Mostanában bármit teszek, akármivel foglakozom, különböző korú, nemű és bőrszínű gyerekek lebegnek előttem filmszerűen. Csak a felső testüket látom, mert egymást takarják. Itt lebeg előttem apró alakjuk. Rengetegen vannak, de elém ezeknek a gyerekeknek csak egy szelete vetül ki, viszont soha nem azonosak, soha nem egyformák. Látom őket. Tudom róluk, hogy itt élnek közöttünk, tehát magyar gyerekek. A mi gyerekeink. Ők a jövőnk.
Az, amit elmondok róluk, nem válik dicsőségünkre. Ezekben a kócos, vagy fésült, esetleg jól fésült gyerekekben van valami közös. Akár mosolyognak, akár komolyak, rohangálnak vagy egy helyben állnak, közös bennük, hogy hiányzik a tekintetükből valami, aminek a látványát korábban megszoktam. Most döbbentem rá, hogy nincs élet ezekben a szemekben. Pontosabban ennél súlyosabb a dolog: hiányzik tekintetükből a biztonság. Valamiféle lemondás, rossz ízű beletörődés rí le róluk.
Nem ismerem a környezetüket, mégis tudom, hogy ők azok, akik számára rendszeresen gyűjtenek külünböző jótékonykodó szervezetek, vagy érdekükben tömörülő magánszemélyek. Ők a rossz helyre születettek. A szegénységre ítéltek. Ők azok akikért gyakorta cseng a telefonom, értük énekelnek a jó hangú fiatal küzdők, értük nyomja a gombot a rengeteg néző a TV előtt. Az ő érdekükben nevelik az előnevelt csirkét, értük növekszik kecske anyó pocakjában a kisgida. Gyermeteg segítség, egységes, központi megoldás helyett. Mellesleg ez mind kell, szükséges, amennyiben a nevelés egyik módja. De mi lesz addig, amíg a csibe ehetővé válik, amíg a kecske tejet ad, amíg a kertben megnő a burgonya? Mert addig is enni kéne valamit.
A jelek szerint mi mindent megteszünk értük. MI?
Kinek a feladata megóvni ezeket a gyerekeket a nélkülözéstől? Nekem az állampolgárnak? Nekem a nyugdíjasnak? Vagy a keveset keresőnek? Netán a munkanélkülinek? Tessék végre elgondolkozni ezen! Mert ezeknek a gyerekeknek a sorsát nem tisztességes a társadalom esetlegességére áthárítani.
Nem szeretek éhező gyerekeket látni!
Nem szeretem olvasni, vagy a TV - ből értesülni róla, hogy mennyi azoknak a gyermekeknek a száma, aki éhezik. Sajnos, ez mára komoly tömeg.
Én egy olyan elátkozott, megvetett rendszerben nőttem fel és tanítottam évekig, ahol a gyermekek nem ismerték az éhezést. Ahol a Magyar Állam olyan helyzetet teremtett, hogy a magyar gyerekek naponta jól lakhattak. Akármilyen környezetbe szállította őket a gólya. Bármilyen minőségű, magatartású szülő nevelte őket otthon. A gyermekek érdekében tevékenykedett az ő érettük létrehozott Gyermekvédelem.
A hetekben jelent meg egy film a televízióban a jótékonykodó Hit Gyülekezetről, ahol ingyen levest osztott valaki a rászorulóknak. Elállt a szavam, amikor még munkára alkalmas, értelmes középkorú férfi alázatosan köszönte meg a tányér ételt, mikor rá került a sor. Később ugyanitt idős nő rebegett hálát minden éhező szegény ember nevében. No, ne!!!
Eltévedtem volna? Hol élek én? Mi történt ebben az országban, hogy hamarosan több lesz a hálálkodó, mint a középosztálybeli? Van még egyáltalán középosztály? Hova tovább kizárólag a semmibe kapaszkodó, felszínen evickélő, fizetésképtelen emberek vesznek körül.
Menjünk vissza a gyerekekhez!
