Joó Andrea bejegyzései (32)

Sorrend
ALKOTÓ

...csak... ha...

 

Percek tánca, szédítő varázs.
Csak ne múlna a pillanat,
ha arcom simítja a szél.

Eltűnt napok, szunnyadó parázs.
Csak ölelne a virradat,
ha őrülten sikolt az éj.

Üres peron, hideg állomás.
Csak hallanám a hangodat,
ha felém intenél: ne félj.

Régen tett, tétova vallomás.
Csak a száj szólna igazat,
ha a szív bocsánatot kér.



Megjegyzés: szépírások

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Dalocska

 

 

De jó volna, be szép lenne,
ha a könnyed gyönggyé lenne,
gyöngyös napod kiderülne
rossz kedved is ködbe veszne.

Be szép lenne, de jó volna,
ha minden hang tisztán szólna,
a világban vígan szállna
hozzád mégis eltalálna.

De jó volna, be szép lenne,
ha a szíved úgy szeretne,
mint ahogyan én szeretlek
szép lelkemmel átölellek.

Be szép lenne, de jó volna,
ha ez minden igaz volna,
szelíd szívem csak danolna
boldogságot varázsolna.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Útravaló

Ők ketten a tűznél ültek, az Öreg és Borzas. A többiek nem tartottak velük, tudták, hogy ez most az ő idejük. Az Öreg felállt, becsoszogott a barlangba, hamarosan egy kopott tarisznyával a kezében tért vissza, amiből kivett valamit.
- Nesze, ezt tedd el!
- Mi ez? - kérdezte Borzas.
- Nem látod?
- De, látom, egy kavics.
- A tied.
- Minek?
- Egy darabka a barlangból, hogy tudd honnan indultál.
- Hamuba sült pogácsád is van? - elhúzott szájjal nézett az Öregre, az úgy tett, mintha nem vette volna észre a gúnyos mosolyt.
- Ha akarom, van. Igaz, kicsit szikkadt már, meg régi, de ha kell neked adom.
- Nem mondod? Hiszen ez már őskövület. Mit kezdjek vele?
- Jó lesz valamire. Soha nem lehet azt tudni.
- Mint az a kavics.
- Ne gúnyolódj! - keményen szólt oda az Öreg, ezt már nem hagyhatta.
- Dehogy! Ne haragudj! Csak... - Borzas lehajtotta a fejét, tudta igaza van.
- Semmi csak - enyhült meg amaz, érezte többet tud ez a fiú, mint gondolta. Sokat szívott magába, készen áll az útra, biztos volt benne, hogy neki adhatja. - Ezt még neked szántam.
- Hiszen ez...
- Igen. Nálad jó helyen lesz.
- Húúú, hát.... Vigyázni fogok rá! - Borzas tudta, ez igen nagy ajándék, bele is pirult, miközben a kezébe vette a fadobozt. Hiszen soha, senki még csak nem is érinthette, nem tudták mi lehet benne, egyedül Anyónak engedte meg az Öreg, hogy megnézze. A barlang lakói ezért bogarasnak tartották, de ez őt egyáltalán nem érdekelte.
- Még ne nyisd ki.
- Miért? Szeretném!
- Majd. Ráérsz vele, már a tied.
- Köszönöm! Köszönök mindent...
Az Öreg elmorzsolt egy könnycseppet, azt hitte nem látja a fiú. Büszkén nézett rá, biztos volt benne, hogy megállja majd a helyét, de azért az aggódás is ott ült a mellkasán. Sokat jelentett neki ez a gyerek, az egyetlen unokája. Mindig félt ettől a pillanattól, félt elengedni, pedig tudta, hogy ez a rendje a dolgoknak. Gyorsan megnőtt, saját tizennyolc éves önmagára emlékeztette. Barna fürtjei rakoncátlanok, ezért is hívták Borzasnak pedig igazából az ő nevét örökölte, ezért lett Péter. Igaz, őt is mindenki csak Öregként emlegeti, akár az apját hajdan. Ez is az élet rendje.
- Csak az a fontos, hogy ember légy!
- Megpróbálom.
- Ne felejtsd el a barlangot! Na menj, itt az idő!
Mindketten tudták ez az utolsó ölelés. Borzas az Öreg szemébe nézett, s egy pillanatra eggyé váltak ők ketten.
Elindult, nehéz lett a lélegzet, fájó a lélek, ugyanakkor ott volt az az erő, ami tovább vitte, s a következő lépésnek is ritmust adott. Nem nézett vissza, de látta, hogy az Öreg még mindig ott áll a tűz mellett. A többiektől már előtte elbúcsúzott, mindenki adott valami apróságot az útra, ételt, jó szót, mosolyt, ölelést. Valami furcsát érzett legbelül, most már tapinthatóan benne élt, amit mondogattak neki a többiek egy ideje. Vonzotta az ismeretlen, de egyszerre félt is tőle, nem akart teljesen megváltozni. Vajon sikerül megtartania önmagát, az emlékeit, az értékeit abban a másik világban? Eddig is törte a fejét ezen, de most már valósággá váltak a gondolatok.
Hosszú volt az út a városig, volt ideje töprengeni.
Zavarba hozták a fények, a hangok, émelygett, hányingere volt, mikor leszállt a vonatról. Emberek jöttek- mentek, autók dudáltak, egy mentő szirénája vijjogott bele az utca zajába. Egy pillanatra elbizonytalanodott, legszívesebben visszafordult volna, de nem tette. Nem tehette, nem erre tanították. Taxiba ült, bemondta a címet, érezte a szíve majd kiugrik a helyéről, minden igyekezetét összeszedve próbálta nyugodtnak mutatni magát.

- Hát itt vagy?
Ica hangjára riadt fel Péter, őszülő borzas hajába túrt, és visszatette a kavicsot a polcra, a helyére.
- Csak egy kicsit elméláztam. Régi dolgok jutottak eszembe, a kezdet, amikor először jöttem a városba. Látod ezt a kavicsot?
- Gyűjteményed fő darabja - lépett mellé a nő.
- A barlangból való.
- Tudom. Mesélted. Egyszer elvihetnél oda, megmutathatnád.
- Majd. Egyszer.
- Mik ezek a papírok? A gyerekotthon ügye? - Ica az íróasztalhoz lépett.
- Igen. Lassan minden összeáll, és végre megnyithatjuk.
- Ez az ötödik.
- Ma befejezem a papírmunkát.
- Nekem meg indulnom kell. Főztem, légy szíves ne felejts el enni.
- Még jó, hogy te így vigyázol rám!
- Bizony! Na, sietek haza! Szeretlek!
- Én is szeretlek, és várlak.
Az ölelést csók követte, mint mindig, aztán nekiült a munkának. Szerette a gyerekeket, ezért is szerette a munkáját. Neki is született egy fia, Ica ragaszkodott hozzá, hogy őt is Péternek kereszteljék. Egyetemre jár, ügyes fiú, életre való. Neki adhatja majd tovább a fadobozt, amit az Öregtől kapott, mikor elindult. Ó a doboz! Meglepődött mikor belenézett. Két könyvet talált benne, barna bőr kötésűt, meg rajzokat, amiken az ő vonalai formáztak előbb ákombákom mintákat, aztán állatokat, virágokat, fákat, embereket, és a barlangot. A könyvek tulajdonképpen naplók, a családja története íródott beléjük, minden, mire az Öreg emlékezett. A gyökerek, ahonnan indult, az emlékek, amik erőt adtak, megnyugvást nehéz napokon, a szeretet amibe bele tudott kapaszkodni. Ennél szebb és jobb útravalót nem is kaphatott volna, s ezeket tudja majd tovább adni a fiának. A naplók száma megszaporodott, a minap kezdte a negyediket. Nagyobb fadobozt kell keresni.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Csak egy történet

- Van egy történetem - nézett rám, kezével intett, üljek mellé.Nem akartam észrevenni. Inkább elmostam az ebédről ott maradt tányérját és a kis fazekát, amiben a levest főzte.Nem terveztem, hogy felmegyek hozzá, csak azért ugrottam be hazafelé menet, mert a piacon ott mosolygott rám pirosan, zamatosan több kiló őszibarack. Vettem belőle hazára, s, mert tudom, hogy ő is szereti, vittem neki. Nem akartam időzni nála. Fáradt voltam, elviselhetetlenül fáradt. Úgy éreztem, hogy a hátam kettészakad, mintha valami kővel megpakolt zsákot cipelnék magammal. Tudtam, hogy a napnak még nincs vége. Vacsorát kell főznöm, valószínűleg a mosogatótálca sem üres, a reggel kimosott ruhákat is össze kell szedni, a vasalnivaló egyre csak gyűlik. Ráadásul ott az egyetlen kicsi fiam, akitől ki kell kérdeznem a leckét. Pedig nincs kedvem semmihez.Végül csak rá néztem, és nem tudtam azt mondani, hogy sietek. Engedelmesen húztam közelebb a kis sámedlit a hatalmas fotel mellé, fejemet a karfára hajtottam, lábaimat magam alá húztam, már éreztem is a drága kezet, ahogy a hajamba túrt, s lassan simogatni kezdett.Aztán csendben belefogott a történetbe. Hallottam már. Mind hallottam, szinte szóról-szóra el tudnám mondani valamennyit, mégis olyan jó volt újra hallani.Behunytam a szemem. Ismerős kicsi faluban találtam magam, búcsú volt épp. Világoskék ruhám felett, fehér kötényem, két barna fonott copfomat pöttyös masni díszítette. A mézeskalácsos előtt álldogáltam, és megbabonázva figyeltem egy tükrös bábot. Tudtam, hogy nincs sok pénzünk, mert édesapámnak eltört a lába, és ezért tavasszal nem tudott dolgozni, csak annyi van, mit édesanyám a napszámban kapott, aztán mind a négy gyereknek nem jut abból búcsúfia. Pedig én nem vágytam semmire se jobban, mint arra a gyönyörű mézes bábra.- Na, gyere már! Úgy állsz ott, mint a cövek. Itt van ni, ez a krumplicukor, osztozkodjatok rajta - szólt édesapám.- Nekem nem kell.- Hát akkor mi kell neked?- Az a bábu. Ott, az a tükrös.- No! Kevesebbel nem éred be?- Nekem más nem kell.Többet nem szóltam. Nagy nehezen elráncigált édesanyám a mézes elől, haza mentünk ebédelni. Nem volt nagy étvágyam, pedig a gyöngyöző húsleves mindig is a kedvencem volt, de alig pár kanálnyi csúszott le a torkomon. Nem különben a sült kacsából, ami igazán ünnepi ételnek számított. Még a finom lekváros piskótát, - pedig ez a csemege csak nagy ünnep alkalmából, mint a húsvét, vagy a karácsony került az asztalunkra - sem kóstoltam meg.Ebéd után segítettem édesanyámnak elmosogatni, törülgetni, aztán kiültem a gangra Cirmi cicát simogatni. Nem tudom mennyi idő telt el,azt sem vettem észre, hogy édesapám kiment a kapun, csak arra lettem figyelmes, hogy mellém bicegett, és az ölembe csúsztatta a tükrös mézes bábot.- De jó viselkedjél ám!Ekkora öröm nem mindennap jutott nekem! Majd fellöktem édesapámat, mikor a nyakába csimpaszkodtam, hogy megköszönjem az ajándékot. Csillogó szemmel, fülig érő szájjal perdültem táncra, és boldogan futottam megmutatni testvéreimnek a kincsemet. Két bátyámat nemigen zavarta az én játékom, de húgom Marika, vágyakozva nézett rá.- De jó neked!- Bizony! Látod milyen szép? Nézd csak, ott vagy a tükörben.- Játszhatok vele egy kicsit?- Majd később. Csak most kaptam.Marika arca bánatos lett, ahogy ránéztem éreztem, hogy elpirulok. Gyorsan beszaladtam a szobába, és eldugtam a bábot, be a sezlony alá. Aztán visszamentem Marikához, fogócskázni hívtam.Gyorsan eltelt a délután, édesapám hívott minket. Ahogy befelé mentünk, hát mit láttam ott a gangon? Mirci épp az én búcsúfiámat falatozta! Hát ez meg hogy lehet? Nem is tudtam hirtelen, hogy mit csináljak. Kergetni kezdtem a macskát, máskor kedves pajtásomat, legszívesebben a világból is kikergettem volna!Úgy bőgtem, mint akit felpofoztak, majd eladtam a házat! Marika jött oda hozzám:- Nézd csak Bözsi! Itt a tükör, azt nem ette meg. Majd játszunk ezzel.Átölelt és két nagy puszit nyomott maszatos arcomra.Mirci macska csak másnap került elő. Akkor már nem haragudtam rá, hiszen ha inkább Marikának adtam volna a bábot, hogy játszhasson vele, nem történik meg ez az egész.- Bizony, az a tükör még most is megvan. Marika nénéddel a múltkor is elővettük - hallottam egyszer csak nagymamám hangját.- Azt hiszem szundítottam egyet - néztem fel álmosan, s zökkentem vissza a valóságba.- Ne bánd! Jól tetted - mondta ő szelíden.- Most már mennem kell - nyújtóztam egy nagyot.Ő is felpattant a fotelból és egy piros lábast tett elém a hűtőszekrényből.- Húsos káposzta. Kicsit, sokat főztem. Vidd el, tudom, hogy szeretitek.Hazafelé menet könnyűnek éreztem a lépteimet, s csodálkozva vettem észre, hogy a hátam sem fáj már, pedig a teli lábas mellett még egy tepsire való almáspitét is cipeltem. Nagyim kicsivel többet sütött, mint amennyit meg tudott volna enni.
Olvass tovább…
ALKOTÓ

