2. felvonás
(A helyszín továbbra is az ivó, de a konyhaajtó mellett a sarokban egy asztal még. Pató és Orbán a kocsma közepén állva, egy cigánnyal akarja elhúzatni a nótát.)
ORBÁN: - Idefigyelj, te gádzsó!
CIGÁNY (csodálkozva): - Hát hogy lennék én gádzsó tekintetes naccságos uram? Bár az vónék!
ORBÁN: - Azt húzd, hogy „Fa leszek, ha fának vagy virága"
(A cigány nyekeregve húzza)
ORBÁN: - Nem jóó! Hol tanultál te hegedülni?
(A cigány megint ugyanúgy húzza)
PATÓ PÁL: - Mert nem fogja le a húrt rendesen!
CIGÁNY: - Lefogom én, naccságos uram, csak ezzel az egyel nem, ni! (mutatja az ujját)
ORBÁN: - Hát fogd le azzal is!
CIGÁNY: - Nem foghatom, kérem alássan, mert azt megharapta a kutya.
ORBÁN: - Akkor nem is tudsz játszani, mit bolondítasz itt bennünket?
CIGÁNY: - De tudok én úgy, akár az égi hegedűsök, csak azt az egyet kéne lenyomni még valahogy. Megpróbáljam a nyelvemmel?
PATÓ PÁL: - Mekkora nyelved van? (a cigány kiölti)
PATÓ PÁL: - Az nem ér le odáig.
ORBÁN (iszik, aztán felderült arccal): - Lenyomom én az te! No, kezdd el! (odateszi az ujját a hegedű fölé)
CIGÁNY: - Majd amikor fütyülök naccságos uram, akkor nyomd le! (elkezdik a nótát, a cigány fütyül, pont, amikor belép Erzsók)
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Csendbe legyetek már, az ágyon vendég pihen, ti meg esztelenkedtek itt!
(a cigány kioldalog a helyiségből)
ORBÁN: - A nappal a munkáé, ilyenkor ne aludjon senki!
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ó, te szerencsétlen, tudod is te, mi az a munka? (az ivóban törölget, de kijár a konyhába)
ORBÁN: - Amit ez a kéz már megemelt édes Erzsókom! (mutatja a kezét, benne a kupa bor)
PATÓ PÁL: - Ki az, aki ott van?
(János vitéz félre tolja a függönyt az ágy előtt és előlép. Nézi a megszeppent embereket, előbb jön, egészen közel hozzájuk)
JÁNOS VITÉZ: - Adjon Isten!
PATÓ PÁL: - Adjon neked is vitéz uram! Rég láttam már valódi huszárt. … te… te az vagy?
JÁNOS VITÉZ: - Rég?
PATÓ PÁL: - Mostanában csak díszbe vágja magát egyik másik siheder, aztán úgy tesz, mintha valódi lenne.
JÁNOS VITÉZ: - Pedig ezen a kardon valódi vér van, valódi csatában került rá.
ORBÁN: - A csatáknak végük már, csak néhány forrófejű akarja újra felforgatni a rendet. Itt nálunk még csak irkálnak vad dolgokat, de úgy hírlik, nagyon kivetkőzött magából néhány ifjú. A józanabbak azt mondják, jobb lenne a kiegyezés.
PATÓ PÁL: - Hol vannak most csaták emberfia?
JÁNOS VITÉZ: - A franciákat szutyongatták a törökök, azoknál voltunk mi a pajtásaimmal törökverőben.
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Azoknál mindig felfordulás van. Vagy egymást gyilkolásszák, vagy a változatosság kedvéért a szomszédokkal gyúrják egymást.
ORBÁN: - Te, vitéz, nem akkor voltál te ott, amikor felakasztották a királyukat,…aztán lefejezték, aztán meg, ha jól hallottam, sortűzzel ki is végezték?!
JÁNOS VITÉZ: - Ugyan már! Volt azoknak sok királyuk. No, nem egyszerre, hanem úgy egymás után. Lehet, hogy egyiket-másikat elemésztették, de azt, akit mi húztunk ki a csávából, nagyon szerette a népe. (elgondolkodva) Bár lehet, hogy a lánya miatt.
ORBÁN: - Beszélj már te! Igaz, hogy a királylányoknak aranyból van a hajuk?
JÁNOS VITÉZ: - Bolond beszéd!
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Saját szemeddel láttad a lányt?
JÁNOS VITÉZ: - Saját szememmel? Így vittem a karomban! (mutatja) Fél napig vittem, mire visszaértünk az apjához, mert el volt rabolva ám! Persze előbb kimentettem, és csak azután vittem.
ORBÁN: - Aztán beszélt hozzád közben? Én úgy tudom, hogy azok egészen másként beszélik a magyart. Neked tudnod kell, ha ott voltál… olyan franciásan. Nem?
JÁNOS VITÉZ: - Nem nagyon beszélt, hanem inkább aludt. Ki volt merülve nagyon, nem volt kedve még kérdezgetni se. Meg, hát gyötörte az éhség és a szomjúság.
ORBÁN: - Hogy mondta, hogy szomjas?
JÁNOS VITÉZ: - Nem mondta azt sehogy, csak amikor álmában a nyakamra borulva elkezdett szívogatni, hát csak letettem, és felébresztettem. Akkor mondta, hogy „párdon, álmomban szalmaszálon szívtam a tejet". Aztán megint elaludt.
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Mutasd a nyakadat! (odamegy a vitézhez, elhúzza a ruhát a nyakánál és nézegeti) Nem is látszik.
JÁNOS VITÉZ: - Hogy látszana már, nem most volt az, sok idő telt el azóta.
PATÓ PÁL (széken ül, lábai felrakva a padra. Pipázna, de nem akar neki meggyulladni a pipa): - A király úr nem neheztelt, hogy nyalábolgattad a lányát?
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ez nekem is gyanús! Az egyszerű katonáknak tilos a királylányokat fogdosni. Ezt olyan helyről tudom, ahol nem tévednek.
JÁNOS VITÉZ: - Nem kell, hogy elhiggyétek!
ORBÁN: - Semmi bajod nem lett ebből a nyalábolós esetből?
JÁNOS VITÉZ: - Bajom? Hát hova tévedtem én? (körbefordul) Vendéglő ez, vagy bolondokháza? Hát ennyire nem értitek?
ORBÁN: - Onnan meséld már, hogy visszavitted a lányt.
SZEMÉRMETES ERZSÓK (a konyhából kiabál be): - A király látta, hogy a karodban a lánya?
JÁNOS VITÉZ: - Látta ám! Jött egyenesen elénk, és amikor letettem a lányt, az, az apja nyakába ugrott, ölelte, csókolgatta. Nagy volt az öröme mindkettőjüknek. Közel álltam, hallottam, amikor halkan mondta az öregnek „ez egy nagyon fajintos legény ám édesapám".
SZEMÉRMETES ERZSÓK(bejön): - Miért nem kértél tőle egy kocsmát? Lehet, hogy adott is volna abban a nagy örömben, és megoldódott volna az életed hátralévő része.
JÁNOS VITÉZ: - Kocsmát? Szépasszony, tudod te mit beszélsz?! Az a nagy király hálából az egész országát nekem akarta adni!
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - He-he, hiszem, ha akarom. (kikiabál a lánynak) Zsuzsi!
PATÓ PÁL: - Vagy legalább egy lovat.
ZSUZSIKA (bejön): - Tessék anyuskám? Hát ez meg ki? (néz sandán a vitézre)
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Nézd már meg abban a könyvben, igaz-e hogy ez az ember megmentette a királylányt?
ZSUZSIKA (a vitézhez): - Hogy híjják magát?
JÁNOS VITÉZ: - János Vitéznek, ha a mostani nevemet kérded, te fruska.
ZSUZSIKA: - Miért, volt másik neve is?
JÁNOS VITÉZ: - Azon a másik nevemen ismernek engemet nem is olyan messze innen, de… de van, akinek csak Jancsi vagyok… Jancsikám… úgy mondta régen, remélem, ...no de nem tartozik ez rád.
ZSUZSIKA: - Akkor most, hogy keressem? Jancsikám?
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ne szórakozz már te lány! János Vitéz, és kész! A másik neve mi kendnek?
JÁNOS VITÉZ: - Kukorica Jancsi
ORBÁN: - Akkor én hallottam már rólad. Téged találtak a kukoricaföldön. Nagy híre volt akkoriban. Azt mondták, hogy kutya lophatott valahol, de nem mert megenni, mert úgy bőgtél. Arra lejjebb lophatott valamelyik faluból, mert a környéken senki sem látott akkoriban gömbölyű menyecskét.
JÁNOS VITÉZ: - Majdnem így volt, csak fordítva. Én loptam a kutyát, csak nem volt szívem megenni szegényt, hát elzavartam.
(Orbán bambán néz, gondolkodik, hogy a vitéz most viccel, vagy igazat mond)
ZSUZSIKA (felnéz az olvasásból): - Hogy kend miken ment keresztül!
PATÓ PÁL: - Tényleg fogdosta a királylányt?
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Menjen már azzal a fogdosással a pokolba! Magának csak a hülyeségen jár mindig az esze. Mit találtál Zsuzskám?
ZSUZSIKA: - Hát itt azt írja az én kedvesem, hogy a Király azonnal neki akarta adni az egész országát.
PATÓ PÁL: - A lányról nem ír?
ZSUZSIKA: - Dehogynem! Azt is oda akarta adni, de ennek nem kellett.
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Magának tán baj van a fejében? … vagy tán lejjebb? Még, hogy nem köll neki sem az ország, sem a lány. Megáll az eszem!
JÁNOS VITÉZ: - Nem tudjátok ti balga népek, hogy mi a szerelem!
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ha már szerelmes lett abba a királylányba, miért nem akarta?
ZSUZSIKA: - Nem abba volt ez szerelmes, hanem egy szolgálólányba. Itt úgy írja, hogy Iluska volt a neve.
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ez igaz?
JÁNOS VITÉZ: - No, ide figyelj te kocsmárosné asszonyság! Hogy az én szerelmem királylány, vagy szolgáló, ahhoz neked semmi közöd! Jobb lenne, ha raknál arra a tűzre, mert így éhen veszek! Azt mondtad, hamarosan megfő.
