Írok én a holdvilágról,
Ezüstszínű szép palástról.
A gyönyörű napsugárról,
Hajnal bíbor virágáról.
Írok fénynek, sötét éjben.
Sötétségnek, napsütésben.
Mindig az kell, ami nincsen.
A reménység minden kincsem.
Írok Istennek, hogy hol van,
Mikor minden pusztulóban.
Reménytelen álmaimban,
Még a Sátánnak is írtam.
Télen, a hósipkás hegyről,
Nyáron, a hűsítő vízről.
Tavaszváró szerelemről,
Lombhullató őszi szélről.
Írok kínzó fájdalomról,
Lélekölő bús magányról.
Barátokról szeretettel,
Kedvesemről szerelemmel.
Mint a pók a hálót fonja,
Szavakat úgy rakom sorba.
Ízesítem érzelmekkel,
Fűszerezem értelemmel.
Minden titkom kifecsegem.
Bánatom is belerejtem.
Így könnyebbül meg a lelkem,
Aztán mondom: Ez ’csak versem.
Hozzászólások
Igazad van, el kell mondani, ami a lelkünket nyomja. A rejtegetett gondolatok féregként fúrják szét a testet.
ok, és ne hagyd abba!
Mindig az kell, kedves Péter...