Van épp elég bajom, már csak ez hiányzik!

Negyvenkilenc fokban mindenki anyázik.

Icára gondolok, hiányzik a jó bőr,

mellé a susnyásba pár napra való sör.

Esz a fene érte, nem igen tagadom,

amikor csak lehet, jó, hogy … látogatom.

Remélem a Nap is vágja már, hogy fölös,

kár a héliumért, míg az agyam ködös.

Bekábultam tőle, mint a drogos éjjel,

mos, főz, mint a meszes, nézek szana-széjjel.

Úgy keni a posztót fel a szárítóra,

napestig stírolnám, de ketyeg az óra.

Nem festi a haját, tök jó, ahogy kinéz,

lesek, mint a versben az a János Vitéz.

Deka súlyfelesleg sehol sincsen rajta,

kár, hogy azt az izét melltartó takarja.

Mini a szoknyája, hú, de felesleges,

szemem kocsányon lóg, kezem semmit keres,

markolom a füvet, taperolom vadul,

várom a hétvégét, tesztoszteron az úr.

Megint randi time van, teljesen bezsongtam,

mert nem vagyok bunkó, pár szál gazt is hoztam.

Fejemet biccentem, János vagyok a Korn,

- én meg Ica lennék, bejössz nekem nagyon! -

Van neki egy anyja, láttatok még banyát,

tönkre vágta eddig majd mindenki agyát!

Be is szóltam rögtön „… hallja-e kend, anyjuk!

Fogja be a száját, vagy majd betapasztjuk!”

Minek nyitottam ki a nagy lepcses számat!

A vénasszony el is húzta a nótámat.

Kirúgtak a cégtől, nem a jövő héten,

nem kóser a helyzet: „Maradj otthon...” szépen!

Hiába csőröztem, sehol semmi meló,

lelécelek, ez van, csajomhoz kuss, heló!

Mielőtt dobbantok, felkeresem Icát

megmondom a frankót, nem lököm a rizsát.

Belilult az agya, de nem hadovázott,

a hírtől, hogy lépek, majd a falra mászott.

Lestünk mind a ketten, akár a vett malac,

- na, jó, akkor húztam, te meg itthon maradsz!

Kint is az a hányás, hogy koma a meló,

amiből a lé van: csúzli meg cucc, tesó.

Teperek is tovább frencsájz kommandósnak,

pár év múlva lazán adhatunk a jónak.

Simán ráfaragtam, elvagyok, mint befőtt,

török, tatár között fejem lágya benőtt.

Elég tré a helyzet, nem kell ide licence,

nyakunkon a „jani” COVID-19.

Nemrég Ica nyomta, otthon szintén zenész,

meg, hogy a jó anyja, éled, mint a penész.

Tolom a biciklit nemsokára haza,

karanténba kerül legalább a nyanya.

Nyomatják a lácsót, hol is az a Vuhan,

mialatt a tőzsdén az árfolyam zuhan.

Turbózzák az árat, mert a zaba magyar,

vírus se kell ide, pereg, ki hogy akar.

Húzom a nyúlcipőt, zárnak a határok,

tutkó becumizom, minél tovább várok.

Tekerem a pedált, nyög a csomagtartó,

szewa, nyugat, nem leszek világcsavargó!

Leszakadt a pofám, mikor berongyoltam,

banya, Ica sehol, marhára pislogtam.

Kiderült, a „mama” Lucifernél tarhál,

a csajom egész nap népkonyhán szaladgál.

Kibekkeljük ketten, bár az idő véges,

nem köhög a lóvé, mégse vagyok mérges.

Bár nem minden arany, ami jön, korona,

élünk, ez a lényeg, többire borona!

A tízes éveim elején jártam. Mondjuk, úgy tizenkettő lehettem. A korombeli férfiak, a barátaim ekkortájt már teli voltak csajos sztorikkal. Jobbnál jobb nőkkel randiztak, sőt az egyikük már puszilkodott is.

Csak nekem nem volt mit mesélnem. Hiszen még nem voltam hazudós, vagy, ahogy mostanában mondják, nem vetítettem.

Különösebben nem érdekeltek még a nők, de ez nem mehetett így tovább. Némi tanakodás után meggyőztem magamat, hogy valami randit már nekem is össze kellene hoznom. Legyen már mit mesélni a barátaimnak. Akkoriban rettentően gátlásos voltam, és szöveggel is igencsak hervadtan álltam.

Gondosan felmértem a terepet. Az iskolában nem lenne jó, mert mindenki látná az ügyetlenkedéseimet. Marad az edzés.

Már vagy három éve jártam úszni. Az egyik reggel megjelent kiválasztottam, a Gitta. Nagy ravaszul a mellette lévő pályára ugrottam be. És kezdődhetett az udvarlás.

Nagyon belejöttem – egy pillanat alatt. Már vagy ezer métert leúsztunk, de még egy mukkot sem szóltam hozzá. Hirtelen ömleni kezdett belőlem a szó.

– Ráérsz?

– Rá. - Nagy dumás volt ő is.

Tovább úsztunk. Szó nélkül.

Büszke voltam magamra. Lehengereltem a dumámmal.

A monoton tempózás közepette ábrándozni kezdtem. Hogy kéz a kézben meghódítjuk a Gellért-hegyet. Elcsattan az első puszi is talán. Majd sokáig együtt járunk, térdig gázolva az élet viharaiban.

Feleségül veszem. Lesz egy palotánk a Rózsadombon, persze nem rögtön. Először, mondjuk, Rákospalotán. Egy kis mézeskalács házikó, ahol még igazi egér van a kamrában.

Aztán jöttek a rosszabb gondolatok. Az élet lehet pokol is, mondjuk, ha velünk lakik a kedves mama. Nem véletlen, hogy egy fekete macska tesped az anyósom lábánál. Tuti, hogy boszorkány. Nagydarab, kövér asszony hatalmas pofával. És csak beszél, beszél, beszél, ez már maga rémálom. Az ilyet kerékbe kellene törni. Óriáskerékbe, hogy kényelmesen elférjen.

