Igaz mesék Velencéről
2.Utcák, hidak, terek, emberek
Van tehát szállásom a Scalzi-templom melletti kis utcában, a pályaudvartól öt percnyire. A tulajdonos két hetven év körüli hölgy, ikrek. Mint két tojás, de csak egyikük beszél franciául. Ezért minden hazatértemkor, amikor a kaputelefonon érdeklődnek, inkább olaszul válaszolok. Én vagyok il professore ungherese. (a latin és francia után az olasz szinte ragad rám.). Lakótársaim még ezekben a napokban egy pesti házaspár, akik svájci rokonlátogatásuk után „bekukkantottak” Velencébe. Saját bevallásuk szerint aranyat venni jöttek, tudván, hogy Olaszországban az arany rendkívül olcsó. (Ismét tanultam valamit, gondolom, mert többhónapos tanulmányaim Itáliáról az aranyárak tekintetében hiányosságot mutattak.)
Az első reggelen készülődtem – oldaltáska, benne útikönyv, várostérkép, a konzerv-ebéd és egyebek – s már indultam volna útitervem szerinti ismerkedésemre a várossal, amikor megkérdezik, hová megyek? Hát először is – válaszolom – lemegyek ide a vaporetto-megállóba, és az 1-es járattal a Szent Márk térre. (A vaporetto tulajdonképpen kis gőzhajót jelent, ma már motoscafo-k járják a csatornákat, de a régi név megmaradt) Nem akarják elhinni, hogy először vagyok itt, és a vízibusz-járatokat is ismerem. (Hát többek között erre volt jó a többhónapos készülődés.) Nem jöhetnének-e velem? - kérdezik, és együtt indulunk útnak. Becsülettel végigjárják velem a Piazzettát, a Doge-palotát, feljönnek velem a Campanilé-be, de a zsebből elfogyasztott ebéd után már nem bírják tovább. Hol lehet itt aranyat vásárolni? Ott, az Óratorony alatt kezdődik a Merceria, egy üzletutca – mutatok a tér túlsó oldalára – ott minden harmadik bolt arany-ékszer üzlet. Megköszönik és elvágtatnak. (A Rialto hídjára, ahol szintén hasonló boltok találhatók, valószínűleg nem találtak volna el egyedül.)
Magam maradva eltűnődöm az emberi gyarlóságon, de nem vagyok biztos abban, hogy nem nekik van-e igazuk. Embertársaink túlnyomó többsége ugyanis így viselkedik, mint sokszor tapasztaltam. Megállapítom, hogy úgy látszik, nekik nem az okoz örömet, ami nekem. (Ilyen esetekben mindig Kodály jut eszembe, aki állítólag azt mondta: lehet zene nélkül élni, csak kérdés, érdemes-e? S ez a vélemény minden művészetre alkalmazható) Miközben ebéd utáni rövid sziesztámat tartottam az előttem imbolygó gondolák mellett, eltűnődöm ezen. Többet adnak-e a művészetek, a festészet, a zene, az építészet és a többi, fizikailag az élet megéléséhez? Nem. Valószínűleg csak elviselhetőbbé teszik azt, felüdülést nyújtanak, s arra késztetnek, hogy olykor elismerjük, a léleknek is vannak igényei.
Dehát magam, aki ekkor először járok itt, még az ebédidőt is sajnálom, mert az nem az utcák, terek, templomok, múzeumok nézésével telik. Egy ilyen mérhetetlenül gazdag városban, ahol ennyi látni- és megismernivaló van, számításaim szerint egy hónapot kellene eltölteni, hogy mindenhová elmenjek, és lássam mindazt, ami érdekel. Ismerem az adatokat: a fénykorában 200.000-es lélekszámú város 117 kisebb-nagyobb szigeten épült, ezeket 378 márványból vagy kőből épült híd köti össze. (Állítólag nincs közöttük két egyforma.) A csatornák száma 147 és a városnak több mint kétezer utcája, átjárója, sikátora van. A legnagyobb, s egyben legszebb híd a Ponte di Rialto, egy 27 méter hosszú, és 9,5 méter magas márványív a Canal Grande fölött. A két hídfő hat-hatezer tölgyfa cölöpön nyugszik. A híd teljes hossza 47 méter, és 22 méter széles. Rajta kétoldalt boltsor húzódik, melyek két keskenyebb oldaljáróra, és a széles középátjáróra osszák.
Mint ezt a hidat, Velence többi építményét is a szigetek süppedékes talajába vert cölöpökre építették. A cölöpök az altalajtól függően 3-9 méter mélyre vannak beverve. A Santa Maria della Salute templom például másfél millió cölöpön nyugszik. És hány templom és palota van Velencében! Ezt az irdatlan mennyiségű fát az isztriai és dalmát partok hegyeiből szerezték be. (Állítólag a dalmát tengerpart azért kopár karszt, mert az innen tarvágással kiirtott erdők nem védhették meg a hegyeket az eróziótól.) Hogy a századokkal ezelőtti építkezések a kor technikájával mekkora munkát jelentettek itt, azt csak sejthetjük. Mindenesetre csodálnivaló ennek a városnak ereje és hősiessége, ahogy egy mocsárvidéken virágzó, színpompás világvárost hozott létre.