Adnék

 

 

Nincs semmim amit adhatok,
elfogyott már mindenem.
Ez a pár rongy, mi rajtam lóg,
csak ez van már énnekem.

Magányomban táncolok
tűz-virágos réteken,
szavak között elkopott
lelkemet keresem.

Hangom fakó, de dalolom
gyémánt őszi énekem
ha kéred, neked adhatom
arany-fényes életem.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Hajnal

Csendes mosollyal érkezett,fodrokat rajzolt, narancs-vöröset,aranykoronában köszöntek a fák,csodálva figyeltem mozdulatát.Varázsolni készült, hétköznapit,nem is gondolta, hogy észreveszik,mikor lágy szellővel, puhán lépett,s nyomában az éjből, fény lett
Olvass tovább…
ALKOTÓ

Ó mama

hideg az éjszakasietek én haza - ne félts mama!busz alatt út döcögvigyorgó ördögök - ne félts mama!mámoros vágy ölelizzasztó táncra kel - ne félts mama!nyekergő dallamokútszéli angyalok - ne félts mama!kockakövek felettkérdezni nem lehet - ne! félts mama.festett álmok közötthamis tűz füstölög - fázok mama.busz alatt út döcögvigyorgó ördögök - félek mama.hideg az éjszakasietnék már haza - segíts, mama!
Olvass tovább…
ALKOTÓ

A nagy kaland

Egyszer régen, hajdanán,mikor dinnye nőtt a fán,no akkor történt amit mondok,elhiheted, nem hazudok.Vándorolni ment a legény,tarisznyába puha kenyérkerült és szalonna,no meg az apja bora.Elindult a nagy világnakkalandokat hol találhat.Eljutott a szomszéd kertig,gondolván ott megpihenik.Falatozott jó étvággyal,öblítgetett egy korty borral.Nehéz ám a vándor sora!Rá is tört a nagy buzgalma,hortyogása messzi hallott,azt hitték tán medve van ottki dézsmálja a veteményest,vagy épp a málnát ízlelné meg.Összegyűlt a falu népe,s kinek mi volt a keze ügyibefogták a vellát, kapát, gereblét,s mind célba vették a szomszédnak kertjét,hogy elkergessék azt a fenevadat,ki embereket efféle hangon riogat.A legény meg mindeközbena másik oldalára fordulva éppenegy hangyavárra telepedett,kiknek ez igen nem tetszett.Csatasorban támadott a sereg,pont neki a legény ülepének,ki álmából riadva talpra ugrott legott,s mint ki eszét veszítette, nekiiramodott.Futott, hogy a lába vitte,emígy kiáltozott közbe:- Jaj nekem, itt vagyon a pokloknak rémsége!Szemközt meg szerszámostól a falunak népe,azt hitték ménkű ütött imént a legénybe.- No, hát akkor nem medve az! - szólott egy atyámfia,pödrött bajusza alól messze zengett szava.Csak a legény füle volt süket reája,csapdosta magát furcsán ugrálva,meg jajgatott, sírt és rítt szegényke,mert a hangyáknak kegyét hiába is kértenem hallották azok, csak csípték, martákmég egy picinykét is dehogy sajnálták!- Én azt mondom baj van biza!Belé bújhatott a Lucifer rokona!Így szólt Miska a falu lódoktora,pápaszeme alatt vöröslött az orra.- Segítsünk emberek, zargassuk el a gonoszt!Te meg eredj Kismiska, hívjad ide a papot!Űzni kezdték az ördögöt, seprővel, lapáttal,meg még számos hasonló szerszámmal.A legény nem értette mit akarnak vele,jobbnak látta ha hűlten marad a helye,ezért aztán nyakába kapta a lábát,s nekilódult, hogy meglelje a házát,ottan aztán bebújt a legbelső szobába,annak is az utolsó sarkába.Elég is volt neki a kalandoknak sora,nem vágyik vándorbotot kézbe venni már ma.Talán majd holnap, vagy vasárnap délután,elindulhat újra, sebei gyógyulván,Hisz oly nagy a világ, nincs is tán vége,mint az én mesémnek. Hát fuss el véle!
Olvass tovább…
ALKOTÓ

