Rendetlenség

[Tépő Donát]

A középiskolában ismertem meg. A beiratkozás során rögtön kiderült, nem csak hogy osztálytársak, de szobatársak is leszünk. Addigra természetesen már visszafordíthatatlanul rendetlenné vált. Habár a kollégium fiatalos ambíciókkal hajzselézett, újdonsült nevelőtanára az elkövetkező négy év során mindent megtett, hogy egy kis odafigyelést neveljen bele - akár csak pár csepp precizitást igazítson a szokásaiba - voltaképp a maga módján ő már precíz volt. Tudatos renyheség jellemezte például zsenge életfelfogását, ami akkoriban leginkább abban nyilvánult meg, hogy módszeresen figyelte a sporthíreket meg az egyre formásodó magasugró lányok idomait a reggeli edzések eloszló párája mögött. Ezen okból kifolyólag a négy év során szinte minden sportkör tagja lett, amit az egyébként erre szakosodott iskolaintézmény fel tudott kínálni. Az első évben még csak atlétikázott, de mivel adottságai kiválónak bizonyultak ezen a téren, szépen lassan bekebelezte az összes műfajt, amit csak felfedezett a faliújságon. Beválogatták a kézilabda csapatba, és emlékszem harmadikban már a kosarasokkal nyert országos ezüstöt. Én csupán rövidtávfutásban jeleskedtem, de ő minden létező számban elindult hétvégenként az ifi bajnokságban, ami nem ütötte időben egymást. Azon csodálkoztunk, hogy egyátalán meg tudta jegyezni, mikor milyen edzésen kell megjelennie. Mindenesetre másodikban már megválasztották a kollégium hobbi focicsapatának kapitányává, és a következő tavaszon kisvártatva megnyertük a városi bajnokságot. Én az első emeleti teraszról figyeltem egy üveg vodka kíséretében, ahogy átveszi az aranyserleget a betonpályán. Nekem már félig megvolt az a rendszer az életemben, amihez később igazodni tudtam. Az érmeket, amelyeket az évek alatt szerzett, persze rég elvesztette. Szerintem már az érettségi küszöbén hiányzott a fele. Minden kicsúszott először a fejéből, azután meg a kezei közül. A tárgyak, amelyeket nap, mint nap használt, csak másodlagos jelentőséggel bírtak az események alakulását illetően, vagyis mindegy volt mit, mikor és hová tesz le. Soha nem gondolt előre egy parányit se, hogy az, amire legközelebb is szüksége lesz, lehetőleg azon a helyen legyen, ahová szokta tenni. Merthogy ilyen helyek nem voltak. Úgy általában helyek sem voltak, csak a tér, amit bambán belélegzett, aztán dobott még egy hárompontost az ellenfél csapatának. Rendetlenségét minden bizonnyal a szülői házban konzerválták belé, ki tudja már hány éves korában, az is lehet, hogy már az anyatejjel szívta magába, mindesetre impozáns tulajdonságokkal rendelkezett ezen a téren. A kisváros, ahonnan jött, egyébként azóta sem tudott felmutatni még egy ilyen számottevően nagy rendetlenségi index-szel operáló egyént. Mikor évekkel később meghívta a szobatársakat egy kis nosztalgiázásra magához, végül azt is megfigyelhettem, milyen fázisban tart életének széthullása. Merthogy darabokra esik, az nem volt kétséges. Az emberek általában hamar rájönnek, hogy muszáj valamiféle rendszert tartaniuk az életükben, különben csak saját dolgukat nehezítik - de neki nem volt meg ez az ösztöne. Valahol útközben elhagyta. Talán az oviban. Most a saját fiait járatja oviba. Négy is van neki, mert elfelejtett odafigyelni. És ez továbbra is jó volt így neki. Aznap feltálalt egy csak úgy odavetett töltött pisztrángot paradicsomos ikrában sütve, aztán jól elbeszélgettünk a 115-ös szobáról meg az elmúlt szép időkről. Emlékszel, mikor a nevelőtanár a szilencium utáni szobaszemlén bejött, és kidobált mindent a szekrényedből meg az ágyneműtartódból? Nem voltál bent, mert a Birkózó Megyei Kupa folyt. Akkor sokallt be végleg a trehányságodtól. Amikor visszajöttél, teljesen kivoltál, mert nem elég, hogy csak harmadikok lettetek, de az a tökfilkó még ki is babrált veled. Igazságtalannak tartottad, hogy mindent egy halomra dobált az ágyad tetejére. Akkor azt mondtad 1:0 neki. Nem csak az évek meg a halak úsznak el, hanem az emlékek is gyakran odavesznek. Nekem is odaveszett jónéhány, de ő már alapvetően feledékeny volt. Szerencsére a szobatársak ott voltak, így négyen egész jól elboldogultunk, de az ő legendás rendetlensége kétség kívül mindenkiben megmaradt. Megható idill az ágyneműtartóba rejtett mangalica kolbászvégekről. Alattuk alátétként földrajztérkép. A kisfiókban megkövült fogpasztamaradványok a füzetek rojtjaira csapódva. A tankönyvek lapjaiból kikandikáló kéthetes edzés utáni zoknik homokmorzsákkal beborítva, de már csak vékonyan, mert a többi a fiók végében épít távolugrógödröt. Egy érvényes busz-diákbérletről kikukucskáló fénykép róla, ahogyan fél arcát súrolja a felette tornyosuló beszáradt kenőmájas-henger. Elárvult tusfürdő az ágy bal hátsó lábánál zokni nélkül. A fél év után a szekrény mögül