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Jól van már, mindjárt nézem. (felfordít egy széket) Ennek már annyira lötyög a lába, nem csodálkoznék, ha valaki hanyatt esne vele. Orbán komám, megcsinálod?
ORBÁN: - Meg én Erzsókom, de előbb megvárnám az ebédet!
PATÓ PÁL: - Mit főzöl szerelmetes Erzsókom?
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Varnyút. …, hogy a villám csapott volna a fészkibe, amikor még tojásban volt!
PATÓ PÁL: - Aztán puhul-e már a húsa?
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Lassan. Tegnap délután szurkáltam meg, akkor még nagyon kemény volt, azóta nagy lánggal ég a tűz alatta.
PATÓ PÁL: - Ide figyelj, Erzsókom. Ha máskor nem is, de most tanulhatsz tőlem, mert én ezt az őseimtől tudom, és hát azok…azok tudtak.
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Mondja kend!
PATÓ PÁL: - A varnyút egy hétig kell főzni, mert az mind nagyon öreg. Három napig kis tűzön, három napig nagy tűzön, oszt slussz.
JÁNOS VITÉZ: - Az csak hat nap jóember.
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Akkor most hat napig, vagy hét napig?
PATÓ PÁL: - … mert akkor most egy hétben hány nap is van? Három meg három!?...
SZERELMETES ERZSÓK: - Menjen a fenébe! Magának a tanára is bukott diák volt.
JÁNOS VITÉZ: - Egy varjút főzöl ötünknek?
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Lehet, hogy Fejenagy is átjön ebédre. Akkor viszont bajban leszek, annyiunknak kevés lesz, azt hiszem.
Összeesküvés 2
ORBÁN: - Akkor mégiscsak megfogjuk azt a tyúkot?
ZSUZSIKA: - Azt már nem! Ő volt Sándorék egyetlen jószága. (újra nézegeti a könyvet)
ORBÁN: - Akkor főzzél a madár mellé Erzsókom egy kis kukorica-gölödint, úgy talán jut is, marad is.
ZSUZSIKA: - Hogy mit olvasok én itt! Anyuskám, ez a kötet most az eredeti „Petőfi összes művei”?
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - A legeredetibb.
ZSUZSIKA (János vitéz felé): - Itt az van írva, hogy maga a királytól egy nagy zsák aranyat kapott hálából. (mindenki Jánost nézi csendben)
JÁNOS VITÉZ: - Ne is említsd, oda lett az!
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Egy zsák arany? Mutasd azt a könyvet! (elveszi Zsuzsikától és halkan olvas)
ORBÁN: - Mí? Valódi sárga arany?
JÁNOS VITÉZ: - Mit csodálkoztok, ti is megadtátok volna, ha a ti lányotokat mentem ki a török basa fiának karmaiból!
PATÓ PÁL: - Megadni megadtuk volna az biztos, bár nekem pillanatnyilag nincs lányom.
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ezt nem hiszem el! A poéta ezt elírta, az biztos. Hogy egy nagy zsák arany csak úgy belevesszen a tenger habjaiba, az nem létezik, olyan nincs! Annyi aranyért már a világ összes kocsmáját meg lehetne venni.
ORBÁN: - Erzsókom, azért nem biztos ám, hogy tévedett a poéta! Mert ugyebár hol szokott annyi arany lenni egy rakáson?
ZSUZSIKA: - No, hol, maga nagyokos?
ORBÁN: - Hogy hol? Hát én eddig még máshol nem hallottam, hogy lett volna, mint: vagy a király kincstárában vagy a tengerbe veszve, vagy elásva. Már úgy értem, hogy jön az ellenség, és az ember elássa. (körbenéz)
- Láttatok már valahol máshol is? Na, látjátok, ugye, hogy nem!
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Én látta.
ORBÁN: - Mí? Hol?
SZERELMETES ERZSÓK: - Előbb, a papnak az ujján.
ORBÁN: - Az nem számít, az kicsi. Csak ha legalább egy zsákkal van az számít.
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Nem szórakozok én itt veletek, mert így még holnap délre sem lesz ebéd. (a konyha felé megy, kicsit visszafordul)
- Szerintem akkor is el van írva, merthogy a lány helyett egy zsák aranyat… azt nem… azt biztosan nem! (megáll az ajtóban) – Mert ha a király eszével gondolkodunk, akkor nyilvánvaló, a lány bármikor visszaszökhet, ha nem tetszik neki a sorsa, - ha mondjuk; veri a vitéz úr, vagy esetleg ő is legatyásodik, mint Pató uram – de… de az arany, az nem szökik vissza, az elkallódik! (Kimegy a konyhába, most először csukja be maga után az ajtót, így láthatóvá válik, hogy ott is van egy asztal, székkel)
PATÓ PÁL: - Te, vitéz János urambátyám, aztán annak a fenenagy tengernek melyik részén volt az a hiba az időjárással… meg hát közben a hajóval? Amerre a nap kel, vagy amerre nyugszik?
JÁNOS VITÉZ: - Amerre kel is, meg nyugszik is.
PATÓ PÁL: - Az meg hogy lehet?
JÁNOS VITÉZ: - Honnan tudhatnám én hogy hol ment kárba az a hajó, amikor a felhő, amiben kapaszkodtam, legalább kétszer megkerülte a földet, mire véletlenül megláttam azt a sziklát, ahova leugrottam. De az még semmi, hogy kétszer megkerülte, de szerintem néha még vissza is fordult, azért mondom, hogy kelt is, meg nyugodott is közben a nap.
ORBÁN: - Fogalmad sincs merre merülhetett el a zsák?
JÁNOS VITÉZ: - Ejnye már, te szép piros orrú barátom! Te megismernéd azt a hullámot így utólag, ami a mélybe sodorta?
ORBÁN: - Ahogy így mondod, eléggé egyformák szoktak lenni. Legfeljebb egyiknek van taraja, mint a kakasnak, a másiknak meg nincs
PATÓ PÁL: - Hogy emlékszel, tarajos hullám törte szét a hajót, vagy nem tarajos?
JÁNOS VITÉZ: - Ó micsoda balgák vagytok! A hullámok futnak, még ha megismerném is melyik volt, az sem számítana. Ja, meg a madár!
ORBÁN: - Milyen madár?
JÁNOS VITÉZ: - Hát a griff, amit meglovagoltam, mint egy szárnyas lovat, aztán ide hozattam magamat vele. Az is össze-vissza repült az elején, csak azután tudtam irányba állítani, hogy a sarkantyúval elkezdtem noszogatni.
PATÓ PÁL: - Idefigyelj vitézem! Szerinted meg lehetne találni, ha mondjuk, visszamennénk arra a környékre, aztán egy vasmacskát húznánk a víznek a fenekin? … mert úgy akár bele is akadhatna. Nem?
JÁNOS VITÉZ: - Nem érdekel engem az arany. A királyság sem érdekelt, meg a királylány sem. Engem egyedül az érdekel, hogy minél hamarabb hazaérjek és találkozhassak az én drága Iluskámmal. Menjetek, aztán gereblyézzétek fel az összes tenger fenekét, találjátok meg az összes aranyat, ami a világ kezdete óta beleveszett! Legyetek boldogok azt kívánom, de engemet hagyjatok ki belőle!
ORBÁN: - Azért ne gondold, hogy mi fafejű hülyegyerekek vagyunk. Azt azért elismerheted, ha sikerülne megtalálnunk a poétát és néhány dolgot átíratnánk vele, a te életed is könnyebb lehetne. Már mindjárt a kezdeteknél, amikor az a kutya ellopott, vagy, ahogy esett az a dolog. Mert lehet, hogy egy nagyon gazdag úr csemetéje voltál, és ha ott megváltozna az a versszak, mondjuk úgy, hogy király lett belőled. He? Az mindjárt más mederbe terelné az életedet. Képzeld el, hogy a magyarok királya…
JÁNOS VITÉZ: - Azt már nem! Petőfi azt írta, „ …akasszátok fel a királyokat!"
ORBÁN: - Lehetnél generális is.
JÁNOS VITÉZ: - Én annál is nagyobb úr voltam, amíg széjjel nem széledt a nyájam.
PATÓ PÁL: - Na, látod, ha szövetkezel velünk, és együtt rábeszéljük a poétát, akkor azt is átírhatja. Mármint hogy elszéledt a nyájad. Mert ha úgy szólna az a versszak, hogy: „Jaj, de jó volt az a délután a lánnyal, meg szerencsére a nyáj sem széledt szét”. - Ehhez mit szólnál?
ORBÁN: - Nem sok híján már te is poéta vagy édes öcsém! Bár a rímelése, kicsit nem olyan igazi.
PATÓ PÁL: - A poéta majd farag a végire. (félrehúzza a függönyt az ágy előtt, és leheveredik)
(Zsuzsika bejön a cigánnyal, kötözi annak az ujját, közben beleolvas a könyvbe)
- János vitéz uram, magának nem volt rokona az a juhász, aki a szamáron vágtatott a haldokló babájához?
JÁNOS VITÉZ: - A rokonom-e? … hát honnan tudhatnám én azt? Hallottam róla én is. Úgy tudom a keserűségtől elállt a szava, és azóta sem hallotta a hangját senki. …néha, néha nagyot üt a szamár farára, aztán lehajtott fejjel elkullog. Hm! Nagyon szerencsétlen ember.
SZOMSZÉD (berohan a bal ajtón): - Ért valaki a sebekhez közületek?
ORBÁN:- Aztán meglett-e a szamár szomszéd?
SZOMSZÉD: - Ott van az a fához kötve, de nagy a baj ott kint, nem tudjuk elállítani a vérzését a honvédnek. Az öregember befogta a likat, de kötés kellene rá, meg valaki, aki ért az ilyesmihez.
JÁNOS VITÉZ: - Kocsmárosné, hozzál vörösbort, az kell ilyenkor! (felugrik, tépi az ige ujját, aztán kimegy, utána a szomszéd is)
CIGÁNY: - Jó a fehér is instálom, csak abból kicsit több kell.
ORBÁN: - Zenész létedre ugyancsak bölcs vagy.
