ALKOTÓ

A nyolcadik éjjel

 

Tágra nyílt szemekkel lapozta az évkönyvet. A legcsodálatosabb ajándék volt, mit eddig kapott. Tátott szájjal bámulta a napok, bolygók, csillagködök, galaxisok fényképeivel gazdagon illusztrált lapokat.

Csodálta a képeken ábrázolt végtelen határtalanságát és megszűntek számára a játékautók, műanyagkatonák, építőkockák, videó játékok varázsai.

Délután anyja nyitott be a szobába.

- Nem mész le egy kicsit biciklizni?

Barátaid mind lent játszanak.

- Anya most ne! Nem szeretnék!

A nő ránézett az asztalon a nyitott évkönyvre, majd lágyan elmosolyodott és csendese behúzta az ajtót maga után.

 

Első éjjel:

 

Éjjel álmodott.

Bolygókról, csillagokról, galaxisokról.

Mint megannyi számtalan porszem az elsötétített szobában a besütő nap fényében úgy örvénylettek körülötte.

Száguldott közöttük elképesztő sebességgel, amire csak a gondolat képes.

A tér összeszűkült számára. Megérintette a forró napokat, de nem égették csak lágyan melegen simogatták tenyerét.

Megcsodálta a jeges kietlen bolygók hideg világát, az ikernapokat, az óriás törpéket.

Magába szívta, érezte az anyag megváltoztathatatlanságát.

Kortalanok és időn kívüliek voltak gondolatai.

Az álmok tiszta körforgásában az alap jutott neki, mely nem a gyermeki elme, hanem a határtalan szellem osztályrésze.

Ezzel rendelkezett.

 

Reggel vidáman ébredt.

Letrappolt a lépcsőn.

- Kész a reggelid.

- Kösz anya!

Nekiesett a gyümölcslének és a pirítósnak.

- Lassan!- nevetett a nő-nem kell sietni.

- De olyan éhes vagyok, mintha egész éjjel szaladtam volna-mondta tele szájjal.

- És? Merre jártál??

A fiú elgondolkozott egy röpke pillanatra.

- Nagyon sokfelé, szinte mindenhol- mondta lassan.

- Igen tudom -  Bólintott az anya.

A gyerek felnézett.

- Kérhetek rajzlapot?

- Igen ott van a szekrény alsó fiókjában.

Odaszaladt, kinyitotta az ajtót. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd kiszámolt nyolc rajzlapot.

Felment a lépcsőn a szobájába.

A lapokat az asztalra tette, majd kivette a fiókjából a színes ceruzakészletét.

Leült a székre és behunyta a szemeit.

Emlékébe villantak az előző éjjel képei.

Amikor kinyitotta a tetőtér egyik gerendájának kiszögelésében megpillantott egy kis pókhálót.

- Itt vagy Te is?- suttogta.

Az egyébként tiszta gyerekszobában ez volt az egyetlen, ami minden nagytakarítás után másnap reggel ott volt.

Alkotója mozdulatlanul figyelte mind a hat szemével a gyereket.

A fiú figyelmét már a rajzlap kötötte le.

Először csak kicsi pontokat, karikákat rajzolt.

Szinte az összes színt és árnyalatait használta, kivéve a kéket.

Élvezte, ahogy a pontokból tányér alakok, spirálok képződnek a keze alatt.

Délre elégedetten szemlélte a rajzlapot.

Majd az egész mű megkoronázásaképpen a jobb felső sarokba rajzolt egy picinyke kis kék gömböt.

Leszaladt ebédelni.

A hat szem viselője gyorsan leereszkedett egy vékony fonálon a rajzlapra.

Megszemlélve az egész művet, különösen sokat elidőzött a kék kis gömbnél.

Majd ahogy jött nesztelenül visszakúszott a rejtekébe.

A gyerek benyitott az ajtón.

Egy pillanat alatt megérezte, hogy megszemlélték a rajzát.

Szemeit a pókhálóra szögezte. Nem egy gyerek tekintete volt ez. Kortalannak tűnt, ha egy külső szemlélő látta volna.

- Tudom, hogy nem tetszik, de az még jobban nem fog, ami ezután történik!- suttogta.

Kifordult az ajtón és lement biciklizni a barátaihoz.

Kora este ért haza. Vacsora után pár percig még nézegette az évkönyvet, aztán a rajzát, majd vidám mosolyt vetve a pókhálóra lefeküdt.

Hamarosan elnyomta az álom.

 

Második éjjel.

 

Megint álmodott.

Izzó kérget, melyen hatalmas területeken szilárdult meg az anyag, hatalmas elsötétedő lemezek mozogtak hullámoztak. A kihűlt és a nap sugarai a felszálló gőzökkel, gázokkal keltek birokra.

A napban ült és fújta a meleg sugarakat a még fortyogó planétára.

