Lassan ballagunk felfelé. Lesett a hó az éjjel, nem jár a 22-es, lépkedünk csak porhóban, semmi nyom még, jól esik, ahogy az halkan ropog lépteink alatt. Gimnáziumba járok épp, borért megyünk nagyapámmal, közel a Karácsony. Derült idő van a tetőn, a köd a városban maradt, elálmosodott, elaludt a völgyben, nem baj, így hát mosolyoghat itt fenn a Kedves kedvére, süthet ezer ágra. (Írok tovább, mert megígértem.)
Nagyapám a diófa ágára – a diófát még születésem évébe ültette, azóta termőre fordult már – jó darab hájat akaszt, gondosan kiválasztja az ágat, magasan, törékenyt, távol a présház tetejétől is, kóbor macska el ne érje, fontos szempont. Én közben a lakattal bajlódok. (A madáretetőbe nemigen érdemes magot szórni, gyönyörű-sárga, önzőn-mohó sármányok telepszenek be, nem tágítanak onnét, elűzik a cinkéket, de a magot feltörni bezzeg nem tudják topa, ügyetlen csőrükkel, csak túrják, kiszórják, szemetelnek.)
A demizsonok megteltek, én is kapok pohár bort, átmelegít. Lesöpröm a présház előtti padról a havat, leülünk, rágyújtunk, hallgatunk. Nézzük a tüsténkedő cinkéket. Hamarosan Karácsony.
Nem túl jó dolog az öregedés. Reggeli borotválkozás, a bőr petyhüdt már, türelmetlen-sietős pengehúzások nyomán vékony hajszálerekből serked a vér, elállni nem akar, pedig igyekezni kéne, az ember nem nézegetheti elégedetten az arcát, nem mondhatja: azér, akárhogy is fut az idő, még „jó csávó vagyok”, és nem mondhatja (!), csak a fáradtságot, saját szürkeségét látja a tükörben, és még szerencséje, ha az bepárásodik, legalább nem kell szembeköpnie magát.
Meg aztán még furcsa dolog is az öregedés, jó ideig nem zavart, egyáltalán nem zavart, hogy lekésem a labdákat a pályán, hogy szemüveg kell, nehezebben veszem a levegőt, nevettem rajta csak, nevettem azon, hogy pici pirulákat kellett lenyelnem, mire jók, nem tudtam pontosan, igazán szólva nem is érdekelt – kérdésemre, meddig lesz erre még szükség, háziorvosom kedves, szókimondó asszisztense válasza csak annyi volt: „remélje, hogy még sokáig” – aztán jött pár év – ó azok a kedves évek – amikor rettenetes dühös lettem magamra, hogy öreg vagyok, és bármit is teszek, hiába szedem a kicsi „izékéket”, öregszem egyre, a folyamat már visszafordíthatatlan, megállíthatatlan, és hiába teszek apró gyógyszert műanyag-szerkezetbe, kattintás, porlasztás, aztán mély levegővétel. Hiába.
Keresztanyám a szemem láttára öregedett, és én nem vettem észre. Meggörnyedt, púpos lett. De mi csak üldögéltünk a lábainál. Régi kép előttem, családi fotó: szüleivel, testvéreivel. Nem szép rajta, csak gyönyörű. Igazából sose öregedett meg, a tündérek, az angyalok sose öregszenek… Ismertem tündért, igazi angyalt, szerencsésnek mondhatnám hát magam! Csak hát annyira önző, mohó az ember, mindent magának akar, olyan telhetetlen, saját magának követel mindent, minden törődést, összes szeretetet! És olyan kevés az angyal, meg aztán annyi a dolguk ebbe a világba! És amikor itt hagynak minket, akkor értjük meg igazán, milyen nagy a veszteség.
(„Jössz?” Kérdezte akkor nagybátyám, én meg csak annyit mondtam: „Á, menjetek csak! Én maradok. Maradtam.)
folytatnám
Hozzászólások
Neked is köszönöm Krisztin!
Köszönöm, László!
Kedves timetour! Inkább maradtál a gondolataiddal az öregedésről, belevetített fiatalkori képekkel, és ők elmentek, miként ha halni indul, magára hagyja szeretteit az ember. Szépen megírtad. Nekem a kezdőkép már-már versbe illő. Ismét azt mondom amit eddig: folytasd- várom. És máskor is maradj, ha ilyen mű születik belőle.
Így van bizony... minden életkorban másra figyel az ember. Néha azonban mintha ellopnák az éveket. Ezekből az időkből alig marad némi emlékünk.
Gratula + pacsi!