4 Dimenzió Online

Interaktív irodalmi portál Dány

Mert egyszerűen csak jó lenne… nagyon kéne már utaznia, elutaznia végre, szeretett mindig utazni régebben is, fiatalkorába’ utazott is sokat, de most kicsit másképp akar kicsit-nagyon másképp, amúgy öregesen (de jó volt fiatalkorába akkor is, „úgyis”) szertelen szeleburdiként, akkoriban mindenre rácsodálkozott, és nem értette meg a dolgokat – most se érti, de beletörődött már ebbe, legalábbis megpróbálja megérteni azt, hogy úgyse sikerül mindent megértenie, csak próbálja – de eljött az ideje, hogy bölcsebben utazzék, elképzeli: csomagolja csak a legszükségesebbeket, felszáll, elindul, megérkezik, nem visz magával bedekkert, minek is kéne, nincs szüksége rá, pontosan tudja, hová tart, egyszerűen csak felszáll a vonatra, vagy beül a kocsiba, és nem fog, nem kell többet szaladnia idegenvezető után, aki mindent megmutat, hányinger-előírás szerint, de elmondja: ki épített mit, meg mikor, melyik ágyban alutt’ Nagy Katalin, kivel csinálták épp akkortájt a „nagybirodalmi politikát” (ágyuk fölött mázsányi aranycsillárral,) – annyira nem érdekli ez, már akkortájt sem érdekelte , sokkal jobban az impresszionisták képei, monta’ is idegenvezető, ha akarják, megnézhetik, van rá 10 percük– mondta az idegenvezető, körötte tétó turistacsoporttal – eszükbe csak az jár, mikor mennek már venni végre olcsón vasalót, búvárszivattyút, bőrkabátot, barkácsgépet, olcsó italt – na ja (!), neki meg más járt az eszébe, akarta látni őket, Őt,  meg nem akar száz kép előtt ágaskodni, tülekedni, aztán továbbszaladni,  azt  aztán már végképp nem, meg félrelökni se akarja a csoport tagjait, hogy pillanatra ő is lásson valamit valamilyen, akármilyen, akárki nevezetes művész által festett akármilyen Madonnákból, ezt nem akarja, nem vágyik erre, mer pontosan tudja már mit akar, mire vágyik, csak egyetlenre, üldögél majd az ő Madonnája arcképe előtt majd, olyan minden ünnep-hétköznapon, figyeli majd, miképp változik annak Kedves mosolya, amint körbesimogatja a fény az élet más-más napszakaiban; minden évszakban (!); rügybontó tavaszban, forró, epesztő  nyárban, gyümülcs érlelő őszben, kezdődő, simogató ködökben, karácsony-télben, de egész nap, minden évszakban ott lesz,  ott lesz majd, amíg a múzeumőr tapintatosan köhécselni nem kezd, figyelmezteti: „uram, a múzeum bezár”, ezt nem hiszi el, nem akarja, nem tudja elhinni (!); nem akarja, szóval nem akar már városról-városra rohanni légkondicionált turistabusszal, tolakodó, siettető idegenvezetővel, egyszerűen mást akar, egészen mást; csak megérkezni, megérkezni kedves városába – akarta, régóta vágyik erre nagyon – szemlélődni, ottmaradni, megismerni Őt, soha el nem unni, világ végéig se utazik tovább, de ha az úgy érzi elég már Őbelőle, továbbáll, mindenképp továbbáll, ha ez az ára, – ezt nem szeretné, nagyon nem szeretné, de ha Ő úgy szeretné, úgy kívánja, ha Őnéki ez jobb lenne, megteszi kincséért  – csak szeretne nézelődni, szemlélődni, ismerkedni meg Ővele – vigyázva nagyon, hogy ne legyen tapintatlan, hiba, olyan nagy bűn ez? – és forró délutánokon, amikor egy ilyen mediterrán kisvárosba’ minden „normális” ember alszik, a boltok bezárnak, sétálni a forró, kihalt utcákon, betérni az üres bárba – a tulaj, első nap némileg morc lesz, jó néhány napnak kell eltelnie még, hogy barátokként üdvözöljék egymást – kérés nélkül tölti majd a szokásos italt – beszélgetnek: a tulaj szerint a helyi csapat biztos kiesik majd a másodosztályból, ő részvétteljesen hallgatja – kettesben jobban múlik az idő – akár hallgatással is, nem kell semmin gondolkodnia, és jó ez így; meg jó a kisváros piacán is, kipróbálni, megkóstolni mindent (!), beleharapni mindenfajta, összes  édes, vagy savanyú gyümölcsbe, kipróbálni még mindent (!)a kofák meg nevetnének, megszoknák a furcsa idegent, aki keres, egyre csak keres valamit, de nem találja (!); miért is találná (?), mert mindenhová jutott az elpattant gyöngysor kincseiből; jutott a szertegurult gyöngyökből barna őszi szántásokra, eső-áztatta zsibongó tavaszi rétre, sodorják őket tova mocskos, sárgaszínű áradó folyók máig is, hulltak oly tiszta, jéghideg, mélykék-szín, tengerszemek mélyére, gurultak rég elhagyott, öreg udvarházak pókok lakta padlóhasadékaiba, ő kapkodott utánuk olyan szánalmas-hasztalan, de ezt a kofák nem tudják, nem ismerik a történetet, elnézőn mosolyognak, megszoknák majd, megbocsátanának majd (valahogy biztos ebben), mer’ olyan akar lenni, mint S. Maugham novellahőse a Lótuszevő (a novellát mindenkinek el kéne olvasni), de ő, nem olyan, mint a regény hőse, ő ahhoz képest szánalmas, pitiáner alak, csak szeretett volna olyan lenni – senki se érti ezt; meg szeretne korán kelni, elszívni az első cigarettát (a szállodában tilos a dohányzás), rácsodálkozni kisváros ébredésére hallgatni az iskolába siető gyerekek zsivaját, mer’ ősz lett közben; még a tavasszal érkezett, most meg az őszül már, de a szomszédos pizzériában a kiszolgálólány még kora reggel felhúzza redőnyt, kirakja a székeket, összesöpri a járdán szanaszét szórt csikkeket, felmos, a napernyőket nem kell felnyitnia még, hűvös a reggel, korábban jött, buli volt az éjszaka, megélénkül a kisváros, mindenki siet valahová, mindenkire szükség van valahol (!), kimért pályán halad mindenki, gondolják sokan, csattognak a sors-állította váltók, nincs kitérés, nem is lehet (sokan gondolják); ő szemlélődik csak, van ideje bőven, kiürülőben már a szálloda, lassan az utószezonnak is vége – de az utazó még marad, (maradok) mert sikerült kialkudnia kis árengedményt az időszálloda tulajdonosával, olcsóbb lett az idő is, így hát maradhat még, mer’ szeretne még maradni, van dolga rengeteg, szeret betérni a kis kápolnába, reggelente ismerősként látni a betérőket: a néhány sietős hivatalnokot,  az elücsörgő öregasszonyt, a gyászruhás fiatal özvegyet, semmit se értő kislányával, éjjelente, mikor nem tud aludni – letéve a könyvet, vagy abbahagyva a távirányító csattogtatását – kinézni az ablakon, beleharapni a levegőbe nem fulladni, esett az éjjel, bámulva, ahogy az  utca kövein csusszan a kevéske fény, meg ahogy hiú csillagok nézegetik maguk összegyűlt kicsi pocsolyákban, néha ilyenkor magára kapkodja a ruhát, sétálni indul, a városka ablakai sötétek már ilyenkor, redőnyök lehúzva, spaletták behúzva; elképzeli magában, ahogy ott benn alszanak már, összebújva, szeretetből, néha megszokás, másutt közömbösség, másutt kiszolgáltatottság, beletörődöttség,  néha törődés, mindent feláldozás, azokért, akik fontosak, mindennél fontosabbak (Istenem!) máskor lehet kicsi félelem, erre nem akar, nem mer még gondolni se – máshol meg vágyódás szeretetből, mert a szeretetet lehet érezni, és adni úgy is, hogy ne legyen bántó, és úgy adni, hogy Őnéki sohase fájjon. Mer’ a szeretetet lehet adni önzésből, nyugodt várakozásból.  Csak nagyon kell vigyáznia erre, mert Őt sose, sohase, életbe se bántaná, sose zaklatná.

De utazik vissza, jelenbe, az idén se volt tavasz, ahogy évek óta már. A rigók meg! Kedvesek, tavaszpótlóan trilláztak már a tavaszi hóesésben is. Mer’ ők tudták.

/Time

Megtekintések: 24

Írjon hozzászólást

A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a 4 Dimenzió Online –nak.

Csatlakozzon a 4 DIMENZIÓ ONLINE-hoz!

Születésnapok

LINKAJÁNLÓ

Textil Galéria
Linképítő

Interaktív irodalmi alkotó portál Dány. Versek, novellák, publicisztikák, verses videók, hangosversek. Kortárs szerzők válogatott művei.

© 2021   Created by Czinege László (tokio170).   Működteti:

.  |  Használati feltételek