Ereje, hatalma meggyőzte, és legyőzte az illékony anyagot.

Engedelmesen alakult át a fiú akaratává.

Lelibbent a bolygóra. Nézte, ahogy az elemek harcában a külső erő a nap akarata hogyan változtatta meg a gázokat, mely először vékony majd egyre vastagodó burkot volt a bolygó köré.

Lentről először a fekete űr tükörképének látványa mélykékre, majd egyre világosabbra váltott.

Pár helyen sötétebb gőzpamacsok száguldtak végig, majd eltűntek a horizonton.

A vörös külső máz szinte teljesen eltűnt. Csak a magasan kikúposodó sziklák, szirtek magaslatok tetején kirobbanó anyag és tűz mutattak a két elem heroikus küzdelmét.

A levegő megtelt párával, gőzzel.

A nap erős sugarai kényszeríttették a gázokat, hogy saját mechanizmusuk szerint működjenek.

A felszálló légtömegek nem bírták magukban tartani az átformálódott anyagot, melyek tehetetlenségüknél és súlyuknál fogva visszahullottak a talajra.

Első lehulló anyagok pillanat alatt újra gőzzé változtak a forró talajon, de egyre több és több hullott le az alsó rétegekből.

A fiú felemelte a kezét majd felnézett az égre.

Szemeit behunyva érezte az első eső játékát, ahogy lefolyt az arcán.

Vidáman kelt megint.

Tettre késznek érezte magát.

Éjjel álmodott, nappal megrajzolta.

Elővette a második lapot és egy nagy kerek kört varázsolt rá a ceruzájával.

Időnként behunyta a szemét, de a keze nem állt meg.

A fekete és vörös színek mellett egyre több árnyalata jelent meg a kéknek.

Lerajzolta az első kis tócsát, ami már nem tudott elpárologni, majd folytatta a könnyen idomuló halmazállapotú anyag területhódítását.

Délután lesétált anyjával a partra.

A mólón nézték a hullámok, hogy törnek meg a parti köveken.

Pár kavicsot hajigáltak a vízbe és nevettek a kő kacsázásán, amíg el nem nyelte a tenger.

Estére elfáradva a friss levegőtől hamar lefeküdt.

Nem jött álom a szemére, majd hirtelen ötlettől vezérelve felkapcsolta a villanyt.

Kritikusa egy hosszú fonálon lógott a rajz fölött és a sötétben szemlélte a művet.

A hirtelen fényt érzékelve villámgyorsan visszakúszott a rejtekébe.

A fiú most halkan de határozottan mondta.

- Elkéstél, nem fog sikerülni.

Majd halkan felkuncogott, lekapcsolta a villanyt és befordult aludni.

A pók szemei a sötétbe meredtek. Tudta, eljön még az ő ideje is.

 

Harmadik éjjel.

 

Megint visszatért az alakított közegébe.

A tűzhányók még alakították a felszínt, mégis minden megváltozott. A víz egyre nagyobb területeket uralt.

Rengeteg helyen csak sekély, de volt pár mélyebb hűvösebb terület.

Hatalmas óceánná duzzadt melyet több száraz terület tört meg.

A szárazföldek kopársága tudta, érezte, csak rövid ideig tart, hiszen szelleme birtokában elkezdhette megélni, megírni saját álmait.

Óceánok mélyebb területeire ereszkedett és csak apró kicsi lökést adott. A gázok megváltozott arcát használta.

A víz részecskéibe becsempészte az első érzetet.

Majd távolabb ment és figyelte, mit alkotott.

Először csak apró kis változás látszott. Mintha a víz mikrorészecskéi teljesen másképpen mozogtak volna, majd egyre sötétült és egyre több kis alkotóelem állt össze.

A megszülető moszatok lassan de biztosan elkezdték átélni azt az érzést, amit életnek neveznek.

Átrepülte víz mélységét.

A talajon elszórva több helyen már ugyan az a folyamat játszódott le.

Szeme előtt nőtték ki magukat az első piciny organikus képződmények és az életet hordozó vizes talajon megjelente az első cserjék kezdeményei.

Fantáziája elszabadult.

Szállt körbe és nevetve érezte az egyre terjeszkedő burjánzó zöldet.

Megérintette őket, és tudta ezek hordozzák magukban a megújulást.

Tudta ez, amit átél, álom, mely független az időtől. Az időtől, mely engedelmesen dorombolt, ahogy megsimogatta és szolgálatkészen simult akaratához. Mint a puha gyurma, olyan képlékeny volt az ő számára.

 

Ébredés után reggeli nélkül ült neki rajzolni.

De édesanyja szava visszarántotta a valóságba.

- Gyere reggelizni.

Lassan evett és gondolkozott milyen színeket használjon. Aztán eszébe jutott az esti jelenet.

A pók.

Könnyedén kezelte, hisz tudta a neheze még hátra van.

