Évezredek telnek, s a homályba vesznek,

Múltnak a ködében, csak emlékek lesznek,

De van úgy, hogy felkel, s formálódik képbe,

Majd terjed hangokba, s érdekes zenébe,



Volt egy csodás földrész, messze-messze innen,

Csak mítosz említi, hisz más nyoma nincsen,

Nincs is írás róla, mit tett ott az ember,

Megokolt tetteket, ellepte a tenger,



Régen sem volt másképp, vérünk tehet róla,

Jó s a rossz állandó, évezredek óta,

Voltak ott királyok, irigyek, kevélyek,

Voltak ott elnyomva, dolgozó szegények,



Lakta két királyság a hatalmas földet,

Középen egy hegység, szab két részre völgyet,

Volt rajta nyolc hágó, mit őriztek kardok,

Időként ott voltak, kisebb helyi harcok,



De volt még egy átjáró, mit öleltek hegyek,

Köztük egy nagy fennsík, tágítja a teret,

Két végén hatalmas, láva marta szikla,

Vezet el középre a fennsíknak titka,



Egy hatalmas kráter szab középen sebet,

Tán négyezer lábnál is szélesebb lehet,

Két végén két pillér, mely támasztja szélét,

Átívelő sziklahíd, adja a szegélyét,



Kráter mélye felett, szaladt el az útja,

Közepén egy kőkolosszus, borzalmas a súlya,

Ősi uralkodók, rögzítik parancsba,

Görgetettek sziklát, végzetes magasba,



Ha oly szégyen éri, királyoknak hídját,

Hogy két királyságból, egymás vérét ontják,

Roppanjon meg kőhíd, törje szét föld kérgét,

Pusztítsa a földet, mindkét király népét,



Mégis, mindkét vezér, vágyta másik házát,

Mesés gazdagságát, szomszédos világát,

S hívták harcba egymást, döntő nagy csatába,

Királyoknak hídjánál, életre-halálra,



Pedig mindkét urat, intette a bölcse,

Hogy telhetetlenségét a népére öltse,

De minden szó meddő, ők hiába óvtak,

Vadult meg eszmétől szegény és a gazdag,



Ragadnak lándzsákat készülnek csatára,

S gyülekeznek népek, király udvarába,

Több tízezer harcos, elveik ordítják,

Mindet elpusztítjuk, miénk az igazság



Csak hárman maradtak, kik nem mentek harcba,

Az egyik a déli uradalom sarja,

Másik kettő az északi királynak fiai,

Két serdülő dalia, egymásnak ikrei



Egyik megjön délről, rongyos álruhába,

S szaladnak tengerhez inuk-szakadtába,

Mert éjjel mindhárom, intő álmot látott,

Hogy hagyják itt örökre e becstelen világot,



Zaklatott szívükben egy intelem székel,

Hagyják el a földet, holdtöltekor éjjel,

Három kicsiny hajó, háromfelé menjen,

Három ifjú ember, új világot leljen,



Egy szaladjon délnek, amott leljen partot,

Hol éget a nappal, ott vívja a harcot,

Ahol homok az úr, s kincs a víznek ára,

S hullámot vet tenger, mind a két partjára,



Egy menjen keletnek, viharos tengeren,

Menjen jégmezőkön, keljen át hegyeken,

Hagyja el a pusztát, rengetegnek szélén,

Kövesse a folyót, egy hegyvidék mélyén,



Harmadikat a szél, repítse nyugatnak,

Hatalmas vízen át, hol szűz földek vannak,

Ott meg menjen délnek, hosszú vízi útján,

Míg nem egy öbölre árnyat vet egy vulkán,



Búcsúznak egymástól, más céllal indulnak,

Tudják jól, utódok, és még csak tanulnak,

Déli az őrzi meg, hitét tiszta szónak,

Keleti vigyázza szellemét a jónak,



A nyugati vándor lesz, őrzője a fénynek,

Csillagokból jövő, végső eredménynek,

Csillagokból jövő, apró üzenetnek,

S hosszú idő múlva, új csodát tehetnek,



Évezredek telnek, külön, megkísértve,

Veszti déli hitét, hatalmat remélve,

Keletit is sújtják, önnön átkos szavak,

Nyugatnak fiát meg, hatalmi indulat,



Ám utódok meglelhetik régi vágyak hangját,

Megtalálhatják majd, fény, szellem s hit rangját,

Akkor foghatnak csak úgy egymással kezet,

Hogy összeforr újra a három képzelet,