Mindannyiunk számára egyértelmű, hogy az csupán a szerencsén múlik, ki, hol fogamzott, kinek a méhében fejlődött, hová viszik haza. Nem arra gondolok, hogy divattervező által kivitelezett ruhácskákba öltöztetik, vagy agyonmosott holmikat visel majd a testén, de egész további életére kivetülő élmény, hogy biztonságot sugalló meleg anyai kar ölelését érezze magán. S, ha a munkára alkalmatlan, vagy munkához nem jutó szülő nem biztosítja a gyermeknek, ami MAGYARORSZÁGON MINDEN MAGYAR GYERMEKNEK JÁR, meg kell büntetni, munkára kell kötelezni, munkát kell neki biztosítani, de a gyermeknek ehhez semmi köze.
A kisgyermek mindennap többször éhes, tehát meg kell etetni. Egyenletes meleget igényel, miként cipőt, és élelmet is, mert magáról gondoskodni képtelen lény. A MAGYAR ÁLLAMTÓL PEDIG ELVÁRJUK, HOGY TEGYEN MEG MiNDENT minden magatehetetlen, másoknak kiszolgáltatott kiskorú állampolgáráért.
Mindegy, hogy hogyan teszi, s miből, nem érdekel, hogy milyen tervekkel, elképzelésekkel kezdte meg tevékenységét a kormány, most az a feladata, hogy teljesítse kötelességét. Én mint állampolgár elvárom tőle, hogy a gyermekeinkről gondoskodjon! Mert a gyermek kiszolgáltatott, önellátásra képtelen, s nem ő akart megszületni.
Mellesleg a statisztikákis arra intenek, hogy fogy a nemzet. Fogy bizony! Mert a társadalom már korábban berendezkedett az egyke, vagy egy se szaporulatra. S a helyzet romlik tovább. Mert a most szülőkorba lépett fiatal felnőttek már nem is hozzák világra a gyermekeiket. Nem merik. Félik, hogy nem lesz lehetőségük olyan gyermek és felnőttkort biztosítani számukra, amilyet szükségesnek tartanak. Amelyhez biztos munka kell, és otthon. S amíg nem érzik maguk mögött az Államot, annak garanciáját, hogy fel is tudják nevelni becsülettel utódaikat, addig a várható létszám nem születik meg.
Szeretném mindenkinek figyelmébe ajánlani, hogy ezek a már megszületett éhező kis emberek a mi gyermekeink! A vesztükre ide születettek. De ők a jövő tevőleges állampolgárai is!!! Ma még csak enni kérnek.
Berettyóújfalu. 2012-04-17
Hozzászólások
Köszönöm, hogy elolvastál. Mindenben egyezik a véleményünk. Sajnos, a címzett ismeretlen. S nem is fogok választ kapni soha senkitől, - nem mintha olvasná bárki is azok közül, akire vonatkozik - , hanem mert nem veszi magára. Hogyan is írta Attila? "Szívére veszi terhünk, gondunk. Vállára venni nem bolond."
Sajnos a kapitalizmusnak vannak valódi sötét zugai, nem csak a hajdani "cocialista" rezsim híresztelte álnokul. Szembetűnő fonákság azonban, hogy a régi "cocialista" elvtársak, és a valamikori KISZ káderek váltak a legvéresebb szájú kapitalistákká, akik gazdagodásuk érdekében ellopják a gyerekek könnyét is, nemcsak a tízóraijukat.
Ahhoz, hogy valaki egymilliárdot harácsoljon össze (a pénzmegmaradás törvénye értelmében), tízezer embernek kell elszegényednie. Egy jól menő (4 -6 milliárd vagyonnal rendelkező, ügyeskedő bennfentes) egy nagyobb városrészt szegényít el. És ezek után még van képe részvételőadást tartani a miskolci (vagy akármelyik) panelgettó bizakodó foglyainak...
Talán meg kellene vizsgálni, miért is kell ma megannyi adósságot törlesztenünk, és miért csökken folyamatosan a GDP.
Gratulálok ultimátumszerű írásodhoz!
Kedves Timetur! Már hogy venném tolakodásnak. amit bárki is a kiszolgáltatott gyermekekért tesz? De nem nekem az állampolgárnak feladatom ez, akinek a nyugdíja minden nappal kevesebbet ér! És nem is társadalmi összefogással kell megoldani, mert tisztességes kormány nem hárítja másra a megoldandó feladatokat, mert vitathatatlanul sok van, de azért vannak ott ők, és nem én, vagy te, hogy ezt a szégyenletes dolgot megoldják!