előkerülő azévi kémiakönyv, amiből a saját példányomat én már év elején jó előre elégettem a kollégium tetején. Tíz évvel ezután, amikor elkezdtem partikra járni, újra megvettem az internetről, hogy megértsem, bizonyos anyagok hogyan hatnak egymásra és mit okozhatnak. Ő viszont soha nem élt tudatmódosítókkal. Még csak az kellett volna. Így is teljesen elveszett volt. Neki elég volt egy kis boros kóla vagy banánlikőr ahhoz, hogy kikapcsoljon. Nekünk ennél bonyolultabban működött az agyunk. Túl nagy rend volt benne az övéhez képest. Rendszeresen otthon hagyta a sportcipőit versenyek előtt. Néha nem tudta hol ül, és úgy kellett helyére kísérni reggelenként. Szinte minden nap kért valakitől egy tollat, mert sosem volt neki. A számológépet persze valahol a koleszban hagyta. Vagy épp mindig kölcsönben volt a 116-osban valakinek? Azok a matek szakosok, így hát ez nem kizárt. Gyakran lekéste a pénteki buszt hazafelé, úgyhogy inkább ottmaradt hétvégére megtalálni önmagát. De ez sohasem sikerült neki, mégis az ellenkezőjét állítja. Még mindig a múltban él és keresgél valamit, amit elvesztett. De azóta sem találja. Elfelejtett bemenni olasz szóbelizni. Nem vette észre, hogy egy hónappal arrébb áll a naptárja, mert megnézte, hogy hol lesz a következő vidéki meccse, és aztán nem lapozott vissza. Később újra vizsgázhatott, de azt is csak hosszas levelezések árán, mivel folyton otthagyta a váltótáskájában a leveleket. Emlékszel, amikor osztálykiránduláson eltévedtél az erdőben, miután kiszöktünk kocsmázni? Hazafelé megindultál egyedül, mert meg voltál sértődve, hogy nem nyert a Milan. Én utálom az olasz focit, úgyhogy csak röhögtem az egészen, és ittam még egy vodkát. Te meg nem találtad az utat. Miután egész éjjel kerestek a polgárőrök meg mindenki, többet nem vittek minket sehova kirándulni. Utána már magunknak szerveztük a szétzülléseket, de te finoman szólva is rendetlenséget hagytál magad után mindenütt, úgyhogy számos helyről kitiltottak. Bemegyek a toalettre, miközben a kertben tovább folynak a múlt felkaparására folytatott kísérletek. Alig bírok elvergődni a mosdóig, akkora rendetlenség van, már a nappaliban. Hiába. Négy gyerek mellett. Hogy is bírja megjegyezni őket? Az imént mesélte házasságkötésének szétszórt történetét is. Valami engedély kellett, hogy otthon is tarthassanak magán oktatást cselgáncsból, meg angol nyelvleckékből, de a hivatalban azt mondták, ahhoz össze kell házasodni. Miután behívtak az utcáról két gyanútlan járókelőt, átmentek a szemközti terembe, és mivel az anyakönyv vezetőnő épp ráért – megházasodtak. Gyűrű persze nem volt nála, így a ’96-os Országos Bajnokság titángyűrűjét húzta kedvese ujjára, az meg egy karika fülbevalóval rögtönzött vissza. Dolgomat végezvén benézek a gyerekszobába, mert azt mondta, ott alszom ma az emeletes ágyon. A srácok a nagyinál ma estére anyukával együtt, de ebben nem volt biztos, amikor megérkezésünkkor érdeklődtünk a család holléte felől. A gyerekszoba belépvén ütvefúróként sokkoló világkép fogad: A városmintás térképszőnyeg utcáin felgyújtott kocsikat borigatnak a Gormiti figurák, a Bakuganok meg fejvesztve menekülnek. Az Erdő Népe közben épp lemészárolja a kisasztal felé menekülő Micimackót, az alsó ágyról Pókember teteme lóg le. Százféle színű és formájú Lego alkatrész tüntet hangyavárként a szőnyeg szélétől végig a parkettán mindenhol, egészen a lábamig a bejáratnál, ahol állok. Egy Harry Potter Lego figura Darth Vader jelmezében mindent tudóan bólogat. („Amikor Megégett” Kiadás). Középen, mintegy szökőkútként, Thomas, a gőzmozdony fából rekonstruált másának megkopott kockái tornyosulnak, mellette eldobált ANNA, PETI ÉS GERGŐ kötetek. Üres joghurtos dobozok felborulva az asztali lámpa örvényében, rájuk omolva kiskanállal evezni próbáló kazeinhullák. Egy félig megevett csokis szelet az ágy közepén, mellette kistányér, kókadt katonák a következő felállásban : Kenyérkocka / Vaj / Baromfipárizsi / kígyóuborka / egy csepp majonéz átszúrva fogpiszkálóval. Nem merek felnézni a felső ágyra, inkább visszamegyek a többiekhez és legurítok még egy Sztolicsnaját, és közben azt gondolom: a gyerekei ugyanolyan rendetlenek, sőt egy kis gyakorlással még túl is tehetnek rajta. Az alapok legalábbis megvannak. Olyan, mint amikor a nagy művész utódjából is valami zseni lesz. Az elvárás persze elég nagy, és sokan nem bírják el az ekkora súlyt már gyerekkoruktól fogva. De azért ezek mégiscsak négyen vannak, tehát egyikük legalább biztosan befut majd a döntőbe. Szép este volt. Azóta nem hallottam felőle, de jövőre esedékes a huszadik érettségi évfordulónk. Lehet, hogy már öt gyereke van. Időközben elvesztette önmagát, és a jelentőségét, de azért még mindig boldog. Csak épp nem érti a rendszert. Kívül áll rajta.