ZSUZSIKA (cigányhoz): - Ne rángasd már a kezed, így nem lehet dolgozni!
CIGÁNY: - Jaj, drágaságom, nem a fájós ujjamat kötötted be, hanem a virgoncat. Így még fél nótát sem tudok elhúzni.
ZSUZSIKA (lerántja a kötést): - Ha össze-vissza mozgatod, megint nem sikerül. (újra nekilát bekötni a cigány ujját)
JÁNOS VITÉZ (az ajtóban megjelennek hárman. János és egy öregember; vezetik be a honvédot, leültetik az asztalhoz)
SZERELMETES ERZSÓK (belép): - Miért nem az ágyra fektettétek azt a szerencsétlent? Keljen már fel onnan Pál!
HONVÉD: - Jól vagyok már nénémasszony. A vitéz gyakorlott az kötésben. Nem ez az első eseted ugye testvér?
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Nagyon elfehéredtél.
JÁNOS VITÉZ: - Egy-egy csata után napokig mást sem csináltunk, mint a sebesültjeinket kötöttük. Kegyetlen napok voltak azok!
CIGÁNY: - Ha bekösse ez a szépsíg az ujjamat elhúzom majd a honvéd úr nótáját. A bortól és a nótától olyan piros lesz a végire, mint a főméltóságú Orbán uram orra.
ORBÁN: - Felejtsd el az orromat, mert nem állok jót magamért.
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Hiába iszik, ennie is kell, mert legyengül ám. Mindjárt hozom a csülköt, amit azaz átkozott Fejenagy rágott, már úgysem érdemes beletenni a bablevesbe. (kimegy)
SZILVESZTER (látja, hogy jól van a honvéd, otthagyja őket és leül a jobboldali sarokban lévő asztalhoz)
JÁNOS VITÉZ (a Szomszéd segítségével még a kötéssel bajlódik): - Hol vagy te lány? (körülnéz) - Miért kérdezted a juhászt az előbb?
ZSUZSIKA: - Hát csak úgy.
PATÓ PÁL: - Jóravaló gyerek volt.
ORBÁN: - Tán ismerted?
PATÓ PÁL (könyökölve fekszik az ágyon): - Ismertem én annak apját, anyját. Akkor is ott voltam, amikor nekiindult a nagyvilágnak. No, akkor megszólalt
JÁNOS VITÉZ: - Mégis megszólalt? Hova indult, nem mondta?
PATÓ PÁL: - Nem beszélt az sokat csak annyit mondott, hogy „Édesanyám, én egyedül vissza nem jövök".
JÁNOS VITÉZ: - Sohasem derült ki hova indult?
PATÓ PÁL: - Dehogynem. Az anyja apja tudta, de amíg el nem indult, ők maguk sem hitték, hogy elmegy.
Az unokaöcsém lakodalmában vigadtam éppen, amikor megláttam őket a másik asztalnál; ott derült ki, ők meg a menyasszonynak voltak rokonai. Csak búsongva üldögéltek, keserű képpel nézték a mulatozókat, hát leültem melléjük
CIGÁNY: - Úgy volt az, ahogy a Pató főméltóságú uraság mondja. Én húztam a nótát is, meg lestem én mindenre. Ott ültek a sarokban, ugye, jó uram? Még abba is maradt a nóta egyszer, mert amikor hanyatt estél drága uram a padról, én fogtam a lábaidat, és vittünk ki szellőztetni. Biztosan emlékszel.
PATÓ PÁL: - Ne találjál ki történeteket te! Nem vagy te poéta.
ZSUZSIKA: - Mondja már, hogy hova ment a fiú?
PATÓ PÁL: - Az elején kezdjem?
ORBÁN: - Jó, hogy nem visszafelé meséled.
PATÓ PÁL:- Akkor a legeslegelején. Éppen akkoriban szálltak meg a nagybátyám udvarában a garabonciások. Tudjátok, olyan deák-félék. Néhány krajcárért, meg a kvártélyért, meg hát a borért, amit megittak, délután olyan történetet adtak elő az üres szénapajtában, hogy csak ámult a falu apraja-nagyja. Színészkedtek, figuráztak, még furulyáztak is. De nem a délutánról volna most szó, hanem az estéről. Éppen vasárnap volt, hát ráért mindenki, még az este is ott ért bennünket. Ment a beszéd, fogyott a bor. Azok a deákok olyan dolgokról meséltek, hogy még az öregeket is meglepték.
SZEMÉRMETES ERZSÓK (bejön, odaad egy nagy csontot a honvédnek)
- No, rágjad csak fiam, van ezen még!
JÁNOS VITÉZ: - A varjú még nem puha?
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Hamarosan jó lesz.
ZSUZSIKA: - Hagyják már Pató uramat beszélni!
PATÓ PÁL: - Hát azok a fiúk azt mesélték, van valahol az Óperencián túl, vagyis majdnem túl egy sziget, oszt annak a közepin egy tó, amiben minden holt dolog életre kel. Már úgy értem, ami valamikor élő volt, csak már holt.
HONVÉD: - Életvíz van benne? No, az kellene az én bajtársaimnak, akik ott vesztek a harcmezőn.
PATÓ PÁL: - Nem olyan egyszerű ám oda eljutni, ahogy mondták!
ORBÁN: - Griff madár hátán lehet a legegyszerűbb, gondolom. (János felé)
- Te is azon jöttél.
JÁNOS VITÉZ: - Ugyan már, erre nincsenek griffmadarak. Legfeljebb idáig jön, de már iszkol is vissza a tengerpartra.
PATÓ PÁL: - Csak gyalog mehet, aki nekivág. Akkora a sár, hogy a ló beleragadna,…aztán vége, elnyeli. Meg ott vannak az óriások, meg a boszorkányok, meg a medvék, meg az oroszlánok, meg a jó Isten a megmondhatója, mi még.
ZSUZSIKA: - Sárkánygyík is szokott az olyan helyen lenni.
PATÓ PÁL: - Az is van. Úgy mesélték, hogy ha egy szúnyog átrepül az óriásoktól, hát fut ott az oroszlán is esze nélkül, meg a medve is, mert könnyen lehet, keresztül szúrja a szopókájával.
SZEMÉRMETES ERZSÓK (bekiabál a konyhából): - Ezt mind tudta a gyerek, aztán mégis nekiindult?
PATÓ PÁL: - Nem volt ám olyan félős az a legény, meg mit veszíthet, ha mégis… legfeljebb az életét. Más problémája volt neki, amit még itthon kellett elintézni, ahogy az apja mondta. Vinni kellett valami darabkát a lányból, hogy legyen mit életre kelteni. Az volt itt a bibi.
ORBÁN: - Egy hajszálat csak talált!
PATÓ PÁL: - Nem az. Mindent tűvé tett, mégsem lelt semmit.
HONVÉD: - Mélyre temették?
PATÓ PÁL: - Hagyd már el te! Azt hiszed, az csak úgy megy? A pap kizavarta a paplakból, amikor odament, hogy nem lehetne-e, esetleg egy hajszálat kiásni? Azt mondta neki a pap, hogy az a diák be lehetett rúgva, ha ilyent mondott, mert életvíz csak odaát van, ahova élő be nem teheti a lábát.
HONVÉD: - Akkor mi lett? Mondja már, ne gatyázzon azzal a történettel! Talált valami megoldást? Vitt valamit, vagy nem?
PATÓ PÁL: - Nagy nehezen talált, mert amikor kikönyörögte a pendelyét a lánynak, hátha egy hajszál, vagy valami hozzátapadt, hát végre meglelte, amit keresett.
SZEMÉRMETES ERZSÓK (bedugja a fejét az ajtón): - Pató uram, maga csak döglik azon az ágyon, szegény honvéd meg majd elájul. Tápászkodjék már fel!
(Pató Pál felkel az ágyról, a honvéd odafekszik a helyére)
ZSUZSIKA (fémkanalakat törölget a szabad asztalnál): - Azért, mert felkeltették, még folytathatja ám!
(János vitéz a cigány hegedűjével ismerkedik, néha megszólal egy-egy húr)
(Szilveszter könyököl az asztalon, és figyeli a többieket)
PATÓ PÁL: - Azt sem tudom, hol hagytam abba.
ZSUZSIKA: - Hát a pöndölnél.
PATÓ PÁL: - No, igen! Bogarássza a pendelyt, lesi kigúvadt szemekkel, nem tűnik-e fel akár csak egy hajszál, de akkor mit gondoltok mi történt?
ZSUZSIKA: - Mondja már, mer’ fellököm a székkel!
PATÓ PÁl: - Az történt, hogy amikor a pendelynek a felső szélén hajtogatta a ráncokat, ahol az összevarrás volt - mert ugye pruszlikos pendely volt - látja ám, hogy valami néz vele szembe. Első gondolata az volt, hogy rácsap, és meghengergeti a tenyere alatt, nehogy már megpattanjon, de a nagy óvatoskodása közepette látja ám, hogy a bolha lefordul a ráncról, és leesik éppen a nadrágjára.
Hanyatt vágta magát, és rázta a lábait, mintha megkergült volna. Több se kellett a fiúnak, egy tűvel felszúrta a bolha hasát, és a kiloccsanó vércseppet a gatyakorcával felitatta. Úgy okoskodott, csakis a lány vére lehet, így aztán megnyugodott, hogy hamarosan indulhat.
ORBÁN: - Te, és ha az a vér mondjuk a bolha saját vére volt? Mert az is lehet, nem? (körbenéz)
HONVÉD: - Hogy lehetne már? A bolha nem olyan állat, mint a többi. A bolha a fűrészporban terem, és hát ott nincs vér.
JÁNOS VITÉZ: - …és aztán nekiindult úgy egymagában, üres kézzel?
PATÓ PÁL: - Nem üres kézzel, bár nagy dolgokat nem vitt, az igaz. Láttam, nála volt a bot, amivel a szamarat szokta fegyelmezni, meg a tarisznyája, benne a hamuba’ sült pogácsa, meg azt mondták, a gatyáját is oda gyűrte bele, ha netán eleredne az eső, nehogy kimosódjon magától.
