A végtelenek völgyébe váltottam jegyet és fel sem tűnt, hogy a vonat, amely oda vitt a múlt fojtogató ködét hasította keresztül. A jegyem, nem az első osztályra szólt, csupán csak a másodosztályra. Az alig fűtött fülkébe, kissé koszos ablak és megtépázott huzat közé. A gyér világítás mellett is elég nyomasztó volt a valóság, de vállat vontam és helyet foglaltam, menetirányba, közvetlen az ablak mellett. Arc nélküli körvonalak siklottak el a tolóajtó mellett, és néma fohászba kezdtem, hogy senki ne üljön mellém. Nem kellett sokáig várnom, a mozgolódás abba maradt, és csak én uralhattam a helyiséget. A vonat sípolt és elindult a kora éjszakába...
Ahogy telt az idő, rádöbbentem még sem volt annyira jó ötlet egyedül bezárkóznom ide, kissé egyedül éreztem magam. A tájat nem láttam tisztán, a gomolygó köd mindent eltakart. Az újságot, alig félóra alatt végiglapoztam, végigolvastam és a nem érdekes részeket is átböngésztem kínos unatkozásomban. Felálltam, lehúztam az ablakot és kidugtam rajta a fejem, a menetszél megcsapott. A mozdony erőlködve zakatolt, és a pernye mindenfele szállt. Nem kockáztattam a szemem világát, inkább visszadugtam a fejem, és bezártam az ablakot. Visszahuppantam a helyemre és megpróbáltam aludni, de akárhogy erőltettem a dolgot, az álom nem hintett édes port a szememre.
Dühömben újra felpattantam és kidugtam a fejem a folyosóra. Sehol senki, még a kalauzt sem láttam. Felmarkoltam csekély holmimat, hogy elinduljak és helyet foglaljak szinte tolakodóan egy másik fülkében, de ahogy elmentem a melegen megvilágított kis beugrók mellett, restelltem volna benyitni és magamat az idegenekre erőltetni. Inkább visszafordultam és némiképp csalódottan helyet foglaltam. Így kívánjon bármit is az ember... De mit beszélek, torkoltam le azonmód magamat, hiszen erre az utazásra csak egy jegyet váltottam! Nem akartam senkivel és semmivel sem foglalkozni, a végtelenek völgyébe akartam elérni, mélyen átgondolva a múltat, és minden egyes rezdülését feleleveníteni!
Kanosszajárásba kezdtem, s most, hogy ténylegesen egyedül maradtam, most ebben a percben visszakoznék? Nem, nem... ebben teljesen igazat adtam magamnak.
A következő a percben a tolóajtó félreszaladt, s nagy, nehéz kabátban a kalauz nézett be.
- Jegyet... – s helyet foglalt az ülésen. Nem sietett sehová sem. Kissé idegesen kotortam végig a zsebeimet, a sárga jegy után kutatva.
- Itt is van, tessék... – nyújtottam oda. Ebben a pillanatban tűnt csak fel, hogy enyhén remeg a kezem. Megvan a jegyem, ma váltottam meg, érvényesnek kell lennie, emiatt nem aggódhatok. Talán csak a kalauz miatt van. Nagy nehéz kabátja erős testet rejt. Széles vállától a fülke szűknek tűnik, és az elsuhanó tájtól még inkább fojtogató a légkör. Hosszasan tanulmányozza a jegyet, s halkan hümmög néha, mintha csak önnönmagával beszélné meg, ki is a vonata utasa.
- A végtelenek völgyébe tart? – kérdezte meg aztán.
- Oda – biccentettem és vártam, hogy vissza adja a jegyem, de nem tette meg, csak forgatta ormótlan kezében és hümmögött. Tán már azon voltam, hogy bővebben kifejtem utazásom mibenlétét mikor megszólalt.
- Még hátra van három állomás...
- Az útjelző táblán többet olvastam... – csodálkoztam el.
- Ez gyorsvonat, nem áll meg azokon a helyeken.
Bólogattam. Feszélyezett az érzés, hogy mindjárt ott vagyok a végtelenek völgyében.
- Csak oda?
- Csak oda – sóhajtottam fel. – Azt mondják onnan nem akarnak visszautazni...
