4 Dimenzió Online

Interaktív irodalmi portál Dány

Ha emlékekből lehetne táplálkozni, és ez a táplálék fenn tudna tartani, a világmindenség végezetéig élni tudnék, hiszen olyan világba születtem bele, ahol nem dívott az individualitás, és ahol egymásnak tudtak örülni az emberek. Az aprócska örömök hatalmas boldogsággal, a kudarcok mély gyásszal tudták olykor-olykor eltölteni azt a maroknyi közösséget, melynek gyermekként tagja lehettem. A mindég szerény alsóbbrendűség hite és helyenként megléte tartott bennünket össze, valamerre a Partiumban, olyan időkben, amikor magyarnak lenni nem volt túl jó és fennkölt érzés. Abban az időben mi voltunk a lebecsülendő, a szégyenteljes kisebbség, és ezt békével, a harmónia égisze alatt igyekeztek már ideje korán belénk nevelni. Mekkora bűn! Hány életet nyomorítottak ilyesfajtaképpen meg? Talán egyszer lesz bátorsága valakinek, és készít egy felmérést mindarról a testi és lelki kárról, amit a mai napig hordozunk magunkban mi, kik még élő tanúi vagyunk azoknak az időknek. Ennek ellenére jól éreztük magunkat, mosollyal keltünk, de volt, amikor könnyekkel feküdtünk abban a sötétben, melyet elviselni voltunk kénytelenek. Úgy éltük végig iskolai éveinket, hogy a fűtésnek a legapróbb jelét sem érzékelhettük. Egyenruhában, cérna harisnyában, vékony tergálköténykében, olcsó, pamut égszínkék ingecskében, ujjunkon levágott kesztyűben, titkon a harisnya alá ránk cibált meleg alsókban, meleg pulóverek tömkelegében az ingblúz alatt - mindenki kövérnek látszva - jártunk iskolába. Volt modern, szép épület, de a magyar iskola a régi, ódon néhai férfi internátus helyén működött, még felsőben is. Nálunk cserépkályhák voltak, de fa vagy szén hozzá sohasem. Volt szülő, aki a maga szegénysége ellenére is cipelte már hajnalok hajnalán kis szatyrokban a tűzifát, hogy befűthesse a tantermet. Ám azt rendre, olyankor még nem nyitották ki, csak hét órakor. De nyolcig nem sikerült felfűteni a hatalmas, minden csempéjénél füstölgő monstrumot, így haszna a nagy szorgalomnak nem volt. Kis idő múltával fel is adták.

Sokszor összedugtuk a fejünket, ugyan mit lehetne itt tenni? Volt ám közöttünk egy bátrabb gyerek, ő kifundálta, hogy a román órán, ként teszünk az ódon kályhába, majd csak kiveri a tetejét, és akkor kénytelenek lesznek újra rakni azt. Helyeseltünk mindannyian, a beavatottak, tudniillik mindenkit nem lehetett beavatni tervünkbe, túl gyors lett volna a lebukás. Már a gyerekek is úgy lehettek rangsorolva és osztályozva, ahogyan a besúgó rendszer ezt megengedte a szintén besúgó tanáraiknak. Szerencsére mindég akadtak kivételek, a tanulók és a tanárok között is, bőséggel. Így történt aztán, hogy az egyik szülő, kinek gyermeke készült e cselekedetre, azon a reggelen befűtött. Recsegett, ropogott az ódon nagy építmény, füstölt, akár egy indián pipa, csak az volt a különbség, ez nem a békét szolgálta, hanem a közelgő hatalmas háborút. Szünetben, gyöngécske öltözékben, papírvékony talpú csizmácskáinkban, melyben szüleink kapcába és nylonzacskóba bugyolálták lábainkat, nehogy elfagyjon, kizavartak bennünket a süppedő, puha hóba. A hatalmas hógolyócsata közepette, szerencsére senki sem vette észre, amikor az említett fiú besomfordált az osztályterembe, és belecsempészte a boroshordók fertőtlenítésére, szagtalanítására és egyéb nemes célokra azon a vidéken sűrűn használatos kénrudat. Zsupsz, egy hirtelen mozdulattal bedobta a tűzbe, és már szaladt is kifelé. Még időben, mert az ócska kiégett tákolmány szinte azonnal, hatalmas robajjal, füsttel, szikrázó parazsak tömkelegével szórta széjjel cserepeit, darabokra hulló samott-tégláit. Mindent beborított a tapasztásból szétfröccsent sár és a hamu. Hirtelen csend lett, mintha az ég is megdermedt volna, nem csak a testünk, a csípős, hideg decemberi reggeli szünetben. Elhallgatott a gyerekzsivaj, a lármából, halálos csönd támadt és félelem. A tanárok mozdulni sem mertek, majd egyik krákogott valamit, és őrült káromkodásba fogott, elkezdte szidni a rendszert, az embertelenséget, a másik román tanár leborult a hóba és halk imába fogott. Ugye milyen furcsa az élet? Egy román tanár mondott imát a magyar gyerekek megmeneküléséért, ő, akit annyira gyűlöltünk. Végül jött az utasítás, osztályfőnökünk katonás sorba állított mindenkit, és már szaporán járt is a vizes vödör kézről kézre, mire kiértek a tűzoltók, híre sem maradt az éktelen robbanással járó tűznek.