Vacsora

Valamit ki kell találnom. Valami olyat, ami mindent elmond, ami nem szokványos. Veszek neki virágot, a tulipán a kedvence. Nem is tudom, lehet kapni tulipánt novemberben?Az egész úgy kezdődött, hogy nem jött meg neki. Szerencsére nem történt baleset, csak késett, öt napot. Azt mondtam: Ami késik, nem múlik, hál istennek. Én azt hittem jópofa a beszólásom, azt hittem nevetni fogunk. Hát nem. Illetve én nevettem, ő meg becsapta az ajtót maga mögött. Lehet, hogy amikor utána mentem nem kellett volna azt mondanom, hogy örülj neki, egy gonddal kevesebb? Nem értem, ebben mi rossz van? Ő biztos tudja, mert azt üvöltötte, hogy rohadék vagyok, dögöljek meg, soha többet nem akar látni, meg hogy ne vigyorogjak olyan fölényesen, mert most igazán, komolyan gondolja, ne is keressem. Ebben lehet valami, mert tegnapig sehogy nem tudtam elérni, mintha eltűnt volna. Nem volt túl barátságos, de azért megígérte, hogy eljön holnap.Ha nincs tulipán, veszek rózsát, egy egész bokorral, vöröset, az a nőknek bejön. Veszek még valami ékszert is, gyűrűt nem, még félreértené. Mi kellhet még? Megvan! Gyertyafényes vacsora, biztos leveszi a lábáról. Persze nem én főzöm, a szállodám séfje remek, majd rábízom. Ezt jól kitaláltam, s még olyan sokba sem kerül, majd leírom az adóból, úgy, mint múltkor a Mercit, amit a szülinapjára vettem. Szolgálati autó. Mennyi mindenre kell figyelnem!Másnap este.Mindjárt hét óra, meggyújtom a gyertyákat, így. Gyönyörű a terítés, ez a Marika érti a dolgát, ilyen házvezetőnőt nehezen találnák még egyszer, holnap adok neki plusz tízezret. A menü is remek, minden olyan, amilyennek lennie kell. Hol késik? Nem szokott. Ma is beszéltem vele, olyan vidám volt a hangja. Fantasztikus ez a nő, egyszerűen tökéletes! Mindene a helyén van, és, hogy miket tud, igazi vadmacska! Jó, kicsit néha hisztizik, de egy-egy ékszerrel, ruhával, cipővel mindig ki tudtam engesztelni. Igaz, ennyire még soha nem kiabált, mint most, ez más volt.Csöngetnek, na végre! Talán elhagyta a kulcsot.- Jövök életem szerelme, nyitom már!Még egyszer körbenézek, minden rendben.- Szervusz Tamás!- Szervusz Rita! Háát teee?- De meglepődtél! Tán nem rám számítottál?- Deee. Vagyis, szóval...- A titkárnőd telefonált, hogy meglepetéssel vársz. Nagyon titokzatos volt ez a Noémi, annyit azért elkotyogott, hogy a házassági évfordulónkat szeretnéd megünnepelni. Beljebb jöhetek?- Noémi?... Gyere csak, persze..- De gyönyörű, nahát ez az asztal és a gyertyák! Olyan, mint mikor megkérted a kezem! Persze akkor még szerényebb volt a teríték, mondhatni úgy is, hogy szegény. Virslit főztél, és mustárral ettük. Emlékszel? De drága vagy! Én meg azt hittem, hogy megint elfelejtetted. Na, mi van veled? Olyan sápadt vagy.- Biztosan csak a gyertyák miatt van, más a fény. A Noémi?- Az. Csodálkoztam is, nem mesélted, hogy felvettél egy új munkatársat. Remélem nem egy bombázó, mert a végén még féltékeny leszek.- A Noémi? Á, nem, dehogy...- Koccintsunk a boldogságunkra, hogy ennyi évet együtt töltöttünk, jóban, rosszban.- Koccintsunk. Kettőnkre.- Ó, ezek a virágok! Azt sem felejtetted el, hogy a kedvencem a vörös rózsa! Csodálatos férj vagy kedvesem! Hoppá! Mi van itt a tányérban? De izgalmas. Az ajándékom?- Csak egy kis apróság.- Húú, ez nem apróság! Micsoda nyakék! Segítesz?- Persze.- Hogy áll? Pont illik a ruhámhoz.- Csinos.Egyáltalán mi ez az egész? Megőrült ez a Noémi? Honnan tudta egyáltalán a feleségem számát? Mit csináljak most? Én nem akarom elhagyni a Ritát. Hiszen ott vannak a gyerekek is. Több esélyem nem lesz, megmondta a Sári ügy után. De tán nem lesz baj, csak észnél kell lennem.- Mielőtt én is odaadom az ajándékomat, elfújok egy-két gyertyát, ezt az egyet hagyom. Ez a pici láng, pont elég fényt ad.- Gyönyörű vagy Rita!- Tetszem neked?- Észbontó vagy!- Azért a három gyerek kicsit átformálta az alakomat.- Ugyan! Engem nem zavar.- Tudom én, hogy elment az idő. Látom a ráncaimat, ha tükörbe nézek, és a hajam sem olyan már. Megváltoztam.- Mindenki változik. Te pont olyan vagy, akire minden férfi vágyik. Én is, egyre jobban.- Ne siess, még nem adtam neked semmit.- De, már sokat kaptam tőled, annyit, amennyit én soha nem tudok neked adni.- Látod ebben igazad van.- Igazán szerencsés ember vagyok, hogy akkor, 20 évvel ezelőtt igent mondtál. A lányaink is gyönyörűek, okosak. Nem is kell ennél több a boldogsághoz.- Így látod? Akkor nem igazán értem, hogy miért nem vagy boldog?- Tessék? Most ezt miért mondod? Én igenis boldog vagyok veled, veletek. Nagyon szeretlek.- Ha ez így van, akkor miért csináltál gyereket ennek a Noéminek?Hoppá! Most mi lesz? Ilyenkor mit kell mondani? Alig kapok levegőt, rosszul érzem magam.- Gyereket? Noéminek?- Nem vetted észre, hogy dugod a titkárnődet? Vagy nem is a titkárnőd?- Csak egyszer történt meg.- Ahha. Egyszer. A lényeget tekintve mindegy.- Honnan tudod? Noémitől?- Részben. Másrészt nem vagyok hülye, aztán már van tapasztalatom is. Tán emlékszel a Sárira, és ugye a Zsuzsát sem felejtetted el?- Most mi lesz?- Én most kilépek. Hagyom, hogy megtaláld a boldogságod, s talán egyszer én is megtalálom. Szabad vagy drágám. Biztosan nem számítottál ilyen ajándékra. Lassan, ahogy múlt az idő, egyre inkább világossá vált hogy ezt így tovább nem csinálom. Nekem is jár az élet. Felhívtam a te Noémidet, és elmondtam neki övé lehetsz. Talán fiad születik, majd drukkolok.- És a lányok?- Az apjuk maradsz, de velem jönnek. Az ügyvédem majd küldi a papírokat. Jó lenne, ha együttműködnél, könnyebb lenne a válóper.- Rita, kedvesem, beszéljük meg. Én szeretlek, nagyon-nagyon. Ez a Noémi, csak egy kibillenés, igazából nem érzek semmit iránta. Csak úgy jött. Nekem te vagy a nagy ő.- Tomi, ez az, mindig csak úgy jön valaki. Ha visszaemlékszel én szóltam, hogy eljön az idő, mikor már nem akarok megbocsájtani, mikor már nem tűröm el tovább.- Akkor most gyűlölsz?- Nem. De már annyi tűz sincs, mint ebben a pici gyertyalángban. Így lesz a legjobb mindkettőnknek. Még elég fiatalok vagyunk az újrakezdéshez. A nyakéket megtartom, ha nem baj. Tetszik, és tényleg jól megy a ruhámhoz. Noéminek majd veszel másikat.- Ne menj még.- Már így is tovább maradtam. Szervusz.Az ajtó halkan becsukódott Rita után. Az isten verje meg! Ez a csönd, és ez a szerencsétlen gyertya! Csak ennyi maradt. Én barom! Mi az, hogy a Noémi terhes? Jól átvágta a fejem, nem erről volt szó! Pontosan tudta, hogy soha nem veszem feleségül, hogy nekem már van családom és nem akarok tőle gyereket. Már az elején tisztáztam ezt vele, két évig ment is a dolog. Most mi a frászt akar tőlem? Mi lesz velem Rita és a lányok nélkül?Leagalább ez a pezsgő jó, kár hogy elfogyott mind a két üveggel. Van még bor, finom ez is. Majd lesz valahogy, talán még visszafordíthatom a dolgokat, Rita is csak egy nő, és én értek a nőkhöz. Legalábbis elvileg...
Olvass tovább…
ALKOTÓ