- Igaz igaz... – most rajta volt a sor, hogy bólogasson. Nem láttam az arcát a kabát alól egy vékony kapucnival borította be a fejét. Félelmetes lett volna, ha nem a végtelenek völgyébe tartok. Egy darabig megint csak hallgattunk. A vonat nagyot rándulva fékezett.
- Az első állomás... – jelentette be, és egy könnyed mozdulattal az ablakhoz csúszott, felállt és kinyitotta az ablakot. A friss, hideg illat megcsapta az arcomat. Önkéntelenül feltápászkodtam én is, és kihajoltam az ablakon. A hajamba tépet a szél és a sűrű ködtől nem láttam semmit sem. A kalauz csuklyája mozdulatlanul tűrte az orkán cibálását. Nem lepet meg a dolog, amióta ezen a járaton voltam semmin sem csodálkoztam. Végül is egy olyan hely felé tartok ami nem is létezik.
- Mi ez a hely?
- Ott a tábla... – mutatott előre, de semmit sem láttam. – Látja?
- Látom – hazudtam, nem akartam ostobának tűnni mellette.
- Mindjárt megadják a jelet és mehetünk tovább... – nézett el jobbra. Néztem én is arra, de az égvilágon semmit nem láttam az egyre vadabbul gomolygó ködben. Hogy a kalauzom mit látott, arról fogalmam sem volt. Megfontoltam a dolgot, hogy itt szálljak-e le, és bevárjak–e egy vonatott, ami visszavinne, de nem mertem lekéredzkedni. Inkább csak álltam és vártam, hogy tovább gördüljön a mozdony.
- Nah, az iszákos... – húzott ki zsebéből egy órát és ránézet.
- Késni fogunk?
- Késni – csukta össze a zsebórát, és elsüllyesztette a ruhájának egy fekete hasítékában. – Teljes két percet!
Csak álltam és hallgatóztam, mintha beszélgetés foszlányokat hallottam volna, abroncsos szoknyák susogását, kemény katona csizmák ütemes kopogását, szolgalegények fáradt sóhaját, ahogy a poggyászaikkal ide-oda szaladgálnak. Jó lett volna látni őket. Még jobban kihajoltam az ablakon, de nem sokat ért.
- Indulunk! – szólt rám erélyesen, majd sípjába fújt. Az ajtók hangos döngéssel becsapódtak a mozdony fújtatott kettőt, és vas teste megfeszült. A kerekek járni kezdtek, és elindult tovább. Visszazuhantam az ülésre, útitársam könnyedén becsukta az ablakot, és helyet foglalt az ajtó mellett. Onnan nézte az elsuhanó árnyakat. Nem tudtam kivenni őket, hogy kik vagy éppen mifélék. Emberieknek tűntek.
- Már csak két állomás maradt hátra – jelentette be.
- Nem sok – ismertem el. Hallgattunk. Nem volt ínyemre a dolog, gondoltam ha már itt van, csak eldiskurálok vele s addig eldöntöm, hol is szálljak le. A következő állomáson vagy az azutánin, vagy menjek el a végtelenek völgyéig. Még mindig volt három választásom, ha nem több, de arra éppen elég, hogy ne tudjak választani.
- Aztán, sok utas szállt fel? – kérdeztem csak úgy.
- Éppen elég – jött a kimért válasz rá.
- Teli van a vonat? – tudakoltam tovább, hiszen leszállót alig látok. Mind oda tartanak ahova én?
- Mind – s úgy éreztem a szemembe néz. – Mindnek mondva van, hogy nem jönnek onnan vissza, de van, akit ez nem zavar, és van aki nem hiszi el. Oda–vissza jegyet váltanak, és a vonaton felejtik.
- Ez a vonat nem jön vissza?
- Ez a vonat onnan is tovább megy, de a maga jegye csak addig szól.
- Igaz, igaz...
- Itt jön a második állomás... – tovább suhantunk. Éppen csak láttam a mázát ledobó falakat, csupasz gerendákat és elkorhadt, leszakadt palettás ablakokat.
- Nem állunk meg? – döbbentem meg.
- Nem.
- De hát, azt mondta...
- Senki nem akart leszállni és ott senki sem száll fel. A reményvesztettek faluja volt az a hely.
