Nyárestéken sokszor elszundikált a fotelban. Ilyenkor lopva figyeltem, először a kezét néztem. Kicsi, ráncos, dolgos kéz volt, a sok mosástól csupa puhaság. Ahogy megérintettem, felpillantott rám, majd újra elszunyókált. Szerettem simogatni a kezét. Ahogy megsimítottam, úgy éreztem, mintha finoman szőtt kelme borítaná kézfejét. Ölében egymásba kulcsolta, mintha valami kincset tartana. A napi munka után ernyedten, békésen pihent. Néztem kis termetét, apró, sűrű ráncokkal barázdált homlokát, kendője alól kikandikáló selymes, vékonyszálú ősz haját, nagy kerek szemüvegét, ajkán bujkáló mosolyát, gömbölyded testét, vastag, dagadt lábait, duzzadt csuklóját, karját, egész alakját. Sokáig rajta felejtettem tekintetemet.
- Nagymama, úgy szeretlek – sóhajtottam. Nem szólt, csak halványan mosolygott. Tudtam, hogy hallotta. Jólesett neki. Alig vártam, hogy felébredjen, össze-vissza puszilgassam magas homlokát. Megsimogassam puha kézfejét.
Amikor felébredt, unszoltam, hogy szóra bírjam: - Mesélj még, Nagymama!
Hol folytassam? – nézett rám kicsit álmosan.
- Amikor felvette tündérszép ruháját, és a tükörben nézegette magát.
- Valóban ez érdekel? Kicsi vagy Te még az én szomorúságomat hallgatni napestéken át - sóhajtott nagyot. Pedig alig várta, hogy mesélhessen.
Jó hallgatósága voltam. Valóban kicsi még ehhez a fájdalmas történethez, nem is értettem meg mindent. Ezek a kitörölhetetlen, szörnyű emlékek hosszú-hosszú ideje szunnyadtak lelke mélyében. Amint mesélni kezdett róluk, talán kinyitott belül egy kis ablakot, kiengedett kicsit abból a mérhetetlen fájdalomból, ami feszítette. Ezt csak azok az anyák érezhetik és érthetik igazán, akik már elveszítették elsőszülött gyermeküket. Anyám második gyermekként született.
Julika gyönyörű, kék szemű, szőke kislány volt. Már óvodába járt, amikor ötévesen, tüdőgyulladásban halt meg. Nagymama szerint lehet, hogy egyszer kimelegedve nagyon sok hideg vizet ivott, ezzel leforrázta felső légútjait és tüdejét. A halálos kór annyira elhatalmasodott, hogy tüdeje elvizenyősödött. Akkor még nem tudták ezt a kórt gyógyítani. Fleming az általa feltalált penicillint csak két év múlva, 1929-ben publikálta, aminek akkor nem tulajdonítottak nagy jelentőséget. Először a II. világháborúban, a sebesült katonákon kezdték a gyógyítást. Azóta Fleming találmánya emberek százezreinek életét mentette meg. Julika tüdejéből többször is eltávolították az állandóan termelődő folyadékot. Cseperedő életét mégsem tudták megmenteni. Tudta, hogy meg fog halni. Felkészítették rá. Nagymama szerint nem félt a haláltól. Úgy tudta, hogy meseországba megy, ahol Csipkerózsika, Hamupipőke és Hófehérke, s a többi általa ismert mese szereplői laknak. Nagymama szép, új, halvány-rózsaszínű ruhát varratott Neki. Csupa csipke és fodor ékesítette a ruhácskát. Julika színben hozzáillő fátyolt is álmodott hozzá. Tündérkirálynőként várta a halált. Lázas-nagy betegen reggelente kikelt az ágyból és felvette mesés kis ruhácskáját. Készült a messzi útra, ahonnan már nem volt visszatérés soha. Nézegette, csodálta magát a tükörben. Látszólag belenyugodott sorsába.
- Meseországban ki fog sütni olyan öhö…öhö…öhö…finom túrós lepényt, amilyet Te tudsz, Mama?
- A dédmama már dagasztja. Fűti az égi kemencét, úgy várja, hogy süssön Neked kicsi lányom. Mire odaérsz, már készen lesz a friss, ropogósra sült mennyei lepény.
- Akkor jó lesz Mama. Akkor nagyon jó lesz. Öhö…öhö…öhö…a köhögés gyakran zavarta már beszédét. Hangosan sípolt a kis tüdeje is.
- Készülök az útra, Mama. Ugye integetsz öhö…öhö…majd a kapuban?
- Integetek kicsikém, integetek.
Julika megnyugodott. Levette szép ruháját, kis kezével szépen összehajtogatta, ráterítette az ágya melletti szék karfájára, majd visszabújt az ágyba.
Hetekig lázas volt. Egyre jobban köhögött. Naponta kijárt az orvos. Nézegette, hallgatta csöpp kis lázas-meleg testét, megtörölte verítékező homlokát. Nem tudott már segíteni rajta. Szívszorító, szomorú napok következtek. Amikor már olyan gyönge volt, hogy nem tudott az ágyból kikelni, a ruhát az ágyban próbálta fel. Nagymama odavitte a tükröt, kis fejére ráterítette a fátylat és hagyta, hogy kicsi lánya nézegesse magát. Nem sokáig tartott a ruhapróba, már nagyon gyenge volt. Egy reggelen már nem ő vette fel a halvány-rózsaszín ruhácskát. Ráadták.
Nagymama gyermekének halála után harminchat évvel még tisztán emlékezett minden pillanatra, olyan hitelesen mesélt róla. Ezek az esték látszólag szomorúnak tűntek, de ő megnyugodott, és nekem kétszer annyi szeretetet adott. Amint befejezte az emlékezést magához vont, ölébe ültetett, két kezével átfont és össze-visszacsókolgatott. Lehet, hogy ezek a csókok igazából Julikának szóltak, általam adta át őket és juttatta fel a magasba, a szférák rejtélyes útvonalán egykor elveszített, szeretett gyermekének.
Hozzászólások
Kedves Míra,
nagyon köszönöm, hogy elolvastad írásomat és véleményeddel is megtiszteltél.
Szeretettel: Nóri
A mama életének rendkívül nehéz időszaka lehetett, amikor a kis tündér meseországba készülődött. Nem is csoda, hogy megjegyezte minden percét. Megható és szívszorító ez a szépen megírt történet.
Üdvözöllek a portálon,
Míra