S fogadják szellemük be külső világok,

Múlik feledésbe, a vérben írott átok,

S jönnek új szellemek, kik segítenek élni,

Csillagok közt, új emberként már nem csak remélni,



Amott fent most kráter körül, ember, embert gyilkol,

Csatakos a fennsík, a vértől s a portól,

Majd mind veszti éltét, s már csak a két vezér,

Csap össze szüntelen, végső győzelemért



Csap le kard a pajzsra, s kerülnek a hídra,

Pedig ott a harcot, ősi törvény tiltja,

Majd roppan a pillér, kőmonstrum legördül,

Zuhan le a hídról, s a kráterben döndül,



Reped meg az alja, tűz csap fel az égre,

Kiköpött sziklákkal, kövekkel kísérve,

Megroppan a kráter, föld remegve ordít,

Fennsíknak szélére, forró lávát fordít,



Hömpölyög völgy felé, ám soha nem ér le,

Hegygerinc omlik be, majd zuhan a mélybe,

Robajlik a földrész, reped szét az arca,

Majd nyer tért a tenger, földrészt betakarva,



A távolban messze, három kis vitorla,

Dél felé, keletre, egy pedig nyugatra,

Vitték el magukkal, emberek reményét,

Egy megőrült fajnak, egyetlen esélyét,



Mindig ismétlődik csak a kor változik

Eszmék mellett nem más, mint vad harag tobzódik,

Bizony nincs fejlődés csak hatalmi érdek,

Mely igába dönti az összes földi népet.

Már más idők járnak, s az erkölcs lett görbe,
Talajt veszt a szellem, ritkán akad tőre,
Palackból kinézve, megfakult az érték,
Üvegkalitkában, mind kisebb a lépték.

Tán szál lett rövidebb, veszt fonalt’ az orsó,
S reped imitt-amott a mézzel teli korsó,
Elcsorgatják jobbra, középre és balra,
Majd kenik hajukra, vagy a frissen meszelt falra.

Aztán fáj a lelkük, kiabálják szerte,
Mily gonosz az élet, őket így megverte,
És okolt mindenki, aki él vagy mozog,
De tudják jól, világuk, csak köröttük forog.

Ijesztgetés, fals szó, sok kis ártó szellem,
Lett korunk keresztje, a csavarodott jellem.
No de ki vagyok én? Hogy észt itt másnak osztok,
Nem osztok, nem szorzok, csupán csendben morgok.

Morgok, hisz a jó szó, ritkán leli párját,
S veszti el az elme, szellemi királyát,
Nem is talál utat, falak körben vannak,
Ha akad is bent érték, azok bent maradnak.

Egy pohárban nézem, szőlőhegynek levét,
Bíborszínben csillant, meg a fény rajt elébb’,
Mint a latin mondta, és a választ várom,
Miként romlott így el? Miért szunnyad az álom?

Hisz ma is csak jót, kedvest, szépet várok,
Hiszem, hogy már elmúlt, a turáni átok.
De nem fogják ésszel, a fent küzdő felek,
Hogy két bába közt elvész, a féltve őrzött gyerek.

De míg egyik óvva, gerjeszti a félszet,
A másik az utcán, kovácsolgat ércet,
És osztják az igét, közben meg nem látják,
Magukról a rongyot, teljesen lerántják.

A nép pedig köpköd, barátra, rokonra,
Az erkölcs és szellem, megtépve romokba,
Vajh miért is hizlalták, hatalommal, pénzzel?
Ezt még ma sem értem, nem érem fel ésszel.

Hisz nem húznak, állnak, fent egymásnak farral,
Rúgnak össze patkót, elégült mosollyal,
Most mindenki vádol, s a másikra mutat,
Nem látok én mást, csak feneketlen kutat

A jövő nem fontos a kátyú sem számít,
Abrakért, botrányért, mindkét oldal lázít,
Szomorkásan nézem, miként szakítják szét,
Pénz és jogar miatt, országunk szekerét.

Tanulság az most sincs, s nem vagyok leverve,
Mindegy kitől jutok, cseberből, vederbe,
Hogy a bőröm bánja? Sebaj, kinő újra!
Nekik meg megmarad az összemocskolt gúnya.

Tudom, megígértem, nem írok ilyen stílusban, de felejtsétek el a stilisztikát és figyeljétek csak a mesét.

I

Súgnak az emberek, ma is gyakran össze,

Ha telik törköllyel a repedezett bögre,

És ha e történet, hangzik cserép alatt,

Az is oly csendesen, akár a fuvallat.