Pillanatok egy életből

De jó itt lenni! Anyu épp egy csokitortát szeletel, a mama is segít neki, rajtam szép pörgős szoknya van és fehér kopogós lakkcipő. Mama átölel és puszilgat, dicséri, milyen aranyos, és okos kislánya vagyok...- Ébresztő! Kelj fel Katikám! Hallod? Nyisd ki a szemed, gyorsan öltözni, mindjárt el kell indulni!Jajj! Ezt mintha anyu mondaná.- Gyere, nem érünk rá!- Neee! Én olyan álmos vagyok még! És hideg is van - panaszkodok sírósan.- Ne nyafogj! Lekésitek a buszt, ha nem indultok el! Este le kellett volna feküdnöd és aludni, amikor szóltam! - anyu hangja szigorú, és ellentmondást nem tűrően pakolja testemre a ruhákat.Már a konyhában ülök, félig csukott szemmel kortyolom a kakaót, és dideregve gondolok arra, milyen lesz, ha kilépünk az ajtón, közben hallom, ahogy szüleim beszélgetnek.- Megint esett a hó, nehéz lesz az út - mondja apu.- Vigyázz a lányra!- Mindjárt fél öt, indulni kell. Add rá a kabátot, siess!Anyu hozza is a kabátom, a csizma már rajtam van.- Ne kösd a sálat a szám elé! Alig kapok tőle levegőt - kérem anyut.- Muszáj, különben megfázol - és nem kegyelmez, csak a szemem látszik ki az öltözékből.- Jó legyél, tanulj rendesen, és fogadj szót! Szombaton megy apád eléd! - búcsúzik anyu és egy puszit nyom a sapkámra.Elindulunk. A sok ruha miatt alig tudok mozogni, de mégis fázom, a sálam nedves lett a leheletemtől, próbálom elszedni a szám elől, de anyu többször áttekerte a nyakam körül, nem tudok vele mit kezdeni. Nagy a hó, majdnem ellep, nehéz lépni. Apu megy elől fogja a kezem, én mögötte, így tapossa az utat. Az erdő gyönyörű, szikrázó fehér csipkébe öltöztek a fák. Azt hiszem, valami csoda biztosan kell, hogy történjen, hiszen máskülönben nem lenne ilyen szép itt minden. Talán egy tündérke vár majd ott az erdő végén és egy kívánságomat teljesíti, de talán még hármat is, hiszen igyekszem mindig, hogy jó gyerek legyek. Csak ez a bagoly ne huhogna! Olyan ijesztő.- Mi ez a hang? - kérdezem aput.- Milyen hang? Nem hallok semmit, de talán egy őzike szaladt amott, ne félj tőle, nem bánt és én is itt vagyok.Próbálok nem gondolni arra, hogy lehet, nem is őzike, hanem egy gonosz boszorkány, inkább a tündért képzelem el. Biztosan kék a szeme, rózsaszín csupa fodor a szoknyája, szőke a haja, és simogató meleg a hangja. Majd hozzábújok és a fülébe suttogom a kívánságaimat.Először is azt kérem, hogy szülessen egy kistestvérem! Mindegy, hogy fiú, vagy lány, én mindenképpen szeretni fogom.Aztán azt kérem, hogy költözzünk el innen, és járhassak úgy iskolába, mint a Móni, az osztálytársam. Neki nem kell kollégiumban laknia, haza mehet minden nap. És van szobája, ahol egyedül alszik, a mi hálónkban összesen tízen vagyunk. A barátnőm, az Ildi ott alszik a mellettem lévő ágyban. Egész nap jóban vagyunk, este meg a takarodó után jól megcibálja a hajamat, és pofozkodni is kezd. Soha nem adom vissza a taslikat, hiszen az ember nem veri a barátját, igyekszem a takaró alá bújni, hogy megvédjem magam. Nem értem ő miért ilyen velem.Meg a tanító néni sem szeret, érzem én azt. Soha nem tetszik neki a füzetem, pedig gyönyörű díszítősorokat tudok írni, és megtanultam már a szorzótáblát is, de mindig leszid valamiért. A délutános nevelő kicsit kedvesebb, néha mesét is mond. Nagyon lassan telik el a hét, és ezek a hétfő reggelek, ezek a legborzalmasabbak. A busz a szomszéd faluból indul, nekünk át kell gyalogolni az erdőn. Szombaton meg, mikor hazajövök, akkor is ez az út vár rám. Volt olyan, hogy apu nem tudott elém jönni, és ketten, a Sanyival mentünk haza. Igaz akkor nem tél volt, hanem tavasz, és nem volt ilyen félelmetes sem, mert világos volt. A Sanyi kettővel feljebb jár, mint én, ő most harmadikos. Éppen beteg, jó neki, nem kellett ilyen korán felkelnie, azt hiszem tüdőgyulladása van.Már látom is az erdő végét, de a tündér sehol nincs, pedig többet nem is akartam kívánni.Ülök a vonaton, nagy fekete, otromba táskám mellettem. De sok ilyen utat megtett már velem! Nyolcig kell beérni a kolesba, én már hatkor ott leszek. Olyankor még nagy a csend, a többiek nem sietnek ennyire. Igaz éppenséggel én sem, de nincs semmi, amivel elüthetném az időt. Otthonról is el akartam húzni a csíkot, eléggé feszült volt mára a légkör. Tegnap kimostam a szennyest, kivasaltam, ma meg én sütöttem a rántott húst, és még fel is porszívóztam a szobákban. Mégis azt kaptam a fejemhez, hogy milyen lusta vagyok, mert a mosogatást el akartam kicsit halasztani. A tv-ben akkor ment pont az a műsor, amiben tök jó klipeket mutatnak, ráadásul a kedvenc együttesem szerepelt ma. Fél órát igazán várhattak volna azok a tányérok! De nem!- Kati! Miért kell mindig ellenkezned? Mosogass el, aztán azt csinálsz, amit akarsz!- De anyu, most megy pont a kedvenc műsorom, ha vége, megcsinálom.- Azt mondta anyád, hogy mosogass el! Nem vitatkozom! - jött be apu és lekapcsolta a tv-t.Persze, hogy nem tetszett, puffogtam is rendesen, pechemre meghallották. A helyzet csak fokozódott, amikor aláírattam az ellenőrzőm.- Mi ez a kettes?- Magyarból feleltem.- Nem szégyelled magad? Hogy fogsz így leérettségizni?- De anyu, ez érettségiig még két év van.- Mi az a két év? Ne szemtelenkedj! Nem elég, hogy lusta vagy, rosszul tanulsz, még pofátlan is vagy!- De nézd meg jobban! Nem csak kettest kaptam, fizikából négyes lett a dolgozatom, kémiából meg ötösre feleltem - próbálkoztam tovább, hogy enyhítsem a helyzetem.Hát nem jött be. Enyhén szólva eléggé barátságtalan hangon búcsúztak el tőlem, mikor elindultam a vonatra. Csak tudnám mi jó nekik? Mit kellene tennem, hogy megfeleljek?Sűrű volt ez a nap, már a reggel is rosszul indult. Tomikát alig bírtam kirángatni az ágyból, majd az óvodáig végigbőgte az utat, ráadásul otthon felejtettem a WC papírt és a papír zsebkendőt. Az óvonéni meg csak csóválta a fejét mosolyogva, közben meg tutira arra gondolt, hogy milyen szétszórt, figyelmetlen anyuka vagyok, hiszen már két hete kérték, vigyük be ezeket a dolgokat, mert az óvodának kevés a pénze. Próbáltam nem figyelni rá, így is nehéz volt a fiamra rácibálni a váltócipőt. Szerencsére pont akkor lépett be az ajtón az a szőke copfos kislány, azt hiszem Kirának hívják. A fiam maszatos képe átlényegült, és villámgyorsan elapadtak a könnyei, a következő pillanatban már a kislány kezét fogva a csoportszoba felé tartott, mikor eszébe jutott valami és visszaszaladt hozzám. Átölelte a nyakam és adott két hatalmas puszit, majd a fülembe suttogta:- Anya, légyszí vegyél csokit, hogy holnap tudjak hozni a Kirának! Köszi, és szeretlek!Ez a kis fickó pontosan tudja, hogy lehet levenni a lábamról. Innen már jókedvűnek ígérkezett a napom, egészen addig, míg beértem a munkahelyemre, és megláttam az íróasztalon halmozódó papírhegyet, és hozzá a főnökasszony vigyorát, miközben rám nézve ezt rebegte:- Ugye meg tudod csinálni? Holnapra kellene a prezentáció, a délutáni értekezleten megnéznénk. Bízok benned, tudom, képes vagy rá!Hogyne lennék képes? Akkor már tudtam, hogy a mai is diétás nap lesz, előrelátóan mindig van a táskámban egy-egy csoki, vagy cukorka, gyors vércukor emelőnek. Naná, hogy délutánra megcsináltam! Őszintén bevallom, hogy ugyan elfáradtam, égett a szemem, korgott a gyomrom, de mégis büszkének éreztem magam, mikor bemutattam az anyagot és kiderült, hogy feletteseimnek is tetszik a munkám.Elrontotta az érzést, hogy mikor hazaindulás előtt még betértem az illemhelyre, fültanúja lettem egy beszélgetésnek. Épp a WC-n csücsültem, mikor az Ica és a Zsuzsi nem tudva, hogy ott vagyok, smink igazgatás közben csevegtek rólam.- Ez a Kata! Olyan talpnyaló!- Ja, mint egy pincsi kutya. Nagyra van magával!- Megjátsza, hogy ő a legjobb munkaerő, hogy pótolhatatlan.Huhh! Látni kellett volna az arcukat, mikor melléjük léptem kezet mosni. Rájuk mosolyogtam, s csak ennyit mondtam:- Sziasztok lányok! További kellemes cseverészést!Azért nem esett valami jól, de nem baj, hogy meghallottam, legalább tudom hányadán állunk.Tomiért ma az apja ment, útközben meglátogatták a nagyit is, rám a bevásárlás feladata hárult. Azt hittem gyorsan végzek, tulajdonképpen nem volt meglepő, hogy nem így történt. Igaz, én tehetek róla, minek akartam húst is venni! Ott álltam huszadikként a sorban, már- már feladtam, de olyan szép volt az a szűzpecsenye, és én úgy ettem volna már valami finomat, tehát türelmesen várakoztam. Előttem egy feltűnően festett, középkorú nő állt már csak, azt hittem pár perc és vihetem a szüzet. Ez történt:- Kérek öt kiló csontos karajt.A pult mögött a fiú lemérte, majd csomagolta, mikor megszólalt ismét a hölgy:- Lenne szíves felvágni úgy, hogy húsz szelet legyen belőle!- Rendben, de lehet, hogy az öt kilóból nem jön ki, mert a csontok mentén tudom csak szeletelni.- Nem baj.Ügyes volt a hentes fiú, meglettek a szeletek, már pakolta is a zacskóba, az az csak pakolta volna. A nő ismét megszólalt:- Legyen szíves, vágja le a csontokat a húsról!Ekkor éreztem úgy, hogy meg kell szólalnom:- Legyen szíves ki is klopfolni, majd panírba forgatni, és vasárnap 12-re kisütve a hölgy lakására szállítani.Na, a hölgy nem zárt a szívébe, viszont a hentestől a szűzpecsenyém mellé egy gyönyörű mosolyt is kaptam.Így is előbb értem haza, mint a fiúk. Gyorsan belebújtam a macinacimba, és felhúztam a kedvenc itthoni pólómat, felkötöttem a hajam, és belekezdtem. Először elmosogattam a tegnap esti és a ma reggeli itt maradt csetreszt, majd nekiálltam a főzésnek. Már finom illatok szálltak, mikor hazaért a férfinépség. Gyermekem a nyakamba ugrott, és megígértette velem, hogy főzés után legózunk egyet. Kedvesem megcsókolt, és mosolya mögül azt mondta:- Azt hittem ezt a pólót már kiselejteztük - ráadásnak még hozzátette: - az ezelőtti fodrászod jobban értette a dolgát!Szerencsére a macinacit eltakarta a kötényem, amit a mosogatás miatt kötöttem magam elé. A gombás szűzpecsenye finom lett, a legoautó gyorsan szelte a kanyarokat. A férjem megsajnálhatott, mert eltűntette a főzés és a vacsora nyomait a konyhából.Miután a fiúnk a három mese után végre elaludt, kettesben maradtunk a párommal. Szerelmeskedésünk csodás volt, igaz kicsit sietni kellett, mert hallottuk, hogy Tomi felébredt, és pár pillanat múlva már befészkelte magát közénk, persze hozta a Csipi macit, és Tóbiás kacsát is. Amikor megvettük, azt hittem hatalmas lesz ez az ágy, de mostanában mintha összement volna. Jó lenne végre aludni egy keveset, fáradt vagyok, s a holnapi nap sem lesz egyszerű. Talán ha összekuporodok, vagy átcuccolom magam a vendégszobába...Nyolcvan gyertya lángja táncol a félhomályban. Sürgetnek, hogy kívánjak valamit és fújjam el, biztosan szeretnének már enni a tortából.Engedelmeskedem.- Mit kívántál dédi?- Gyönyörűséget kicsim.A legkisebb Kata csak néz rám, csillogó, huncut a tekintete.- Mama, kóstolja meg, nagyon finom ez a csokitorta!A hátam közepére sem kívánom, s tudom, hogy úgyis kijön belőlem nemsokára, de azért elfogadok egy vékony szeletet, s közben azt kérem a mindenhatótól, hogy bírjam ki az ünnepség végéig.Olyan szép! Jó itt lenni! Mind eljöttek, itt a fiam a feleségével, az ő két gyermeke, akik az unokáim, és a dédunoka a kicsi Kata. Nem szeretném elrontani az örömüket. Annyit készültek, ez a vacsra is sok munka volt, mindent szépen elrendeztek Az ajándékok is kedvesek. Kaptam egy mamuszt, egy vastag kardigánt, és egy fotóalbumot. Régi képekkel kezdődik, nem is tudom honnét szedte elő Tomi, még kislány voltam. Kifakult már, de látszik a foghíjas mosolyom, abc-s könyvet olvasok, emlékszem, elsőben készült. Lesz mit nézegetni, azt mondják azokat is beleteszik, amiket ma fotóztak. Jaj, de fáj a gyomrom! Mégsem kellett volna az a torta.Sok minden nem kellett volna, másképp kellett volna, de nem bánok semmit. Csak ne görcsölnék, csak bírjam még egy kicsit.- Anya, lassan elmegyünk. Biztosan fáradtak vagytok már. A lányok mindent elmosogattak, elpakoltak. Magatokra hagyunk benneteket, ünnepeljetek kicsit apával is.Jó fiam van nekem, mindig tudja mire van szükségem. Alighogy becsukják maguk mögött az ajtót, én is megszabadulok a bántó dolgoktól, megkönnyebbülten hagyom el a fürdőszobát.- Megint hánytál. Mikor mész vissza az orvoshoz? - kedvesem mindig aggódik.- Kedden.- Elkísérlek.- Jó. De újat úgysem mondanak.- Nem mondtad el nekik.- Minek? Mikor? Nem gondolod komolyan, hogy a születésnapomon eléjük állok azzal a hírrel, hogy rákos vagyok!?- Igaz. De már egy jó ideje tudod.- Rendben. Majd szerdán elmondom. Most lepihenek, fáradt vagyok.Végigdőlök a heverőn, s becsukom a szemem. Nem is vagyok igazán fáradt, álmos sem, de jobb így. Nem tudok, és nem is akarok beszélgetni a betegségemről. Nyolcvan évet így is kaptam, van akinek fele sem jut.Érzem kedvesem kezét, ahogy rám teríti a takarót, majd végigsimítja a hajam. Azt hiszi elaludtam. Eszembe jut a tündér valamikor régről, szőkén, kék szeműen, csupa fodor rózsaszín szoknyájában vár rám a csipkeruhás erdő szélén. Talán most kívánhatok.
Olvass tovább…
ALKOTÓ