Másnap kezdődött a karácsonyi szünet, égett bennem a félelem, nehogy kiderüljön, tudtam a dologról előre. Féltve őriztem titkomat, a szüleimnek sem mondtam el a történteket. Karácsony estéjét mindegyik nemzetiség a maga szokásai szerint élte meg. Abban a világban volt Jézus, így szabad volt annak megszületnie, és meghalni, feltámadni is. Furcsa szocializmusban éltünk, ahol pópák serege temette a főtitkár szüleit, ahol a pártitkárok gyermekei is nagy csindarattával esküdtek az ortodox templomban örök hűséget egymásnak. Ebben a kommunistásdit játszó tömbben, voltak hívő kommunisták is. Karácsonyeste rendre a katolikusok a református templomba vitték szerepelni gyerekeiket, persze a református apukákkal együtt. Ahonnan én jöttem, ott az édesanyák szorgalmasan maguk főztek, helyén volt az asszony és ember feladatköre, viszonya, válás nem volt jellemző, különben kihalt volna a magyar szó már régen. A templomban, míg a gyerekek szerepeltek, megkapták érte az egyetlen szem szaloncukrukat, amit a helybéli mézeskalácsos bácsi készített el nekik. Ha jobb év volt, még egy csavaros cukorkát is kaphattunk mellé. Mire az apák és nagyapák hazavitték a gyerekeket, addigra az anyuka, általában a nagymama segítségével feldíszítette nagy sietve a szegényes fenyőfát, de az anyám kezében a csengőcske mindég éberen szólalt meg, pont akkor, amikor kellett, amikor beléptünk. A nagyanyám kicsavarta a biztosítékot, mert az csak olyan volt, nem automata, hirtelen sötét lett, apám sziszegte fülünkbe: „pszt… most születik az úr Jézus, itt van annak angyala…” Tágra nyitott szemekkel vártuk a csodát még akkor is, amikor már gyermekemet tartottam magam mellett. Szép volt a játék és jó is talán. Hirtelen fény támadt és előttünk állt a legnagyobb fenyő, amit apám haza bírt cipelni az erdőről, ahol az erdész azt vágta neki ki, amit az ő szeme épp megkívánt. Dísz csak pár volt rajta, már lehetett kapni üveggömböket is, de azok drágák voltak, az öregek meg idegenkedtek még tőle. Volt ám rajta rengeteg ezüsttel, arannyal, kézzel festett dió, apám horgászkészletéből csillámporral bekent úszó, alma színes papírokba csomagolva, nagyanyám mézeskalács figuráinak finom fahéjillata átjárta a szobát, és az anyám által készített házi csoki, meg szaloncukor csak tűvel átszúrva, és cérnával felaggatva, a mi fánkra. Alatta a szokásos ajándék, az új pizsama és két pár zokni mindenkinek egyformán. Nem volt különbség gyermek és felnőtt között, sem fiatal és időst nem különböztettek akkortájt meg egymástól. Szűkös anyagi körülményeink ennyit engedtek meg, a fontos dolgokat meg kellett venni, akár volt rávaló, akár nem. De a pizsama nem tartozott a fontos dolgok közé, az esetenként egy-egy kopottabb mackónadrággal és atlétával is megoldható volt, de a Karácsony szentsége ezt rendezte minden évben. Visítva csomagoltuk ki a már előre tudott és várt ruhadarabokat. Könnyes szemmel örültünk a gőzölgő húsleves és töltött káposzta illatának. Kalács, foszlós kalács járta, nem bejgli, nem voltak különösebb elvárások. Kemencében sütötte a falusi és városi ember egyaránt a karácsonyi kalácsát. A mi kis városunkban is tiszteletben tartotta a helybéli román hatóság a szokást, a kenyérgyár akkor nap megsütötte mindenkinek ingyen az előre bedagasztott, és tálkákban megkelesztett édességcsodáját. Egyforma volt az majd mind, hiszen ugyanazzal kedveskedett magyar, román, tót, sváb az otthonában. Éjjel tizenegykor felöltözött mindenki, és elindultunk látogatóba a katolikus testvéreinkhez. A román templom előtt haladt utunk, ott már javában folyt a kosarak megszentelése a templom udvarában, minden alkalommal keresztet vetettünk, fordítottat jobbról balra, ahogyan ők szokták, ha elmentünk előttük. A pap is válaszolt rá, az ő papjuk felénk szórta áldását, csodás érzés volt. Ropogott a hó a talpunk alatt, ünnep volt, már megkaptuk új pizsamánkat, melegebb zoknit vettünk fel, az új melegebb volt, még nem volt kitaposva, és tolongtunk aprócska katolikus templomunkba befelé. Mindenki ott volt, hívő és nem hívő, mindenféle hitű magyar ember. A pap rossz magyarsággal, tót ember lévén, elmotyogta a liturgiát, majd csodás hangon énekeltünk végig testvéreinkkel. A szertartás végeztével, mindenki, mindenkinek megfogta a kezét ottani liturgikus szokás szerint, köszöntötték egymást az emberek, kifelé menet már a templomkertben elkezdődött a télikabát zsebéből előkerülő lapos pálinkásüvegek kinyitása. Kínálták egymást a boros gazdák, ki törköllyel, ki a kint hagyott demizson tartalmával tukmálva a kifelé sietőket. Az utcát végig énekeltük, mindenkinek megálltunk az ablaka előtt, aki útba esett és megkántáltuk. Öregebbek, kik már nem bírtak eljönni a nagy hóesésben az éjféli misére, behívták a népes társaságot. Ők jártak jobban, pár szelet kalácsért, vagy csak pár szem almáért cserében, eljátszottuk nekik ismételten a betlehemest, az idősebbek utána csodásan megénekelték a házat, a papok, kik szintén velünk jártak kántálni, megszentelték házaikat, majd meneteltünk tovább. Mire hazaértünk, általában már világosodott, de kit érdekelt? Az összetartás, az együvé tartozás öröme hajtott minket. „Jézus megszületett!”– köszöntek át a román testvérek, kik ugyanilyen népes sereggel mentek a maguk fajtáját köszönteni, ugyanúgy már a templomból elindulva. „Legyen áldott érte Isten neve!” – köszönt vissza nekik apám a nyelvükön a maga bariton, csodásan zengő hangján, majd énekelte tovább a szólóját, egy balladát, aminek a szövegét soha sem jegyeztük le, így meghalt az vele együtt. Egy lányról énekelt, aki karácsony hajnalán megfagyott, mert az emberek nem törődtek a kirekesztettekkel. De szép is lenne, ma újra elénekelni vele együtt, de sem a dallama, sem a szövege nem jut már az eszembe.