(Szilveszter kopog a kezével az asztalon)
SZEMÉRMETES ERZSÓK (hallja a kopogást, és mintha az kérés lenne, már válaszol is rá)
- Mindjárt, bátyámuram! Zsuzsika! Hozd be a kalamárist, meg egy tollat!
ORBÁN (Szilveszter felé): - Maga ismeri a betűket?
(Szilveszter mosolyog, őszes szakállát simogatja/
ZSUZSIKA: - Anyácskám, múltkor elgörbült a tollnak a hegye, azt mondtad azzal így nem lehet írni!
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Igazad van, az a buggyant kántor nagyon rányomta a papírra.
(Szilveszter felé) Maga ki tudja hegyezni, ugye? Hozzál lányom egy bicsakot is! (kimegy ő is)
PATÓ PÁL: - Fiatal koromban én is ismertem a betűket, de már nem emlékszem pontosan milyenek is voltak. Volt kerek, meg egyenes is, meg voltak olyan kacifántosak is. Nem a magamfajtának való az írás. Egy jó fej minden írásnál használhatóbb. (a homlokát kopogtatja)
JÁNOS VITÉZ: - Megette a fene ezt a varjúpaprikást, úgy nézem!
FEJENAGY (belép a konyha felől): - Csak nem, mert éhes vagyok ám én is!
(Orbán félrehúzódik, hogy minél távolabb legyen Fejenagytól)
JÁNOS VITÉZ: - Sorba kerül-e a lovam még ma, Fejenagy uram?
FEJENAGY: - Az lenne a soros, de azt csak ebéd utánra gondoltam.
(Zsuzsika bejön, hozza a kalamárist, tollat, meg a bicskát, leteszi Szilveszter asztalára)
SZEMÉRMETES ERZSÓK (bejön ő is, kukoricát önt a szabad asztalra, ahol Zsuzsika ült)
PATÓ PÁL: - Mégiscsak főzöl egy kis kukorica-gölődint is?
SZERELMETES ERZSÓK: - Ennyi éhenkórászt valahogy csak el kell látnom.
SZOMSZÉD (bejön): - Fejenagy uram, akkor folytatjuk, vagy ebéd lesz?
SZEMÉRMETES ERZSÓK (Szomszéd felé): - Magára nem is gondoltam az ebéddel.
FEJENAGY: - Pedig megéhezhetett, mert eddig húzta a fújtatót.
SZEMÉRMETES ERZSÓKí: - Akkor segítsen körtés-szomszéd átválogatni a kukoricát, aztán meg is kell törni, nem csinálhat mindent a lány egyedül. (a körtés kosarak még ott vannak félretolva, aki arra jár, vesz belőle)
FEJENAGY: - Vitéz uram, mégiscsak megpatkolom ebéd előtt a te lovadat!
SZOMSZÉD: - Akkor most menjek fújtatni, vagy maradjak itt segédkezni?
FEJENAGY: - Maradj csak Szomszéd, elegek leszünk oda mi ketten! (kimennek Jánossal a konyha felé)
ORBÁN (a honvédra mutat): - Ez meg már el is aludt.
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ráfér.
(hárman a kukoricát bogarásszák, Orbán, meg Pató kártyázik, a cigány figyeli őket)
SZEMÉRMETES ERZSÓK (Kimegy, majd visszakiabál): - Zsuzskám, a fejsze merre van?
ZSUZSIKA: - Tegnap elvitte Fejenagy uram, hogy megmelegíti, aztán kikalapálja az élét.
SZEMÉRMETES ERZSÓK (bejön, hóna alatt egy fejszenyél, és egy famozsár): - Törje Szomszéd, haladjuk ezzel is, nehogy túlfőjön a varnyú! (kukoricát önt a mozsárba és beledobja a fejszenyelet) - No, verheti!
SZOMSZÉD (töri a mozsárban a kukoricát, a kártyázók felé szól): - Mi van azzal a szövetkezéssel, jó uraim?
PATÓ PÁL: - Ez a vitéz úgy vettem észre, nem akar egy tálból cseresznyézni velünk.
SZOMSZÉD: - A Kukorica Jancsit mondod? Régen sokat jártam a falujukban.
Nekem is tetszett az az Ilus, de nem állt az szóba senkivel, csak ezt az árva gyereket akarta mindenáron.
PATÓ PÁL: - De te arról nem is tudsz, amit előbb mesélt. Egy egész zsák arany pihen valahol a víz alatt, ha jobban belegondolok, az minket vár.
CIGÁNY: - Engem is magukkal visznek Pali uram?
ORBÁN: - Akkor most a poétát keressük, vagy a zsákot?
PATÓ PÁL: - Az attól függ, melyiket találjuk meg előbb. Ha a poéta lesz meg előbb, akkor átíratjuk vele úgy a vitéz történetét, hogy mondjuk: hozta a zsák aranyat, aztán annyira megtetszett neki a lovam, hogy mind odaadta érte. Akkor nekünk már csak az lesz a dolgunk, hogy elosztjuk.
ZSUZSIKA: - Nem is a magáé a ló, csak azért van ott, hogy a gazt lelegelje.
PATÓ PÁL: - Akkor meg a házam tetszik meg neki, és azért adja a zsák aranyat!
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ne mondja már, hogy utána meg elosztaná a többiekkel!
ORBÁN: - Megvan! Itt a kártyán bukja el.
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Aki nem kártyázik, annak semmi? No, Zsuzsikám, ezekkel nem közösködünk, ketten esszük meg a varnyút. Még hogy kihagynak, hát milyen komám vagy te Orbán? Kaptok ám…
ORBÁN: - Várjál már szerelmetes Erzsókom! Dehogy hagyunk ki benneteket! Ha úgy történne a dolog, összetolnánk két asztalt, és körbeülnénk mindnyájan.
CIGÁNY: - Én is tudok ám kártyázni!
ZSUZSIKA: - Meg csalni is.
CIGÁNY: - Csak ha a muszáj rávisz, drága kisasszonyka!
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Na meg persze a honvédot is felkeltenénk, és neki is lenne leosztva
ORBÁN: - Neki is lenne, nem vagyunk mi irigyek. Csak annak az Istentelen Fejenagynak…
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Annak is osztunk!
PATÓ PÁL. - De akkor beláthatod, hogy nektek két rész… mert valljuk be, ti már nagyon összeszűrtétek a levet.
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Mí? Hát mit gondoltok ti? Ember-ember! Az mindegy, hogy asszonyember, vagy férfiember. Még a Zsuzskának is osztunk.
SZOMSZÉD: - Az úgy nem jó, hogy össze-vissza. Ha már szövetkezünk, akkor egyformán kellene kapnunk. Aki itt van az ivóban, az kap lapot.
ERZSIKE (baloldalról be, észre sem veszik): - Volt már itt?
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Aki itt van az ivóban, meg Fejenagy.
ERZSIKE: - Itt vagyok az ivóban. (meglepődve néznek rá, még a Szomszéd is abbahagyja a fejszenyéllel a mozsárban a kopogást)
ZSUZSIKA: - Hoppá, itt a néni is!
ORBÁN: - Bevesszük?
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ha itt marad, akkor be, egye fene!
ERZSIKE: - Én? Én addig innen el nem megyek, amíg a kántor meg nem jön!
PATÓ PÁL: - Akkor sokáig maradsz drágaságom! Erzsók, erre a szövetkezésre inni kell, töltsd újra a kupákat! Meg hozzál, akinek még nincs…!
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - De minden titok, ami itt elhangzott! (kimegy borért, meg kupákért)
SZOMSZÉD: - Miért keresed annyira a kántort kedves Erzsike?
ERZSIKE: - Hogy a nyakát kitekerjem!
ORBÁN: - Csak nem?!
ERZSIKE: - Ha a kezem közé kerül, bármi megtörténhet.
SZEMÉRMETES ERZSÓK (be): - Az a balfácán mit követett el, hogy ennyire feldühített?
ERZSIKE: - Tartozik a pénzzel, és most bujkál előlem.
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Kölcsön kért?
ERZSIKE: - Nem, másról van szó.
ZSUZSIKA (viszi mindenkinek az új, borral teli kupát): - Mondja már! Nem látja, hogy a guta kerülget mindenkit a kíváncsiságtól?!
ERZSIKE: - Emlékezhettek, - főleg te Erzsók – hogy a Bagarja sógor mennyire beteg volt még az ősszel. Hát onnan kezdődik a baj ezzel az istentelennel. Éppen mentem a henteshez, hogy valami jófajta marhahúsból csináljak étket a sógornak, - merthogy nekem illett, - ugyanis rám hagyta a végrendeletében a házacskáját, meg ezt azt.
ZSUZSIKA: - Biztosan jó volt a sógor bácsihoz a néni.
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Eredj már te lány, mert most tőlem kapsz egyet!
ERZSIKE: - Ahogy megyek, jön velem szembe a kántor és kérdezi: hogy van a betegem? Mondom neki: elég sehogy sem, de azért egy kis erőleves jót tehet neki, hát megyek a henteshez. Erre azt mondja. - Ne menj te lelkem a henteshez, mert az igen drágán adja a húst, jobban járnál, ha az helyett megrendelnéd a temetésére az énekeket. - Ezen elgondolkodtam, nagyon ésszerűnek tűnt. Ott mindjárt ki is fizettem minden éneket, még a templomiakat is.
PATÓ PÁL: - Aztán nem énekelt a temetésen? Ne haragudj, de én csak mostanában költöztem be, nem ismerhetek mindenkit.
ERZSIKE: - A temetésen?... Bár igaz, ketten meghaltak akkor, mert romlott marhát árult a hentes, de az én sógorom kikupálódott.
PATÓ PÁL: - Meg se halt?
ERZSIKE: - Két hete nősült újra, hogy a ménkű csapjon bele! Azt a pénzt akarom én most vissza.
ORBÁN (egy furulyát nézeget): - Ez kié?
PATÓ PÁL: - Nekem nem volt olyanom, fogalmam sincs, kié lehet.
CIGÁNY: - Jaj, drága Pali uram, hát azt a vitéz úr felejthette itt, nála láttam!
PATÓ PÁL: - Attól a pénztől elbúcsúzhatsz Erzsike, mert ha Márta megtalálta nála, akkor az huss, elszállt! (cigánynak)- Biztos, hogy az övé? No, majd ha visszajön, megtudjuk.