De az biztos volt és ezért nem is aggódott, kritikus hideg gondolatok lelassíthatják, de nem törhetik meg, hiszen ez az ő játéka. A külső kétkedések csak arra valóak, hogy még jobban, még lágyabban még melegebben ábrázolja a belső álmokat.

Anyja szava ébresztette a merengéséből.

- Van kedved délután kijönni a halastóhoz?

A kis tó a város nyugati szélétől 8 mérföldre volt. Kedvelt kirándulóhelye horgászoknak, meg azoknak, akik a természet csendes szépségére vágytak.

- Igen, de most kicsit szeretnék rajzolni.

- Menjél csak.

A szobába érve elővette a harmadik rajzlapot.

Gondosan odakészítette a ceruzákat, majd kicsit gondolkozott és a radírt visszatette a fiókba.

A dombokon, lankákon egyre több zöld árnyalatot, cserjét, mohát rajzolt, a tengerekbe meg moszatokat. Egész délelőttöt lefoglalta a színek megtalálása hogy a megfelelő álmodott képet visszaadja.

Bár igazából a varázst szerette volna visszavetíteni.

Sokkal nehezebb dolga volt, mint amikor az anyagot a bolygókat az elemeket alkotta meg.

Végül sikerült neki. Valahonnan egy kis dallam ugrott be a tudatába, amit nem is olyan régen hallott. A harmóniát sokkal könnyebben megtalálta a kezei által ábrázolt vizuális világban.

Az első élet ábrázolása lehet a kezdete egy új világ születésének.

A szelleme régen túlnőtte a tudatot. Szárnyalt vágtázott a végtelenben.

Anyja hangja szakította ki merengéséből.

- Menj öltözni, ha jönni szeretnél.

Magára rántotta a ruháit.

 

A Volvo zötykölődve állt meg a földút szélén.

- Innen gyalog megyünk.

- Rendben- mondta a fiú és vidáman kicsúszott az ülésről.

Előrerohant az ösvényen a tó felé a tó felé. Itt-ott lehajolt és megcsodálta a virágok körül repkedő bogarakat.

Majd egy szarvasbogár mászott át a letaposott ösvényen. Leguggolt és nézte félelmetes külsejét.

Anyja odaért mellé.

- Micsoda páncélja van-mondta ámuldozva.

- Az csak egy külső váz kicsim. Belül ugyan olyan sérülékeny, mint bármelyik.

A tó szélén levő nádas mellett érdekes sziklás kiszögelés volt, ami végighúzódott hatvan méter hosszan a déli parton.

Egy idős bácsi ült a parton és éppen tekerte fel a zsineget.

A fiú odaszaladt.

- Nézhetem, ahogy horgászni tetszik?

A férfi felnézett majd elmosolyodott.

- Igen, ha csöndben maradsz, mert a halak nem szeretik a lármát.

Az orsó surrogott majd a hajítást követően jó 15 méterre csobbant a vízben.

A fiú figyelte az úszó mozdulatlanságát.

Egyszer csak megremegett, majd sebesen eltűnt a mélyben.

Az öreg hátrarántotta a botot. A damil megfeszült.

A felcsévézett damil végén egy jól megtermett hal fickándozott. Harcolt vele, megengedte, majd újra megfeszítette a damilt az orsóval. Jó 10 perces fárasztás után be tudta húzni a merítőhálóba.

Az öreg kiemelte , megfogta a halat és kacsintott egyet a fiúra, ahogy a horgot kiakasztotta a hal szájából.

-Tetszett??

- Igen- mondta a fiú bizonytalanul.

- Mennem kell. Köszönöm bácsi.

Öreg bólintott majd figyelmét a csapkodó halnak szentelte.

Megfogta anyja kezét. A nő ránézett.

- Mi a baj kisfiam?

- Nincs semmi, csak az a hal…..nem bántott senkit.

- Igen az élet törvénye sokszor kegyetlen- mondta a nő.

Szinte vezényszóra lettek figyelmesek a tó északi felén levő szabad terültre, mely felett egy sólyom száguldott lefelé. Zuhanva a kiválasztott prédájára.

A gyerek ámulva nézte.

- Az egyensúly az, ami biztosítja az életben maradást az összes lény számára.- folytatta a nő.

Végigsétáltak a nádas mellett, láttak pár bicikliző kirándulót, meg még egy horgászt, de a fiúnak nem volt kedve odamenni.

Inkább a növények pompájára figyelt.

A fű lágysága, ahogy a szél borzolta néha össze a közötte kibújó színes virágokra.

A nyárfa megtörhetetlen törzsére és ékes koronája.

- Gyere, visszamegyünk az autóhoz.

Hazafelé a növényekről beszélgettek. A fákról, erdőkről, a planktonokról, melyeknek nélkülözhetetlen szerepük van az életben maradáshoz.

Vacsora után felment a szobába.