Lassan vége az edzésnek.

Lerázom a vizet magamról, majd Gittát is.

– Akkor mikor? – kérdezi.

– Egyelőre soha - mondom biztatóan.

Csend gomolyog ködként a víz felett
cserfes száját befogja a hullám,
nagy ritkán elhaló csobbanás hallik;
csöndből gyúrt pamacsok serege hull rám.
Vagy tán csak a fekete nyárfa az,
a ködben nyújtózó androgűn kamasz,
ki vattába csomagolt magcsomókat
ágáról tétován tovaereszt?
A tövistől gyötört fejét félrehajtó Krisztus
nem bólint; némán áll az útmenti kereszt.
Választ én senkitől, rég nem kapok…
hallgat a part, a víz, én is hallgatok.

Bakancsok cuppognak a partmenti sárban
lemondó legyintés van az indulásban,
meddőn telt a sokórás várakozás
elmaradt a beígért halfogás; a horgász
talpa alatt a kavics megcsikordul,
hallani vélem, ahogy gyomra kordul.
Otthon rántotta várja tán, forró tea,
vagy ágyában fészkelődő asszonya.
Engem sehol se vár megterített asztal,
csak e fűzfatuskó, ami itt marasztal;
meg a puha pára, mely felszakadni látszik…
a hegy csúcsán már a Nap sugara játszik.

Az állomás falát éppen rózsaszínre
pingálja a tréfáskedvű nap.
Két torzsalkodó hajnali rigó
egy trilla plágiumán hajbakap…
A nyárfa csúcsán ébredő
örvösgalamb hangja búg,
csitítaná jó szívvel ő
e mihaszna testvérháborút.
Tolóhajó messzehangzó kürtje harsan
valahol a kavicsos kis sziget felett,
hangját hátára veszi a zöldesbarna víz,
jön északról megnyugtatón zengő felelet.

Már hallom is a dízel dohogását,
amint a vonta lassan elhalad;
kékesszürke iszap kavarog a vízben,
a hegy mögül piroslón felkelt már a nap.
Alga szikkad a partmenti köveken,
fény csillan maréknyi üvegcserepen.
Szitakötő szárítgatja szárnyát
az ágvégen ringó fűzfalevelen.

A köd felszakadt, foszlányait
a friss szél messzire sodorja…
Jólesne most egy kis leves,
tegnapi torról maradt orja…
Hörögve feldübörög,
büdös füstöt prüszköl
egy ócska traktor
kiszolgált motorja.

Lassan kinyit a kocsma és a bolt
a templomtoronyból bagoly rikolt,
aztán a homályba visszabúvik
a kondulástól megriadt kuvik.
Kulcsával bajlódik a sekrestyés,
még álmos, türelmetlenül toporog
az ősz hajú plébános.
Előtte áll ma egy súlyos stáció;
a püspök úrtól érkező delegáció.
Deres fején még úgyis civil a kalap,
hát fogja magát, egy serkentő felest
a kocsmapult mögött gyorsan bekap.

A csacsogó boltoslánytól megveszem
cigarettám, söröm, napi kenyerem ;
tüzes szemébe nézve elmerengek:
milyen is volt régen az a szerelem?
Aztán ballagok, visszafelé a kerékpárúton,
hogy milyen látvány vár, már régóta tudom:
csakúgy, mint ezer éve, ballag a kék folyó is
kezemből elgurult a vers, a kék golyóbis.

Akkorra már nagyon rosszul volt. Az orvosok be se akartak engedni hozzá, mondván, hogy nem szabad kifárasztani. De ő valahogy meglátott a haldoklókat elkerítő paraván függönyének résén át, és csontra sorvadt keze intésében még maradt annyi erő, hogy megvétózza az egészségügyi személyzet személytelen jóakaratát.
Rám mosolygott, már ha mosolynak lehet nevezni azt, mikor valaki nagy erőfeszítéssel széthúzza pengevékony ajkát. Ám szeme élt, jobban, mint valaha.

– Jó, hogy itt vagy. Gondoltam rád az éjjel, kisfiam!

– Csókolom, én jöttem volna már előbb is…

Törékeny kézfeje egy mozdulatával belém fojtotta mentegetőzésemet.

– Ennék még egyszer valami jót! Nem ilyen szarokat, amiket ezek hoznak! Emlékszel, Királyházán egyszer mit főztél… Tudod, mikor a katonaság elhajtott mindenkit a völgyből a lőgyakorlat miatt… Fel kellett pakolnunk az egész tábort, a gyerekeket én vonatoztam át hat faluval arrébb, ahol a Bandiék házában töltöttük a hátralevő napokat aztán… Te meg a fiúkkal a tömérdek holmit fuvaroztad át, a sebtében lebontott sátrakat, a két pingpongasztalt… A két rogyásig megpakolt ócska Trabanttal… És az egyiknek a hátsó ülésén a kondérban ott zötykölődött a félig kész étel… Ott fejeztük be a kertben… Soha olyan jót nem ettem, se előtte, se azóta!
Csak halványan derengett az emlék. Húsz vagy talán huszonöt éve történt mindez. Sok nap telt el azóta, sok étellel, sok szép és szörnyű emlékkel, melyek mind vékony porrétegként egymásra rakódtak azóta, mint a tengeri üledék.

– Tudod, volt benne bab, jó sok zöldség is, mindenféle, meg csirkehús, talán pulyka is és valami tészta… És mindig közbejött valami, ami miatt nem tudtad igazán befejezni… És a végén talán pont azért lett igazán jó… Olyan finom szottyós…

A főorvos, az ősz hajú, disztingvált úr, akinél főorvosibb kinézetű figurát tán csak Uray Tivadar tudott alakítani a háború előtti fekete-fehér filmeken, ekkor szelíden, de határozottan megfogta könyökömet, és kivezetett a kórteremből.