Mert tudják a népek, kik környéken élnek,

Súgják szájból, fülbe, s nyugalmat remélnek,

Hisz ha lomb sem rezdül, oly halkan mesélik,

Tán nem látják többet, kitől maguk féltik,

Egy csodaszép medence, hegyek közt a mélyben,

Furcsa népek éltek ott, dölyfösen, kevélyen,

Acsarkodás, irigység, mások leszólása,

Volt e dölyfös népség  igaz hitvallása,

Ám meglett „jutalmuk”, föld mélyéből fakadt,

Mordul vagy nyolcat, s tört fel az iszonyat,

Egy repedés hasadt, hegynek meredékén,

Szakadt fa és föld szét, közeli környékén,

És nézett ez úgy ki, mint nyílt seb a bőrön,

Majd mászik ki belőle, kit elzárt a börtön,

A pokolnak hercege, nyit kaput a földre,

Homály és az árnyék költözött a völgybe.

Piacon hallottam, egy árus mesélte,

Volt, aki elhitte, volt aki lenézte,

Riogatón beszélt a fekete királyról,

Vagy ahogy ő hívta, a Garabonciásról.

Tudom, hogy a szátok, most mosolyra rándul,

Ilytől mai elme, beszűkül, nem tágul,

De ti nem sejtitek, mily iszonyú erő,

Amely ott a hegyből akkor kúszott elő.

És akit ott elért, ragadja magával,

Rántja le a mélybe őrjöngő szavával,

Mesélte a kofa, házból látta tisztán,

Hasít át égen egy fekete szivárvány,

És rajta masíroz, a pokolbéli sereg,

Szemlézvén sorozást az ördögi hegy felett.

Majd minden csendesül s tűnik el a sátán,

Csak testek maradnak, lélektelen, árván.

Mesélte a kofa és sokan nevettek,

A nagyfalú szélén a piactér mellett,

Ám én hittem szavát, szem nem volt lesütve,

Az sosem hazudik hisz a lélek tükre.

II

Vakarom most főmet, miként vágjak bele,

Ne untasson senkit a történet menete,

S hiszi, ki akarja, én csak abban bízok,

Talál nyílt szellemet, amiről itt írok

Amúgy konflis volnék, lakhelyem egy város,

Járom rajt az utat, ha száraz vagy sáros,

Ismernek is páran, s tudják ez a dolgom,

Embereket olykor, ide-oda hordom.

Majd én is felejtem, pár esztendő eltelt,

Mígnem tavaly nyáron, régi emlék felkelt,

Hűs tavaszi estén, egypár barátommal,

Egy kocsmánál álltunk az üres kocsinkkal.

Amoly férfitémák voltak kiélezve,

Fehércseléd gömbölyű, ruhától vetkezve,

Majd pedig a létről, mely egyre nehezebb,

Egy újabb sarc lebeg az iparosok felett,

Oszt követ szó szavat, és kesergünk azon,

Hetedik bőrt húzzák, le ezen tavaszon,

Az istráng már repedt és öreg a ló is,

Nem parádés kocsi ez már s nem is konflis,

Ezekről kesergünk, hogy mit kéne tenni,

Szándékkal nem lehet megélhetést venni,

Mikor kocsma mellől jött felénk egy ember,

Nyugodtas járással, tiszta kemény szemmel,

Oszt megszólít miket, hogy melyikünk tenné,

Sürgős dolga támadt s őt rögvest elvinné,

De az út hosszú, s látom társaimon,

Nincsen kedvük menni, úttalan utakon,

Megnézem az embert, hiszen ebből élek,

Vigyem ki fuvart kér s az utamba téved,

Megnézem őt újra, maradjak, vagy menjek,

Bölcs öreg tekintet, vet rám farkasszemet,

Kapaszkodjon bátyó, bárhova elviszem,

Ha kifizeti azt, mi megillet engem,

Ő egy lassút bólint, majd rekedten szóla,

Két-nap kocsi-járás, ahol volna dolga.

Az üzlet megkötetett, mászok fel a bakra,

És Ő felül mellém ez ritka egy fajta,

Beszélgetni akar, gondoltam magamba,

De csak csendben intett s indultunk az utunkra.

III

Mozdítom a kezem, gyeplőt húzom balra,

Öreg tanult gebém, ráfordul az útra,

Kocsirúd vége, mutat irányt délre,

Lassú kocogással indulunk az éjbe.