Karácsonyi kívánság

Ki tudja már, mióta állt ott. Még a hideget sem érezte, sőt semmi mást nem érzékelt a világból csak azt a szépséget, amit a kirakat másik oldalán látott. Olyan régóta vágyott rá, olyan nagyon szeretné, hogy azt elmondani sem lehet. Most is csak véletlenül látta meg, mintha valaki súgta volna, oda kell néznie. Már nem is volt érdekes, hogy sietni kell, semmi sem fontos, csak az, ott, a csillogó üvegen túl. Mintha gyökeret eresztett volna, vagy, mintha egy boszorkány varázslata alatt állna, nem bírt elszakadni a látványtól. Sokan elmentek mellette, voltak, nem is kevesen akik a nagy rohanásban majd fellökték, de nem zavarta őt, egész máshol járt. Szárnyat adott a képzelet és elvitte innen, el, nagyon-nagyon messzire, még az üveghegyen túlra is talán. Puha szellőszárnyak emelték a magasba és mire földet ért, már a lábán is volt az a csodálatos korcsolya. Szivárványszínű ruhája suhant utánna, ahogy könnyed mozdulatokkal rótta a köröket a befagyott kis tó jegén. Siklott, pörgött, forgott, és közben boldog volt. Anya is ott suhant mellette, fogta a kezét, és nevetett, csak nevetett. Csilingelő kacagása elkergette azokat a sötét felhőket, amiknek jöttét hirtelen megsejtett. Tudta, hogy biztonságban van vele, tudta, hogy amíg fogja a kezét, és a lábán ott a korcsolya, addig nem lehet baj. Cak azt nem tudta, hogy ez nem maradhat így örökre.- Hát itt vagy? Mit bámészkodsz? Hiába várlak?- Én csak megláttam..- Kit érdekel mit láttál??? Kenyérért küldtelek, nem kirakatot bambulni! Nem szégyenled magad? Így lehet bármit rád bízni?Mosotohaanyja elrángatta a kirakat elől, és csak mondta, mondta a szidalmakat, hogy ilyen egy haszontalan lányt nem hordott még hátán a föld, és, hogy megmondja majd az apjának, akkor majd megkapja a magáét.Így is lett. Ahogy apa hazaért, az volt az első, hogy beszámolt a délután történtekről.- Miért kell ezt csinálnod? Miért nem fogadsz szót? Mit csinálsz most is?- Levelet írok.- Levelet? Kinek? Nincs is senki, akivel levelezned kellene. Ne hazudj! 10 évesen már nem szabad hazudni!- Nem hazudok. Levelet írok a Jézuskának.- Méghogy a Jézuskának? Bolond vagy te lány! - szólt közbe mostohája - Aztán mit írnál neki te? Add ide, el akarom olvasni!- Nem.- Tessék???- Nem. Nem adom oda.- Hagyd, had játszon. Nem árt vele senkinek.- Végül is. Úgyis mindegy ír, vagy nem. Ajándék nem lesz, rossz gyerek nem kap semmit. Büntetést vizont érdemel a mai viselkedésért. Mondd meg neki!- Ja, igen, a büntetés. Holnap reggel nekiállsz és százszor leírod, hogy ezután szót fogadok az anyukámnak. Megértetted?- Igen. Értem.Azzal a felnőttek kimentek a szobából, az ajtó nyitva maradt, behallatszott, amit beszéltek.- Szigorúbb is lehettél volna!- Holnap szombat, szerintem elég nagy büntetés lesz neki, hogy nem nézheti a reggeli meséket.- Nagyon el van kényeztetve! A te Klárikád nem tud gyereket nevelni. Majd én megmutatom hogy kell megzabolázni egy ilyen vadócot. Mi lesz ha megszületik a kicsi? Már nincs sok idő addig, pár hét hamar elrepül. Elég lesz arra figyelnem, jó lenne ha csinálnál valamit.- Tudod, hogy Klári, nem tud most érte jönni.- Nem is akar!Folytatódott még tovább is, de inkább becsukta az ajtót, nem akarta hallani. Így is nagyon fájtak ezek a szavak. Próbált nem gondolni rá, inkább befejezte a levelet.Kedves Jézuska!Előszőr is szeretnék nagyon boldog születésnapot kívánni Neked! Rajzoltam ajándékot, a borítékben küldöm sok szeretettel. Rajta vagyok én, az apukám és az igazi anyukám, aki most nincs itt velem, mert el kellett utaznia messzire, de vissza fog jönni értem, azt ígérte. Meg virágokat is rajzoltam, mert azokat nagyon szeretem.Tudom, hogy ez a te ünneped, mégis szeretnék tőled kérni valamit. Kettő dolgot is.Az egyik egy korcsolya lenne. Már régóta szeretném, és anya meg is ígérte, hogy megkapom, de közben el kellett mennie, és ide kellett költöznöm az apuhoz és az új feleségéhez. Nemsokára születik itt egy kistestvérem, igaz, hogy csak félig lesz az, de én már most szeretem. Kérlek szépen, ha lehet, akkor lány legyen, ha nem akkor jó lesz fiúnak is.A másik kérésem, illetve úgy néz ki már a harmadik, nem is tudom, hogy illik-e ennyit kérnem. Szóval azt szeretném, ha segítenél abban, hogy az anyu gyorsan jöjjön vissza értem!Csak ennyit szerettem volna írni, és nagyon köszönöm, ha teljesíted a kéréseimet, akkor is, ha nem voltam mindig jó gyerek!Sok-sok puszit küldök Neked!!!!!!!!! Kovács Zsuzskaui: Ha nem lehet mindent teljeíteni, nem baj, a korcsolya sem, csak az anyu jöjjön értem, kérlek!!!!!!!!!!!!!!Elkészült a levél. Zsuzska szépen összehajtogatta, borítékba tette, megcímezte. Aztán kinézett az ablakon, a hó épp szálingózni kezdett, majd hatalmas pelyhekben táncolt. A kislány megbabonázva nézte a gyönyörűséget, s már érezte is a pilleszárnyakat amik elrepítik, pont, mint délután, ott a kirakat előtt.Közben a városi kórház sebészeti osztályán:- Mi a baj kedves Klári? Miért csöngetett?- Nővérke, segítsen felülni, had nézzek ki az ablakon!- Úgy nézem beköszöntött az első hó!- Varázslatos! Csak ez a köhögés múlna már el!- Nemsokára jobb lesz, már láza sincs.- Ideje lesz hazamenni, tudja a kicsi lányom biztos nagyon vár. Nem akartam megijeszteni, azt mondtam, el kell utaznom. Nagyon hiányzik már!- Túl van a műtéten is, ha nem jön ez a tüdőgyulladás már otthon lenne, karácsonyra biztos hazamehet, de lehet még előbb is, ha sokat pihen.- Azt teszem. Köszönöm, még kicsit üldögélek, nézem a hóesést.- Ha valamire szükség van csak szóljon, majd még jövök hozom a gyógyszert és a vacsorát is.A hó egyre sűrűbb pelyhekben hullott, szikrázóan tisztává varázsolva az utcákat. Ketten biztosan csodálattal figyelték, mosolygós szemmel, egymásra gondolva.
Olvass tovább…
ALKOTÓ

Hóvégi dal

Zene-bona, dáridómondhatod, hogy élni jó,ha elhiszed nem bánom,lyukas lett a kabátom.Jön a tél és fúj a szél,nadrágom is térdig ér,üres már a kamrapolc,mit együnk? hát nekem nyolc.Megjött ám a mikulásajándékért sorba állszcsokit vársz és kalácsot,nem kapsz mást csak virgácsot.Nem baj, tedd el, kell az még,tűzre dobva jól elég,melegíti testedet,siratja a lelkedet.
Olvass tovább…
ALKOTÓ

Élet?

Láttad-e már a Nap arcát?Vívod lelked örökös harcát,törekszel a fény felé.Vakítva hiszel mézes csodákban,közben lent topogsz a sárban,siratod azt, ki nem lehetsz.Könnyeid, mond, mit érnek?Varjú károgás az, mit hallasz,mind neked zenélnek.Láttad-e már a Hold mosolyát?Virrasztasz sötét éjen át,a csillagok, oly távoliak.Békéd, nyugalmad vágyod,de valami sötét átokmi melledre ül.Álmaid, mond, hová tűntek?Megkergült árnyak vad táncazavarja meg a csended.Vártad-e már a hajnal szavát?Mohón iszod minden hangját,ő szelíden simogatja fájó lelked.Enyhülést vársz tőle, vigaszt,fagyos teled helyett tavaszt,sóvárgod az emberi szót.Életed, mond, merre tart?Imádat mormolod, s várodmeghallgatásod.
Olvass tovább…
ALKOTÓ

Búcsú


Kellemes, napos időt jósoltak mára, nem is kell csalódnom. Előbb érkeztem, van még idő, kicsit sétálgatok. Nem jár erre senki, csak az én lépteim alatt zizeg az avar. Gyönyörű ruhába öltöztek a fák, ezek a színek mindig elkápráztatnak, és ez az illat! Az ősz illata. Nem tudom elmondani milyen, csak érzem.
A szemközti fán épp egy mókus néz velem szembe, figyeli vajon mit is akarhat ez az idegen errefelé. Csak egy pillanat, s már el is tűnik, biztosan sok dolga van mostanság.
Odébb csipkebogyó bokrokat látok. Nagyon szeretem a hecsedli lekvárt! Nagyi mondta mindig így, emlékszem mennyit dolgozott vele, mire megfőzte! Isteni volt! Már nem találom azt az ízt, hiába keresem a boltok polcain, amit lehet kapni, az már nem olyan. Kár, hogy nem tanultam meg annak idején.
Felnézek, s látom, ahogy egy levél épp búcsúzik az ágtól, s lassan, néha meg-megpördülve pottyan a lábam elé. Lehajolok érte, a nap felé fordítom, sárgás - pirosas színe hihetetlenül szép.
Itt a padon ülve olyan egyszerűnek tűnik minden, olyan természetesnek.
Itt szeretnék maradni, ezen a padon, nem akarok már visszamenni abba a házba, abba az életbe. Tudom, hogy ezt nem tehetem meg, de azt is tudom, mihelyt felállok innen, elszökik a varázslat, s megint fázni kezdek bármilyen melegen süt a nap.
A telefonom csörgése élesen belém hasít, Péter az, biztos megérkezett. Nem szereti ha váratom, kevés az ideje, mindig mennie kell valahová. Most épp a feleségéhez a kórházba, meg a gyerekéhez, aki tegnapelőtt született. Nagyon feldobott volt, amikor tegnap hívott, csak mondta, mondta, milyen édes az a baba, meg , hogy milyen jó, hogy bement a szülésre, és, hogy ma feltétlen találkozzunk, mert már nagyon hiányzom.
Megint csörög. Biztos most káromkodik, mérges, hogy ha már megvette ezt a drága mobilt, akkor meg miért nem veszem fel. Akkor is mérges volt, amikor nem akartam az autóval menni Veszprémbe. Nem akartam vezetni a balesetem után. Nem értette, hiszen épp csak koccantam, de én úgy éreztem, nem tudok akkor beülni újra a volán mögé. Üvöltötte, hogy tegyem már be a seggem abba a kibaszott autóba, ha már annyi milliót ráköltött, azt azért tette, hogy én akkor legyek ott, amikor ő azt akarja. Persze így egyszerűbb is volt, mert ugye a látszat az fontos, nem mehetett a szeretőjével arra a konferenciára, mikor a felesége meg veszélyeztetett terhesként otthon nyomta az ágyat.
Már odajutottam, hogy gyógyszert szedek, mert csak sírtam, sírtam, nem érdekelt semmi, alig ettem. Az egyetlen barátnőm elvitt a dilidokihoz.
Harmadszor hív. El kellene indulnom, már ott van biztos a szobában, fel-alá járkál, mintha látnám.
Szép ez a vendégház, kényelmes, kedves. Volt, mikor szerettem idejönni. Még az elején. Akkor még azt hittem én leszek a menyasszony, a feleség, nem a cafka. Ez csak jóval később derült ki, akkor még én voltam élete nagy szerelme. Egy gimibe jártunk, harmadikos korunk óta mi voltunk az iskola legirigyeltebb, legnépszerűbb szerelmespárja. A fősuli éveit is kéz a kézben csináltuk végig. Terveink voltak, egymással akartuk leélni az életünk. Aztán jött a nagy lehetőség, amit nem lehetett kihagyni.
Azt mondta, csak formaság. El kell vennie az Irént, csak akkor lehet övé a vállalat, de engem szeret, és pikk-pakk elválnak majd. Hittem neki, mert nagyon-nagyon- nagyon szerettem. Több mint öt éve.
Akartam nélküle, akartam mással. Voltak is egypáran, de nem volt jó, nekem nem volt jó egy sem. Mindig nála kötöttem ki. Istenem! Mikor lesz egy kis nyugalom már! Veszek be egy bogyót, az segít, jobb, mintha cigiznék. Vagy vettem már be? Nem baj, ennyi nem árt.
Kitartó egy pasi, ami a telefonálást illeti. Hagyom, csak csörögjön. Még jó, hogy taxival jöttem, így nem árul el a parkoló autó. Nem lehet idelátni az útról, nyugodtan üldögélhetek, nem zavar semmi, s én sem zavarok senkit. Itt nem.
Megint megpróbáltam szakítani, egy hónapja. Elmondtam neki, hogy ezt nem bírom tovább így, nem megy, én őt akarom egészben. Rám nézett, úgy ahogy eddig soha. Az arca teljesen idegen volt, gúnyosan mosolyogva megkérdezte, hogy mégis hogy gondolom. Mert ugye azt elbírom viselni, hogy egy ilyen drága lakásban növesztem a hájam, káprázatos ruhákban illegetem magam, szuper autóval járhatok.
- Tudod kedvesem, semmit nem adnak ingyen! Fizetni kell mindenért, kinek így, kinek úgy! Érted? Egyébként meg csak kolonc vagy a nyakamon, egy kullancs, csak szívod a vérem.
És már csattant is a pofon az arcomon, amit gondolkodás nélkül visszaadtam, majd odadobtam elé a lakáskulcsot, autókulcsot, és elrohantam.
Két hétig bírta, majd meghívott egy bocsánatkérő vacsorára. Majdnem olyan volt, mint régen, kérte, hogy költözzek vissza, hogy még egy kis kitartás, mihelyt megszül az asszony, ott hagyja. Nem hittem, de mégis engedtem. Miért? Mert lehet, hogy tényleg kullancs vagyok, mert nélküle nincs élet bennem. Nem volt erőm változtatni. Talán ma, most, itt. Talán sikerül.


