Ritka látogatóként múltidézni jöttem,
s míg tudatom gyermekéveken matat,
ereklyéim és virágaim rendezgetem –
előkerül most sok-sok emlékkacat.
[…]
Bolygó fények, libbenő árnyak –
kóbor lelkek köztünk járnak –,
mécses fények égbe szállnak,
viasz sercen, imádság hangzik;
bölcs krizantémok bólogatnak –
téged is vár majd egy hant itt.
Búcsúztomban visszanézek –
egyszer végleg visszatérek –,
távolból a temető lángol,
az éjbe ég az elmúlás sebe -
remeg a sírkert fájón –
Isten se tudja, hogy kösse be.
Alkotói biográfia: Czinege László
1973-ban jelentek meg első írásai a középiskolai újságban, ennek ellenére csak 2006-tól kezdett publikálni ismét az interneten tokio170 nicknéven. Az első időszakban csupán írásokat – verseket, novellákat, publicisztikákat – közölt, majd valamivel később megosztotta fotóit is. Alkotásaiban az emberi kapcsolatok, az érzelmek, illetve a csodálatos és megunhatatlan természet aprólékos bemutatása mellett, gyakran találkozhatunk a közéleti gondok, a társadalmi problémák megjelenítésével, ezen belül pedig a lelkiismeretesség alapkérdésével, illetve a becsületesség, a harácsolás, valamint az igaz és a hamis dolgok szembeállításával.
Mondandója néha (már a címében is) többértelmű, esetleg kellően humoros, ami segíthet a téma körüli gondolatok apró ereinek csermellyé szélesítésében.
Megjegyzések hozzáadásához 4 Dimenzió Online tagnak kell lenned!
Kortárs magyar irodalom.
Kérjük, iratkozz fel a hozzáféréshez!
Interjú tabuk nélkül 7. – Online beszélgetés főszerkesztőnkkel, Czinege László dányi vállalkozóval
Márkus Míra publikálta: május 11, 2019, 10:00, Online beszélgetés
Kortárs magyar irodalom.
Kérjük, iratkozz fel a hozzáféréshez!
Témák címkék szerint
- szépírások (446)
- vers (203)
- próza (73)
- novella (46)
- gyerekvers (24)
- irodalom (23)
- líra (21)
- élet (20)
- szerelem (20)
- karácsony (20)
Havi archívum
2024
- április (7)
- március (6)
- február (8)
- január (1)
2023
- december (7)
- november (1)
- október (2)
- szeptember (3)
- július (2)
- június (4)
- május (2)
- április (8)
- március (6)
- február (8)
- január (8)
2022
- november (2)
- október (2)
- június (1)
- május (1)
- április (3)
- március (1)
2021
- december (1)
- november (2)
2020
- augusztus (1)
- június (2)
- április (2)
2019
- december (1)
- május (1)
- január (3)
2018
- december (1)
- november (6)
- október (1)
2017
- június (1)
- április (1)
2016
- december (2)
- szeptember (1)
- április (3)
- január (3)
2015
- december (5)
- szeptember (1)
- augusztus (1)
- május (10)
2014
- október (1)
- szeptember (1)
- augusztus (5)
- július (1)
- június (6)
- május (7)
- április (6)
- március (13)
- február (13)
- január (7)
2013
- december (6)
- november (7)
- október (15)
- szeptember (7)
- augusztus (9)
- július (4)
- június (5)
- május (6)
- április (12)
- március (19)
- február (3)
- január (9)
2012
- december (15)
- november (10)
- október (14)
- szeptember (24)
- augusztus (17)
- július (8)
- június (10)
- május (18)
- április (30)
- március (24)
- február (28)
- január (27)
2011
- december (22)
- november (41)
- október (23)
- szeptember (41)
- augusztus (30)
- július (41)
- június (20)
- május (16)
- április (12)
- március (14)
- február (25)
- január (41)
2010
- december (16)
- november (10)
- október (13)
- szeptember (32)
- augusztus (8)
- július (12)
- június (13)
- május (17)
- április (31)
- március (22)
- február (26)
- január (48)
2009
- december (36)
- november (55)
- október (43)
- szeptember (21)
Hozzászólások
Azt hiszem, mind így érzünk, ilyentájt, csak nem tudjuk ilyen szépen kifejezni. /mármint olvasók és nem írók, költők/
Ha, november 1-én a temetőben sötétedés előtt az égre nézünk, gyönyörű rózsaszínes-lilás-kékes
festményszerű eget láthatunk, ( apukám 16 éve halt meg, és minden évben ezt látjuk ilyenkor)
Nem tudom mi okozza, a "kóbór lelkek", vagy ahogy a mécsesek égnek, és fényeik az égbe térnek,
de szeretném hinni, hogy olyankor többen vagyunk, mint akiket láthatunk.
Nagyon-nagyon szép lett ez a vers, mégha érezzük is azt a sebet, amit senki se tud bekötni. Én mosolyogva olvastam . (már másodszorra) Köszönöm
Sajnos, néha az ember más tragédiájában is csupán saját magát sajnálja...
Köszönöm a hozzászólásodat kedves Irén!
Üdv.: tokio :)
Néha nekem is ismerősek a soraim. Szinte úgy érzem, hogy ez a valami már egyszer megtörtént velem... :)
Köszönöm a kedves véleményed.
Cuppacsi!
Kép és vers egységben. Nagyon-nagyon széép!