Köszönöm, hogy akad, aki elolvassa, és lereagálja az írásomat. Köszöntelek: Éva
Kedves Éva!
Köszönöm, hogy megírtad ezt a cikket. Csak mondom! MI NEM TUDUNK MINDEN ÉHEZŐ GYERMEKET MEGETETNI! NEM TUDUNK MINDEN KÖNNYET LETÖRÖLNI. És - nincs szándékomban e helyütt politizálni, csak jelzem, én baloldalinak tartom magam, de ez nem a mai ún "baloldal" híve, akkor már inkább az anarchizmus, mindegy - de ez nem csak kapitalizmus kérdése. Európában becsülete van a gyermekeknek - pl. skandináv modell. Szégyenletesen messze kerültünk Európától. De van nálunk Erzsébet kártya, a kormányzat szándéka szerint ezzel kívánnák fizetni pl. a közmunkát. Kérdésem, hogy utaznak be majd az érintettek vidékről, a "világvégéről" , hogy élelmiszerre váltsák a szégyenletesen, arcátlanul, nyomorultan kevés alamizsnát? Avagy az Erzsébet kártyából buszjegyre is telik majd? Nekem hányingerem van ettől. És az a baj, hogy olyan gyermekek is kerülnek állami ellátásba, ahol a szülők állásukat vesztik, és nem győzik fizetni a devizahitelek megemelkedett kamatait. És beviszik a gyereket - legalább neki jusson szállás, ágy, meleg étel. És szeretetből viszik be. Szeretetből hagyják ott. Ok, ok, tudom, a hajdani pénzügyminiszternek, aki annak idején irreálisan magasan tartotta a jegybanki alapkamatot, ezzel belekényszerítette az embereket a devizahitelek igénybe vételére, nyugodt az álma...
Tudod, kedves Éva, régebben írtam erről a dologról. A szabályozásban azóta történt némi változás, de azt hiszem, ma is aktuális. Felteszem majd valamikor, és kérlek, ne vedd tolakodásnak, önreklámozásnak, de szeretném, ha elolvasnád.
köszönettel: time
Köszönöm, hogy azonosulsz az érzelmeimmel Irénkém. Amikor évtizedekkel ezelőtt tágra nyílt szemmel néztük milyen az élet a kapitalizmusban, nem gondoltuk, hogy már itt a valóság a kertek alatt. De ezek akkor is a mi gyerekeink, s tegyen meg értük mindent a mi államunk! Mert ők kiszolgáltatottak. Meg még mennyien! Üdvözöllek!
Drága Zanett! Remélem, hogy nem lesz igazad. Az már országos szégyen lenne, ha a mi gyerekeinkből is felpuffadt hasú, látványosan éhező gyerekek lennének. Annyira nem szegény ez a nép. Csak át kell csoportosítani egy keveset azokéból, akiknél kicsordul a tányér.
Sajnos helytálló mindaz amiről írsz. A megoldás nem hinném, hogy rajtunk múlik..annál összetettebb, és nagyobb volumenű feladat elé állítja a társadalmat. Nem mostani gyökerei a politika kiismerhető, de kisemberek számára csak látszólag befolyásolható területére nyúlnak. Rövid távon nehezen hiszem, hogy megoldódna. (Ne legyen igazam..!)
Drága Évikém... Mélységesen egyetértek Veled! Felelősek vagyunk mi mind, ha eltékozoljuk az Ő jövőjüket, biztonságukat.
... Persze, ott motoz bennem a kérdés, hogy én kis porszem mit tehetek azon túl, amit teszek? Olykor sárga csekken befizetek egy gyermekélelmezési alapítvány javára... Ettől még nem oldódik meg a szegénységben élő, éhező gyermekek sorsa.
Gondolatébresztő, szép írásodat remélem olyanok is olvassák majd, akik többre képesek ebben az ügyben (is!)...
Ölellek szeretettel, köszönve, hogy olvashattalak.