ZSUZSIKA: - Nem a magáé, Szilveszter bácsi?
(Szilveszter nemet int a fejével)
ORBÁN: - Nem egy bőbeszédű az öreg.
ERZSIKE (a kártyázók felé): - Úgy néz ki ez az öreg, mint a szentképeken az apostolok.
(Orbán nevet) - Lehet, hogy apostol is.
(Szilveszter hallja a beszédet. Feláll, kitárja a két karját, valóba úgy néz ki, mint az apostolok a képeken. Nevet, visszaül, és ír tovább)
(a cigány a hegedűjével babrál, próbálgatja, hogy tudná lefogni a húrokat)
PATÓ PÁL (cigányhoz): - Hány jó ujjad van?
CIGÁNY: - Majdnem mind jó nagyságos Pali úr.
PATÓ PÁL (Orbánhoz): - Hány lik van azon a furulyán?
ORBÁN: - Hat…ami felül van, meg hát a végin is van.
SZOMSZÉD: - Akkor azon könnyű játszani.
ORBÁN: - Te tudsz rajta Szomszéd?
SZOMSZÉD: - Én nem, de aki tud hegedülni, az furulyázni is tud, az már biztos. Sokkal kisebb is, meg nincs rajta annyi sallang kívül. Csak befogod a likat, oszt már szól is.
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Hát nem egészen.
FEJENAGY: - No, elment a vitéz. Nem is volt patkó a lován, jó, hogy le nem sántult idefelé.
ORBÁN: - Elment? Be sem szólt, el sem köszönt?
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Itt hagyta a furulyáját is. De sürgős volt neki!
FEJENAGY: - Ha még nincs kész az ebéd, akkor nekifogok a nemesember lovát is megpatkolni. De azért szerelmetes Erzsókom, mire visszaérek, kész legyen az az étek! Lassan sötétedik és még ebéd sem volt.
CIGÁNY: - Nagyságos Fejenagy uraság, ha a sonkacsontot nem akarod tovább rágni, én még átvakargatnám a bicskámmal, ennek a honvédnak úgy sem kell, elaludt szegény.
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Eredj innen azzal a csonttal!
FEJENAGY (megy ki az ajtón, de visszaszól Szilveszternek) - Ne is tagadd öreg, mi már találkoztunk valahol!
CIGÁNY (Forgatja kezében a furulyát, majd a szájához illeszti) - A rossz ujjamnak nem is marad lik. Pali uram, melyik nótát fújjam ki?
ORBÁN: - Maradj már veszteg! Az előbb nem gondoltuk végig a dolgot.
SZOMSZÉD: - Az aranyra gondolsz?
ORBÁN: - Drága Szomszéd, én mindig az aranyra gondolok, de most az jutott még eszembe, ha nem találjuk a nyomát a poétának, akkor nagyon nagy útra indulunk. Mert az Óperenciás tenger sokkal messzebb van, mint Szibéria, és oda étlen-szomjan nem indulhatunk.
ZSUZSIKA: - A juhász is hamuba’ sült pogácsát vitt magával, amikor nekiindult, azt mondta Pató bácsi.
ORBÁN: - Az kell nekünk, meg bor.
SZOMSZÉD: - Erzsók süt annyit, amennyit elbírunk vinni.
PATÓ PÁL: - Ugye sütsz? Sütöttél már biztosan másoknak is. Egyszerű az; belerakod a pogácsát a hamuba, aztán…
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Aztán mi van? A pogácsa honnan lesz? A gólya hozza?
PATÓ PÁL (tétován): - Az a gyerekeket hozza.
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - De ha mondjuk, meggyúrom a pogácsákat és belerakom a hamuba, akkor mi lesz? Ne haragudjon Pali, de maga egyre olyanabb, mint akinek nincs ki a négy kereke!
ORBÁN: - Igazad van Erzsókom, nagyon szétesett lett a Pali. (úgy hajol, hogy a szemébe nézhessen Patónak) - Iszol te rendesen öregem? Az a te legnagyobb bajod, hogy le vagy gatyásodva, és nem tudsz annyit rászánni a vörösre, amennyit kellene, így kevés a véred, és nem jut a fejedbe.
ZSUZSIKA: - Iszik ő nagyon is rendesen. Délutánonként, amikor megyek hozzá, hogy arrébb kössem a lovat, már az első berúgáson túl is van.
PATÓ PÁL (kicsit szégyenlősen): - Nem mindig.
ZSUZSIKA: - Ott szokott aludni a lépcső mellett, mert a másodikról általában visszagurul, és nem is próbálkozik a felkeléssel. Nézzék csak meg, a képinek a baloldala sokkal barnább. Azért van, mert mindig úgy esik el, balfelével a napnak. Meg szoktam fordítani, hogy barnuljon kicsit a jobb oldala is, de arra felébred, aztán meg csak káromkodik.
PATÓ PÁL: - Eredj már te csintalan lány!
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Legjobb lesz, ha most bedagasztom a pogácsának valót. Gyere lányom! (kimennek)
CIGÁNY: - Kezitcsókolom drága Erzsike, melyik nótát fújjam ki magának?
ERZSIKE (ül a széken, ölében a hegedű, pengeti): - Hogy melyiket? …hogy melyiket? Azt tudod-e Gazsikám, hogy: Kis lak áll a nagy Duna mentében? (a cigány gyönyörűen fújja)
ERZSIKE (vállához emeli a hegedűt, ő is húzza, majd elkezdi énekelni): - Kis lak áll…
(A három férfi is bekapcsolódik, majd Zsuzsika is. Gyönyörűen énekelnek, zeng a kocsma)
(A honvéd felül az ágyon, majd csatlakozik a többiekhez)
(Szilveszter nézi őket, törölgeti a könnyeit)
(Az udvarról a bal ajtón idegenek szállingóznak be, ők is énekelnek. Tánc, mulatozás lesz, Erzsók és Zsuzsika időnként két kupával a kezében tolong közöttük, teszi a bort az asztalokra)
SZOMSZÉD: - Most azt, hogy: Fa leszek, ha fának vagy virága…
(belefeledkeznek a táncba, kurjongatásba, csak akkor veszik észre a konyhaajtóban álló fiút, amikor az elkezd kiabálni)
FIÚ: - Ne zúgjatok olyan nagyon, azt üzeni az uraság, teljesen megbolondítjátok a lovat, így nem tudják megpatkolni.
ORBÁN: - Ördög bújjék az uradba, te meg igyál a sikerünkre! (tele kupát nyom a fiú kezébe)
(kifulladnak, mindenki próbál leülni, osztozkodnak melyik kupa kié)
ORBÁN (Erzsikéhez): - Te meg hol tanultál meg ilyen jól hegedülni? Nincs az a cigányprímás, aki úgy húzná, mint te.
ERZSIKE:- Egy hegedűművésszel jártam a világot Orbán uram, három évig, ő tanított meg.
PATÓ PÁL: - Mit csináltál te, hogy magával hurcolászott?!
ERZSIKE: - A hegedűjét vittem, ha valahol fellépése volt, amikor meg zenét írt, ott ültem mellette. Azt mondta, hogy engemet az égiek küldetek hozzá, mert amíg nem voltam neki, soha egy dallamot le nem tudott jegyezni.
SZOMSZÉD: - Zenét is írt? Aztán meg a saját zenéjét adta elő? Az nagy dolog ám!
ORBÁN: - Mégse maradtál vele? Lehet, azóta már világhírű… vagy lebetegedett? Hogy váltatok el, ha már…
ERZSIKE: - Hogy váltunk el? Hát nagyon gyorsan. Éppen teltházas előadása volt, egy szénapajtát díszítettek fel, hogy a kőszínháznak pontos mása legyen… Fent ültünk a lovas kocsin mi ketten… bár én álltam, tartottam a tokot, ő meg pengetett, mintha hangolná a szerszámot… Vártuk, hogy az utolsó ember is a faluból beledobja a ládikába a belépődíjat, amikor a kakasüllőn elkezdtek füttyögni. Igencsak megijedtem, mert tudtam, a mester nagyon komolyan vesz minden előadást. Készül rá. Előtte este végig játssza, mintha közönség is lenne, meghajol… mindegy, no, nagyon vihar előtti lett a hangulat.
SZOMSZÉD: - Pénzért játszott? Azt hittem, a dicsőségért.
ERZSIKE: - Ugyan már szomszéd! Mit érne a dicsőség üres hassal? Hol is hagytam abba… ja, hogy bedobta az utolsó is a pénzt. A mester felállt - nagyon szépen tudott állni, így ni (kiáll, mint egykor a mester) és végighúzta a vonót, olyan jó nyekergősen, hogy mindenki rá figyeljen… és elkezdett játszani. Gyönyörűen bújtak ki a hangok a vonó alól, emlékeztem is rá, mennyit gyötrődött, amikor írta. A publikum síri csendben hallgatta.
A futam kezdeténél, amikor a csend a nyekergős sikolyig fut, újra elkezdtek fütyülni ott fent. Megfeszültek az izmaim a dühtől, szerettem volna ott teremni a kakasüllő mellett és a hegedűtokkal leverni azt a néhány senkiházit. A mesternek fel sem tűnt, mert ő valójában a saját fülébe húzta, és csak másodlagosan a népeknek. Számára az első erős benyomást az öklén szétfreccsenő tojás adta meg.
IDEGEN FÉRFI (belép): - Miért hagytátok abba? Rohantam, amikor meghallottam a hegedűt. Most akartam mulatni, ti meg abbahagyjátok?
IDEGEN NŐ (eddig a mulatók közt volt): - Üljön már le, mindjárt mulatunk tovább!
ORBÁN (Patót kérdezi): - Ezek meg kik? A bor illatára jöttek? Lehet, hogy pénzük sincs.
IDEGEN NŐ: - Ne ijedjen már meg, több pénzünk van, mint amennyit maga el tud képzelni!
ORBÁN (pironkodva): - Ne haragudjon szépségem, csak kicsúszott a számon.
IDEGEN NŐ: - Ha nagyon akarja tudni, minket a klubtagok küldtek, mert hallottuk, hogy expedíciót indítanak Petőfi keresésére, és…
PATÓ PÁL: - És csatlakoznának?