Első pillantása a rajzra esett, de a következő a hálóra.

A pók a szélén gubbasztott és a fiút figyelte.

 

Hirtelen jött az érzés.

Két szellem csapott össze. Az alkotás és a kritika gyürkőzött egymással.

A színeken vitatkoztak.

Majd ahogy jött olyan hirtelen vége szakadt a víziónak.

- Csinálj magadnak Te! Ebbe nincs beleszólásod, de sajnos lehet ráhatásod.

Hang nélküli szavak voltak, mellyel lezárta a felesleges vitát magában.

Viszont megint vidám pillantással feküdt le.

Az öreg pecástól tanult kacsintással búcsúzott a póktól.

- Jó éjt!

 

Negyedik éjjel

 

Kezei szinte érezték a talajon egyre burjánzó zöld növényeket. Simogatta őket és azok érzékenyen reagáltak érintésére.

Pedig ez csalóka illúzió volt, hiszen testben nem volt ott. Szelleme simogatta, érintette, de az élő növényi kultúrák hevesen reagáltak rá. Követték leveleikkel, száraikkal a mozgását és amennyire a szárat engedte a föld, amennyire a levelet engedte a szár, utána fordultak, hajoltak.

Lesüllyedt a tengerekbe, és a sekélyebb vizeken szintén találkozott a talajhoz, fenékhez kötött  helyváltoztatásra még képtelen élettel.

De a vizek világában más színek és a víz mozgása miatt, más illúziók domináltak.

Hajlottak tekeregtek minden irányba, mintha keresnék az új mozgás lehetőségét.

Felrepült a magasba.

A föld mélyének tombolása szűnőben volt.

Kevesebb hamu és füst, gáz került a levegőbe. Az alsó légrétegek kezdtek letisztulni.

A sötét éjjeleket és a szürkés homályos nappalokat felváltotta egy tisztább időszak.

Eljött a hajnal.

Az óceán partján állt, mikor először meglátta a felkelő napot. Egy fényes aranyhíd szaladt végig a vízen és a lábaihoz ért. Mozdulatlanul gyönyörködött a látványban.

A talajt már sok helyen zöld borította. Figyelte, ahogyan reagálnak az első tiszta napra.

A fény meg a meleg sugarak hatására a széles levelek, szirmok, indák engedelmesen fordultak az életet adó csillag felé.

Hamar elröpült a nappal.

Ahogy lebukott a látóhatáron kezdte az ég kékjét felváltani egy sötétebb nyugalmi időszak.

De a leszálló este már nem volt annyira hideg, rideg.

Csillagok ezrei milliárdjai kezdték beragyogni az eget.

A látóhatáron sápadt fénnyel bukott fel egy kísérő, mely a planéta hosszú útját őrizte.

Társai voltak egymásnak.

A tüzes golyóból lett kéklő bolygó hatalmas erejével magához kérte és láncolta a végtelenben bolyongó vándort. Krónikása lett minden ez utáni időknek.

 

Első reggel volt, hogy nem frissen, inkább nehézkesen ébredt.

A feje tele volt képekkel, érzetekkel.

A negyedik lapon csak egy félkört rajzolt.

Kettéosztotta az egyik fele tiszta kék víz a másik dombos zöldellő föld volt.

Majd megrajzolta az eget, kéksége tisztább vakítóbb volt a víznél. Középre meg a napot.

Zavartan, rosszkedvűen nézte a képet.

Nem ezt akarta kihozni.

Hiányzott a kísérő és a csillagok.

Majd hirtelen ötlettől vezérelve megfordította a rajzlapot.

A félgömb másik felét már odarajzolta.

Többi könnyen ment. A sötét égboltra, mint megannyi lapion kerültek a csillagok és a hold.

Letette a ceruzát és lement ebédelni.

Délután barátaival biciklizett.

 

A zárt szoba sötétjébe leereszkedett a rajzra a kritikus.

Már nem függött. Lábaival óvatosan rálépett a rajzlapra majd gyorsan végigszaladt rajta.

Először érzett dühöt.

Csak a sötét égboltot érzékelte a csillagokkal.

Nem tudott átjutni a másik oldalra.

A farostból készült papír engedelmesen simult az asztallapra és a kíváncsi tekintet elöl elzárta az átjutás lehetőségét.

A világosság és a sötétség fogalma örökre meghatározódott.

El kellett fogadnia a fiú szabályait.

 

Csak késő este jött a szobába.

Édesanyjával beszélt a természet és az élet visszásságairól.

A nő éles eszközökkel határolta el a jó és a rossz fogalmát. A legbölcsebb kérdést, tette fel a fiú, amit a beszélgetés sejtetett.

- Anya. Miért van az, hogy védjük saját álmainkat és másokét meg elpusztítjuk?

- Ez így nem jó!

A nő csendben válaszolt.

