Kint szeptemberi bágyadt napsütés, néhány krákogó varjú déli dala, és haldokló levelek illata utolsó üzenetként arról, hogy az élet szép.
Bent jómagam, az álmosító meleget élvezve a monitor előtt üldögélek tétlenül, a bőség zavarával küzdve.
Míg kattintgatok, hívogató kedvesen tolakszik be egy bátortalan fénynyaláb a szobámba. Pontosan a szemembe süt, kacsint huncutul, majd kézen fog, és már visz is ki a szabadba.
De jól tette!
A házunk előtti téren levélszőnyeg hirdeti, hogy az itt lakók szépérzéke ugyan fejlett, de a csodálatos látvány nem tesz jót a levelek alatt rekedt fűszálaknak, és ha most nem kotorja össze a gazda, akkor tavasszal majd kínlódhat.
Felszereltem magam a szükséges eszközökkel, és nekiláttam a munkának. Lassan haladtam, de örömmel gereblyéztem, pakoltam, cipeltem, majd gyújtottam meg – mint valami búcsúztató szertartáson – a leveleket.
A tér másik sarkában az egyik szomszédom serénykedett, néha intettünk egymásnak, míg megpihentünk.
Béke, csend, fanyar füst, tipikus őszi idill...
A sarkon kis csapat tízéves-forma gyermek fordult be a térre. Az iskolából tartottak hazafelé csivitelve, mint a madarak. Jól esett rájuk nézni. Felismertem a vonásaikban szüleiket, akiket valaha a könyvtárhasználati órákon tanítottam.
Egyikük szája még maszatos volt az ebéd helyett befalt csokitól, melynek papírját – az orrom előtt – dobta el egy laza mozdulattal a láthatóan frissen összegereblyézett területen.
Mikor mellém értek, mintha ott sem lennék, ezt üvöltötte egyikük röhögve: - Tüzelnek a banyák!
Értették a többiek is, hogy mire gondolt, és köszönés helyett vele nevettek.
A kesernyés füst csípte a szememet, de nem töröltem meg. Nem akartam sebezhetőnek látszódni, pedig abban a pillanatban az voltam nagyon.
Egy addig komolyan hallgató fiú megállt a tüzet szemlélve, és hangosan, hogy értsem, - hogy féljek! - ennyit fűzött hozzá társa bántó szavaihoz: - Nitrogént kellene szerezni, és beledobni a tűzbe, hogy azt higgyék majd, hogy a két banya gyújtotta fel a falut!
A Nap tovább sütött az égen, a levelek is ontották hattyúdaluk semmivel össze nem keverhető illatát, de mi ketten – a banyák... - szomorúan néztünk össze, majd folytattuk – most már örömtelenül – munkánkat, míg ránk esteledett.
Kedves Szülők, kedves Nevelők! Valamit nagyon elrontottunk, nem gondolják?
Megjegyzés: szépírások, egyperces töprengésem
Hozzászólások
Drága Krisztin...
Köszönöm szavaidat! Érzem, tudom, értesz.
Ölellek szeretettel, Erzsébet.
Kedves Péter!
Egyetértek Veled! Az otthonról hozott szokások, viselkedési és etikai normák beépülve az emberbe, elkísérik élete végéig, és megóvják attól, hogy ok nélkül ártson/bántson/sértsen másokat.
Köszönöm, hogy betértél hozzám, és megosztottad velem gondolataidat.
Kedves Laci!
Köszönöm, hogy a felidézett történésekkel hitelesítetted, megtámogattad írásom fájó üzenetét..., hogy nagy baj van. Nem tiszteljük a kort, nem tiszteljük a másik embert...
Köszönöm, hogy itt jártál!
Teljesen igaz valóban én is más nevelést kaptam otthon és a gyermekeimtől sem kapnál ilyen megjegyzést.
De a szüleim más világ tanúi voltak, és én is talán más környezetben nöttem fel. De sajnos a mai "többség" nem ebből származik.
Kellett neked szorgoskodni - ugye?
Persze én is megkaptam anno. Amikor az iskola szomszédságába költöztünk, és egyik-másik esős napon a járda mellett tisztogattam a sekélyke árkot, amit a dombról lehordott homok, kavics rendre betömött: "Nézzétek, itt van megint Széchenyi, a nagy folyamszabályzó" – mondogatták vihogva a kölykök. Akkor pedig még igazán nem tűnhettem középkorúnak sem.
Máskor egy kedves, arra sétáló idegennek tűnő asszonyság brekegte: "No, ez a hülye ember meg mekkora árkot ás ide". Valószínűleg béka volt a kedves, és jobban szeretett volna csánkig vízben tocsogni a járdán.
Előfordult, hogy télen lapátoltam a havat (saroktelken szívdöglesztő mutatvány), – alig kaptam már levegőt, erre rám förmed egy korombeli nő: „Hogy lehet valaki ennyire értetlen?” (Csak nézek rá, fújtatok hevesen, meg se tudok szólalni.) „Megmondták a tv-ben, hogy az útra ne dobálják ki a havat!” Nos, tényleg igaza volt, mert a járda és az út közötti méteres padkáról néha valóban kiszédült néhány adag az útra is. Pedig biztos úgy volt: a tv-ben szóltak... Nem akartam azt mondani, ha már ennyire fogékony a hölgy, akkor talán a lapát is jól állna a kezében. Az már viszont nem érdekelte a jóasszonyt, hogy miután kiástam az úttestre (átvágtam a feltolt hóbuckán magam), akkor az út felőli oldalról kezdtem a feltornyozást. No, de mit számít egyeseknek? Beszólnak ők még komolyabb helyeken is, nemcsak az utcán serénykedő embereknek, aztán megelégedetten továbbállnak. Ezt hallja, látja a gyerek, meg azt is, amikor a fiatal tesó használt pelusát lazán bedobja az anyja vagy az apja a kertbe, aztán amíg várakozik a suli előtt, akkurátusan kilomolja az autót is: kilódítja a kajás zacskókat, flakonokat, taknyos zsepiket, kirázza a hamutartót, és teljes lelki nyugalommal kivágja a kacatokat
Milyen nagyszerű is a környezetét csinosító, rendezgető embert zrikálni, hiszen a legtöbb kibic úgy véli: nekem lapátol, nekem gereblyézik, nekem vágja itt a füvet a kis csicskája.
Ezek a hétköznapi esetek azonban eltörpülnek a hétvégi parádékhoz képest, amikor tajtrészegen, poénból bele lehet kötni a munkájukat végző pincérekbe, taxisokba vagy BKV ellenőrökbe. Az utóbbiaknál viszont - ahogy hallom - egyre kiszámíthatatlanabb a sikerélmény. El kellene lesni tőlük a taktikát... :)