Ne félj

[Bartalovics Zoltán]

Miattam ne félj... A születés: - halál.
Kis csíraburokban vérszívó madár
a holnap, a ma csőrében zokogva
bomlik el a múlt szürkebarka ága,

s a részegítő repülés hullt spóra
világa majd újabb könnyeket fakaszt.
Évszakok az ég alatt összeérnek.
Kozmikus végtelen idelenn minden,

a béke langyos pocsolyából fakad.
Szirup ízzel, hanyatt fekve még hallak:
- Gyere, ne félj, nézd, az én szárnyam erős!

S most humuszként benő a tejnedves gyom,
hajamból milliónyi gyökeret fon
a hűs alkony, ahogy várod az esőt.

[Bartalovics Zoltán]

Szia, Laci!
Köszi a meglátásod. Valóban, úgy is frankónak tűnik a dolog és értelmes. Akár az a variáció is megállja a helyét, sőt...
Igazából én a másik kilátástalanságot próbáltam papírra vetni, amiben a magam kínját élem.
Most viszont bogarat tettél a fülembe. :)))

[Czinege László]

Zoli... nem hajadból lenne az utolsó versszakban? Én úgy értelmezem, hogy aki támogatott, most eldőlt, mint korhadt oszlop, benövi a gyom, és a hajából gyökeret fon az idő, miközben a bomlasztó esőre vár.
Igazán tömény elmélkedés, emlékezés a versed. Komoly filozófiai magasságokba, és letargikus mélységekbe vezet.
Gratula + erős kézrázás!