázna. Picsába! Elvesztem. A célpont a másik szobában két másodpercen belül felsír, mert többnyire kifinomult érzékekkel rendelkezik. Így hát nincs más választásom, ki kell használnom az a két másodpercet, most már úgyis mindegy, tehát felgyorsítom a lépteimet és kirontok a folyosóra, ahonnan két méter a fürdőszoba. A célpont már észrevett, ordít, de bent vagyok. Még nincs minden veszve.
Ráülök a csészére, mivel sötétben úgyis esélytelen lenne beletalálni, úgyhogy csak kényelmesen. A célpont javában adja a műsort, próbálom kikapcsolni magamban, de nem megy. A másik nyugodtan horkol ugyanabban a szobában. Neki nem annyira kifinomultak az érzékei, vagy legalább is iskolás korára mintha megszűntek volna. De az is lehet, hogy a túlfeszített tanmenet készíti ennyire ki. Úgy alszik, mint apám Velencében, amikor ott hagytuk egy padon ebéd után sziesztázni, mi meg bejártuk a várost. Mikor hajónk indult tovább, felébresztettük és kész. Addig ott aludt a padon, semmitől sem zavartatva.
Az utolsó sugár is lehullóban, de tudom, hogy a sok edzés miatt állandóan be van durranva az aranyerem, az meg nyomja a húgyhólyagomat, tehát értelemszerűen ki fog még fröccsenni némi maradék, ha felállok. Így is van. Össze-vissza lóbálom a farkam, a kiválasztott méreganyaggal teli vizeletcseppecskék hálásan csapódnak a csempének. A célpont még elszánt, de már kezd halkulni, és egyre ritkább a hangáradat.
Na, de most mi legyen? Ha megindulok, újra kezdődik minden, pedig még véget sem ért. És még a probiotikumomat is meg akartam inni, ha már kijöttem, mert azt elfelejtettem lefekvés előtt. Ekkor meglátom a konyhaasztal melletti radiátoron egy korábban száradni odarakott zoknim körvonalait. Ez az! A zoknival már felvehetem a versenyt. És amúgy is csak itt állnék egy helyben percekig a sötétben, míg szűnik a zaj, szóval akkor legalább hasznosuljon az idő így éjfél körül.
Nagyon lassú és puha létptekkel megindulok az asztal felé. Megpróbálok minél nagyobbat lépni, hogy kevesebbet keljen leraknom a lábam, és megpróbálok a nesztelenség felsőfokára hágni. Jórészt sikerül, bal kezemmel, már be is tudom húzni magam az asztal régiójába. Ott aztán egyenesbe hozom a testem. Remek. Még egy kis nyújtózkodás, és a zokni is megvan. A célpont már ritkásabban nyöszörög. Kezd fáradni.
Fél lábon állva felhúzom az egyik zoknit. Most jól jön, hogy másfél évig jógáztam, a jobb lábamat simán veszem. De a balnál majdnem elesek, meg kell kapaszkodnom az asztalban. Némi zaj, de nem feltűnő. Most már minden sínen van. A zokniban isten vagyok. Oda is lépek a konyhapulthoz. Semmi nem hallatszik a járásomból. Kinyitom a polcot, és mivel a szemem már jobbára hozzászokott a sötéthez, felismerem a probiotikumos dobozt. Leveszem, és egy kiskanalat is sikerül szereznem, mivel rendszerint ott hagy egyet valaki az asztalon. És még mázlim is van. Egy palack szénsavmentes ásványvíz, kupak nélkül. Most jól jön, hogy ilyen trehányak. Ritkán van akkora szerencsém, ezzel megspórolok egy kupaknyitást felszisszenési kockázattal. De ekkor rájövök, hogy a kanál mozgása még műanyagpohárban is hangos lenne. Ezt most ki kell hagynom. Ma nem iszom probiotikumot. De a gyerek legalább visszaaludt. Igaz, visszafelé ismét nyílt terepen leszek, a bevetési terület közepén.
A bal oldali fal mellé tapadok, hátha ott nincs recsegés, de nyilván nincs szerencsém. Rejtett padlóakna roppan alattam, és megmerevedem. Jól jönne most egy kis thai chi gyakorlat, habár lassacskán a nélkül is profinak mondhatom magam ezen a téren. Nyújtózok, kitartok, és úgy lépek tovább, mint a puma. Az ellenség elhalkul.
Bent vagyok a szobában. A szőnyegen már sima az út. Leveszem a zoknimat, és visszacsúszok az ágyra. Sikerült, megvagyok.
Küldetés teljesítve.
Hozzászólások