- Mert kevésnek érezzük saját álmaink és a másikéra is vágyunk. Ha nem fogadnak be minket, megpróbáljuk elvenni, vagy elpusztítani. Menjél lefeküdni, mert késő van!

Sóhajtott egyet és leszedte az asztalról a terítéket.

Felment a szobába.

Leült az asztalhoz és meglátta a pókot.

Idegesen szaladgált fel le a rajzlapon.

Elnevette magát.

- Erre ráfaragtál.

A hat szem ráfüggesztette dühödt tekintetét, majd a fonalán visszakúszott a birodalmába.

 

Az ötödik éjjel

 

A szűz fű, amiben feküdt minden érzéseit megmozgatta. Vad tömény illatok semmihez sem hasonlítható természetes varázsa szinte elbódította.

Egy zajt hallott meg hirtelen.

Felkapta a fejét.

Egy szitakötő repült keresztbe a látómezejében. Izgatottan felült és körülnézett.

Majdnem felkiáltott örömében.

A levegő tele volt az élet ezernyi apró kis zümmögő, surrogó varázsával.

Visszatérdelt a fűbe.

Széthúzta a szálakat és szárakat és a talajon a növények tövében meglátta őket.

Sok-sok kis apró csodája a fejlődésnek.

Magáénak érezte és mégis függetlenek voltak tőle.

Vidáman reppent fel a magasba. Átitatta az élet áramlása, lüktetése.

Élt az egész planéta. Álom és a valóság keskeny mezsgyéjén egyensúlyozott.

Leszáguldott az óceánok felszínére.

A sekélyebb területeken a víz alatt ezer és ezer csillogó ezüstös pikkely villantott rá.

A színek kavalkádja a sárga, kék, piros ezernyi árnyalata csillogott az orsó és tányér alakú halakon.

Mélyebbre süllyedt. Itt érezte a víz hűvösebb érintését álmának képzete.

Sötétebb is volt, mert a napfényt itt már megszűrte a víz hatalmas tömege. Pár játékos kíváncsi hal cikázott a mélységben. Ezek kicsit hosszabbak és laposabbak voltak.

A természet csodája, hogy a félelmetes víztömeg nyomását elviseljék, és gyorsan tudjanak ez alatt az irdatlan súly alatt is mozogni.

Hirtelen észrevette, amitől megborsódzott a háta. Lassan úszott a fenék felett. Olyan volt először, mint egy darab szikla. Rejtőzködő.

Kúpos felfelé keskenyedő testformája és a többi eddig látott halhoz képest nagy teste volt.

Mégis a legérdekesebb a testét borító kemény páncéllemezek kegyetlen ridegsége volt.

Mint egy mozgó víz alatti erőd úgy nézett ki.

Két dülledt szeme a fejen a törzs mindkét oldalában be tudta pásztázni a területet.

A legkülönlegesebb a száj volt.

Alsó rész előre ugrott és láthatóak voltak a tű éles fogak.

Ragadozó.

Egy kisebb hal közvetlen mellette egy korall árnyékából lökte elő magát. Nem vette észre a lassan mozgó halált.

Egy pillanat alatt játszódott le, mégis, mint egy lassított felvételen úgy látta az egész pusztítást.

A monstrum villámgyorsan oldalra kapta a fejét és elkapta a gyanútlan áldozatot.

Az éles fogak belemartak és a következő pillanatban eltűnt a hatalmas szájban.

Csak némi pirosas lé jelezte hogy valami megszűnt, de az erőd már ment is tovább.

Tudatában egy apró sikolyt hallott az élettől való búcsút és egy megnyugtatónak tűnő érzést, ami a monstrum életben maradását biztosította. A gyengék, figyelmetlenek elbuknak.

Az egyensúly első arcba vágó jele volt.

Eszébe jutott a pók.

 

Az ajándék megkapása óta, most ébredt először rosszkedvűen.

Nekiesett az ötödik lapnak.

Megint félkört rajzolt.

Egész délelőttöt lefoglalta számára a vad természet ábrázolása. Füvek első erdők, bogarak ezrei levegőben és a földön.

A víz alatti halrajok szemkápráztató sokszínűsége.

Lement ebédelni.

Nem szólt semmi anyjához, csak némán evett.

- Délután elmenjünk valahová?

- Nem anya, most rajzolok.

A nő bólintott csak. Értette, érezte a feszültséget a gyerekben.

-Megmutatod mit?

A fiú ráfüggesztette tiszta szemeit.

- Majd ha mind kész.

Az anya sóhajtott.

- Rendben, ha nem tudsz valamit, vagy nem boldogulsz, szólj.

Talán tudok segíteni.

Fent megfordította a rajzlapot.

Éjszakát rajzolt fent is, lent is. Kicsit töprengett, megint behunyta a szemeit, majd rámeredt a pókhálóra.

