Vagyok
Kabát, mit ha fázol,
leemelsz a szögről…
Sál, mi rajtad csüng
úgy érzed, öröktől…
Cipő, mi szorítja
lábad a körömtől…
Láb, ami elindul,
s lép csövörbe vödörből…
Zokni, mi fullad és
bűzlik a cipőtől…
Kéz, ami simogat, majd
lelkeden dörömböl…
Vagyok
Rab, ki rács mögött
álmodik nőről-sörről
Remény, mi bánattól elillan
s felbukkan örömtől…
Hit, mi egy szeletet
őriz a szeretetből…
Víz, mit ha szomjazol,
kortyolsz a tenyeredből…
Bor, ami mámort lop
neked az életből…
Hang, ami önmagát áldozza
érted az énekből…
Száj, ami szólna, de
minden hang csörömpöl…
Csend, ami némán
néz vissza a tükörből…
Szem, ami arcod őrzi
a végtelenből…
Pilla, mi takarja s megóvja
titkod a közönytől…
Vagyok
Vér, ami szüntelen
szivárog sebedből…
Kór, mivel harcolsz
míg kitelik erődből…
Csepp a bennragadt
könny-eső-özönből…
Vagyok, aki vagyok:
Angyalból-Ördögből…
Megjegyzés: szépírások
Hozzászólások
Szemléletesen, érzékletesen írod le tépelődéseidet. Élvezetes a versed lendülete, áramlása. Beleélésemet viszont a ragrímek folytonos "ütései" lassacskán megtörik, és előfordulásuk arányában fokozódó, disszonáns hangzást keltenek. Hiányzik a sorok végéről néhány ragozatlan, toldalékolatlan, igazán összecsiszolt rímpár. A kellemes összecsengések jótékonyan simogatva feloldanák az említett feszültségkeltő hatást.