[Tépő Donát]

igen, itt elfelejtettem jelezni, hogy ez az írás tőlem szokatlanul szolid, és nem is nagyon van csattanó, tehát kilóg a sorból a prózámat illetően, de évek óta meg akartam írni, a többi írásom általában ennél szürreálisabb. mindjárt rakok is, nézd. köszönöm az észrevételt, valószínűleg igazad lehet, de ez egy olyn "nem fontos annyira2 írásom, ha lehet ilyet mondani egyátalán....üdv

[Kovács László]

Biztos ismered a mondást: „Csak a kisember tart rendet. A zseni átlátja a káoszt.”

• Katonás, tömör rendben sorakozó betűmasszád helyenként fel kellene lazítani, úgy az olvasó számára könnyebben követhetővé, rétegeltebbé, könnyedebbé válna mondandód.

• Néhány figura-orientált, hanyag párbeszéddel még érzékletesebbé tehetnéd az egyébként is erőteljes jellemábrázolást.
  
  

Képalkotásod, történetvezetésed figyelemreméltó, nem hagy unatkozásra időt. A kollégiumi légkör, így pl. a kolbászrejtegetés módja számomra is ismerős, ezért meghatározó, jóízű emlékeket idézett.

Élvezettel olvastam értékes írásodat. Konklúzióként azonban valamivel nagyobb csattanót vártam.
Talán a gyermekekre, a jövő dzsíájdzsóira kellet volna terelni a végszót.

Barátsággal: K-L