Aztán lerajzolta a víz alatti valóságot, lerajzolta a levegőben és a földön látott életben maradási harcot. Mint egy groteszk torzó, úgy néztek ki a ragadozó bogarak és halak.

Mégis a kegyetlenség mellett volt bennük valami megvétózhatatlan, fenséges, királyi.

Fáradtan letette a ceruzát, de lefekvéskor felderült az arca.

Az élet megmaradt és ez a fő.

Ránézett a pókra, aki lassan, óvatosan leereszkedett az éjszakai papírlapra.

Látta, de nem zavarta.

Megint halkan suttogta.

- Nem győzhetsz!- majd befordult a fal felé aludni.

A pók egész éjjel a papírlapot rótta.

Bejárta a groteszkség és a pusztítás minden részletét.

Majd hajnalban visszamászott a helyére.

- Kis győzelem is győzelem, suttogta a tudata magának.

 

Hatodik éjjel

 

A bolygó méltóságteljesen mozgott csillaga körül a megírt pályáján.

A fiú a kísérő egyik kráterének szélén ült és nézte az örvénylő kék csodát. Nehézkesen szánta rá magát, hogy nekiinduljon.

Végig kell csinálni. Most már nem hagyhatja félbe.

Átröppent a felhőkön. A planéta lüktetése mellet megérezte az élet realitását.

És megérzett mást is.

Először figyelt fel az állatok csoportos viselkedésére.

Az ősi életben maradási ösztön mellett a kicsik, gyengék védelme. Majd észrevette a másik oldalt is. A csoportokba verődött élelemszerzési vágyat.

Hatalmas hüllők egymás elleni elkeseredett harca.

Idő megint úgy pörgött, mint az orsó.

Fajok tűntek fel, és haltak ki.

A táplálkozási lánc csúcsán levő ragadozók, testfelépítése, rejtőző képessége, gyorsasága elvitathatatlanná tette, ők a bolygó urai.

 

Tennie kellett valamit. És tett is.

 

Először döntött a szelektáció mellett.

Tudta érezte, a hibás irányban fejlődő hatalmas fauna sosem adhat lehetőséget az érzelmek kialakulására.

Az űr hideg végtelenjében száguldó kőtömb méreténél fogva még a kísérő mellett is eltörpült.

De súlya sebessége magában hordozta a teljes változást.

Rossz keserű érzései voltak.

A becsapódás ereje mindent megváltoztatott.

A levegőbe felszálló por és hamu csak a legerősebb fajoknak biztosította a túlélést.

A fénylő napot felváltotta hetekre, hónapokra a szürke égbolt.

Az orsó pörgött.

Az élet újraindult, de már másképp.

Az állatok alkalmazkodtak az átalakult környezethez és klímához.

Ragadozók most is voltak, de azok is mások, másképpen fejlődtek.

És megérezte az első harmóniát.

Hasonló volt valami megfoghatatlanhoz.

Magában hordozta a belső meleget.

Távolra menve a felszíntől látta a kontinenseken, több helyen jelen van.

Segítenie kellett.

A szabad akarat és érzelmek tudatos áramlása melyet adott.

Először materializálódott emberi testében.

Nem tett mást, csak a reményt keltő lények arcát szelíden kedvesen megsimogatta.

Tudta ez mit indít el.

Az érzelem a szűk veremből kiszabadult.

Mindent elindított.

A képesség, ami bennük lakott kiszabadult.

És megérezte az éjszakai árnyoldalát.

Szomorúan sóhajtott fel.

Most már csak rajtatok múlik.

A szellem és az érzelem elindult saját útján, szabadon, szabad akaratból válassza az életet vagy a pusztítást.

 

Megint fáradtan kelt.

Tele kétségekkel állt neki a hatodiknak.

Mindent lerajzolt, amit álmodott.

Lement ebédelni.

Anyja kérdezgette, de nem válaszolt neki. Csak töprengve nézett ki az ablakon.

A nő sóhajtott és csak annyit mondott.

- Gyere, menjünk sétálni.

Szó nélkül felöltözött.

Kisétáltak a mólóra. Nézték a tenger fenséges nyugalmát.

A sós levegő jót tett neki.

Lenyugodott.

 

A pók lekúszott a lapra.

Hamar megtalálta, amit keresett. Újra érezte a győzelem ízét!

- Most megvagy!- mondta magának, ahogy meglátta a lapon az első emberpárt.

 

A fiú tiszta fejjel lépett a szobába.

Ránézett a lapra majd a pókhálóra szögezte a tekintetét.

- Tévedsz-suttogta.

Lefeküdt és hamarosan elnyomta az álom.

 

Hetedik éjjel

 

Az idő most őt sodorta.

Az első pillanatok varázsa után szembetalálkozott a reális valósággal. Először az érzelem, ragaszkodás, szépség ezernyi ábrázolása, amire nyitott volt.

De nem tudta nem észrevenni az előrefurakodó pók világát. Az árnyék terjeszkedett.