- Azokban a házakban éltek emberek?! – nem akarom elhinni.
- Éltek, de már csak úgy vannak. Nem élnek csak vannak, bent a szobában a hideg lángnyelvek mellett sopánkodva, összehúzzák magukat. Nem beszélnek, csak sopánkodnak. Mondják sorsuk keserveit, rínak és sopánkodnak, de tenni ellene már nem tesznek semmit. Csak úgy vannak. Hát ide, ki akarna leszállni? Fel meg az ilyen nem száll, nem képes otthagyni a búját, baját. Jó, ha ezerévente egy feleszmél, hogy mily nyomort okozott magának... De akkor ők a másik irányba mennek, hogy kijavítsák a csorbát.
- Tán ide kellett volna váltanom jegyet! – szakadt ki belőlem egyszerre csak.
A felismeréstől összeroskadva ültem, teljesen letaglózva. A végtelenek völgyébe is csak azért utaznék, hogy ami múlt volt, azt mind megtartsam a jövő és jelen nélküliségben. A reményvesztettek falujában még csak akad egy-egy kósza remény, de ott a völgyben, már mind csak múlt, még maga a megváltás is.
- Adjon egy jegyet a másik vonatra! – parancsoltam rá, elfulló hangon.
- Hát, leszáll? Nem utazik végig?
- Nem én! – csattantam fel. – Eszembe sincs ily’ balga ötletemet végig vinni!
- Ráfizetéses út ez...
- Az ördög bánja! Csak adja azt a jegyet! – kezdtem türelmemet elveszíteni s félni, hogy tán csak nem maradok itt ezen a vonaton, és állomásom célja nem az üres végtelen lesz.
- Itt van – nyújtotta vissza a jegyemet.
- Ez nem az... – tiltakoztam.
- Leszáll és megváltja majd a jegyet a másikon... – állt fel, és hanyagul megmozgatta magát. – Akkor jöjjön, mert már itt lesz az állomás.
Mentem én szinte futottam utána, a hirtelen magamra öltött kabátban és a felkapott csomaggal. A vonat megállt, a kalauz kitárta a vonat ajtaját és a lépcsőre ereszkedett.
- Itt is volnánk...
- Ez az a hely? – kérdeztem, s a hangom elbizonytalanodott. A halovány naplementében csupa rom és elszenesedett gerenda.
- Ez.
- Itt várjam be a vonatot?
- Itt.
- De itt nincs semmi, ez mind csak rom! – léptem le a lépcsőfokra, hogy jobban körülnézzek.
- Mi lesz?
- Nem tudom még... – bizonytalanodtam el. Leszálljak itt?
- Még két perc és továbbmegyünk, így is késésben vagyunk...
- Mikor jön a vonat? – de már az utolsó előtti lépcsőfokon álltam. Két lépés vissza, és elvisz a vonat a végtelenek völgyébe vagy egy előre és a törmelékes földre lépek.
- Amikor jön – nézett a mozdony felé. A keze elindult a szája felé, hogy sípjába fújva jelezze, indulni fognak.
- Isten önnel... – huppantam a földre a sípszót meghallva. A vonat meglódult én pedig ott maradtam, a törmelék város közepén, az egyre zsugorodó vonatot nézve.
Megjegyzések hozzáadásához 4 Dimenzió Online tagnak kell lenned!
Hozzászólások
Az olvasóra is gondolni kell, ne csak magadnak sződd a történet bizonytalan, erőtlen szálait.
Sajnos még mindig sok helyesírási hibát vétesz (megpróbáltam helyrehozni). Az ige előtti igekötők különírása, a veszők elhagyása, és a nemlétező szavak használata végigkíséri a szövegírásodat. Gyakori, hogy "felkapsz" egy szót, amit egymás után többször ismételsz, szinte görgetsz magad előtt (pl. kissé, hanyagul). A "hogy" kötőszót is változatlanul rátolod az előtte álló vesszőre, nem hagysz ki köztük egy karaktert.
Engem nem győztél meg, hogy miért is volt jobb leszállnod a romos állomáson. A párbeszéd jól sikerült, teljesen hihető, mégis úgy éreztem, mintha a cselekményt (ezáltal magad) tehetetlenül rábíztad volna a történetből párolgó álmatag hallucinációra.