Akár a jég érintése,
oly hideg a mozdulat,
elnyeli szemem a csendet,
s a Hold ölében heverve
már nem fáj a benti rettenet.
Száz éve nincs szabadulás,
hiába kaszabol a szél,
csak a por táncol testemen,
s mint koporsóba zárt hajadon,
semmibe alszom az ígéreten.
Csak a magány leskelődik
vak feketébe merülve,
földre nyomnak a falak.
Alázat varázsa ünnepel
velem, menetelnek a szavak.
Kövekre surranó éjszaka
fekszik homályos arcomon,
vállamra ül a nincs többé
lényege, csak a parancs nehéz
ostora tartja rajtam az eget.
Meglepett hajnal kukkant
dalom melegébe, s a telehold felnevet.
Hozzászólások
Köszönöm Zsanett együttérzésedet, a parancs ostora azonban nem csattanhat rajtad, elég, ha én viselem.
szeretettel : Márta
Érezni vélem...szinte belém is sajdulnak soraid.
Tetszett, kedves Márta.
Kedves Krisztin,
remélem a súlyt azért nem kell megosztanod velem, elég, ha én cipelem. Nagyon örülök minden mondatodnak.
szeretettel ölel : Márta
Köszönöm lényegre törő megjegyzéseidet, ezt az ablakot látom minden reggel, velem ébred a csendben,
velem álmodik a mély sötétben.
Márta
Huhhh, de szókimondó vers. Minden sorában súlyos gondolatok. Sommás helyzetelemzés. A végén azért bekacsint a holdképű irónia is.
Gratulálok kiemelkedő alkotásodhoz!