Hazafelé minden kocsmába betértem, és ocsmányul berúgtam. Utáltam a világ igazságtalanságát, hogy mindig azok halnak meg nagy szenvedések közt, akik nem ezt érdemlik; a hitványak, lelkileg rútak meg közben élik világukat. És előre gyászoltam anyámat, a szeszélyes, varázslatos, hol kőkemény, hol olvadékony nőt, az embert, akit el fogok veszíteni. És gyászoltam magamat, a negyvenéves árvát, a kisfiút, akinek most már fel kell nőnie, hiszen magára maradt a világban.

Másnap pokoli fejfájással ébredtem, persze csak magamat okolhattam érte. Volt vagy tizenegy óra, mikorra erőt tudtam venni magamon, és nekiláthattam ígéretem teljesítéséhez. Szerencsére minden közel volt és minden bolt nyitva; a kofák, árusok csak rám néztek és maguktól adták a kezembe, amire csak gondoltam, mintha tudták, volna, hogy itt egy utolsó küldetésről és kihívásról van szó.

Homályosan emlékszem, hogy kacsanyakat vettem. Mindig azt szoktam, ha könnyű, kristálytiszta húslét akarok főzni. Pont olyat, ami már magában is megáll egy súlyos beteg vasárnapi leveskéje gyanánt.

Meg is főztem a három nyakat, úgy, ahogy szoktam mindig, csekély kis répával, hogy színe legyen, meg talán egy kis zellert is téve bele az íze végett. Gyönyörű is lett, szebb, mint valaha, szinte fölösleges is volt leszűrni, ahhoz mérten, hogy pusztán alaplének kellett csak az egész. A rajzra kívánkozó ceruzababokat is átválogattam darabonként, meg az apró szemű, hófehér csiperkéket. Zöldborsóért végigálltam a szupermarket pénztáránál a sort, mert emlékeztem, hogy egyszer megmondta, melyik márka a kedvence. Valóban üde, természetesen édes volt minden egyes borsószem. A répaféléket hernádi házivajon pároltam meg, míg a többi zöldséget és az egyforma méretű parázskrumpli-szemeket kifőztem a zöldségkockával ízesített lében. A pulykacombfilé és a csirkemell legjavát csíkokra vágtam, reszelt vöröshagyma, póré és gyöngyhagyma keverékén pároltam egy rövid ideig, míg fel nem öntöttem egy fél pohár sörrel, olyanból, amit mindig ittunk, ha csak lehetett, ócska kocsmákban vagy jobb éttermekben egyaránt.

Kész lett ez is és mikor fűszerezés után felöntöttem egy kis tejjel elkevert főzőtejszínnel, egy rottyanás után olyan lett az íze, mint amilyen még soha.

Összeöntöttem a húst, a zöldségeket, a kacsalevessel csak annyira eresztettem fel, amennyire kellett. A ragut meg se kellett kóstolni. Elég volt ránézni és minden épeszű ember láthatta, hogy pont olyan, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, bár az igazán finom recepteket nem foglalják írásba soha.

Bőven elég lett, vagyis inkább túl sok, de ilyesmit nem lehet igazán kis adagban főzni. Beraktam egy pici, kobaltkék zománcú lábaskába az adagját, és reméltem, talán eszébe jut, hogy ezt az edényt együtt vettük valahol a széthullott Jugoszlávia egy tönkre bombázott, mégis nyüzsgő kisvárosában, nagyon régen.

– Talán még megvan a párja is valahol! – gondoltam röstelkedve, hogy ilyen jelentéktelen részletkérdéseken jár az eszem, miközben ő már vár rám. Már csak egy maréknyi olasz tésztát kellett kifőznöm, azt a csokornyakkendő fazonút, amit annyira szeretett, mióta nálunk is lehetett kapni.

Taxiba vágtam magam és irány a kórház!

Rossz sejtésem támadt, mikor az osztályon megláttam a nagy nyüzsgést, ami aztán lassanként mégis elcsitult, mint amikor sorra mindenki feladja a reménytelennek tűnő dolgokat. Végül már csak valami alapítványi hölgy maradt az ágyánál, aki maga is fáradt lévén, örömmel engedte, hogy pár percre leváltsam.

– Nemigen tér már magához! – mondta és kisietett a folyosóra, hogy kerítsen magának egy kávét.

Eltelt néhány perc, mire felnyitotta a szemét. Rám nézett, szemében nem lángolt már az az elszánt akarat, ami egész életében makacsul előre hajtotta. Csak szelíd megbékélést, csendes bánatot és a haldoklók végső útrakészülődését láttam íriszében, mikor föléje hajoltam.

– Hoztam vacsorát! – nyögtem sután, tehetetlenül, fölöslegesen.

– Tudom! – suttogta, még mielőtt meghalt. – Biztosan jó szottyós!

tűnődésemből felrezzenek
mert falon át harsognak vad zenék
alattunk a földszint három bében
dzsesszt hallgat épp az új nemzedék
kornétok recsegnek és pisztonok
a részeg ritmus füstként imbolyog
néha elaltat, oly ravaszul monoton
mikor nem szól a B-tenor szaxofon
aztán rázendít újból a kórus
ami csak kifér a rézcsövön
dübörög, omlik, összedől minden
jaj, nem marad itt már kő kövön
aztán mégis csak összeáll valami
ami immár homogén szövet
felfénylik két fekete arc
két pokolból jött követ…
vokáljuk mégis angyali
égi harmóniákat követ
de ordítás hangzik odalentről
üvölt egy megvadult apa
véget ér a magányos buli
tespedhet már az éjszaka

Ob ovo

Nem is akartam én sosem versenyezni
- Pedig már egysejtű koromban is kellett -
Azóta sem tudom: több millió mellett
Valóban én győztem, vagy csak hagytak nyerni...

Kacska ágon dalnok ül,
nádon levél hegedül,
cinke lánynak nyitni kék,
felhőt húzó csacska szél
átbukdácsol vállamon.

Tócsából kelt hajnalon
Nap nevet, én hallgatom.
Kukák közt egy macska áll,
párját várva rám talál
vödrömet, ha ürítem.

Felderíti kedvemet
Avas-délen keltetett
avar-kotró rigó pár,
ha egy kissé odébb áll
amint lábamat szedem.