Irigység, hatalomvágy, kapzsiság, telhetetlenség. Egyre nagyobb lett az elveszített terület, egyre hangsúlyosabbak lettek a kontrasztok.

Mégis, az utolsó átjárónál letisztult a tudat és maradt az alapérzelmekkel bíró őszinte szellem.

Szeretett volna segíteni, de kötve volt a keze. A jó példák bemutatása sokszor visszájára fordult.

Ami ezután jött, minden képzeletét alulmúlta.

Háború, öldöklés, járványok más világok megsemmisítése.

De ők az egész planétát használták, kihasználták, elhasználták.

A pók szelleme mindenhol uralkodott.

Végül eljött az a pillanat, amikor határára ért az egyensúly.

Minden porcikájában érezte a barbár negatívumokat.

 

A váltás hirtelen jött.

Egy havas fennsíkon találta magát.

Lassan elindult. Tudatában érezte, ahogy egy kőpárkány felé lépegetett a hó ropogását a talpa alatt, a fagyos szelet, ami az arcába vág. A vízió sokkal tompábbnak tűnt, mint a valóságban.

Leült a szikla szélére.

Nézte a havas fennsíkot melynek kopárságát pár behavazott kőtömb tört meg.

Lenézett a lába elé. Kisebb kövek voltak a perem szélén melyeket a hó imitt-amott befedett.

Sóhajtott, majd lehajolt és kezébe vette az egyiket.

Kezében érezte az ásvány fagyott hidegét. Kezét hátrarántotta, és messze elhajította a horizont felé.

Szemével követte az ívét, ahogy alábukik a látóhatár peremén.

Éles csattanást hallott.

A horizont szélén, ahol a kő eltűnt ezernyi repedés szaladt szét a kék égen. Mint egy üveglap tört össze a simasága. A torzó sugárirányban szaladt felfelé és oldalra. Majd keresztirányú félkör alakú repedések szabdalták szét a sugarakat.

Egy hatalmas kifeszített pókháló terítette be az eget.

Közepén, a horizont szélén valami megmozdult.

Gyorsan közeledett. Nézte a két kar és a kezek szeretlen mozgását. Lehajtotta a fejét és várta.

Először halkan, tompán, majd egyre hangosabban hallotta a közeledő lépteket.

Hirtelen csend lett melyet a szél zúgása tört meg.

Felnézett és intett a kezével.

- Ülj le.

Amaz leült a kőpárkányra. Lábait felhúzta, kezét ölébe fektette.

Szembenézett Önnön arcával, csak a pillantások tükre volt más.

Egymás kontrasztjai.

A hangja kissé reszelős volt, mintha megfázott volna. Felidézte a régi szobában elhangzott mondatot.

- Nem fog sikerülni!

- Már sikerült!- a gúnyos hang, hidegen nevetett.

- Tévedsz! Hiszen mindig is elbuktad, és ezt is elfogod bukni.

A másik szemében a gúnyt a düh váltotta fel.

- Nem tudod már Őket motiválni, szabadon választottak.

- Nem is akarom! Az élethez és a szabadsághoz való jogot magukban hordják. Nem tehetsz ellene semmit.

A vidám szeme most megkeményedett és fürkészte a dühödt tekintetet.

Szinte belecsattant a válasz a tudatába.

- Nem tudod a választ, nem tehetsz semmit!

Az utolsó szó hangjai elvesztek a szélben.

Felnevetett.

- Tudni fogom. Maradhatsz szellem az árnyékban.

És ők is tudják, mert bennük van.

 

Verejtékbe fürödve ébredt fel.

Egész délelőtt rajzolt. A lap egyik felére most a háborút, pusztítást, rombolást és az összes látott és megálmodott negatívumot.

De a másik oldalra az ellenkező pólust. Békés városok, játszóterek emberek gyerekek, hangszerek, szobrok, múzeumok, színházak.

Anyja kétszer szólt neki, menjen ebédelni.

Harmadszorra felment és bekopogott a gyerekszobába.

Ahogy benyitott a gyerek akkor tette a ceruzát. Elkészült.

- Bejöhetek?

A fiú csak bólintott.

Odament az asztalhoz.

-Megmutatod a rajzokat?

A gyerek odatolta az anyja elé az összest.

A nő figyelmesen végignézte, egy pillanatra elgondolkozott.

- Gyere le, ebédeljünk.

- De én nem ezt akartam! Segíts!

- Csak te tudod befejezni. De ebéd után mutatok valamit.

A gyerek mohón befalta az ebédet.

Bementek a nappaliba. Az egyik sarokban egy régi piano volt.

Az anya odalépett és felhajtotta a fedelét.

- Mutatok valamit.

Az ujjak könnyeden légiesen futottak végig a billentyűkön.

