Tavaszodott. Reggel volt. Csodálkozva nézte, mintha először látta volna, ahogy fény áztatja a reggelt, mintha életében legelőször látta volna, bámulta kitartóan, olyan nagy-nagy rácsodálkozással, sose unta meg, pedig annyiszor látta már, annyi év elköszönt már tőle. De sose unta meg a tavasz évről-évre megújuló csuda szertartását, nem unta el még, és soha nem győzött betelni az évről-évre ismétlődő rítussal. Arra nem gondolhatott, lehet a tavasz unta el már őt, pedig jóllehet, az elunta már.
Életében sokat váltogatták egymást az évszakok: a telek, azokat különösen szerette, szóval csak sorra, egyre sorra, váltogatták egymás után, telente sokszor havat fújt a szél, szívének oly kedves havat, lapátolni kellett, lapátolta is örömmel, máskor csak hideg, száraz, szóval, olyan lapátolás-nélküli idők voltak. Némelykor meg csak ködök, alattomosan bekúszók, köhögtetők, fojtogatók. El lehetett volna bújni bennük, ha szándékában lett volna, egyáltalán de nem volt szándékában elbújnia, nem volt kitől-mitől félnie. Nem volt.
Szóval, tavaszodott akkor épp. A kert, szokás szerint, gondosan megművelve, a föld felásva, felgereblyézve, a gyümölcsfákat is megmetszette már, a krumpli ágyásai felstószolva, a lugas szőlő metszett hajtásai felkanyarítva a drótokra, végükön kicsordultak már az élet ragacsos cseppjei, a hajtások később majd olyan kedves-zabolátlan-szertelen kergetőznek, bújócskáznak majd össze-vissza, ahogy eljön a nyár, az őszi vetésű fokhagyma is kibújt már, még tavaly, idejében elvetette, virágját vetette a házra felfutó akác, nyílóban voltak a piros-sárga cirmos tulipánok, a magnólia kényeskedve nézegette bomló szirmait a kicsiny tóban, bosszankodott kicsit, mert a szél felborzolta a víztükröt, nagyon megsértődött ezen, megrázta magát, pár szirma a vízbe hullt, a szirom-hajócskákat, pártfogásába vette a kalandozó-kedvű szél. Röpítette csak a kibontott vitorlaszirmokat a part felé, verebek civakodtak a ház falára felkapaszkodó borostyánban, lepottyant, csupasz, védtelen verébfira vadászott a sikló, ő meg csak bámulta, csak nézte. Nem tudott, valahogy sosem győzött betelni ezzel az egésszel. Megnyugodott már, és csak várt…
Tavasszal mindig a rigók ébresztették. Sötét volt ugyan még, de múlóban volt már az éjszaka, szürkület űzte a sötétet, aztán a szürkület megadta magát a fénynek. Régebben sose haragudott a rigókra, másik oldalára fordult, nyugtázta csak: megint eljött egy új nap, gondolta, alhatok még, de azért korán fel kell kelnem majd, tennivalóm ezer, énekeljetek csak kedves madaraim. Én kicsit lustálkodok még. És ez olyan jó volt.
Nem tudta, mennyi ideje fekhetett a földön. Arra gondolt, milyen jó, hogy idejében elzárta az öntözőberendezést, kár lenne a drága vízért. Próbált kicsit közelebb csúszni oda, ahol maradék víz szivárgott a csőből. (Már rég meg kellett volna csinálnia.) De most, jól esett volna, annyira jólesett volna az a pár csepp víz.
A kert végén, a baromfiudvarban tyúk kotkodácsolt, a szomszédban nyikorgott a hinta (rég megígérte már, hogy megolajozza), édesanyjuk, ebédelni hívta a gyerekeket.
Illusztráció: free fotó a netről
Hozzászólások
Köszönöm tokio170, hogy olvastál.
ez csak egy szokásos hétköznap leírása volt
Sajnos az elmúlás betoppanhat szép, rigófüttyös tavaszi reggelen is ugyanúgy, mint fojtó, ködös télelőn.
Megborzongató hangulata van írásodnak, egy darabig altatsz, aztán váratlanul lecsap a horror. :)
Gratula + pacsi!
Drága Virág!
Köszönöm, kedves szavaid, meg hogy olvastál!
ölellek: time
Drága Barátom, Time...
Tavaszt idéző szép írásod fájdalmas hangulata szíven ütött.
A tavaszhoz általában a boldogság, szerelem, illatok, színek, élet képzetét társítjuk..., míg Te egy olyan pillanatra fókuszáltál, ami valójában bármikor megtörténhet, de valahogy nem a tavaszra asszociálunk az elmúlást illetően.
Ez az ellentét még izgalmasabbá, és megrendítőbbé teszi soraidat! Nekem nagyon tetszik mai írásod, szeretettel gratulálok, és ölellek, Lótusz.