Városi busz nyikorog,
tompa szemmel rám morog,
fény belóg az ablakon,
elringat, és én hagyom:
simítsa tekintetem.

a lemezen lesercegett a blues
róla közben lekerült a szoknya
tudtam, szíve csak a pénzemhez húz,
legyen neve Líz, vagy akár Szonja ;
látszott, a szakmáját már szívből unja...
szeme körüljárt, mint óvatos hiúz

a pénz ki volt készítve az asztalon
ő Szűz Mária képét nézte a falon...
párás szemét elfutotta a könny
de aztán úrrá lett arcán a közöny
és mindegy volt ki vagyok, kié a kéz
csak legyek ha lehet mihamarabb kész...

nem volt az egészben semmi személyes
a végén a kicsikart kéj is oly sekélyes…
hiányzott bármi, talán csak egy gesztus,
de maradt a lényeg: a pénz és a szexus
aztán elkopogott gyorsan a tűsarok
és kiélten, rekedten megszólalt a rock.

2010 marciusi valogatas

Hideg vér sem csörgedez már,
Megkeményedett szívünk nem pumpál eret,

Magába szívó sár borít be mindent,
A megóvó gondoskodás nem nyert teret,

Csak a számító semmittevés várja,
Rablott pénzén ülve, számolva azt,
Hogy az új szél felszárítsa a sarat,

S közben a halál értékeket pusztítva
Nap mint nap röhögve rajtunk arat,

Vak vedlett varjak csípik ki a földből
A jövőnek vetett értékes magot,
S még madárijesztő sincs, ki elriassza,

A roskatag, összeomló csűrben
Pankrátorként egymásnak feszül a sok mihaszna.

Hamis csókok csalják az életet,
Őszintén nem szólnak szavak,

Magunkba fordulva sokan ébren éljük a telet,
De milliónyian még mindig bambán alszanak.

Jött szél nyugatról, majd keletről,
S újra a nyugati szél csapott le ránk,

Csoda, hogy itt vagyunk, hogy nem fújt el,
Hogy élünk még, hogy van még házunk, hazánk.

S hol van az a szél, ami kisöpri a mocskotok?
Mikor éled az élet, mikor jön új tavasz ?

Száz éves ördögi öldöklő farsang után,
Csendben imádkozva, böjtölve várjuk,
Hogy felragyogjon újra a nap, a Nap.

Nagyon szeret engem a gazda. Mit is kezdenék nélküle? Gondoskodik rólam, majdnem minden második-harmadik sötétség után, miután a sárga világos pöttyöket és nagy sárga etető tálat nézegettem, gyönyörködöm bennük és énekelek nekik, ad ennem.
Vigyáz rám. Nekem adta ezt a gyönyörű, biztonságos, zárt hátsó udvart, ahonnan kicsit unalmas, hogy nem látok ki, de biztonságban vagyok. Ő óv és véd engem. Úgy szeret, hogy még lánccal is idekötött, hogy megóvjon. Tény, hogy ezt nem értem pontosan, de ő olyan okos. Mit is ennék, mit is innék? Azt hiszem, tegnap is kaptam vizet, de nem biztos. Amikor a nagyfényű forrósító leváltja a a sárga etetőtálat, akkor jó lenne egy kicsit több víz, mert néha nem tudom pontosan, miért, de olyankor is látom a sötétet és a sárga világító pöttyöket. Sőt minden más színű karikát és pöttyöt is látok. Csodaszép, csak olyan furcsán érzem magam, de a gazda szeret és bármikor megvédeném bármitől.
Amellett okos és ügyes. Kinek van ilyen háza, mint nekem? A saját holmiját adta ide, hogy ágyam legyen. Érzem a szagát. Szegény, milyen rossz lehet neki abban a túlméretezett házban. Még soha nem voltam bent, de el sem tudom képzelni, honnan vesz annyi holmit, hogy neki is ágya legyen... Lám, nekem ezt biztosítja. Szoktam is neki bekiabálni, meg énekelni is szoktam estefelé, olyankor is, mikor már nagyon éhes vagyok. Ő is mindig nagy szeretettel visszakiált, a baj, hogy nem értem, hogy mit mond.
- Menj már arrébb, te rohadt dög, a beledet nyomom ki, ha itt ugatsz egész éjjel, nappal. A héten már kaptál enni, nesze, ezt oszd be négy-öt napra. Ja, itt egy kis víz is.
Látják, hogy hogy szeret! Bár értettem volna a becézgetését. Olyan könnyűnek érzem magam és lebegek. Mindenfelé rengeteg szín, katicabogár, vagy más. Kicsit szomjas vagyok, meg éhes... Nagyon!
Mi baj lehet a gazdával? Érzem, hogy itthon van, mégsem tud idejönni. Most mit csináljak? Biztosan bajban van, én meg nem birok lábra állni, hogy erőből szétszakítsam a láncot, és a segítségére siessek. Nagyon szeret engem a gazda, és én is nagyon szeretem őt. Mi van velem? Nem érzem a szagokat, nem hallok rendesen, úgy forog minden...

- Ó, a fene egye meg, hát nem idedöglött ez a törpe toportyán. Már büdös is, a fene a pofáját. Nem elég, hogy zabáltattam, most még vermeljem is el. Szerezhetek másik dögöt ehelyett, hogy a hátsó udvarban, hosszú láncon, a farakások között, a fatolvajokat kivédjem. Ez már a harmadik az idén...

Gyertek, szavak, gyertek csak ide!
Hátha kisül egy sovány versike,
hogy legyen, ami lelkem megtöltse,
bár csituljon kissé éhes görcse.

Mert pénz ma sincs. Ma is az kapja,
kinek van bátyja, anyja, apja,
bisznisze, rangja, káeftéje,
bácsikája és nénikéje.

Én, mint az ujjam, egyedül állok,
pénzt sehol, csak munkát találok.
Lehet, hogy nem jól keresem,
mert mindig üres a zsebem.