Ami egy idő után mindenkinek feltűnik Velencében, az a csend. Nincsenek városi zajok, mert nincs közúti közlekedés. Ugyanis közút sincs. Helyesebben, az utca egész szélessége a járókelők számára járda. A tömegközlekedést a csatornákon le-fel járó motoroshajók bonyolítják. Az utcákon ilyenkor nyáridőben hömpölyög a világ minden tájáról érkezett turisták tömege. Az egyik vaporetto-megállóban jó ideig figyeltem egy népes társaságot – voltak vagy negyvenen – akik a repülőtérről érkeztek, vállukon a brazil légitársaság reklámtáskájával. Negyven gyönyörű brazil nő, akik egy szálloda motoroshajójának vezetőjével vitatkoztak valamiről. Színes nyári ruhák, kreol bőr, fekete hajkorona, és elképesztő hangzavar. Érdekes jelenet volt.
Első estémen, amikor még nem tudtam, hogy hol fogok aludni az éjszaka, a pályaudvar előtti lépcsőn üldögélve figyeltem egy férfit – atlétatrikó, vásott nadrág, kinézetre amolyan hobo lehetett -, aki a hajómegállóban a csónakosokat szórakoztatta. Egy idő után rájöttem, hogy színészeket utánoz. De Sicát magam is felismertem. A csónakosok jól szórakoztak, nevetgéltek, tapsoltak és hangosan biztatták az előadót. Éjfél körül járhatott az idő. Itt azonban ez még estének számít. Reggel ezt a férfit egy kőpadon alva láttam, majd délután a San Simeone Piccolo templom melletti terecskén adott elő egy produkciót. Egy talicskán óriási kőtömböt tolt át a Scalzi-hídon nagy nehézségek közepette, merthogy a híd fel és lejárója lépcsősor. Megérkezve a kis térre hangos szóval hívta a járókelőket, hogy nézzék meg, amint ő ezt a hatalmas követ felemeli. Rövidesen össze is gyűlt vagy ötven ember, és kíváncsian nyújtogatták a nyakukat. Emberünk most közölte, hogy itt, előttük felemeli a követ, csakhogy nem ingyen. A mulatságért fizetni kell. Körbejárt egy kalappal, és minden adakozó esetében bekiabálta az adományozott összeget. Questa bella signorina, cinquanta lire! Körbejárva megszámolta az összegyűlt pénzt, bemondta az összeget, és méltatlankodva közölte, hogy ez bizony nagyon kevés. Amikor nem akadt újabb adakozó térdre vetette magát, verte a mellét, tanunak hívta a Madonnát az emberek szívtelenségét példázva. Volt, aki elment, újak jöttek, kíváncsian, és így mindig hullt néhány pénzdarab a kalapba. Emberünk megdicsérte az adakozót, példaként állítva a többiek elé, és tovább harsogta saját sanyarú sorsát. Persze a követ fel fogja emelni, dehát ez az összegyűlt pénz mennyiségétől függ, közölte. Igazi commedia dell'arte volt. Majd egy óra hosszat figyeltem ezt az egyszemélyes utcai színházat a magasból, a templom lépcsőjének tetején ülve, amikor alattam megszólalt egy nő: „Tegnap is itt vártunk több mint egy órát, de nem emelte fel. Gyere, menjünk!” És férjével odébb álltak. Tehát ez az ember egy koldus. De nem egyszerűen kéreget, nyújt is valamit az adományért. És nem sajnáltam az ötven lírát, amit elmenőben a kalapjába dobtam.
A Doge-palota árkádjai alatt egy utcai festő szénrúddal pompás grafikát készít. Kiváncsiak tömege veszi körül, az elkészült kép – mintegy öt perc alatt már kész is – azonnal megvásárolható. Briliáns technikával dolgozik, nézem a kezét és álmélkodom. Szemet gyönyörködtető a kép, szívesen meg is vásárolnám, de a körülbelül 30 x 20 centiméteres kartont nincs hová tennem. A baj csak az, hogy itt, a San Marco mellett a Rialtót rajzolja. Akad azért vásárló, a kép lekerül az állványról, üres lapot tesz fel a „művész”, és készül a következő Rialtó. Most már értem a szakavatott mozdulatokat, a csodálatra méltó kézjárást, a cirkuszi produkciónak beillő képkészítést. Ki tudja hány századik Rialtót készíti ez az ember?!
Végig Itálián, hiszen Sziciliáig sok várost bejártam, mindenhol felleltem ezt az emberfajtát, ami azért volt számomra új és érdekes, mert ilyen formában nálunk ez nem látható. Harsány, magakellető, kissé kókler, olykor rámenős emberek, de minden cselekedetükben fellelhető valamiféle mediterrán báj, cinkos összekacsintás. És amit mindenhol tapasztaltam, hogy könnyedebben veszik az életet, mint mi. Semmi sem lehet akkora tragédia, amit ne lehetne enyhíteni egy grappával, vagy pohár vörösborral, egy tál jó spagettivel, netán egy dallal. Sietni pedig nem kell, mert holnap is lesz nap.
Hozzászólások
A Rialto hidat nem látom, de a hidat rajzoló utcai festőt igen. Meg a 'kőemelő' bűvészt is. Számomra az emberek az érdekesebbek, Tetszik, hogy rájuk fókuszálsz.