ORBÁN: - Ha nagyon akarnak… és pénzük is van, miért ne?
IDEGEN FÉRFI: - Nem akarunk mi csatlakozni jóember, csak az Emlékkönyvesek Klubjának kérését szeretnénk tolmácsolni.
ORBÁN: - Kérést?
IDEGEN NŐ: - Arról lenne szó, ha találkoznának a költővel, megkérhetnék, írjon már egy-egy versikét az emlékkönyveinkbe.
ORBÁN: - Nagy pénzbe kerül ám egy ilyen expanzíció, vagy mi.
IDEGEN NŐ: - Megfizetjük mi, bármennyibe is kerül.
ORBÁN: - Hát úgy…
PATÓ PÁL: - Hát úgy mindjárt más. Hozzák csak azokat az emlékkönyveket, rajtunk nem múlik. Mi elé tesszük, és azt ír majd bele, amit akar.
IDEGEN NŐ: - Úgy jó lesz, majd ír, amit akar. Hozhatjuk is a könyveket?
ORBÁN: - Hozzák csak, tegyék oda az asztalra.
IDEGEN NŐ (a bal oldali ajtóhoz megy, kikiabál): - Kisasszonyok, hozzátok a könyveket!
(két lány könyvet hoz be, mindkét kezükben egy-egy
IDEGEN NŐ: - Oda, az asztalra! A többit is! (a lányok kettesével hordják be)
ORBÁN (Erzsikéhez): - Nem mondtad végig drágaságom. Aztán mi lett, hogy a tojás szétfreccsent a hegedűn?
ERZSIKE: - Leugrottam a szekérről oldal irányba, mert olyanok lettek azok a durva népek, mint a veszett kutyák. Azt még láttam, ahogy a mester felkapja a ládikát, amiben a belépti díjak voltak, és kibújik a lyukon, a pajta oldalán, ami a szőlőbe vezet, de én bent rekedtem, védtem magamat a hegedűtokkal a záptojások ellen. Szerencsére egy fiatalember pártfogásába vett, így nem mertek szemtelenkedni velem, meg hát mindenki a mester után vetette magát, látták, a pénzes láda nála van.
ZSUZSIKA: - Utolérték?
ERZSIKE: - Nem hiszem. Azóta hírét sem hallottam. Még a népek sem jöttek vissza, csak az a fiatalember vigyázott rám másnap reggelig. (a lányok még mindig hordják a könyveket)
ZSUZSIKA: - Reggelig ott őrizte a pajtában?
ERZSIKE (fenyegetően közelít Zsuzsikához): - Hogy jössz te ahhoz, hogy én kivel őriztetem magamat?
ZSUZSIKA (csak áll, mintha magbénult volna, nem mozdul. A fenyegetően fellépő Erzsike megtorpan, nem érti mi lett)
ERZSIKE: - Megkukultál?******************************
ZSUZSIKA (békülékenyen): - Nem akarom tudni, kivel őriztette magát, nem akarok semmit sem tudni a múltjából. Én… én bocsánatot kérek, hogy olyan utálatos voltam. Én…én nem értettem eddig semmit a világból. Az előbb az a hegedű, meg az az ének valahogy..valahogy… majdnem elbőgtem magamat, na!
ERZSIKE: - A nótától?
ZSUZSIKA: - Meg a hegedűtől, meg a furulyától… megértettem valamit, csak…
ERZSIKE: - Csak…
ZSUZSIKA: - Csak nem tudom mit. Valamit, amiről eddig azt gondoltam, hogy csak a felnőttek tudják.
ERZSIKE: - De hát szerinted mit tudnak a felnőttek, amit…
ZSUZSIKA: - Nem tudom mit, de akkor azok a hangok a lelkemig, az agyamig kúsztak, akkor egy kis időre tudtam. (nevetve) - Néhány percre igazi felnőtté váltam.
ERZSIKE: - Ne lássak férfiembert két hétig, ha értem mit mondasz! (Orbánékra néz)
- Ezek, itt, nem számítanak.
ZSUZSIKA: - Ne is akarja tudni Erzsike, nem értheti azt más, csak én.
ERZSIKE: - Jól van már te lány, nem is haragudtam úgy igazán sohasem rád…csak az bosszantott eddig, hogy nénizel.
ZSUZSIKA: - Nem akarlak magázni, még… még fiatalabb sem akarok lenni, mint te, csak olyan bolond voltam eddig. Ha akarod, ezután én leszek az idősebb! (nevet, ringatja magát, mindenki ráfigyel)
Húzd húgocskám, újra húzd! Te meg fújjad Gazsi, fújjad!
ORBÁN (kiabál):- Erzsókom, gyere be te is!
ZSUZSIKA: - Először azt, amit előbb, hogy: Kis lak áll a nagy Duna mentében, utána meg a többit, mint előbb. De szép lassan az elején, aztán ha elfogytak a nótások, húzzátok-fújjátok, mint két ördögfióka!
(Szilveszter felnéz az írásból, kezével biztatóan int, hogy zenéljenek, majd gyors tapssal biztatja őket)
(Szomszéd feláll, hóna alatt a mozsárral; veri a kukoricát. A lányok abbahagyják a könyvek behordását; már annyi tornyosul, hogy csúsznak le az asztalról. Mulatnak újra. Minden megzenésített Petőfi nótát elővesznek, majd amikor azok elfogynak, csak úgy össze-vissza gajdolnak, egyszerre több dalt, is ugyanarra a zenére)
JÁNOS VITÉZ (a bal oldali ajtón át érkezik, megáll, és mint egy kísértet szótlan, mereven néz maga elé, kezében egy rózsaszál. Erzsike észreveszi, lassan megáll a kezében a vonó, majd a cigány is abbahagyja, néz bambán, a vitéz felé fordul mindenki)
CIGÁNY: - A furulyáért jött vissza, drága vitéz úr?
JÁNOS VITÉZ: - Meghótt
ORBÁN (értetlenül): - Ki halt meg?
JÁNOS VITÉZ: - Már rég meghótt. Megszakadt a szíve.
SZOMSZÉD: - Az Ilus?
(János Vitéz bólint)
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Üljön már le, mert összeesik! Hozok vázát a virágnak.
(az idegenek lassan kihátrálnak a baloldali ajtón, csak a könyveik maradnak)
(János Vitéz leül, a rózsával simogatja az arcát)
PATÓ PÁL: - Akkor most mit csinálsz?
(A Honvéd leül az ágy szélére, látszik, hogy az a kis mulatozás is nagyon megviselte)
SZOMSZÉD: - Mindjárt visszajövök, arrébb kötöm a szamarat. (kimegy balra)
SZEMÉRMETES ERZSÓK (bejön, leteszi a vázát János elé óvatosan: - Tegye bele, el ne hervadjon! (mindnyájan leülnek, feszengve várják, hogy János többet is mondjon)
FEEJENAGY (belép): - Erzsókom, valami nagyon sül a konyhában, nézd meg, össze ne égjen!
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Te Úristen! A pogácsát már rég betettem a sütőbe. (kirohan)
ERZSIKE (Fejenagynak. János felé bök a fejével): - Meghalt a babája.
ORBÁN (járkál, szeretne mondani valami vigasztalót, de nem talál szavakat, csak amikor ellépked János mellett, mondja): - Öcsém! (leül Pató mellé, és idegesen tologatják a kártyalapokat)
ZSUZSIKA (odamegy Jánoshoz, simogatja a vállát): - Nem halt ám az meg örökre. Akit nagyon szeretnek, az nem szokott meghalni olyan nagyon, csak… csak egy kicsit, mert az… mert az igazából mindig él.
ERZSIKE: - Ha akarja, elkísérjük a babája sírjához mindnyájan és odatűzheti a rózsát a fejfára. Megérzi az a lány még onnan a túlvilágról is az illatát, ha maga viszi!
JÁNOS VITÉZ: - Onnan jövök kedves Erzsike. A sírjáról téptem. Elmondtam én minden imát, amire tanítottak, felidéztem minden együtt töltött percet a fejfájánál. Nem megyek vissza többé, az én párom már csak a magány, azzal meg legjobb lesz minél távolabb innen.
SZEMÉRMETES ERZSÓK (bejön - fehér abrosszal kibélelt kosarat cipel - búbozva pogácsával): - Holnap indulhattok Orbán komám, a pogácsa már megvan!
(valahonnan, mintha az égből jönne a hang, Kacsóh Pongrác János vitéz c. művéből hangzik: „Ki porából nőtt-e rózsa,e rózsa, rózsa rózsaszál")
JÁNOS VITÉZ (feláll, forgolódva felfelé néz, honnan jöhet a dal): - De hát…
FEJENAGY (szinte ujjongva): - De hát ez a rózsa belőle nőtt, egykomám!
ZSUZSIKA: - Mondtam! Megmondtam, hogy nem hal meg örökre!
JÁNOS VITÉZ: - Az a tó, az életvizű tó, biztosan létezik? Mert ez a rózsa valóban belőle nőtt.
PATÓ PÁL: - Hidd már el, ott van az a tó, ahol mindig is volt!
JÁNOS VITÉZ: - A juhászlegény még nem jött vissza?
ORBÁN: - Azzal ne törődj, annak kardja sem volt, mégis nekiindult!
SZEMÉRMETES ERZSÓK (Jánoshoz): - Ha mennél, elviheted a pogácsát, meg bort is teszek két csikóbőrös kulaccsal.
(Orbánéknak): - Ti ráértek akkor indulni, ha visszajött a Jánosunk.
PATÓ PÁL: - Egy darabig el is kísérhetünk.
ORBÁN: - Az lenne a jó, ha megint találkoznál egy griffmadárral!
ERZSIKE: - Ne okoskodjon már Orbán! Megvan őneki a magához való esze; ha griffmadárral találkozik, akkor azzal megy, ha meg táltos paripával, akkor meg azzal! Majd tudja ő.
JÁNOS VITÉZ: - Nekiindulok. Még ma, nekiindulok.
ERZSIKE: - Kötök magának pulóvert, hogy ne fázzon, ha hideg télben is vándorolnia kell. A művész úrnak is kötöttem.
