Már senkit se akarok soká untatni „apró dolgaimmal” – tudom, mindenki másképp választ saját dolgai közül. Ha egyáltalán volt szerencséjük, megélni, megfigyelni üzeneteket, „apró dolgokat”. És nem mentek el mellettük. Akik meg nem vették észre, azokat sajnálom, szívemből. De lehet, valójában nekik volt szerencséjük. Nem tudom, lehet inkább azokat kéne sajnálnom, akik nyitottabbak voltak az apró dolgokra. Nem tudom, nem tudhatom, melyikünk szerencsésebb. Jobb lenne, ha abbahagynám már ezt az egészet. Azt hiszem. Csak nem tudom.
Apró dolgaim – már csak emlékek – meg követelőznek, mondják csak, hajtogatják szüntelen: „foglalkozz inkább velünk, ne utazz már! Szánalmas, unalmas vagy az örökös nyavalygásaiddal. Maradj inkább velünk, rég lejárt az időd! Gyere, utazz inkább velünk, visszafele”. Tudom, igazuk van. Azér’ kicsit utazok, utazgatok még.
Mondhatnám, katonacsaládból származom. Mert, annak idején bevonultam. Mondhatnám… Kicsit igaz, kicsit nem. Mert anyai nagyapám – korábban írtam róla már– katonatiszt volt. Másik nagyapám, meg „csak” két világháborút harcolt végig. Apám nem lett katona. Negyvenes évek vége, sorozás, barátjával, akinek szülői (szerencsére) kocsmárosok voltak, így hát apám, meg a barátja, ketten beállítottak a sorozó-bizottsághoz, demizson pálinkával. Föltették az asztalra, nem sokáig kellett várniuk, elhangzott a verdikt.
- „Az elvtársak hazamehetnek.”
Hát az idő haladt, kopott, meg a pálinka is, sajnos fogyott, végül elfogyott, nem sok idő kellett hozzá, és a demizson kiürült. Mert tudvalévő, sajnos a demizsonoknak ez a szokásuk. Pár hónap múlt csak, és apám barátját behívták. Apám meg tüdőbajos lett, ágyban fekvő beteg.
Ablakpucolás, levélgereblyézés – életbe először szembesültem azzal, mennyi levele van akár csak egy fának is (!) – meg mosogatás, ezernyi zsíros tálca, tányér, kopott, megtisztíthatatlan hámló műanyagpoharak, trisó, illatát érzem máig is. Mindezen tevékenységekbe lettem profi. Hazamenni meg! Nem lehetett. Némi előzménye volt ugyan a dolognak; mer’ levélgereblyézés közben kifejtettem „illetékesnek”, miszerint feltehetően a mohácsi csatát is azér’ vesztettük el, mert Szapolyai J. (erdélyi vajda) negyvenezer emberrel Szeged alatt vesztegelt, ahelyett, hogy a király segítségére sietett volna, és a gyerekkirály ezt követően a Csele patakba fúlt. Mert Szapolyai (akkori erdélyi vajda) fontosabbnak tartotta a gereblyék előkészítését az őszi nagy levél-gereblyézéshez. Pedig ráértek volna, messze volt még az ősz. A gereblyéket feltehetően még a Dózsa-parasztlázadás során szerezhették, cséphadarókkal, meg egyéb harci szerszámokkal együtt. (Történészek vitatják a sereg nagyságát, legújabb kutatások szerint a sereg létszáma legfeljebb tíz-tizenkétezer emberre volt tehető.) De mindegy, ezek után se karácsonykor, és szilveszterkor se mehettem haza. Valójában nem zavart, mert tudtam, jó hazamenni, de nagyon rossz visszamenni – rosszabb, sokkal rosszabb visszamenni, mint amennyire jó lett volna otthon.
Mindenesetre kevés dolgot – hasznukat nemigen vehetem most – azér’ megtanultam, megtanultam tankcsapdákat, síneket robbantani, hidakat is tudnék már, tudnék hidakat most is (értek hozzá!), meg régi típusú robbanószerkezetek hatástalanításához is konyítok valamelyest. De minden olvasómnak ajánlom, ha utóbbira kerülne sor, menjen jó messzire, hasaljon le, és fogja be a fülét…
De mindez annyira idejétmúlt, jelentéktelen, olyan figyelemre semmiképp se méltató „apró dolog”, piszok a köröm alatt.
Fontosabb volt ennél, hogy ablakpucolás közbe kicsit kinyíltak ablakaink, nyitottuk egymásra, nyíltak, nyitottuk lassan, óvatosan, aztán, ha a helyzet úgy alakult, csaptuk be azokat, szaporán, vagy nyitottuk tágra… Így alakult ki a másik iránti ellenszenv, közömbösség, meg a kölcsönös szeretet, máig is tartó barátság.
Édes Keresztem azon az őszön aludt el, mikor bevonultam, levélben nem írták meg, látogatáskor nem mondták…
Hozzászólások