Megérkeztem. Álmomban sem reméltem, hogy egyszer eljutok Koltóra. Előttem a Teleki kastély zsalugáteres ablakai kitárva. Körülöttem utastársaim ugyanolyan meghatódott, ámuló tekintettel nézik az őszi napfényben fürdő kastélyt, ahogy én teszem.
Szeptember van, úgy, mint akkor, százhatvankét évvel ezelőtt, amikor Petőfi Sándor és Szendrey Júlia élték itt ifjúházas boldog napjaikat. A mézeshetek hat hétig tartottak. Petőfi életének legboldogabb szakasza volt. Állok a kastély előtt és nem tudom levenni szemem az épületről. Még melegít a szeptemberi napsugár, lágy szellő fújdogál, eszembe jut a „Szeptember végén”, a „Beszél a fákkal a bús őszi szél”, beülnek fülembe az ismerős verssorok. Már-már látom magam előtt Petőfi törékeny alakját, ahogy átöleli Júliáját és lassú lépésekkel elsétálnak előttem.
Kilépek az időből, csak a térben létezem. Pirulva nézek a nagy költő felé, s kérem, hogy bocsásson meg nekem… nekünk. Nem vagyunk méltók az ő nevéhez. Nem vagyunk méltók az ő híréhez. Bízott bennünk, az utódokban, s mi csalódást okoztunk. Nézem Őt, visszanéz rám óriási csillámló bogár szemeivel, sűrű fekete haját hátrasimítja, majd csendesen így szól: - megírtam már rég, hogy egyszer kihal a szolganemzedék, mely apáit arcpirulással emlegeti. Ezt követi majd egy új nemzedék, lehet, hogy most születik meg, lehet, hogy már sokan megszülettek és nevelkednek. Meglásd, ők jobbak és többek lesznek, mint őseik voltak.
Nézek Rá, mosolya erőt ad, fényesen csillogó szeme hittel teli, a „síron túli világból” is azt üzeni, hogy jön majd egy jobb kor, csak rajtunk múlik, hogy mikor. Lassan távolodik alakja, még hallatszik járása. Intenék utána, még szólnék hozzá, még hallgatnám, még nézném…de már nem lehet.
Elsétálok a kastély mellett, s elém tárul a völgy, arról a helyről nézem, ahonnan Petőfi is láthatta. A látvány maga a csoda. Teleki Sándor, a kastély egykori ura így ír róla: „Kertemből a kilátás olyan, hogy kontinentális vidéken ritkítja párját. Házam egy kis lejtős magaslaton áll. Az előtéren észak felé sima, nagy térség, zöld rétekkel és tölgyfa csoporzatokkal, a térséget a Lápos vize kígyózza végig, s egy magaslatról egész futása látható, mint ő (Petőfi) mondaná a kanyargó Szamosról: mint egy odafagyott villám.”
A másodtéren, a Láposon túl, lankás dombok szilvafákkal beültetve, felettök egy fennsík, óriási tölgyerdőkkel: tiszta időben tizennyolc falunak fehér tornya látszik, s minden falu kertjei fákkal beültetve, mintha erdők közepén állanának: harangjaink hangja elhallatszik hozzánk a völgybe, s szép időben a nagybányai harang is idáig zúg.
A háttérben amfieteátrális kanyarulatban a Kárpátok hegyláncolata. Ugocska megye két nagy mamelojától föl keletre, az ősz Ciblesig, közepén az öreg Rozsály, óriás szikla kidomborodásokkal s tetején mérföldre terjedő egyenes fennsíkkal, megrakva sötétzöld áfonyabokrokkal: jobbra tőle a Gutin, a hegyeknek óriás púposa, hegyesen kiálló gránit csúcsaival, északról Máramarosba, nézve a Tisza folyását, e magyar Nílust, mely gazdagít és rombol, áldását és végpusztulást áraszt. Távolabb a Hugyin, fején a fehér felleg: büszke úr ő, irkán emeli le fövegét, csakis a nap ragyogását süvegeli….”
Petőfi és felesége a kastély északkeleti részén található szobában lakott. Innen nyílik a legszebb kilátás ma is. Itt töltötték legtöbb idejüket, vagy a parkban lévő somfa alatt ültek, ami háromszáz éves korában, l997-ben kidőlt. A tövéről hajtott csemetében tovább él a költő kedves helyének emléke.
Petőfi Sándor Koltón harminchárom verset írt. Talán a legismertebbek közülük az alábbiak:
Beszél a fákkal a bús őszi szél,
Szeptember végén,
Elértem, amit ember érhet el…
Meddig alszol még, hazám?
A táblabíró
A mézesheteket követően Petőfi Sándor és Szendrey Júlia elhagyták Koltót, és pesti otthonukba költöztek. Ezután soha többé nem tértek vissza. Nem látták többé azt a helyet, ahol a legboldogabb és leggondtalanabb napjaikat töltötték.
Ma a Teleki kastély múzeum és iskola. A barokk épületben 1960-ban Petőfi emlékszobát hoztak létre, erről tanúskodik az első vendégkönyv is. Itt található még a Teleki szobának elnevezett terem, ahol 1848-as ereklyék, korhű katonaruhák, fegyverek láthatók. Nyomon követhetjük Teleki Sándor kalandos életútját, ifjúkorát, száműzetésben töltött éveit, és irodalmi munkásságát. Mellette lévő szobában Jókai Mór emlékét idézik a tárgyak. 1876-ban töltött itt néhány felejthetetlen napot, amiről írásaiban is megemlékezik. Ugyanabban a szobában lakott, ahol Petőfi és ifjú felesége. Ezt a szobát Petőfi szobának nevezték el.
A földszinten iskola működik, láthatóan nehéz körülmények között.
Itt kell hagyni Koltót. Elindulunk. A busz ablakából visszatekintek, nézem a kastélyt, a parkot, a fákat, amíg csak látszanak. Még bennem él Petőfi szelleme, hallom a hangját, értem a gondolatát, jó ideig nem tudok szabadulni tőle:
„ Beszél a fákkal a bús őszi szél,
Halkan beszélget, nem hallani meg;
Vajon mit mond nekik? Beszédire
A fák merengve rázzák fejöket…”
2009. szeptember
Hozzászólások
Lebilincselő írás. Tetszik.
Koltó már csak ilyen hely. Mikor ott jártam nekem is akaratlanul Petőfi versei jutottak az eszembe. Látni amit ő láthatott és egy kicsit átérezni a vers hangulatát. Látni a messzi bérceket, hófödte csúcsaikat...
" Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt. "
Köszönöm szépen.
Sajnos egy elsőrendű vátesznek sem lehet mindenben igaza: "...kihal a szolganemzedék, mely apáit arcpirulással emlegeti. Ezt követi majd egy új nemzedék, lehet, hogy most születik meg, lehet, hogy már sokan megszülettek és nevelkednek. Meglásd, ők jobbak és többek lesznek, mint őseik voltak."
Erős sodrású írást hoztál. Különös, borzongató, fiatalságot idéző a hangulata, mindemellett útleírásként, ismeretgyarapításként is határozottan jól jön az olvasónak.
Gratula + nagy pacsi!