Szerelmeseknek nagyon jó hely ez a Vadvirág Vendégház. El lehet bújni a világ elől, és még ilyenkor ősszel is gyönyörű itt minden. Vera és Gábor az interneten talált rá, és egyből szobát is foglaltak erre a hétvégére. Nem egyszerű az anyóséknál lakni, de nincs más megoldás egyenlőre, ezért aztán rájuk fér már egy kis kikapcsolódás, kettesben eltöltött pár nap.
- Ebéd előtt sétálhatnánk egyet!
- Akkor induljunk Verocskám!
- Én a parkot ajánlanám, vannak padok, adok plédet, vigyék magukkal, ma kicsit hűvösebb van az üldögéléshez. - ajánlotta a recepciós, mikor meghallotta az ifjú pár tervét, akik már indultak is a fák közé.
- Nézd, egy mókus! De aranyos, kedves! - lelkendezett Vera.
- Aranyos te vagy, és kedves is, meg gyönyörű is! - nézett rá csodálattal Gábor.
- Tényleg?
- Teljesen biztosan! Bebizonyítsam?
- Ha tudod...
- Mindent tudok, figyelj csak - ölelte át a lányt gyengéden.
- Ott vannak a padok! Gyere Gábor! Versenyezzünk, ki ér oda előbb. - incselkedett Vera, és már neki is iramodott a színes levelek között.
- Csendesebben kicsim! Nézd csak ül ott valaki, ne zavarjuk!
Valóban. Ott volt a padon egy nő. Szőke, hullámos hosszú haját borzolta az őszi szél, piros szoknyájában és fehér pulóverében még messziről is csinosnak mondható. Közelebb érve látszott igazán, hogy nem ül, inkább mintha fekvéshez készülődne, arca nyugodt, rezzenéstelen, ajka szegletében, mintha valami kis mosolyféle húzódna meg. Egyik kezében egy üres gyógyszeres üveget tartott, másikban egy sárgás-pirosas falevelet.

Olvass tovább…
ALKOTÓ

Hétköznapi történet, kis segítséggel

Mondják, hogy szerencse is kell az élethez. Azt is mondják, hogy a nagy könyvben minden megvan írva, és ott a sors keze, az őrzőangyalok, a véletlenekről nem is beszélve. Hoppá! Véletlen. Akkor most van, vagy nincs? Mert ugye mindennek oka vagyon, még a nem örvendeteseknek is, azért történnek, hogy tanuljunk belőle. A léleknek folyvást fejlődnie kell. Nem véletlen, hogy a szerencse most sem kopogott be hozzám a lottó ötöshöz gratulálni. Mit kezdenék ennyi százmillióval? Törhetném a fejem, mire költöm ezt az elképzelhetetlen pénzhegyet. Jobb ez így, egy gonddal kevesebb. Legalább megmarad nekem a bolondos ábrándozás lehetősége. Na, ugye?!Mindenkivel történnek jó és rossz dolgok, s reménykedhetünk, hogy több lesz a jó része, mint a rossz. Úgy gondolom tehetünk érte, hogy így legyen, de azért kell hozzá időnként kis segítség is.A hattagú család háza a falu szélén állt, ráférne a tatarozás. A legutóbbi szél kicsit megbolygatta a cserepeket, a vakolat is levált itt-ott. Ősszel rongyokat tömnek az ablak szárnyai közé, így próbálják kirekeszteni a hideget, bár igazi télben ez nem sokat segít. Jó ideje hűségesen szolgálja már ez a ház a családot, nagyanyó édesapja építette sok-sok évvel ezelőtt. Akkoriban még nem itt volt a faluszéle, sőt, igen módos családnak számítottak a Tóthék. Igaz dolgoztak is szorgalmasan, becsületes, igazságos embereknek ismerték őket. De jött a háború, és sajnos a békeidő sem hozott sok jót. A földeket elvették, telepeseket költöztettek be, Tóthéknak csak egy szoba maradt. Hiába volt minden, azt mondták, ne jártassák a szájukat, örüljenek, hogy nem költöztették ki őket. Nagyanyó akkoriban már jegyben járt nagyapóval, de fényes lakodalom helyett, csak szerény esküvőre futotta a templomban. Édesapjának ez nagyon fájt, hiszen csak nagyanyó élt a gyermekei közül, három fia elesett a háborúban. A keserűségtől, a sok igazságtalanság miatt, vagy a búbánat állította meg a szívét nem tudni, de az esküvő utáni reggelen nem ébredt fel többé. Nagyanyó édesanyja két év múlva követte csendesen a férjét.Elmúlt jó pár nyár azóta, megváltoztak a dolgok, csak a ház maradt ugyanaz, otthont adva Pannának, Ferkónak, Petinek, szüleiknek Ilonkának, Józsefnek, és nagyanyónak.Szépen éldegéltek, békességben, szeretetben, mindenki tette a dolgát. Panna csiripelt, kacagott, s mindennapra volt egy új mondókája, amit az óvodában tanult. Ferkó hozta a piros pontokat, csillagokat, büszkén mesélte miféle tudományokat tanítanak az első osztályban. Peti már a továbbtanulás miatt izgult, gimnáziumba akart menni, orvosnak készült. Nagyanyó vezette a háztartást, esténként meg mesélt a gyerekeknek mindenféle igaz és kitalált történetet. Ilonka a boltban dolgozott, József a közeli városban a gyárban.Minden jól ment egészen addig a márciusi napig. Ismét esett a hó, megtréfálva mindenkit, hiszen úgy nézett ki, végre tavasz van. Ez nem is lett volna akkora baj, ha Ilonka a munkából hazafelé tartva nem csúszott volna el. Olyan szerencsétlenül esett, hogy eltört a lába és a karja. Kórházba került, meg kellett műteni, s a gyógyulás sem ment egyszerűen. Már otthon volt két hete, mikor a üzlet vezetője megkereste, és elmondta, hogy fel kell valakit vennie Ilonka helyére.- Nagyon sajnálom, hogy ez történt! Nem tehetek mást, valakinek dolgoznia kell, te is tudod, hogy egyedül nem tudom vinni a boltot. Ne haragudj rám!Ilonka nyelte a könnyeit, és bár azt mondta nem haragszik, azért nem is tudott örülni.Nyár lett, mire gyógytornára és rehabilitációra járhatott, de sajnos nem mehetett vissza dolgozni. S a baj nem járt egyedül. Férjével is közölték, hogy bezár a gyár, nincs szükség már a munkájára. Végkielégítést ugyan kapott, s jelentkeztek mindketten munkanélkülinek is, reménykedtek, majd csak lesz valami lehetőség, legalább egyikőjüknek.Így köszöntött rájuk az ősz, az iskolakezdés. A gyerekeknek új ruha, tanszerek kellettek, elfogyott az utolsó fillérjük is, mire mindent kifizettek. Hónapról, hónapra éltek, még szerencse, hogy nagyanyó a nyugdíját nekik adta, mert a járadék, mit kaptak nem volt sok, és ezzel a segítséggel be tudták fizetni a számlákat is, de karácsonykor ajándékra már nem futotta. Nehéz szívvel álltak a fa előtt, ették a diós kalácsot, amit nagyanyó sütött, hallgatták a gyerekek dalait, verseit. Lefekvés után József így szólt feleségéhez:- Tudod, arra gondoltam, hogy ez az ünnep mégis szép volt. Valahogy olyan jó így együtt lenni, gyönyörű, okos gyerekeink vannak, te is csodálatos vagy, s édesanyád is mindent megtesz értünk. Igazán szerencsések vagyunk, hogy mindenki egészséges.- Igazad van. De azért remélem az új év tartogat egy kis meglepetést, talán sikerül elhelyezkedni valahová. Nem is tudom mi lenne velünk a mama nélkül.- Ne izgulj, mindent megpróbálok. Hívott a Karcsi, hogy az ünnepek után segítsek neki, most újítja fel a fürdőszobát, fizet is valamennyit. Meg ott van a Klári néni, még van fája, amit össze kell vágni, behordani. Aztán ahogy tavaszodik, elmegyek napszámba, Vargáék szoktak fogadni embereket.Így is volt, akadtak alkalmi munkák, mert a férfi igen szorgalmasan dolgozott így hívták is. De nem elég gyakran, s nem is tudtak sokat fizetni. Munkahelyet egyikőjük sem talált. Ilonkát legtöbbször azért utasították vissza, mert vidéki volt, bérletet nem fizettek, ott volt a három gyerek, akik bármikor megbetegedhetnek, és táppénzre kell velük menni.Aztán egy februári napon bekövetkezett, amitől nagyon féltek. Az orvos azt mondta, infarktus vitte el nagyanyót, de vigasztalja az a tudat Ilonkáékat, hogy nem kellett szenvednie, és szép kort megélt, 80 évesen búcsúzott el.Szomorú napok köszöntöttek a házra, s az ott lakókra. Húsvét táján, már a villanyszámlát nem tudták befizetni, nyáron az óra leolvasása után pedig a kikapcsolással fenyegették őket. Sikerült elintézni a részletfizetést, és egy kis haladékot is kaptak. Csak munkát nem, azt senki nem ajánlott, hiába próbálkoztak, böngészték a hirdetéseket, jelentkeztek, elutasítás jött mindenhonnan.- Valami baj van kedvesem?- Ez a meleg. Olyan szomjas vagyok, meg WC-re is kell mennem. Állj meg valahol kérlek!- Mindjárt, majd a következő benzinkútnál. Addig bírod?- Persze. Hú, de nagyon virgonc a pocaklakó.- Focista lesz meglátod!- A lányok inkább balettozni szoktak.- Ahhoz is kell edzeni. Nézd csak! Ebben az udvarban milyen szép faragott kertibútor van, meg egy hintaágy. Jó lenne nekünk is, ilyesmit képzeltem a tóhoz. Tudod mit? Megállunk itt. Pont kint is van az udvaron egy férfi.- De hát idegenek. És ha zavarunk? Ki tudja milyenek?- Ugyan! Gyere csak, jóravalók, látom rajta.Vajon ki lehet az? Nem szokott előttünk ilyen flancos autó megállni. Gondolkodott magában Ilonka, miközben az utolsó poharat is elmosogatta. Elindult megkeresni a férjét, aki megint az udvarban szöszmötölt valamit.- Józsi! Hol vagy megint? Na, miért nem válaszolsz?- Ne pörölj asszony. Inkább hozz egy pohár vizet a betérő vendégnek.- Jó napot! Hozom is.Adta a poharat a fiatal nagy pocakos nőnek. Az utolsó időben járhat ránézésre.- Ne haragudjanak, hogy így betolakodtunk! A feleségem nagyon szomjas lett, s közben megláttam milyen szép fabútorok vannak itt az udvarban. Ki készítette őket, ha szabad megkérdezni?- Én magam, saját kezem munkája. Tudja eredetileg asztalos a szakmám, szeretem a fát.Közben a fiatalasszony bekéretőzött a mosdóba, Ilonka megértette a sürgető szükséget, emlékezett még rá milyen az, mikor az ember állapotos.- Ne szégyelje magát kedves! Megkínálhatom még valamivel? Van jó limonádé a hűtőben, biztos jól esik. Nagyon meleg van ma.- Köszönöm szépen!- Mindjárt hozom is, foglaljon helyet itt nálunk.- De gyönyörű hímzés!- Ó, azokat a párnákat már jó pár éve csináltam. Régebben sokat varrtam, hímezve, riselve.- Megmutatna egyet- kettőt? Tudja, van egy boltunk, ahol ilyesmiket árulunk.- Vesznek még az emberek ilyen dolgokat? - kérdezte Ilonka, s hozta is a szekrényből a terítőket.- Hogyne! Sőt nagy divatja van most. Hogy ez milyen gyönyörű! Ez is! Ilyen szépet nem is láttam még! Nem lenne kedve nekem dolgozni? Ó, bocsánat! Én csak ilyen vagyok, mindenkit lerohanok - mentegetőzött látva Ilonka meglepett pillantását.- Ez az igazság - ezt már a férje mondta, ebben a pillanatban léptek a konyhába Józseffel.- Kedvesem, legjobb lenne bemutatkozni, s utána megbeszélni a dolgokat.Így is tettek. Hamar kiderült, hogy meg tudnak egyezni, s nem csak Ilonkának lenne munkája, hanem a férjének is. A fiatalember megrendelte tőle a kertibútorokat, hintaágyat, s azt is megbeszélték, hogy mindezt hivatalos formában, tehát felveszi alkalmazottnak, bővíteni akarták úgyis a vállalkozást.Igen, történnek hihetetlen fordulatok, amik megváltoztathatják a mindennapokat. Hogy mi segít ebben, kinek a számlájára írandók? Talán a szerencse, a sors keze, az angyalok, véletlen műve? Nem érdemes firtatni szerintem.Profitálni kell belőle, elfogadni, jobbá tenni segítségével az életet. Mondhatjuk úgyis, a fejlődés nem áll meg.
Olvass tovább…
ALKOTÓ