„A pénz is oda jár, hová megszokta,”
- ezt még a dédapám is mondta,
s azt is, hogy „ördöge van neki,
hol nincs társa, nem szereti”.

Hozzám ugyan minek is jönne?
Hisz a vécén leöblítődne!
Beletömném négy éhes szájba,
s nem tenném csinos bankszámlára.

Sovány kis vers, nincs sava-borsa.
Témája is lerágott torzsa,
és nem futotta költői képre:
metafórára, epitétre...

- Vannak ugyan, akikben kételyeket támasztott az, hogy a két hónapja még a sziveszteri ügetőverseny nagy esélyesének kikiáltott Meggyvermut nagy csalódást okozott az előkészítő versenyen elért szerény eredményével, és most inkább a kitűnő formát mutató Mandulát, a rádi ménes üdvöskéjét favorizálják, más szakértők szerint viszont még korántsem kell az előző évben még „Az Év Ügetőlova” címet kivívó sötétpej kanca sanszait eltemetni… - kongott a szinte üres kórteremben a turf újság cikkét kissé unottan felovasó fiatalamber hangja.
- Naná, hogy nem kell temetni! – suttogta indulatosan az ágyban fekvő öregember,
akiből mindenféle csövek lógtak kifelé – Négy hónapos pihenő után mit várnak ezek a marhák?! Ha jobban odafigyelnek, láthatták volna, hogy Meggyvermut milyen gyönyörűen futott, csak az utolsó kétszáz méteren fáradt el! Az a nyolcadik helyezés nem mond semmit! Különben is, mindenki tudja, hogy egy jólidőzített felkészítő futás mekkorát lendít a versenyformán… Pláne egy ilyen kimondott „téli lónál”, aki a nagy versenyeit mindig is hidegben nyerte! Na olvassa tovább, fiacskám!
- Habár, több neves szakértő felhívja a figyelmet arra is, hogy míg a legjobb lovak és hajtók téli pihenőn voltak, a kiüresedett mezőnyben szinte észrevétlenül kezdett előrelopakodni Turul, akinek versenyről-versenyre javultak a helyezései…
- No persze, „háturúl” – szúrta közbe gúnyosan az öreg és göcögve kuncogott saját szóviccén, míg rá nem tört egy kisebb köhögőroham. De még ki sem köhögte magát,
mikor már türelmetlen kézmozdulattal intett, hogy „tovább, tovább!”
- Néhányan meg Árvalány esélyeit latolgatják, aki szenzációs rajtot szokott produkálni és néha már ráijesztett ezzel a nála rendszeresen előkelőbb helyezéshez szokott vetélytársakra… - folytatta a fiatalember, de hirtelen lecsapta a Turfot és villámgyorsan söprögetni kezdett, mert a folyosó felől léptek közelegtek.
- Maga még csak itt tart, Attila? – szólt be az ajtón idegesen a főnővér. – Tudja jól, hogy ma a főorvos úr korábban hazamegy, de előbb még körüljár!
- Igyekezzen, kérem! Én most átmegyek a II-es belre, mire visszajövök, csillogjon minden!
- No persze! Tegyek csodát ebben a lepukkant bejzliben, míg ti stikában már előünneplést csaptok az emeleten… - morogta magában a fiatalember és már csak dafke is folytatta a felolvasást, melynek végén – a régi szokásuk szerint – néhány bankó és egy kis cédula került a tárcájára, melyre sebtében felfirkálta az öregúr tippjeit.
- Na, fiatalúr! – dirigált meglepő határozottan a vénség, aki ezekben a percekben szinte megfiatalodott, ravaszkás szeme csillogni kezdett és izgatottan meg-megnyalta cserepes száját.
- Ha úgy végez, ahogy szokott, akkor legkorábban a nyolcas futam előtt éri el a pénztárat, az úgysem érdekes, lefutott téma, az Óvónő fog nyerni és alig fizet majd. A kilences futam dettó, legfeljebb akkor lehet meglepetés, ha Pikkdáma beragad a rajtnál. A tizesben tegye meg helyre Bolondgombát, hátha hoz egy kis bolondos meglepetést nekünk… mit lehet tudni! És a lényeg a tizenegyes, utolsó futam!
- Van egy spúrom, hogy a tréner meg a hajtó nem kapkodta el Meggyvermut formába hozását! Sokkal jobban járnak, ha a január végi bécsi versenyre időzítenek, mert azon nagyobbat lehet kaszálni… Ha ez így van, akkor most Meggyvermut legfeljebb a második helyig jön fel, sőt, ha Árvalány jól rajtol, akkor esetleg még ő is megszoríthatja…. amin persze sokan marha nagyot buknak!
- De ki lesz akkor az első? – kérdezett közbe értetlen arccal Attila – Mégis a Turulra tippel, fater, vagy a Mandulára?
- Jaj, édes fiam, felejtse el már azt a virslinek való gebéket! Azoknak még kell két szezon, míg igazi versenylóként beérnek! Addigra én már bőven alulról szagolom az alagi ibolyát! Az illendően szomorú arcot vágó Atillára pillantva az öreg elvigyorodott.
- Ja, maga nyeretlen kétéves! Nem tudta, ugye, hogy az Alagi Ibolya az alsógödi Sörbontó büfé bögyös pultoslánya?! - és nevetett megint, míg levegője el nem fogyott.
- De ne tereljük a kérdést a C-vágányra! – folytatta tovább az eredménylatolgatást, mikor újból beszélni tudott.
- Na szóval! Szerfölött gyanús nekem, hogy az egész bagázs méla kussban van erről a Dominóról! Egész szezonban totál szűkszavúan írt róla a Turf, bár valóban nem voltak kirívóak az eredményei… de tudja, kisfiam, úgy sejtem, hogy az év utolsó meglepetése az övé lesz! Vagyis: tegye meg nekem helyre Dominót, befutóra meg a Dominó, Árvalány, Meggyvermut triót! Oszt áldja, vigye! Mikor jön legközelebb? Hétfőn? No, akkor majd risztelünk, kiskomám!
Fáradtan lehunyta szemét, arca szinte összezsugorodott, ahogy besüppedt megint a párnába a feje, melyen az elvékonyodott ezüstös hajszálak pont úgy csillogtak az örökké égő kislámpa fényében, mint a karácsonyi fenyőn az angyalhaj. Attila ezt a képet őrizte meg az öregről agyában, mikor kilépett az ajtón. És bár tény és való, felmerült benne, hogy mennyivel jobb helye lenne az ő zsebében ennek a pénznek, mint eljátszani az ügetőn, mégsem volt szíve becsapni az öregembert.
Mikor szolgálata leteltével kilépett a Hungária körúti kapuján a szomorú épületnek, már habozás nélkül indult a Kincsem Park irányába, hogy aztán alig két óra múltán hitetlenkedve tartsa kezében a számára felfoghatatlanul nagy nyereményt.
Pár nap múlva kilépett. Nem mondott indoklásul semmit, igaz, nem is faggatták, hiszen ebben a köztudottan gyengén fizetett szakmában állandó a jövés-menés. Nagy örömére sikerült összehoznia azzal az éjszakai nővérrel egy randit, aki épp ügyeletes volt, mikor az öreg meghalt.
- Olyan furcsa volt, Attila! Képzeld el, az öreg fütyit semmi más nem érdekelte, mint a szilveszteri ügetőverseny eredmények! Én még ilyet nem láttam! Ott fekszik, haldoklik és azzal szekál, hogy menjek fel a netre neki megnézni, ki nyerte az utolsó futamot! Én meg alig tudtam megjegyezni a hülye lóneveket, amiket ezek kitalálnak!
Ráadásul, mikor meghallotta, hogy valami Dominó nevű ló nyert, a szívéhez kapott! Akkor jött be neki az utolsó roham!
- Mit mondott utoljára? – kérdezte Attila izgatottan.
- Á, összevissza beszélt már! Többször elismételte, hogy Dominó, Árvalány, Meggyvermut, meg valami Fiatalúr is szóbakerült, akit össze kéne hozni az Alagi Ibolyával! Aztán úgylátszik, már nem fájt semmi neki, mert olyan megnyugodva mosolygott. Mondta is a két hullaszállító, hogy ritkaság az ilyen nagy roham után…
No, csaó, puszikállak! Ha csütörtökön felhívsz, egész nap szabad vagyok és nincs senki otthon… - súgta oda Attilának, mielőtt kilépett volna a hatvanas évek hangulatát idéző presszó ajtaján.
- És még a Bolondgombás tipp is bejött! – motyogta maga elé a fiú, aztán rendelt magának még egy féldeci konyakot.

