Távoli csillag vagy, ha sötét az éj, 
Egy fénylő gyertyaláng, mely csonkig ég. 
Megfáradt vándor, törten is egész, 
"Most"-ra túl sok és túlontúl kevés. 

Kávéban cukor, szájban keserű íz, 
Szép, szelíd mese, mi valót idéz, 
Lélekredőkbe vésődő rejtjelek, 
Lineáris egyenlet rendszerek. 

Hullámzó folyó lélek-partok között, 
Zúgó vihar, s vergődő üldözött.
Egy didergő, fázó, néma kisgyerek 
Míg félelmek, s az álmok rejtenek. 

Oly' sokat kínáltál, én nem eleget 
Csak letettem eléd a szívemet. 

Csak ülsz, ülsz szótlanul,
szürke árny nehezedik rád,
szemed távolba réved,
nem gyúl már benne fénysugár.
Remegő kezed az öledbe rejted,
az utolsó ima hagyja el ajkadat,
Isten megtagadott régen,
nem kell, hogy hallja hangodat.
Bánattal festett szemedből
forró könny csordul arcodon
s egy réveteg mosoly mély barázdát
hagy, míg elmerengsz a múltadon.
Agyad fáradt tekervényein átsuhan
egy tánc, a zene, "a görög"
- a vaku villan - a pillanat örök.