Nézem az arcot, mely velem szembe néz,
Felismerni magam benne néha oly nehéz.
Elmélyült ráncok, kékes hajszálerek,
Elburjánzó szemöldök alatt, savószínű szemek.
A hatvan feletti évek kegyetlen nyoma,
Az idő, mint szobrász olyan mostoha.
Így látnak mások, ha rám tekintenek,
S nem látják a lelket, mely ott belül rekedt.
Hisz szívesen adnám a sebészkése alá,
Ha néhány évvel megfiatalítaná.
Mert ifjú még a tűz mi bennem lobog,
Ne bácsizzanak hát a tündér leányok.
Nézem az arcot, ki ez az idegen?
Hová lett a csillogó, színjátszó szem?
Mi ez a vékony csík a csókos ajkak helyén,
Ez egy ráncos gúnyrajz! Hát ez volnék ÉN?!!
Nézem ezt az arcot, s fel sem foghatom,
Miért űz csúfot velem a feltámadó álom.
A féreg, ami kirágta arcomból a szépet,
Szegény lelkemet miért hagyta épnek.
Ha volna annyi pénzem
Mint a nyuszis vénembernek,
Még talán el is hinném,
Hogy igazán szeretnek.
Ki meri mondani hát:
A pénz az nem boldogít.
A szemétre vethetném,
E tükör összetört darabjait.
Hozzászólások
Szépen és hitelesen megfogalmaztad helyettem is! Sajnos...:((((
Mármint, hogy helyettem is...:)
Itt-ott rokon-érzések- csak nőként.
Átéreztem, kedves Skorpio!