az eső már elállt,
óvatos fény csillan
a nedves köveken
olvasást mímelve
ülök a padon
s a magányos peronon
várom, hogy megjöjjön
a megkésett szerelem

hogy ideér egyáltalán
ma, holnap, holnapután?
sajnos azt nem tudhatom
ez most a legfőbb bajom

a legfőbb bajom nekem
- magamban dúdolgatom -
sajog a hátam, fáj a fenekem
ezen az ócska padon

csalókán csillog a fényreflex
zörren újságlap, zacskós keksz
- utolját válogatom -
ezen a kemény padon

összehúzom magam
és a kabátom
magam előtt mindig
karcsú testét látom
hajában gyöngéden
babrál a szél…
- Nézd csak, anyu,
a bácsi magában beszél!

Bár a spaletták még be voltak húzva, riglizve, az öreg szeme úgy pattant fel hajnali négykor, mint a régimódi kakukkos órákon az időjelző madárka ajtaja.
Egy percig várt még, hogy az ébredéskor mindig rátörő heves szívverés megcsituljon, aztán óvatosan felhajtotta a tükrös huzatú, pehellyel jól megtömött parasztdunnát és kiült az ágy szélére. A széttaposott, kényelmes bőrpapucs szinte magától csusszant fel a lábára.
A szobában még sötét volt, csak az éjjeliszekrény tetején levő üvegtálca szélén csillant meg egy kósza sugár. Az öregember óvatosan kinyitotta a szekrényke ajtaját és kiemelte lentről a pálinkásüveget. A vastagfalú, mégis csak gyűszűnyire méretezett kupica a szokott helyén állt a tálcán, a vizespohár és a szívgyógyszer mellett. Egyetlen gyakorlott mozdulattal megdöntötte az üveget és már billentette is vissza. Most sem ment mellé egy csepp sem a drága nedűből, pedig a pohárka színültig megtelt. Az öreg visszadugta a csiszolt üvegdugót a helyére és elrakta az üveget. Aztán felhajtotta a jóféle, kisüstön főzött szederpálinkát. Az erős szesz illatos füstként marta végig légcsövét, úgy futott végig rajta, mint a felcsapó láng a kályhacsövön. Felállt és óvatos léptekkel, hogy kikerülje a legjobban nyikorgó padlódeszkákat, az ajtó felé indult. A dupla ágy végénél megállt egy pillanatra és lepillantott a legtöbbször vetetlenül álló sezlonyra. A fekhely, hosszú évek óta először, most foglalt volt. Egy szöszke, sápadt arcú, nyolcéves forma kislányka feküdt rajta, aki szinte elveszett a nagy párna és a damasztba húzott dunna által kínált meleg vacokban. Az öreg keze már elindult felé, hogy megsimogassa a kis arcocskát, de aztán meggondolta magát és csendben kifordult az üvegezett ajtón.
Az öregasszony, a másik ágyon, szokás szerint felriadt az öreg első moccanására. Jól hallotta a megszokott zajokat, a szekrényke zsanérjának halk nyikordulását és a kis koccanást, amikor az üveg a stampedli szélének ütközött.
– A vén bolond! Hogy még vasárnap se fér a bőrébe, nem tud nyugodni ilyen korán! – futott át agyán, aztán nyugodtan aludt tovább. – Ráérek még a misére készülődni! – volt utolsó éber gondolata.
Az öregember a konyhában már bátrabban mozgott. Kihúzta a sparhelt alól a fásládát és megvizsgálta tartalmát. – Begyújtani még épp elég lenne, de mégis csak jobb lesz, ha most frissiben vágok hozzá annyit, hogy kiszolgálja az ebédet is. – döntötte el végül. – Úgyis kell vizet is hozni, mert az sem lesz elég!
A mosdóállvány széléről leemelte a két ceglédi kannát és kilépett az ajtón. Volt ásott kútjuk az udvaron, de azt már csak dinnyehűtésre használták, mióta pár éve kidobolták, hogy ivóvízet inkább az artézi kutakról hordjanak a népek. A nyomós kút szerencsére nem volt messze, csak vagy hat háznyira, ahol két utcácska is összefutott egy kis térben.
Szerettek ide járni a lányok, asszonyok, mert a vízhordás mindig adott alkalmat egy kis jóízű pletykálkodásra, tereferére is, de ebben az időben még egy teremtett lélek se mutatkozott, se a kútnál, se a környéken.
A két kanna hamar megtelt a jóízű, jéghideg vízzel. Az öreg, régi szokása szerint a tenyerébe is engedett valamennyit, kiöblítette vele a száját óvatosan, hogy fogába ne álljon a fájás, aztán tenyerébe köpte, arcára locsolta. Fogta a kannákat és hazafelé indult.
A ház még némán állt, úgy, ahogy hagyta. Csak a mindig éber koca neszelt fel az ismerős léptekre és kezdett bele a megszokott sivalkodásba, mint aki vagy egy hete nem kapott már enni. Az öreg bosszúsan hallotta a lármát. – A fene essék a követelező fajtádba! Hogy nem bírsz várni a sorodra! – de aztán megenyhülten emelte meg a már este bekészített, korpával, moslékkal teli edényt és bezúdította a vályuba. Elégedetten hallgatta egy percig a mohó csemcsegést és még meg is vakargatta a disznó hátát.