Buszon

Régen utaztam már ezzel a busszal, csak hárman ülünk rajta, meg persze a soför. Álmos vagyok kicsit, meg szomjas. Otthon megettem az ebédrevalómat, kávét is ittam. Lehet, hogy nem kellett volna a kávé, megdobogtatja a szivemet. Érdekes, milyen lassúnak tűnik ez a busz, és milyen magasról nézhetem a tájat. Döcögünk, csak döcögünk, ezek az utak szörnyűek! Egyszer kéne rendesen megcsinálni, aztán nem lenne vele gond, amikor autóval jövünk errefelé, akkor is kerülgetni kell a lukakat, úthibákat. Ez van, máshol még rosszabb. Beérünk a szomszéd faluba, nincs felszálló. Kanyarodunk szép lassan, nem is tudom mikor láttam ezt a falurészt utoljára. A kastély szépen felújítva, most nem rejtik el a lombok, még tisztán láthatom, mintha hívogatón intene felém. Körforgalom következik, visszafelé a helyi óvodából jönnek a kis utasok, várják, hogy a nagy busz haza vigye őket, tele lesz élettel a mozgódoboz. Két kisfiú harcol a mellettem lévő helyért. Mosolygok magamban. Csiripelnek, mint a madárfiókák, feltérdelve az ülésen figyelik a mögöttük ülő társakat. Persze a kísérő felnőtt igyekszik mindenkit biztonságban tudni. Egy másik utastárs érdeklődik a kísérőtől, ki kinek a fia, lánya.- Ez itt a Julié, tudod, a Zakariáséké.- Balogéké ez a kettő?- Ja. Nézd milyen szépek! Te vagy ugye a Jácint, a tesód meg a Márió ugye? - fordul a két kis törpe felé, akik ismét helyeselnek, mert ez már a sokadik kérdés ugyanarról. Nem látom őket, a hátam mögött ülnek. Lehet, hogy ikrek? Kíváncsi vagyok, de mégsem forgolódok, hátralesni meg nem tudok.- Az apjuk jön értük a megállóhoz.- Melyik?- Az új. Úgy hallom jól megvannak. Cinimini ülj le, mert elesel!- Micsoda név - nevet az érdeklődő.- Mindenki így hívja! Az óvónők is, ugye Cinimini!? A Zsuzsáé, nézd meg milyen szép szeme van.A következő megállóban az iskolások is felszállnak. Előttem lévő ülést egy nagy barna szempár foglalja el. Kár, hogy a Nap a szememmel játszik, így nem tudunk hangtalanul beszélgetni, pedig a barna szemek érzem, ezt szeretnék, kíváncsian fürkésznek, várják a jelet. Aztán elindul a kicsi kezecske, megsimogatja a nagyot, kezet fogunk végre, de amire idáig eljutunk, ő megérkezik. Vikinek hívják, hallom mikor a kísérő irányítja a leszálláshoz. A buszvezető mellett fiúk és lányok szorosan egymás mellett. Folyik a beszélgetés, közben persze az utat is kell figyelni. Látszik, hogy mindennapos ez a társalgás, beszámolnak, mi volt a suliban, ki hányast kapott. Tibi bá, a soför nagyon türelmes, ért a nyelvükön.Lassan kiürül a busz gyomra, már csak felnőttek vagyunk. Jácint és Mário nem ikrek, sőt egyik jóval magasabb a másiknál, megfigyelhettem, mikor leszálltak.Egy néni előre jön, szatyrában valószínűleg pálinkát visz érezni lehet.- Jó napot Tibi bá! Sokan vótak a temetésen?- Jó napot Ilonka néni. Sokan, nagyon sokan.- Szegény fiatalember, nagyon sajnálom! Az apja sem él má. Hát ilyet, hogy egy anyának kell eltemetni a gyermekét, tuggya Tibi bá, ennél nincs kegyetlenebb!- Hát igaza van Ilonka néni. Volt a szőlőben?- Igen kicsit körünéztem. Ezek meg ott hátul isznak.- Isznak? Hallom, rokonok.Hátul férfiak, hangjukból ítélve idősebbek és hárman vannak, kedélyesen beszélgetnek.- Télleg rokonok is vagyunk. Mondom. Megmutassam az igazolványomat? - egyikük.- Elhiszem, anékül is. - másikuk.- Nekem bajom az anyám nevével van. Vengert, de sose tugyák, hogy egy vé, vagy két vé.- Finom ez a bor Jóskám! - harmadikuk.Közben Tibi bá és Ilonka néni, már veteményeznek, meg szőlőt mettszenek.- Én se tuttam hogy kell azt, de a szomszéd segített, a Bözsi. Mer a gyerekek aszt monták, ők nem érnek rá erre. Most má, nincs gondom vele.- Ilonka néni, ha nem haragszik, hány éves?- Na, mennyinek saccol?- Hatvan?- Nyoc iksz, Tibi bá.- Na, ne mondja! Nem hiszem.- Pediglen annyi. Mások se hiszik, mondom számoják ki, ezerkilencszázhuszonnyocban születtem. Na itt a jányom, ez meg mit akar itt, kire vár?Közeledünk a megálló felé.- Na, Isten álgya Tibi bá!- Viszontlátásra - búcsúzom én is.- Há te meg micsinász itt? Kire vársz? - kérdi Ilonka néni a nőtől, aki nem igazán válaszol. Beülnek a várakozó nagy autóba szótlanul, s mennek tovább pálinkástól együtt.Én is megyek, van még egy szabad órám, betérek a nagy üzletbe, veszek ezt-azt.
Olvass tovább…
ALKOTÓ

A fák alatt

Ősz van már,zörögnek a leveleka fák alatt.Merre jársz?Egymagamban talález a pillanat.Nyár volt még,nevetve búcsúztála fák alatt.Elmentél.Azt hittem, hogyárva szívem meghasad.Tél közeleg,szikrázik a hókupaca fák alatt.Hazudtál.Azt ígérted visszajössz,csak várjalak.Tavasz is lesz,nyílnak majd az ibolyáka fák alatt.Jön tán más.Ki rám talál, s nem ígér,csak itt marad.
Olvass tovább…
ALKOTÓ

