ALKOTÓ

Kiskeresztem VIII. rész

Hazafelé igyekszem valahonnét, lefelé a hegyről. Ismeretlen környék, valahogy mégis ismerős. Megkönnyebbülök, álmomban már sokszor jártam erre. Akkor hát nem lesz semmi baj. (Épp úgy, mint álmomban már annyiszor nem lett.) Nyugtatom magam: „Nem lesz baj, nem lesz semmi, semmi baj.” Gyorsan esteledik, szürkül, ősz van, rövidülnek a nappalok, hát sietősebbre fogom, lépdelek lefelé a hegyről, ismeretlen (álmomban mégis ismerős), kanyargós, rossz, botladozó szurdokokon. Házak, (ablakokban kigyúló fények), kerítések, acsarkodó kutyák. Sietek. Megkönnyebbülök, az egyik ház kapuját épp zárja barátom. Szólok hozzá, kérek segítséget, de nem ismer meg. Bezárja a kaput, hátat fordít. És látom, mindegyik ház kapujánál egy-egy barátom, ismerősöm, szólongatom őket eleinte, aztán abba hagyom – rájövök, hiába, reménytelen – fordítanak csak hátat, a kapuk bezárulnak, a házakban sorra kigyúlnak a fények, a biztonságot adók. Legalább az ablakok nem vakok már. Legalább nekik jó. Kinn meg sötétedik. Valahogy majd csak hazajutok. „Ismerős a táj, jártál rajta már…”

(Derűs volt még a kora-délután, hogy felkapaszkodott a hegyre, maga mögött hagyva a zaklatott, zavarodott, zűrös, magába fordult várost, a már csak önmagáér’ élő várost, szeretet-szánalomra méltó, máskor meg oly  bosszantó, utálandó koldusaival, a hivatalokat, elintézendő ügyeikkel, (köztük az ő nem-elintézett ügyeivel, félig nyitott, szánalmas fiókjában, száradt szendviccsel, ideje nem volt, hogy megegye, a fiókban beszáradt tollakkal, szétszórt gemkapcsokkal, idejét múlt feljegyzéseket tartalmazó papír fecnikkel, régi, ki tudja mire jó, elfelejtett telefonszámokat őrző naptárakkal, kevésbé fontos, meg a nagyon fontos „apró dolgokkal”, esős-esernyős hétköznapaival), épp vége ért a tanítás, rajzottak kifelé a gyerekek, ő irigyelte fiatalságuk, érzéseik, nevetésüket, szerelmük, összebújásuk, gondtalanságuk, gyűlölte őket fiatalságukért – szánalmas, undorító volt ezér’ tudta, érezte ezt, szembe tudta volna hányni magát ezért – ők  meg nevettek, csak zsibongtak, futottak lefelé a téren, győzött félreugrani csak, a város meg élte szokásszerinti füstös-zajos-világát, tolakodásokkal, civakodásokkal, zsúfolt buszokkal, elintézetlen ügyekkel, lekésett találkozásokkal., szivárványt imitáló, eső-táplálta olaj-pocsolyáival. Messze volt még a csönd, az elbújások, az éjszakai, oly régen vágyott kucorgások ideje.

Ő meg kapaszkodott felfelé. És egyre nagyobb lett a jól eső csönd, valamilyen rég várt tisztaság. Csak a köd zavarja. Régebben szeretett ott, el lehetett bújni abban ellenségek, gondok elől. Betakarta, ő akkor még örült ennek.)

A ház mögött olyan „gazdasági, hasznos” épületek fogták körbe a baromfiudvart: kamra, alatta pince, (ismétlem, folytatom). Szeretett. Szerettem ott, nagyon. Azokon túl meg a minden portához tartozó kaszáló. Maga volt a szabadság. Két kapu nyílt arrafelé, egyik a kertből, másik a baromfiudvar felől. De mindkét kapu maga volt a szabadság. Vigyázni kellett nagyon. A gödrök miatt. Régebben ütegek álltak itt – tán aknavetők, vagy ágyúk – máig sem gyógyultak be a föld sebei. Vigyázni kellett, nehogy bokája ne törjön. Annak idején minden gödröcskét ismertem. Nem kellett vigyáznom.

A kaszáló végén óriás tölgyfa állt, öten se tudtuk együtt körbefogni, édesanyám, apám, testvéreim, én. (A fát pasziánszozó P. néni vágatta ki; ő maradt utoljára a testvérek közül, lehet bosszúból vágatta ki, mer’ egyedül maradt. És, mert úgy érezte, nem szerettük. Csak az öreg tölgyfát, vágatta ki helyettünk. Sajnálom őt.)

Édes J. néni rétest nyújt épp  asztalon. Jól emlékszem erre. Nyújtja gondosan, hibátlan a tészta. Öcsémmel végig gurítunk néhány gubacsot, az öreg tölgyfa alól szereztük be.  Édes J. néni csak kuncog ezen. 

Szavazatok: 0
Kapjak e-mailt, amikor valaki hozzászól –

Megjegyzések hozzáadásához 4 Dimenzió Online tagnak kell lenned!

Csatlakozás 4 Dimenzió Online

Témák címkék szerint

Havi archívum