Hát ez hiányzik nekem innen, a nagyon szabad Magyarország magyarságának világából. Már senki sem tudja és nem is ismeri, sőt tagadja, hogy hol a helye. Mindenki csak a másét akarja, és azt utánozná, pedig tudva-tudja, hogy neki azt nem lehetne. Mindég voltak szegények és gazdagok, csak amíg az emberek tisztában voltak azzal, hogy minden helyzetben lehet felhőtlenül boldognak lenni, és az elégedettség boldogságot szül, addig el is kerülték az irigykedéseket.

A kályha újjá lett építve, az új esztendőben már úgy kezdtük el a tanévet, hiszen a karácsonyi szünetnek nagyon hamar lett vége, hogy új kályhába rakhattak a szülők tüzet. Kapott az osztály kulcsot is az igazgatótól, mert azért ők sem hitték azt el, hogy az magától robbant volna fel… csak nem kívánták kideríteni az igazságot. Elfogadták, a robbanás nekik tükör volt, meglátták hát magukat benne. Amelyik szülő tisztességes volt, ment és megrakta a tüzet, mire iskolába értünk, már nem fagypont alatti hőmérséklet várt bennünket. Meleg ugyan attól az egy tűzrakástól nem volt, de kabátban egészen barátságos lett a hőmérséklet. Ám akkoriban is voltak tisztességtelen, potyaleső emberek, akik soha sem állták a szavukat, így többször vacogtunk, mint nem. Miért kerültünk oly sokan tolószékbe ideje-korán? Talán azért, mert abban az időben mindég fáztunk, átfagytak a csontjaink már gyermekfejjel, majd fiatalon sem voltunk elkényeztetve. Velünk együtt fagytak betegre többi nemzetbéli társaink is, de megbékéltünk sorsunkkal, és nem gyűlölködtünk. Volt elfogadás, volt tisztelet. Apáink elmentek mind rendre, és maradtunk mi, utódok, kik már csak hazajárunk néha, temetni az otthon rekedteket. Úgy tudják életben tartani a magyar oktatást, hogy iskolabusszal hordják a városba, a már alig születendő magyar gyerekeket a környező falvakból. Ki rontotta el ennyire? A jólét? Nem hiszem, csak az, hogy megszűnt az együvé tartozás karácsonyi üzenete. Jöjjetek hát, karácsonyeste lesz újra, a Messiás megszületett, adjátok kezeiteket, és járjuk együtt, legalább lélekben a betlehemes ugróst, egy-egy templomot lelkeinkkel körülölelve.

Megtekintések: 16

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!


ALKOTÓ
Hozzászólások - Horváth Géza által a Február 25, 2011-on 4:07pm-or
Gyerekkori élményt felidéző, és a keresztény ember - minden problémán és bajon átsegítő - hitével átitatott, nagyon kedves történet.

Születésnapok

Nincs ma születésnapja senkinek

LINKAJÁNLÓ

Textil Galéria
Linképítő

Interaktív irodalmi alkotó portál Dány. Versek, novellák, publicisztikák, verses videók, hangosversek. Kortárs szerzők válogatott művei.

© 2021   Created by Czinege László.   Működteti:

.  |  Használati feltételek