Utam

Kedvesen mosolygott, hívogatott.- Gyere csak, ne félj, veled vagyok! - szólt hozzám, s kézenfogott.Mit tehettem? Hagytam magam, mentem vele, nagyon lassan.- Lazíts kicsit, bízzál bennem! Lépteidre vigyáz szívem.Nincsen nagy baj, megbotolhatsz,itt a karom, kapaszkodhatsz,ha elesel felsegítlek,ha fáradt vagy, ölbe veszlek.Hittem neki, bíztam benne,elindultunk, ki a fényre.Ilyen csodát még nem láttam,megbabonázva álltam.Szivárványos rét felett ezernyi pille repkedett,madárkórus víg nótája dédelgette lelkemet.- Mutatok mást, jöjj utánnam!Én lépdeltem, most már bátran.Patakpartján vitt az utunk,göröngyökön gyalogoltunk,aztán kavicsos rész következett,majd egy bozóttal küzdöttünk meg.- Hová megyünk? Minek erre?Nincs könnyebb út? Pihenjünk le!Kérlek állj meg! Fáradt vagyok,testem gyenge, lábam sajog.- Sokat bírtál, megérdemled,szólt hozzám és leültetett.Inni adott, forrásvizet,enni, frissen sült kenyeret.Halk dallammal elringatott,kedves álmot rajzolgatott.Ébredtem már kora reggel,madárfüttyös víg sereggel.Harmatos fűszálak talpam alatt,szelíden meghajoltak.Elindultunk ismét ketten,már nem kellett fogni kezem.Harangszót hozott a szél,és egy fátylat, mi hófehér,majd gyermekek kacagását,szerelmes szív dobbanását.Éreztem valami megváltozott,szeme láttam, komolyodott.Aztán egy folyóhoz értünk, ott azt mondta:- Megérkeztünk.Itt a csónak, az evező, túlparton a kikötő.Onnan tovább, egyenesen,már látod a hegyed, kedvesem.Ha feljutsz a tetejére, tiéd életed minden kincse.- Te most ezt komolyan gondolod?Oda, én, egyedül eljutok?Azt mondtad velem leszel,fogod kezem, nem engedsz el.Ennyit ér az ígéreted?Ezt velem hogy teheted?- Jól tudom, félsz most tőle,nem hiszed, hogy sikerülne.Pedig megvan hozzá mindened,erő, ész és képzelet.- Találkozok még veled?- Elég behunynod a szemed.Itt az idő, indulnod kell.Menj csak bátran, kalandra fel!Most itt állok, hegyem messze,nem tudom csúcsát elérem-e.Erőt gyűjtök, tovább megyek,más egyebet nem tehetek.2008. 05. 27.
Olvass tovább…
ALKOTÓ

Egyszerű szavak

Egyszerű szavak, mik eszembe jutnak,talán másnak nem is fontosak.Miért is érdekelne bárkit az, hogy süt a nap?Nem meglepő, hogy csicseregnek a madarak,közhely, ahogy állunk kéz a kézben,egymást látjuk a csillogó szemekben.Érdekes tán, hogy csókod íze, mint a méz,s egyetlen pillantásod örökre megigéz?Mások is élnek együtt sok-sok éve már,más is szeret úgy, hogy az már szinte fáj,más is tett ígéretet valamikor, régen,más is tapossa a napokat hol zajosan, hol csendben.Mondhatnád, nincs semmi különös ebben,egyszerűen együtt vagyunk, ez minden.
Olvass tovább…
ALKOTÓ

Sorsok

Éjszaka van. Mi ez a zaj? Megnézem, biztos megint ők vannak itt. Még most sem hagynak nyugton!- Mit akartok, he? Gyertek be, és mondjátok el!Tudtam, hogy hiába nyitom ki az ajtót, eltűnnek, mire odaérek. Remek! Hajnali kettő. Mi ez a por? Honnan jön?Aha, már tudom mi volt az a zaj. Kompresszorral fujatták be ezeket a szilánkokat az ajtó alatt. Nem szúrtok ki velem, feltakarítom. Van hypo is itthon, meg illatosító is...... Na, már majdnem készen vagyok. Háromszor felmostam, még egyszer tiszta vízzel is, végre egy szilánkot sem látok.......Mi ez a szag? Nem volt még elég? Ezek ki akarnak készíteni engem!! Kinyitom az ablakot. Jajj!! Ha kinyitom be tudnak jönni! Hol a kalapács, és a szög?...... Ezzel is végeztem. Öt óra. Lefekszem, de előbb az ajtó alá, a küszöbhöz odateszem ezeket a rongyokat. Így ni! Most már sehol nincs rés, nem tudják beszórni a magokat. A múltkor is telement vele a szemem. Alig láttam. Álmos vagyok..............Reggel van? Hány óra? A fenébe! Valaki beszögelte a redőnyt, nem tudom felhúzni! A francba vele! Éhes is vagyok, a gyógyszereket is be kell vennem. A doktor is megmondta, fontos, hogy a cukorra mindig szedjem be.Hol lehet a szörp? Biztos megitták, szomjasak voltak, ők is érezték ezt a szagot, kiszáradt a szájuk a gáztól, amit beengedtek ide....Megint itt vannak. Látom a konyhaablakból. El kell innen mennem. Hogy csináljam? Mit mond? Ez fenyegtőzik, hogy elkap, és betesz a kocsiba, aztán bezár és ott rohadok meg! Azt csak szeretnéd kisapám!Hhhh, keményebb fából faragtak, nem hagyom magam!!!!Összeszedem a cuccomat, egy pár fehérnemű, a pénzem, elég ennyi. De hogy menjek le az udvarra? Nem szabad észrevenniük, hogy el akarok menni innen. Ez az! Mintha csak a pincébe mennék valamiért!...Sikerült!!!! Lent vagyok az udvaron. Meg kell várnom, míg elmennek! Csak ne lenne ez a bűz! Milyen gáz lehet ez? El akarnak tenni láb alól, szépen, csendben. Most kéne kijönnie a rendőröknek! Most kellene bemérni, mi az ami a levegőben van! Jó ez a bokor itt, el lehet bújni mögötte.- Hol lehet? Kati néni, merre van?- Remélem megtaláljuk. Mondtam, hogy ne hagyjuk itt egyedül!- Tudom, hogy mondtad. Mit csinálhattam volna? Hová raktam volna?- Nézd, nyitva az ajtó! Kati néni!- Jesszus, mi van itt!- Nagytakarítás volt, nem látod?- Pont úgy néz ki. Vigyázz!- Az istenit!- Mibe rúgtál bele?- Mit tudom én, de nagyon fáj a lábam ujja!- Téglák. Minek hordta ide?- Ki tudja? Ha megtaláljuk megkérdezheted tőle.- Ne idegesíts!- Nézz ide! Szörpös üveg, poharak, kávéfőző az ágy alatt.- A redőnyt meg beszögelte.- Buggyant.- Ne mond ezt! A nagynénim.- Tudom. Akkor is.- Nem buggyant! Beteg.- Jó, oké, beteg.- Mi van?- Mit mi van?- Minek nézel így?- Hogy nézek?- Furcsán.- Csak eszembe jutott valami.- Mi?- Áááá, mindegy!- Utálom, amikor ilyen vagy!- Milyen?- Mondani akarsz valamit, de nem mondod, pedig tudom, hogy nem mindegy!- Te meg azt mondtad, utálsz.- Ne forgasd ki a szavaim!- Oké, nem teszem.- Most meg mit vigyorogsz?- Csak mosolygok. Rajtad.- Köszi, én is szeretlek!- Tudom. Azért mosolygok. Gyönyörű vagy, ebben a félhomályban!- Ne bolondozz!- De, tényleg. Nálad csodásabb nem él a földön.- Te akarsz valamit.- Téged.- Itt???- Mindenhol.- Illetlenség!- Dehogy..........- Ne mond azt, hogy megbántad!- Nem mondom.- Megbántad?- Nem.- De?- Neked mindig csak azon jár az eszed?- Min is?- Hát azon.- Áááá, nem mindig. De nagyon gyakran. Főleg ha mellettem vagy.- Minden pasi ilyen?- Bizony. De mit foglalkozol te minden pasival?- Nem teszem. Csak te érdekelsz.- Jó tudni!- Akkor most megmondhatod.- Mit?- Honnan tudjam. Te akartál valamit mondani.- Tenni. De az megvolt.- Disznó. Nem arra gondoltam.- Hát?- Előtte?- Semmi fontos.- Szeretném tudni.- Minek?- Csak.- Annyira nem értem én ezt! Ha semmi lényeges, miért mondjam el?! Had döntsek már arról, szeretnék-e valamit elmondani neked, valami olyan apróságot, ami nem is fontos.- Jó.- Remek. Megsértődtél.- Nem.- Akkor lezárva ez a téma?- Le.- Gyerekek! Ti már itt vagytok?- Kati néni! Merre járt? Kerestük.- Csak lementem az udvarra. Mikor jöttetek?- Nemrég.- Rendet akartam csinálni mire jöttök. Nem sikerült.- Nem baj! Jól érezte itt magát?- Igen. Nem volt semmi zűr. És ti? Milyen volt az út?- Klassz. De most lassan indulni kell.- Tudom. Köszönöm, hogy elhoztatok egy kicsit ide. Jó volt kijönni onnan, olyan, mint régen.- Segítek csomagolni.- Na, mehetünk.- Integess te is! Még figyel a függöny mögött.- Jó.- Miért vagy ilyen?- Milyen?- Bunkó.- Bocs, csak eszembe jutott mennyi munkát ad nekem a te nagynénid szabadsága.- Segítek.- Tudom. Ne haragudj! Ha nem kellett volna tegnap délután elutaznunk, nem lett volna semmi baj.- Rossz időzítés. De mást nem tehettünk, mindkettőnknek alá kellett írni a papírt.- Persze ha anyukád átjött volna, akkor sem lett volna gond. Mégiscsak a tesója.- Most már mindegy.- Ugye nem örökletes ez a betegség?- De, az. Én is ilyen leszek nagy valószínüséggel. Úgyhogy még most időben vagy, rántsd magadra a nyúlcipőt és rohanj!- Tudtam.- Mit?- Hogy nem szabad megkérdeznem.- Már mindegy.- Te nem leszel ilyen.- Honnan tudod?- Érzem.- Elhagynál?- Ne hülyéskedj!- Őt is elhagyták. Én sem bírnám mellette sokáig.- Csak te vagy mellette.- Mégis itt van, ebben az otthonban.- Ne rágd magad ezen. Jó helyen van, vigyáznak rá. Gyere menjünk!- Fáradt vagyok!- Akkor most én vezetek. Ha hazaértünk csinálok Neked egy jó fürdővizet, és aztán...- Teee!!!! Szeretlek!- Én jobban...
Olvass tovább…