ORBÁN: - Drága Erzsike, hogy köthetnél pulóvert? Nem érted, hogy még ma indul?!
PATÓ PÁL: - Meg a vitézek, ha jól tudom nem is hordanak pulóvert.
(nagy sürgés-forgás kezdődik, batyuba kötik a pogácsát, borért mennek a konyha felé)
ORBÁN: - Hol van már a Szomszéd? Fenébe azzal a szamárral! Eljöhetne ő is velünk… remélem, a körtét magunkkal vihetjük.
PATÓ PÁL: - Zsuzsikám, amíg távol leszünk, viseld gondját a lónak, nehogy baja essék, mert a gazdája engem csap agyon, ha…
ZSUZSIKA: - Minden rendben lesz Pató uram.
ORBÁN: - Erzsókom, még egy kulacs bort hozzál, visszafelére is kell!
(Szomszéd bejön, kíváncsian nézelődik)
ORBÁN (Szomszédhoz):- Elkísérjük a vitézt egy darabig, megy oda messze, az életvizű tóhoz.
SZOMSZÉD: - De hát az majdnem a világvégén van, csupán pár lépéssel visszább.
PATÓ PÁL. - Nagy út.
FEEJENAGY: - János komám, jól fogsz haladni a frissen patkolt lóval!
JÁNOS VITÉZ. - Gyalog megyek, a lovat szélnek eresztettem, a szabadság neki is jár… meg hát lopott ló volt.
HONVÉD: - Mennék veled János, ha nem lennék nyomorék!
JÁNOS VITÉZ: - Maradj testvér, neked még itt van dolgod! Mesélj a gyerekeknek csatákról, hősökről, szabadságról. A láng ellobbant, de a parázs még ott van nálad, add tovább, nehogy elhamvadjon végleg!
HONVÉD (visszamegy, leheveredik az ágyra, nézi a készülődőket)
SZOMSZÉD: - Mi lenne, ha bevezetném a szamarat, aztán felmálháznánk?! Mégiscsak könnyebben haladnánk!
JÁNOS VITÉZ. - Semmi értelme nem lenne. Annyi a farkas, hogy úgyis széttépnék, vagy világgá futtatnák. Akkor meg minek?
ORBÁN: - Induljunk emberek, mert már pitymallik! Hajnalban legjobb a menetelés.
(János fel van málházva, hátán az óriási batyu, elől két csikóbőrös kulacs, oldalán a kard.
A Szomszéd, Orbán, meg Pató fogja a két nagy kosár körtét. A két lány búcsúzkodik tőlük.)
JÁNOS VITÉZ: - Hát akkor, induljunk!
ORBÁN (még leteszi a kosarat, visszalép az asztalhoz és elveszi a csomag kártyát): - Jól jöhet ez még!
SZEMÉRMETES (bejön, kis bográcsot cipel): - Ne induljatok még! Megfőtt a varnyú, ki eszi meg ezt a rengeteg ételt, ha itt hagytok bennünket?
JÁNOS VITÉZ: - Indulnunk kell szerelmetes Erzsók, de a varjút azért megesszük.
(cigányhoz) - Hozd Gazsi, meglesz az ebédünk! (Elindulnak öten, a bal ajtón ki. A nők kicsit pityergősen integetnek utánuk.)
FEEJENAGY: - Azt a lovat kár volt elengedni. Jó lábú hátasnak látszott.
SZEMÉRMETES ERZSÓK (Szilveszterhez szól): - Maga meg csak mindig ír. Ne haragudjon, de megmondom őszintén; maga nagyon elhanyagoltnak látszik. A szakálla is elég randán össze van gubancolódva, legjobb lenne, ha levágná. Meg a haja végei is csúnyán kifakultak. Fogadni mernék, hogy még a lába is belebüdösödött abba a csizmába.
(Szilveszter nevetve ingatja a fejét)
ZSUZSIKA (Erzsókhoz): - Hozzuk be a dézsát, itt nem látja senki, itt megfürödhet rendesen!
ERZSIKE: - Ne ijedjen már meg, mi kimegyünk addig!
FEEJENAGY: - Napfelkeltére lovat hoznak patkolni, azt hiszem, mennem kell. Még be sem gyújtottam és már bújik a nap. (kimegy, a nők behoznak egy nagy dézsát és két vödör vizet)
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ha nem akar itt a kocsma közepén, hát fürödhet ott az ágy előtt is a függöny mögött! (Szilveszter feláll, eljön az asztaltól. Bemegy a függöny mögé, az ágyról leszáll a honvéd, segíti a dézsát arrébb húzni. Az asszonyok még fordulnak párat a vödrökkel, aztán a honvéd kívülről teljesen behúzza a függönyt, majd leül az asztalhoz, amin az emlékkönyvek vannak. Olvasgatja őket.)
ERZSIKE (bekiabál a konyhából): - Azt a kopott piszkos köpenyét meg csak dobja bele a dézsába, ha végzett, majd kimosom! Borotvája van, vagy ollója?
(Szilveszter nem hallja, locsogó víz hangja hallatszik a függöny mögül)
ZSUZSIKA (bejön, hozza az ollót, borotvát): - Nyúljon ki a résen, itt a borotva, meg az olló!
(Szilveszter kinyúl, elvesz azokat. Bejön a három nő. Erzsike Szilveszter asztalán olvas, néha felkapja a fejét. Erzsók a Petőfi összes költeményeiben lapoz. Zsuzsika és a honvéd emlékkönyvet olvasnak.)
SZEMÉRMETES ERZSÓK (súgva Erzsike felé): - Hozzá ne nyúlj! (Szilveszterhez): - Aztán maga szerint még ma is élnek apostolok?
SZILVESZTER: - Élnek Szerelmetes Erzsók, de élnek ám!
(mindenki érdeklődve néz az ágy irányába, meglepte őket a hang, hisz Szilveszter eddig meg sem szólalt)
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Itt a földön?
SZILVESZTER/PETŐFI: - Igen, legszerelmetesebb kocsmárosné, itt vannak ők közöttünk!
ZSUZSIKA: - Akiknek olyan hosszú köpenyük van…
SZILVESZTER: - Nem, nem, nem! Nem a ruhájuk teszi őket apostollá, hanem a gondolataik tisztasága.
SZERELMETES ERZSÓK: - Nehéz azt kinézni valakiből, tiszták-e a gondolatai? No, és a köpenyét beledobta-e a dézsába?
SZILVESZTER/PETŐFI (félrecsúszik a függöny, előtűnik Petőfi karddal az oldalán, fekete hajjal, bajusszal, elegánsan) - Beledobtam kedveském, bele!
(Erzsike, és Zsuzsika annyira meglepődnek, hogy hirtelen egymásba karolnak, mintha védelmet keresnének. Erzsók a könyves asztal túloldalára húzódik. Szólni sem tudnak.)
HONVÉD (örömmel ugrik fel az asztaltól, odamegy Petőfihez, átöleli): - Hát visszajöttél testvér? Mégsem haltál meg?
SZILVESZTER/PETŐFI (Zsuzsikára mutat, nevetve mondja): - A ’Kicsinke szőke kis leányka’ megmondta az előbb; „Akit nagyon szeretnek, az nem szokott meghalni"
HONVÉD: - Az álmok visszahoztak! De örülök neked! (a nők lassan közelebb merészkednek)
ERZSIKE: - Ott van ám még a csillag, ahol akkor volt! Minden este, amikor nincsenek felhők, meg szoktam keresni.
ZSUZSIKA: Drága Sándorom, a valóság viharai szétverték az álmainkat, de a lehetőség gondolata is annyira szép volt, hogy tartást adott az életemnek.
SZILVESZTER/PETŐFI: - Ott voltatok velem a legnagyobb vészben is.
(honvédhoz) – Ugye, bajtárs, ha nem vártak volna vissza olyan nagyon bennünket, már szél vinné a porainkat!
HONVÉD: - De vártak! Úgy látszik, kellünk még a hazának, meg… meg a lányok sem felejtettek még bennünket.
SZEMÉRMETES ERZSÓK (Petőfinek mutatja a kinyitott könyvet) - Mester, az itt nincs benne, hogy mi most itt…
SZILVESZTER/PETŐFI: - Szerelmetes Erzsók, te dolgos, gondos szépasszony, hát nem tudod, hogy az történik, amit én abba a könyvbe beleírok?
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Éppen azt mondom; ez nincs a könyvben.
SZILVESZTER/PETŐFI: - Zsuzsikám, tedd a lapokat hamar a könyvbe, amit az éjszaka írtam! (Zsuzsika az asztalról, ahol előbb még Szilveszter ült, rakosgatja a lapokat, majd beleteszi a könyvbe)
ZSUZSIKA: - Annál a mondatnál hagytad abba édes Sándorom, hogy Erzsók kimegy és hoz egy kupa bort be Petőfinek… (Erzsók már rohan is ki, majd hozza a kupát, odaadja a költőnek, aki nagyot iszik belőle.)
SZILVESZTER/PETŐFI: - Az első lapon, amit ott találtál … azt olvasd!
FEJENAGY (betoppan, ámulva mondja): - Mester…!
SZEMÉRMETES ERZSÓK (átöleli Fejenagyot súg valamit a fülébe, mire az kimegy)
ZSUZSIKA (felolvas): - A juhász megtalálta az életvizű tavat, kimosta benne az ingét, mire a habokból előbukkant a babája…, majd hazaballagnak. Ja… itten apró betűvel még ideírtad; mielőtt hazaérnének, meglátogatják Erzsók kocsmáját. (belép a juhász, egy kötelet fog, mintha állatot vezetne)
JUHÁSZ: - Gyí! (rángatja a kötelet)
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Be ne hozd a szamarat! (a juhász ledobja a kötelet, kilép az ajtón, majd egy pillanat múlva a karjaiban hozza be a lányt)
SZILVESZTER/PETŐFI: - Olvassál Zsuzsikám!
