1.
Minek tovább, ha nincs miért?
Ajkam fölrepedt és csorba
a bögre — elgondolom,
a hangya mint örül, ha
az asztalról morzsa hull
a földre.
Kérgét eldobja, vedlik
a platán — hozzám jobban oda-
nőtt a kéreg, a páncéling,
az önként felöltött, úgy
szorít, hogy levetni
már félek.
2.
Azt képzelem, pók vagyok,
hálómba fogok fényes
bogarat, de földönfutó
bogárként végül is
menekülök, s a háló
rám akad.
Nem fut a mozdony, nem vet
parazsat, nem fog lángot
a kalász, csillag sem
világlik az égen — ne
keress ott, ahol tudhatod,
nem találsz.
3.
Árad a sötét, ellep. Egy
szál sugárban silbakol
a fény. Bátorítaná magát,
hiába: hűlt helye marad csak
őrhelyén.
Sűrűsödik az éjszaka,
gomolyló párává
összeáll. Észrevétlenül
bekerít, de még nem támad:
jelre vár.
4.
Fűszálak szuronyán menetel
a csönd, tudom, hiába
várom a zenét. Szelíden,
némán gyászol a tücsök,
és elföldeli törött
hangszerét.
Már megértem: ez a rend,
nem rémülök, húr hogyha
pattan, érzem, ahogyan
gyengülök, sebemből
szivárog, elfolyik
a dallam.
5.
Fejszémnek csak a nyele
veszett, akad még vad és
tág vadászmező. Mégis
vesztett harc ez is,
vesztett és késhegy-
re menő.
Bosszút érte! — tétován
pördült (ó szemérem!),
s lehullt a levél. Halott.
Virágok élén most feni
kését a gyilkos, aki
én vagyok.
Hozzászólások
Kedves László, nagyon köszönöm soraidat; a kiemelést külön is! :-)
Színleg ködös, álomszerű, pszichedelikus látomásokat felvonultató darab ez a versed, ám többször megrágva mégis tudatos, világos, igazán jelentős gondolatsorokra lelünk.
Gratula + ötös pacsi!
Nagyon köszönöm jelzésedet, kedves Éva!
Már megértem: ez a rend,
nem rémülök, húr hogyha
pattan, érzem, ahogyan
gyengülök, sebemből
szivárog, elfolyik
a dallam.
2. 13. Gyönyörű lenne, ha nem lennék tőle szomorú. Verseid egyre szebbek!