Szótlanul állok szomorú
fűzfának mohával benőtt
lehajló ágai alatt.
A szellő birokra kél az
idővel… levelek között
vágtat a holnap… a jövő.
Lelkemben őrzöm az álmot.
Most itt vagyok… lassítani
kellene lépteimen, de
magával ránt, nem kímél, a
könyörtelen mulandóság.
Arcomra sűrű hálót sző
a sors, elveszem mögötte.
A szél titkos üzenetet
sodor, a por féltőn óvja.
A csendet suttogó hangok
törik meg, minden egyes hang
gyökeret ereszt szívembe.
Magamba fojtom a bennem
dúló hatalmas tüzet, csak
egy aprócska lángot hagyok.
Talán… nem, biztosan tudom,
egyszer még újra magasba
csap, felégeti a múltból
itt maradt megsárgult fájó,
esetleg szép emlékeket.
A jövőjét csak az bírja,
ki a múltat nem sajnálja.
Hozzászólások
eredeti gondolatok, jó megfigyelések, ötletek
grat
Határozott, szükségszerű, bölcs gondolatok. Gratulálok!