Háborús történet
Budapest ostromát 1944-45-ben a pesti rokonoknál éltük át. Kétéves sem voltam még, mindazt, amit leírok, anyám elbeszéléséből tudom. Az utcai harcok idején nagybátyám egyik ismerősénél húztuk meg magunkat, a belvárosi EMKE-sarok hatalmas épületében. Illetve nem is annyira a lakásban, hanem az óvóhelyen, lenn a pincében. Ahogy anyám mesélte, az óvóhelyen csak gyerek több mint száz volt.
Ide kívánkozik egy ostrom-történet, ami talán példázza, mennyire kegyetlen és borzalmas volt ez a háború. Amikor a németek már visszavonulóban voltak, egy napon beállított a pincébe tízegynéhány állig felfegyverzett német katona, és ki akarta zavarni az ott tartózkodókat, mert az egyik mellékág utcára nyíló hátsó ablakából tüzelve akarták folytatni a harcot. Fáradtak, piszkosak, mogorvák voltak, ami az ő helyzetükben érthető volt. Anyám szerint SS-ek voltak, ami elképzelhető, mert mint felnőtt fejjel utána néztem, Budapest védelmében valóban részt vettek a Florian Geyer és a Maria Theresia Waffen-SS-hadosztály alakulatai. A németeket végül mégis sikerült jobb belátásra bírni, de feltételként szabták, hogy valaki vezesse el őket a Dunáig, mert Budára akarnak átjutni. Az asszonyok pokrócokból papucsot varrtak nekik, hogy szöges csizmájuk ne kopogjon az aszfalton, és egy fiatal férfi vállalta, hogy elvezeti a csapatot a Dunához. (Nem tudom hogyan akartak átjutni a budai partra, hiszen Pesten házról házra folyt a harc, a hidakat pedig már felrobbantották.) A csapat elvonult, senkit sem láttak viszont többé.
Budapest ostroma aztán véget ért, és anyám, hogy egy kis szabad levegőhöz jussak, kivitt az utcára. Babakocsiban tologatott a Rákóczi úton, amennyire ez a romoktól, törmeléktől lehetséges volt. Egyszer csak megállt mellette egy orosz teherautó, egy katona ugrott ki belőle és magyarázni kezdett. Anyám persze nem értette, bizonyára azt magyarázta, hogy neki is ilyen gyereke van odahaza. Aztán kivett a kocsiból, be az autóba, és elindult. Anyám lélekszakadva futott az autó után, segítségért kiabálva. (Rémülete érthető volt, annál is inkább, mert akkoriban terjedt egy hír, hogy az oroszok gyerekeket szednek össze, és elviszik őket „janicsárnak”.) Az autó mintegy ötven méter után megállt, és a katona visszatett a kocsimba. Csak autókáztatni akart. És kaptam tőle egy darab csokoládét. (Erről egy későbbi olvasmány jut az eszembe. Már iskolás voltam az '50-es években, s az egyik olvasókönyvünkben szereplő történet elmeséli, hogy a felszabadító szovjet katonák kenyeret osztanak az embereknek, és csokoládét a gyerekeknek.) Nos, hát én valóban kaptam csokoládét, bár az a gyanúm, hogy ezt a csokoládét nem Kijevben, vagy Moszkvában készítették. Vagy német hadizsákmány, vagy a Szerencsi Csokoládégyár terméke lehetett.
Amikor azután Budán is véget értek a harcok, anyám elhatározta, hogy ő bizony elindul haza Egerbe. Rávette egyik nagynénémet, hogy menjen vele, mert hát valószínűleg maga is elég merésznek tartotta tervét, hogy egyedül induljon el egy kétéves gyerekkel a háborúból eszmélő országutakon.
Azután el is indultunk, feltarisznyázva, rokonaink, amivel csak lehetett elláttak bennünket, de hát már nekik is alig volt valamijük. Nekem két üveg vízben főtt gríz, minden bepakolva a bárkaszerű nagy babakocsiba. Máig sem értem, és csodálom anyám mesébe illő elszántságát és erejét, hogy ilyesmire mert vállalkozni. Gyalog elindulni száznegyven kilométer távolságra, egyedül, merthogy nagynéném néhány kilométer után visszafordult. Persze mint kiderült mások is mozogtak az utakon, hamarost felvett bennünket egy szekeres, aki viszont csak Gödöllőig ment. Azután egy orosz teherautó állt meg mellettünk, se szó se beszéd felrakták a babakocsit, s csak mikor elindultunk kérdezték meg, hová megyünk. Füzesabony, mondta anyám, ők pedig bólogattak „Abony, Abony.” És elvittek Szolnok-Abonyba.
Két hétig tartott az út, amíg Egerbe értünk, esténként ott szálltunk meg, ahol éppen ránk esteledett. Az első házba, ahová bekopogtunk, adtak szállást és vacsorát, senki sem küldött tovább. Az egyik este egy faluszéli házba, idős paraszt házaspár fogadott be. Az öregember látva a kis gyereket, melegített egy bögre tejet (falun azért volt még élelmiszer, liszt, zsír, krumpli, tej stb.). Én pedig, aki a tejet sem szerettem, remegő kézzel, mohón ittam. Az öregember ült a kemence padkáján és folytak a könnyei: „Szegény kis lélek! Milyen éhes lehet!”
A hosszú út persze a babakocsit is igencsak igénybe vette, s épp egy faluban jártunk, amikor, mint a fáradt szamár, nem volt hajlandó tovább menni. Eltörött a tengelye. „Istenem, segíts! Hát hogy megyünk így tovább?” fohászkodott anyám. Körülnéz, és láss csodát, az utca túloldalán lévő házon tábla: AUTÓSZERELŐ. A babakocsi egy óra múlva menetkész volt. Amikor ezt anyám elmesélte, hozzátette, még soha nem érezte biztosabban, mint abban a pillanatban, hogy van isteni gondviselés.
Hozzászólások
Milyen érdekes, hogy én Heves megyében, Tiszanánán laktam akkoriban. Engem lovas szekérrel vittek Ózd mellé egy Vajácsnak nevezett telepre. Tehát ismerős számomra a történeted azzal együtt, hogy én kilenc éves voltam. Kérlek, ne hanyagold el a versírást sem. Tudsz verset írni. Örülök, hogy olvashatlak: Éva