Kopogtató
Manapság mindenki
rébuszban beszél,
nehéz jövőképről,
hogy tán meghibbantak
mérsékelt évszakok,
sokszor szóba hozzák,
hogy zavart a világ,
hibát keresgélnek
ünnep- s hétköznapok.
Még veletek vagyok,
s nem vitázom,
így várom az estét,
feléd kis lüktető
lámpasor vezet,
szentjánosbogárfény,
árnyék és glória,
ima, hogy érintsem
sebhelyes kezed,
hogy beszívjam édes,
tömjénes illatod.
Kopogtatok.
Ajtód előtt állok
lelkemig meztelen,
karácsonyi ízek
keserednek bennem,
egyetlenegy díszem
zöldselyem tűruhám,
de már látom magam
vízkeresztes testtel,
pucér primadonnát,
két fellépés után.
Pedig élő törzse
lehetnék gallyaknak,
madarak raknának
pólyákat belém,
de fám holt-ágain
csak bizsuk csillognak,
a nap fonnyadt fényét
őrzöm neked én.
Hozzászólások
Drága Krisztin!
Nincs tökéletes versem. Én is találok benne állandóan hibát, ezért nem sértődtem meg.
Ervin kritikájára hallgatok, mert nem jó az, ha mindenkire! (bocs!), hiszen mindannyiunknak más az ízlése.
Örülök, hogy ez a lélekzetem megfogott.
Szép Karácsonyt, sok-sok szeretetet kívánok Neked, Erika
Nagy örömmel köszönöm,hogy olvasol, kedves Tamás! :)
Ez nekem is nagyon tetszik, tényleg ilyen a világ!
Külön érdekesség, ahogy Laci is leírta ahogy a
fenyőként szemléled a világot!
Remek vers, nagy gratulációm! :)
Köszönöm értésed, kedves L. M! :)
Ügyesen "bújtál" a fenyő bőrébe, remekül öltötted magadra a tűruhát, fürkészted ilyen szemszögből a világot, a környezeted, és emlékeztél vissza.
Gratulálok a versedhez, nagy pacsi: L.M.