(Közbevetés: Jaja! Magam szabom az időm, nem vagyok beteg, áááá, egyáltalán nem, de mostanába’ nem túl jól alakulnak a dolgaim. Sietek hát, gyorsan mesélni sokat. „Gyorsan, sokat”.)
„Megérdemli hát, hogy őróla is írjak…” (Szöveg: Bereményi, zene: Cseh Tamás) Csak nem tudom, én megérdemlem-e. Írhatok egyáltalán őróluk? („Szegény Éva…”) Mindegy, megígértem, folytatom, ha nem is érdemlem meg hogy „hogy Őróluk is írjak…”
- Úszunk egyet? – kérdezte nagybátyám.
Lusta, álmos, késő-délután volt a tó partján, lassan nyúltak, követelőztek már az árnyékok, de a tó csillámlott még, a fák levelei nem rezdültek, de hiába, mindenki készülődött már haza, vagy valahová, akármerre, közöm nincs hozzá, szüleik próbálták kiparancsolni szeleburdi gyerekeket a vízből, reménytelenül, aztán meg úgyis múlóban volt a nyár, meg a hamutartó is megtelt elszívott cigarettáink csikkjeivel. (Meg volt már jó néhány elkopott dobozos sör is.)
- Az asszonyok meg csak had beszélgessenek.
Szerencsére nagybátyám nem jutott messzire akkor. (J. néni aranyfogáról nincs további információm. De, asszem, nem is része a történetnek)
- Úszhatunk épp. Jönnek az unokáim is. (De hosszába.)
- A tavat? De hosszába már nincs kedvem. Menjetek.
És ők mentek. Szokásom volt átúszni a túlsó partra. Még most is át tudnám tán, csak hát mi értelme is lenne? Nincs kedvem kimenni a tóhoz. (Se.) Nagybátyám hetven éves múlt már akkor. Hetvenötödik születésnapját együtt ünnepeltük. Anekdotáztunk, szívesen látott vendégek voltunk azon az őszön, a tóparti kis vendéglőben, unokái családtagjai, barátai köszöntötték, aztán még abban az évben elment. Szerencséje volt ebben. Mert akkor már pusztított benne az.
Na ja! Nem akarok csupa szomorúságról írni! Mer előbb-utóbb csak nevetés lesz a vége. Jobb lenne, ha vidámabb, legalábbis nem csak szomorú dolgokról írnék. Megpróbálom.
Szóval kedves nagybátyám – annyira jól emlékszek azokra az időkre, pedig gyerek voltam - több menyasszony-jelöltet mutatott be, (havonta-kéthavonta egyet-kettőt, általában klassz úszócsajokat. Aztán megtalálta az igazit, és tudom, jól választott.
J. néni a faluban lakó nagynénik egyike, alig éves házassága után megözvegyült, és kisfia sem élte túl az egyéves kort. De(!) J. néni mégis aranyos volt, kedves, vidám, meséit – életéből merítette – sose untam el, szájtátva hallgattam. Meséi külön fejezetet érdemelnének. Magas kort ért meg, meglátogattuk, mikor haldoklott, elutazni készült, közben őt régóta váró kedveseit szólongatta.
J. néni nagyon tudott mesélni, mesélt a betyárokról, akik gyerekkora idején a megzörgették az ablakot, mesélt, miként mentek kislánykorába szekérrel az eszéki vásárra. Mesélt nagybátyámról, milyen is volt gyerekkorába. Mert őneki is mesélt annakidején, mikor lefeküdtek esténként. És történt, hogy aznap éjjel édes J. néni eleget mesélt már, elálmosodván, alvást tettetett, erre nagybátyám mondta csak, olyan csalódott-kisfiús-mérgesen:
- Hát nem elaludt a büdös!
Édes J. néni akkor csak – nem tudván megállni magában – kuncogott. (Nevetni sose láttam, csak mosolyogni. Csak kuncogni, ha látta, élvezzük humorát, meséit.) Nagybátyám meg akkor:
- Jaj, most úgy szégyellem magam!
(Aztán sok-sok év telt el, senki se mesélt, magamnak nekem kellett olvasnom meséket, meg kitalálnom. Aztán jött valaki, csoda verseivel, meséivel, soha el nem unnám (!), és akkor rácsodálkoztam, és akkor még Őnéki, Kicsinek mesélhettem.)
Kedves keresztem, sose mesélt nekem, ő egyszerűen „csak volt”, részeként az életemnek. Gimnáziumba jártam már, de ha meglátogattuk, öcsémmel odaültünk a lábához, dédelgettük, beszélgettünk, kérdezgetett, napi dolgaink felől. Apám – praktikus elme lévén – így figyelmeztetett: „Tán nem kéne ezt, a többiek elirigylik szereteteket, még azt hiszik, örökölni szeretnétek.” Anyagi javakat onnét én semmit se örököltem.
1952. forró augusztusában, szüleim összeházasodtak. Fehér tollú, fiatal kakasokból készült a kakaspörkölt, másik nagyapám szerezte, az italok a fürdőkádba hűltek, nagybátyám feladata volt, hogy időnként cserélgesse a vizet. (Tudom, biztos vagyok ebbe, elfelejtette. És ezér különösen szeretem.) Szüleim nászútra Bpestre mentek, meg nem tudom mondani hová, de nem volt rossz a szálloda, asszem, a Margitszigeti Nagyszálló. Mindegy, annyira nem fontos ez már, csak hát a szálló ablaka valamilyen szerencsétlen, útba lévő tűzfalra nézett. És anyám akkor elsírta magát. De nem értek rá szomorkodni sem, mert le kellett ereszteni a jószándék-útravalóul becsomagolt tortát a Dunába. Azt meg csak vitte a víz, lefele. Nagyon meleg volt azon a nyáron.
folytatnám
Hozzászólások
Továbbra is tetszik és várom a folytatást... mesélj, csak mesélj... baráti ölelésem