– Ez a jószág legalább jó étkesnek bizonyult! Gyarapodik is rendesen! Nemsokára eléri a vágósúlyt… vajon lejönnek-e a gyerekek a torra?
Gondosan bereteszelte az ól ajtaját és a fáskamra felé indult. Az öreg balta a tuskóba ütve várta, mint mindig. Nemrég élezte meg, vasa most úgy csillogott, mint az ezüst. A kőrisből faragott, szívós nyél otthonosan csusszant a kezébe. Először egy pár kuglifát hasogatott fel, bükköt, gyertyánt vegyesen. A gyertyán görcsei makacskodtak egy keveset, míg megadták magukat.
– De legalább jól tartják majd a meleget! – vígasztalta magát az öreg, míg inge ujjába törölte gyöngyöző homlokát. – Kell is, mert a vasárnapi tyúklevesnek sok idő kell! A gyújtóssal már könnyen boldogult. A tavaly kivágott szőlővenyigéből még maradt jócskán, abból vagdosott fel bőségesen, hogy több begyújtásra is elég legyen. Aztán behajlított balkarjára felstószolta a felaprított tüzelő javát és visszaballagott a konyhába. Óvatosan, minél kisebb zajt csapjon, bezúdította a fát a ládába, aztán nehézkes mozdulattal a tűzhely elé telepedett, a kiszolgált zöld kissámlira, fájós térde reccsenését egy elfojtott szitokkal kísérve. A tűzhelyben már nem maradt zsarátnok, de a tegnapi hamu még langyos volt. Az öreg az alsó rekeszbe kotorta a javát és sok évtizedes gyakorlattal épített kis kalitkaformát a legvékonyabb ágacskákból, szilánkokból. Amint a sercenő gyufa nyomán a láng végigfutott az öreg, foszladozó újságpapíron, amivel begyújtott, egy ismerős, barátságosan mosolygó, katonasapkás arc fénylett fel egy pillanatra a hajdani Esti Hírlap különkiadásából letépett régi címlapon, az első űrhajós, Gagarin fotója.
– Hát, őrnagy, aligha gondol rád most rajtam kívül bárki a világon! – futott át az öregember agyán a csúfondáros gondolat – Jobb is, hogy elégetem ezeket a régi újságokat! Pedig szegény apám milyen nagy gonddal gyűjtögette őket… De hát, így múlik el a világ dicsősége, nemdebár, továris… Most más arcok láttán ábrándoznak a lányok…
A rőzse gyorsan, élénken kezdett pattogni, amint tüzet fogott és a kiszáradt szőlővesszők halma hamarosan úgy égett már, mint a zsír. – Legalább, ennyi haszon van belőletek… - gondolt vissza szomorkásan a letarolt szőlőre az öregember és egy pillanatra visszarévedt a múltba, régi tavaszok és a sok boldog szüret emlékét felidézve. – De hát, ki győzné ma már munkával… jobb ez így!
Elhessegetve magától a multat, gyorsan térült-fordult, feltette a zománcos lavórt a tűzhely platnijára langyosodni, hogy az „asszonynépet” ne jéghideg mosdóvíz várja. Magának egy kis pléhtányérkába külön tett fel a beretválkozáshoz valót, ami hamar meg is melegedett. Mikor már a hőfoka elég melegnek találtatott, az öreg hamar megfente a kiérdemesült bőrszíjon a vén Sollingen beretvát, borz szőr ecsetjével habot vert és bekente véle arcát. Sziszegve lehúzta a soknapos borostát, egyszer meg is vágta magát a késsel. De hát még tartott a szappanformára préselt, lila timsóból, azzal gyorsan elállította a vérzést és elégedetten csettintett.
– Akár a lányokhoz is mehetnék… vagy a misére! – somolygott bele bajuszába. Aztán hirtelen ötlettel előkotorta a kis fali tékából a múlt karácsonyra a lányától kapott arcszeszt és bekente magát. – Ha már lúd, legyen kövér! – gondolta kevélyen és egy kicsit kiegyenesítette görnyedt vállait.
Elpakolt maga után és gyorsan körülnézett, milyen teendője van még. Levette a falipolcról a kis piros, fedeles kávéskannát és feltöltötte vízzel. Aztán körülnézett a kamrában is. Valami jóféle, vastagabb reggeli kéne, ma az ebéd biztos elcsúszik valamelyest, a leveshez is sok idő kell, meg a Mama biztos sütni is fog valamit az onokájának…
Elővette a közepes öntöttvas serpenyőt és a tűzhelyre tette. Némi tűnődés után levágott egy ujjnyi füstölt szalonnát, és borotvaéles bicskájával gusztusos kis kockákra vagdalta. Feltette a serpenyőt a tűzre, a szalonnabőrrel gyorsan kikente, aztán a szalonnadarabkákat beleszórta, hadd piruljanak kedvük szerint. A hagymát megtisztította, karikákra vágta és a szalonna mellé szórta. Ahogy a szalonna és a hagyma lassan pirulni kezdett, mennyei illatok terjengtek a konyha légterében. A nekibuzduló tűzhely ontotta a meleget és rideg, puritánul berendezett helyiség is valahogy otthonossá, barátságossá vált egyszeriben. Az öregnek jó kedve kerekedett.
