Utazom. Otthonról, haza.
Opálos köd rejti ma reggel a tájat, takarva tegnapot, mát.
Fent a Nap erőlködik, szeretne áthatolni rajta. Több-kevesebb sikerrel jár igyekezete.
Bámulok ki a vonat ablakán, szeretem ezt a rozsdásodó őszi látványt. Meleg színek, a Földanya színei ölelnek meg, töltenek fel és kísérnek utamon.
Egyre több fa áll díszétől megcsupaszítva, kopaszon. A bölcsebbje legyint:
- Csak téli álom, tavasszal majd újranő!
De az először kopaszodók csüggedt ágai mutatják gyászukat.
… És én érzem, hogy mennyire fáj a fáknak levelük hullása…
A vasúti töltés aljában szemétkupac hirdeti, ez a XXI. század!
Ásító közönnyel bámulja a vonatot egy farkát billegető szarka, majd unottan beletúr a szemétbe.
Hogy talál-e ételt, azt már sohasem fogom megtudni.
Vonatom robogva visz tarka házak közé, ahol ébredező tyúkok sietnek dolgukra. Esznek, isznak, kapirgálnak dalolva, hogy képesek legyenek beteljesíteni a törvényt…
- Kot-kot-kot-kot-kotkodács! Minden napra egy tojás!
… Aki nem teljesít, hamar fazékban végzi.
Eszembe jut utolsó tyúkunk, Kotkoda. Végelgyöngülésben halt meg egy őszi délelőttön. Behunyt szemmel gubbasztva várta a napsugarakat. Befelé figyelt, talán búcsúzott a világtól.
Vannak napok, amikor minden az elmúlásról szól.
És, vannak napok, amelyek az életről…
Halottak napja környékén megelevenednek, ünnepi díszbe öltöznek a temetők. A sírokon hófehér krizantémok labdája bólogat elégedetten, várva a legszebb estét, ami egy krizantémnak megadathat, a fényben úszó, emberekkel teli temetőben, az emlékezés estéjét.
A veszteség mindig fáj, de ilyenkor egy kicsit jobban.
Felidézzük elhunyt szeretteinkkel kapcsolatos emlékeinket, előszedjük ránk hagyott tárgyaikat, fényképeket, videót nézünk, beszélünk róluk.
Járjuk a temetőket, rendbe tesszük, feldíszítjük a sírokat.
Régen látott rokonok, ismerősök találnak egymásra, és az emlékezés csendje feloldódik bennünk.
Már nem a halál, az elmúlás körül jár a gondolatunk.
Az első „Hogy vagy?” kérdést követi a többi, és megtudjuk, hogy ki, hol él, hány gyerekkel, unokával szaporodott a család.
Gyertyáinkkal felkeressük mindazokat, akiket életükben is látogattunk.
Élet és szeretet költözik néhány napra a sírok közé. A gyertya lobogó lángja meleget és fényt lop a szemekbe. Együtt emlékezve, elviselhetőbb a hiány is.
… A hiány…
Megfogadjuk egymásnak, és magunknak, hogy a jövőben majd többet, és rendszeresebben törődünk a még élőkkel, de tudat alatt már akkor tudjuk, hogy a hétköznapok taposómalma majd feledteti velünk ezeket az ígéreteket, és csak egy-egy újabb temetésen találkozva emlékezünk szégyenkezve be nem tartott ígéretünkre.
Elkalandoztam. Kipillantva az ablakon, nagyot dobban a szívem. A mellettem futó táj, a halastó partján bóbiskoló pecások, az Aranyhegy dombjai közül nyújtózó karcsú templomtorony jelzi, hazaértem.
... Haza, ahol születtem.
... Haza, ahol élni szeretek.
... Haza, ahol az enyéim nyugszanak.
... Haza, ahol majd egyszer értem szól a harang.
Vonatom a jól ismert állomásra fut be, összekapom a holmimat, és lehuppanok a peronra. Olykor eljátszom a gondolattal, hogy egyszer majd lesegít valaki, de ez a csoda még várat magára.
Megjegyzés: szépírások
Hozzászólások
Kedves Géza! Most bukkantam rá megtisztelő hozzászólásodra, köszönöm!
Utolsó mondatodhoz szeretném hozzátenni a magam tapasztalatát. Nagyszerű művekből összeállított, igényes előadáson, felolvasó esten voltam a közelmúltban, ahol nagyon jól éreztem magam. De! Volt a közönség soraiban egy hölgy, aki kitartóan huzigálta táskája cipzárját ki és be. Nem tett bele semmit, és nem is vett ki semmit... Csak zörgött, kizökkentve a versek keltette csodás hangulatból mindazokat, akik körülötte ültek.
Köszönöm hozzászólásodat, szeretettel láttalak.
Amit a halottak napjáról írtál, teljesen így van. Hasonlóan élem át minden évben.
A halottak napja nálam különleges szertartás. Talán furcsán hangzik, de valamiféle ünnepbe öltözik a lelkem. A körítés is megvan: a virágok, az illatok, a fények… ahogy írtad. Furcsa gyász ez. Vagy csak az ember lelke, szíve védekezik ez által, és nem akarja felfogni a valót? Ezért beszélget a rokonokkal, ismerősökkel ártatlan dolgokról, hogy elterelje figyelmét a fájdalomról? Lehet.
Az ázó vasúti sínek és a végeláthatatlan ideig rostokoló teherszerelvények, a régi állomások megmozgatják a fantáziát, az ember kedvére kalandozhat, persze, ha hagyják, és nem csörög-zörög-beszélget valaki a vagonban szüntelen.
Köszönöm, kedves Laci, hogy megtiszteltél soraiddal!
A mese folytatása... Talán akkor kezdtem el fejben írni, amikor a vonat elrohant és én csak a történet egyetlen pillanatát rögzíthettem. Folytatnom kellett! :)
Egyre kevesebb okom van az utazásra... A szótlanok kertje - mások temetőként említik - számomra nem riasztó, hiszen akiket szerettem mind ott pihennek a kopott kövek alatt.
Köszönöm jöttödet, szeretettel láttalak, Erzsi.
Nekem is az volt a gondom a vonatozással anno: amire feléledt a kíváncsiság bennem egy látványra, már el is hagytuk. Sose tudtam meg, hogy folytatódott a "mese". Az autóban nincs elegendő ideje az embernek hogy elrévedjen (főleg, ha ő vezet - ha más vezet meg azért).
A legrosszabb annak, akinek nincsen már hová utaznia, és sehol sem várja senki. Hangulatos utazásaidhoz a legjobbakat kívánom.
Gratulálok megható írásodhoz!
Pacsi: tokio :)