A érdekes dallam töltötte be a szobát. Majd gyorsult az ütem, a dallam keményebb, disszonánsabb lett.

A fiú tudatában szinte pillanatok alatt pörögtek le az elmúlt éjszakák képei.

Ahogy a disszonanciát a zenében újra a könnyedség váltotta fel a gyereknek úgy nyílt tágra a tudata.

A szem kitágult a felismeréstől majd mosolyra szaladt a száj.

Ahogy az utolsó dallam elhalkult, felugrott a földről.

- Mindent értek! Köszi!

Elviharzott az ajtó felé és visszakiabálta.

- Lemegyek biciklizni.

Az anya lassan becsukta a piano fedelét. Eszébe jutott, amikor először hallotta ezt a zenét.

Amikor hazament a színházból, egyből leült a hangszer elé és a mondanivaló hangulatát játszi könnyedséggel adták vissza az ujjai. Mintha vezette volna valami a kezét.

Carmina Burana. Az örök körforgás.

 

A Fiú fáradta ért haza. Lefürdött, majd vacsoránál lelkesen mesélte merre biciklizett a barátaival.

Felfelé a lépcsőn visszaszólt.

- Köszönöm a délutáni zenét anya!

Vidáman lépett be a szobába.

Felnézett a pókhálóra, felnevetett, majd lefeküdt aludni.

A nyolcadik éjszaka.

 

Megint a bolygók és a csillagok között lebegett.

Most először fordult vele elő, hogy nem volt ura az időnek. Játszott érzékeivel.

A csillagok, ködök, galaxisok őrült sebességgel száguldtak el a szeme előtt. Szédült tőle.

Megpróbált eltávolodni, de sokáig csak sodródott a forgataggal.

Hirtelen jött az új érzés.

Először sikerült kiszakadnia teremtett világa teréből és idejéből.

Az egész világegyetemet kívülről látta.

Hamar rájött, nem csak térbeli, hanem időbeli sodródásának is szemtanúja.

Egy spirális felfelé csúcsosodó forgatagban örvénylett a tér, meg az idő.

Tudta mi van az ő tudati központjában. Az egyetlen állandó a kék bolygó.

Belevetette magát a spirál közepébe.

Végtelen nyugalom és béke fogadta.

Mint a hetedik rajzlap hátoldalára rajzolt világa. Amit szeretett volna.

Hová tűnt a pók?

Tudni akarta.

Visszalépett az újonnan felfedezett közegébe. Nézte, ahogy a spirál egy ponton elhalványul, és visszafelé mozog.

Odaszökkent, de valami visszalökte.

Óvatosan araszolt addig, amíg bírt.

Végül megállapodott egy ponton, amit még le tudott győzni az akarata.

Figyelte a határ túloldalát.

Összes érzékszerve teljes erejével kereste a választ.

És egy kép villant át.

Csak egy megérzés volt. Olyan rövid ideig tartott, elsőre fel sem fogta.

Máris repült el a határtól. Mintha megint ellökték volna.

Memorizált.

 

Egy gyerek lépett be egy kisebb csoporttal egy obszervatórium bejáratán.

Csak egy villanás volt.

Újra elővillantotta a képet.

Észrevette.

A gyerek karján az apró pontokat.

Olyan volt, mint a szeplő.

Hirtelen megvillantak, mint hat apró kis szem.

-Ez már a Te háborúd- sóhajtott a gyerek felé.

 

------

 

Vidáman ébredt.

Könnyűnek frissnek érezte magát.

Elővette a nyolcadik lapot.

Gyorsan határozottan rajzolt. Az utolsó rajzlapnak már csak az egyik oldalára volt szüksége.

Egy gyerekszobát rajzolt le játékokkal, kis ággyal, szekrénnyel a sarokban és egy asztal meg egy szék volt még rajta. Az asztalnál egy kisgyerek ült és az asztalon nyolc rajzlap volt.

Letette a ceruzát felállt és kiment az ajtón. Mielőtt becsukta volna visszanézett.

A pókháló eltűnt.

Elmosolyodott.

 

-Anya lemegyek bringázni.

Hangja kedves volt, gyerekes.

Nyoma sem volt benne az elmúlt napok gyötrelmeinek.

A szellem megalkotta, legyőzte és továbbűzte félelmeit.

Újra kisgyerek lett.

 

------

 

A művész letette az ecsetet.

Szürreális képei világhírt hoztak neki.

Az utolsó munkája egy egyszerű kis műterem volt nyolc kicsi festménnyel.

Ezt sosem mutatta senkinek.

Töprengve szemlélte a képet és elmosolyodott.

-Jobb későn, mint soha.

 

 

Szavazatok: 0
Kapjak e-mailt, amikor valaki hozzászól –

Megjegyzések hozzáadásához 4 Dimenzió Online tagnak kell lenned!

Csatlakozás 4 Dimenzió Online

Témák címkék szerint

Havi archívum