– Mindjárt megébrednek a jányok is! – gondolta magában – Megcsinálom a tejeskávéjukat, nehogy szó érje a ház elejét!
Egy kislábosban feltette a tejet melegedni. A már zubogva forró kávéskannába belelapátolt három kanálnyi cikóriakávét és félrehúzta a tűzhely szélére a kannát.
Közben futó pillantást vetett a serpenyőre és megállapította, hogy a szalonna már szépen kisült, de nem engedett elég zsírzót. Hamar a kamrába fordult és a jókora bödönből kikanalazott a halványbarna, illatos, ikrás sültzsírból egy adagot, hogy a hiányt kipótolja.
Míg a zsír olvadt, az öreg gyorsan leszelt a nagy parasztkenyérből három derekas karéjt. Tányért, bögréket vett elő.
A két porcelánbögrébe beleszaggatta a kenyeret héjastól, rászórt a szikkadt kenyérszeletekre egy-egy kanálnyi cukrot, majd a kávéskannából forró kávét csorgatott rájuk. A harmadik, zománcos bögrébe bő pohárnyi bort öntött és a tűzhely szélére tette melegedni. – Jól fog esni ebben a hidegben… – gondolta és már előre érezte ínyén a forralt bor fűszeres ízét.
Aztán a kiszolgált hűtőszekrény polcáról kivett egy nagy tányért, melyen a sógortól kapott toros kóstoló maradványai voltak. Egy szép darab sütnivaló kolbászt kivett közülük és a serpenyőbe helyezte, mely sisteregve, sercegve fogadta be az új jövevényt. A friss, finom, fokhagymás kolbász gyorsan sülni kezdett és újabb bőséges illataromákkal árasztotta el a konyha légterét.
A tej is felforrt, épp hogy ki nem futott. Az öreg gyorsan lekapta a tűzhelyről a kislábost, meg is égette vele az ujját, mégis örült, hogy megúszta nagyobb baj nélkül. Félrehúzta a vastag fölét a tetejéről és feltöltötte a kávésbögréket vele.
Aztán a megsült kolbászt is kiemelte a tányérjára. Helyébe felütött két barnahéjú tojást, hogy a megmaradt zsírt is hasznosítsa. Míg a gyorsan keményedő tojást kevergette villájával, a hálószoba felé fülelt, ahonnan mintha valami zajt hallott volna. A serpenyőből hamarjában a tányérra csúsztatta az elkészült rántottát, majd az ajtó felé fordult.
A kis vendég, nagyobbik unokája dugta ki orrát az ajtónyíláson. Arca még őrizte az álma nyomait, de mint egy kis egér, mégis mohón szimatolt a konyha felé.
– Mi ez a finom illat, Papa? – kérdezte.
– Majd meglátod! – válaszolt talányosan az öreg – Öblítsd le a pofidat, fésülködj meg! Mire kész leszel, reggelizhetünk is! Addig én felkeltem öreganyádat is!
A földigérő hálóngbe bújtatott, aranyszőke, kékszemű kislány nem sokat kérette magát. Fürgén szedve lábacskáit, csattogó papucsokkal szelte át a helyiséget és máris prüszkölve mosta arcát.
Az öreg benyitott a hálóba. A mama is az ágy szélén ült már, hosszú, ősz haját fésülte és tűzte fel koszorúba, ahogy már évtizedek óta hordta.
- Nem bírtál megvárni a reggelivel, vén lókötő? – kérdezte zsörtölődve, de látszott rajta, hogy nem haragszik igazán.
- Nektek is megcsináltam a kávét! – szólt az öreg egy kissé pirinkodva, bár férfias öntudattal is egyben. – Nehogy már elkéssetek a miséről, aztán ezt hallgassam egész nap! – tette hozzá némi plebejus éllel.
Az asszony csak egy percnyi késéssel válaszolt. – Azt hiszem, ma csak elszaladok egyedül! Úgy vettem ki a vőm szavaiból, hogy nem örülne, ha templomba hordanám a gyereket! – tette hozzá némi szomorúsággal, majd cseppnyi reménykedéssel a hangjában így folytatta:
–Talán, majd nyáron, ha itt lesz mind a kettő! Több alkalom is lesz majd rá…– és elhallgatott. Felvette a hálóinge fölé az otthonkáját és mindketten kiléptek a konyhába.
Unokájuk már az asztalnál trónolt. Sugárzó arccal falta a sült kolbászt és a tojást, jókora falatokat törve mellé a házikenyérből.
– Ez nagyon finom, Papa! Mama, te is gyere, kóstoljad meg! Ugye abból is kapok? – kérdezte teli szájjal, villájával az illatozó forralt bor felé bökve.
– Tölthetek neki? – kérdezte az öreg és az igenlő választ meg sem várva, egy decis pohárba kitöltött a meleg borból.
Aztán csendes, lemondó mozdulattal maga elé húzta a tejeskávét és elkezdte kanalazni belőle a megáztatott, édes kenyérbelet.

2010 januari valogatas