ZSUZSIKA: - János vitéz… itt zárójelben az van, hogy - Kukorica Jancsi - is megtalálta Tündérországot, majd életre keltette Iluskát. Hiába marasztalták őket a tündérek, visszamentek a falujukba. Itt is apró betűvel, hogy; de mielőtt hazaértek volna, betértek szerelmetes Erzsók kocsmájába. (Belép János vitéz és Iluska. Úgy néznek ki, mint egy királyi pár. Mosolyognak, ölelgetik a többieket.)
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Te vitéz, Orbán komámékat hol hagytad el?!
JÁNOS VITÉZ: - Még aznap délben, amikor elindultunk, egy makkfa alatt megebédeltünk. Megjegyzem, ilyen jó varjúpaprikást életemben nem ettem! Ők ott négyen azt mondták: tartunk egy kis déli pihenőt, aztán indulunk is. Hát én nem vártam, hogy felébredjenek, ott hagytam őket.
JUHÁSZ: - Egy cigány is volt velük? Akinek hegedűje volt!?
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Igen. Láttad őket valahol?
JUHÁSZ: - Félnapi járásra innen, egy makkfa alatt kártyáztak még nemrég.
SZILVESZTER/PETŐFI: - Azt a! Erzsók, a könyvet! Tollat is!
(odamegy a sarokban lévő asztalhoz, és le sem ülve ír egy mondatot. Néhány pillanat múlva belép Pató és a Szomszéd)
SZILVESZTER/PETŐFI : – Hol van Orbán és a Gazsi?
SZEMÉRMETES ERZSÓK: – A komámat hol hagytátok?
(A többiek: János vitéz, Iluska, a juhász, annak menyasszonya, meg a honvéd kicsit a háttérbe húzódva jönnek-mennek, iszogatnak, beszélgetnek egymással. Erzsók, Erzsike és Zsuzsika Petőfi körül nyüzsög)
JUHÁSZ : - Én azóta nem láttam egyiket sem.
SZILVESZTER/PETŐFI: - De hát beleírtam…
ZSUZSIKA (Szinte sikoltva mutat a sarokasztalra, ahol előbb Petőfi írt): – Magától ír a toll!
SZILVESZTER/PETŐFI:- Hogy az a… Ez már nem is az első eset, hogy csak úgy fut a toll a kezemben, pedig eszembe sincs írni. (Odalép, rácsap a tollra, hogy ne írjon)
ERZSIKE:- De hát most nem is fogtad a tollat kedveském.
SZILVESZTER/PETŐFI: - Most már én sem tudom, hol lehetnek.
JUHÁSZ (Felugrik a padról, súg a menyasszonya fülébe valamit, majd hangosan mondja): - A szamaramat elfelejtettem megkötni! Ha az elcsámborgott…(kirohan az ajtón)
SZEMÉRMETES ERZSÓK:- Biztosan, megint kitört a hegye. Hozd ide lányom, majd a mester kihegyezi.
ZSUZSIKA (Odamegy az asztalhoz a tollért, és beleolvas az írásba) - Te Attyaúristen!
SZILVESZTER/PETŐFI: - Mi az? Add csak Zsuzsikám azt a lapot!
(Zsuzsika odaadja)
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Mi van a komámmal drága mester?! Olvassa már!
SZILVESZTER/PETŐFI: - Hogy az a… Gyorsan kést, vagy másik tollat!
SZEMÉRMETES ERZSÓK (Kiszalad a konyhába késért, azonnal vissza is.)
SZILVESZTER/PETŐFI (Hegyezi gyorsan a tollat)
JÁNOS VITÉZ: - A kardom élesebb, mint az a bugyli.
ERZSIKE:- Mondd már kedveském, mit írt, az, az izgága toll?
SZILVESZTER/PETŐFI: - Összezördültek a kártyán, és most veszekszenek.
ERZSIKE:- Orbán és Gazsi?
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Ki van fölül?
SZILVESZTER/PETŐFI : – Azt nem írta. (Előbb földhöz vágja a tollat, majd a sarokasztalra repíti mérgesen) Másikat hozzatok, erre valaki rácsaphatott, mert összehorpadt.
SZEMÉRMETES ERZSÓK (Kirohan a konyhába, majd vissza, kezében egy fekete toll): - Csak a varnyúnak a tollából tudtam, mert másikat nem találtam.
SZILVESZTER/PETŐFI:– Jó lesz az. (Elkezdi hegyezni)
ZSUZSIKA:- Min veszhettek össze Pató bácsi, nem tudja?
PATÓ PÁL: - Gazsi volt a bankos és már harmadszor nyert.
ERZSIKE: - Az nem tilos.
PATÓ PÁL: - Az nem tilos, kedves Erzsike, de azért ha kidob négy dámát, és abból kettő pikk, akkor csak kinyílik az ember zsebében a bicska.
ZSUZSIKA: - Csak ők ketten játszottak?
SZILVESZTER/PETŐFI (Közbeszól) : – No, kész, hozd a papírt Erzsók!
PATÓ PÁL: - Dehogy ketten! Mind a négyen benne voltunk.
ZSUZSIKA: - Csak ő bukott, maguk nem?
HONVÉD: - Megint magától ír a toll!
PATÓ PÁL: - Szomszéd, az a csibész minket is átvert!
SZOMSZÉD: - Gyerünk, kapjuk el! (Kirohannak)
SZILVESZTER/PETŐFI: - Ezek engemet teljesen kikészítenek. (Lecsatolja a kardját, odadobja a könyvek tetejére, amitől pár könyv le is esik. Iluska hajol le, rakosgatja vissza őket)
FEJENAGY (Bejön, nagy tálat tesz a kártyásasztalra): - Meghoztam.
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Vegyenek belőle! A múltkor nagyon bevált, az a recept szerint dagasztottam, csak most nem a hamuba sütöttem.
SZILVESZTER/PETŐFI: - Nem ér ez a varjútoll semmit! Hozzatok már egy rendes tollat!
ILUSKA (Sikoltozva, mindenki megdermed): - Jancsi! Jancsikám! A mostohám! (A baloldali ajtóra mered, ahol megjelenik egy nagyon rút, görbe öregasszony, kezében egy seprő)
JÁNOS VITÉZ: - Hát magán még a pokol tüze sem fog? (Fenyegetően lép az öregasszony felé, de az a lába közé kapja a seprőt, és már el is tűnik az ajtóból)
SZILVESZTER/PETŐFI: - Ha csak egy pillanatig nincs tollam, már felborul a rend!
JÁNOS VITÉZ: - Majd én hozok mester. Egy perc, és már lesz is toll. (Kirohan)
(Eszegetik a pogácsát, a könyveket nézegetik. Erzsike kezébe veszi a költő kardját, simogatja.)
HONVÉD: - Az én kardomat elvitte egy orosz, amíg félholtan feküdtem.
(Hirtelen kacsahápogás hallatszik, elcsendesülve les mindenki.)
ERZSIKE: - Hát ez meg mi?
(Iluska az ajtóhoz rohan, ahol az előbb az öregasszony volt)
SZEMÉRMETES ERZSÓK: - Mi az a rettenetes sipítozás?
ILUSKA: - Innen nem látom.(kimegy)
SZERELMETES ERZSÓK (kiabál utána): – No, mi az?
ILUSKA (Hátrálva jön vissza, még kifelé figyel): – A Jancsikám kopasztja vadrécéket lent a Szamos partján.
SZILVESZTER/PETŐFI: – Csak jönne már! Azok ott négyen agyonverik egymást egy vacak kártyalap miatt.
FEJENAGY: - Kár, hogy nem vagyok ott, majd lehűteném én őket.
JÁNOS VITÉZ: – Már itt is vagyok! (Maroknyi tollat tesz Petőfi elé a könyves asztalra.
SZILVESZTER/PETŐFI (Gyorsan hegyez egyet, és már ír is): – Majd adok én nektek veszekedést, csibészkéim!
(Felegyenesedik, és figyeli az ajtót. A többiek is arra néznek)
Néhány pillanat múlva belép Orbán, Pató; kezében kártya, a Szomszéd, meg a Gazsi; hóna alatt a hegedű. Vitatkoznak. Mint akik hirtelen nem tudják, hol vannak, álmélkodva fordulnak körbe, majd óvatosan lépkednek beljebb)
CIGÁNY: - Ha a hegedűmön egyetlen karcolás is esett, hát én beperellek benneteket naccságos uraim. (Észreveszi Petőfit, visszahőköl)
SZILVESZTER/PETŐFI (Sétál fel-le, mindenki őt figyeli, várják, ír-e tovább? Az emlékkönyveket fogdossa, kinyitja, visszadobja): – Hát még ez hiányzott! Nem elég nekem, hogy minden fiatalkori bolond ötletem itt bámul rám, még ezek a butuska emlékkönyvek is! (Hirtelen megáll, körbehordozza a tekintetét a társaságon.) No, ide figyeljetek kedves lázongók! (Elkezdi hegyezni a tollakat és mindenkinek ad egyet) Írtam én már eleget, mostantól ti írtok helyettem.
CIGÁNY:– Naccságos költő úr, én nem tudok írni.
PATÓ PÁL: – Én sem.
ORBÁN: – Én gyerekkoromban sem tudtam, azóta meg ugyebár sokat felejtettem.
FEJENAGY: – Én csak azt tudom lemásolni, hogy - Ne köpködj -, meg azt, hogy – Kocsma.
SZILVESZTER/PETŐFI: – Csend legyen már! Mindenki mártsa meg a tollat, aztán vegyen magához a könyvek közül. (Tolongva teszik, amit Petőfi parancsol.) Most azt írtok, amit akartok. Nekem elegem van a léha mondatokból.
(Van, aki ülve, van, aki állva ír. Gazsi a földön hasalva)
SZILVESZTER/PETŐFI (Ledől az ágyra, előveszi a pipáját, és tömködi. A honvédhoz szól) Gyere öcsém, te csak pihengess, nehéz még a toll abba a sebesült kézbe.
CIGÁNY (Felugrik, és szinte kiabálja): – Tudok írni! (táncol, bukfencezik) Tudok írni!
FEJENAGY: – Mit írtál Gazsi?
CIGÁNY (Megáll, néz a könyvbe)
SZEMÉRMETES ERZSÓK: – Olvasd már!
CIGÁNY (Mered a betűkre, majd keserűen mondja): – Olvasni még nem tudok.
függöny
Hozzászólások