Kis mécses világít a konflisnak végen,

Segít, hogy a kocsi ne árokba érjen,

Vén társam patkója, úgy dobog a földön,

Miként a dobverő, a megfeszült bőrön,

A kövecses utcáról, fordulunk le délre,

Majd földúton érünk a város szélére,

Fent az öreg hold nyújt, segítséget nékem,

S most zárt kapu jelzi, a határhoz értem,

Kapuőr még fent van, csobolyó kezében,

Szólok s enged miket, utunkra serényen,

Kinyitja a kaput, átgördülünk rajta,

Holdnak sárga fénye, az utat mutatja,

Poroszkál a kocsi, bakon fent mi ketten,

Nem hangzik el most szó, csak hallgatunk csendben,

Míg végül megtöröm a feszülő csendet,

Miért megyünk délnek, mi dolga ott kendnek?

Kevélyvölgybe megyünk, szólal rekedt hangon,

Visszarémlik a múlt s az öreg árust hallom,

Nyugtalan lesz lelkem, bár az emlék régi,

Rosseb tudja, szívem tán babonát féli,

Ám ő még folytatja, lassú kimért hangon,

Nem kell amott félnem, más lesz ott a rangom,

Majd haladunk tovább, múlnak, percek, órák,

Aztán meg megvirrad, s elfárad a lóláb,

Út szélén nem messze, pirkadat fényébe,

Fogadó fehérlik, vagy másfél mérföldre,

Pihenni kellene, na meg abrakolni,

Említem, ő meg int, amott kell megállni,

A térség az elfogy, a fogadó megnő,

Mire odaérünk a nap teljesen fel-jő,

Az ajtó kinyílik, és kilép rajta,

Termetes fogadós, pirospozsgás fajta,

Mivel szolgálhatok, mi járatban vannak?

Ételt, italt, szállást, becsülettel kapnak,

Ám utasom állít, szómenésnek gátat,

Hosszú útról jövünk, s testünk kissé fáradt,

Kérünk ételt, italt, lónak, abrak s vizet,

Hat óra pihenést s kezem aranyt fizet,

Bólint a fogadós, hamar asztalt terít

Gyorsan elfogyasztjuk, mi ki van téve itt

Eztán öreg felmegy a vendégszobába,

Én meg, ahogy illik, ház mögé a pajtába,

Etetem, itatom még az öreg társam,

Hiszen ő dolgozik a porban a sárban

Majd lecsutakolom sárga pejkóm lábát,

Kefélem sörtével széles csontos hátát,

Azt eldőlök én is a puha szalmába,

Szemem a fáradtság egy-kettő lezárja,

IV

Telt egy pár óra, s ébredezek arra,

A nap már a zenitet rendesen elhagyta,

Rántom fel a csizmám, porolom a mentémet,

Vezetem pajtából, megvénült gebémet,

Az öreg a csűr mellett a kocsit támasztja,

Várván, hogy induljunk távoli utunkra,

Vörös színben izzik a napnak éles fénye,

Már látni, hogy szökik szárba a tavasz zenéje,

Tán egy percig, hogy csodálom, majd megyek utamra,

Hosszú táv áll még előttünk, göröngyökkel rakva,

Szavaim nem szaporítom, mert a fül is fáradt,

S nem koptatom szócsépléssel a megvénült számat,

Nem volt rövid, délután majd az éjszakát jártuk,

Hajnaltájban üres tanyán, pár órát megálltunk,

Rövid volt a pihenő, majd bent jártunk a völgybe

Délelőtt volt mikor ő a hallgatást megtörte,

Arra menj a meredélyhez, lábához a hegynek,

Kerüld el a falvat, hol az emberek remegnek!

Majd reám néz és bólint egyet- Kofa igazt szólott,

Bízzál bennem - oszt csak intett s lezárta a dolgot,

V

Hát nem szószátyár, ez már biztos, gondolom magamba,

Majd meg lassan odaértünk, a meredélypartra,

Partnak mondám, hegy lábánál egy küszöb tart éket,

Földbe szakadt barlang száján ékez terítéket,

Az öreg most odaballag olyan harminc ölre,

Majd göcsörtös botjával, reá súlyt a földre,

Támad nagy –nagy robaj, majd ordítás belül,

Sokat látott szememre a rémület kiül

És megszólal egész mély, dübörgő szavakkal,

Az bejárja a zárt völgyet, hatalmas robajjal,

Hajlik a fű, fa is megdől, sziklaperem rendül,

Inog az ék mely a nyílást tartja, de cefetül,

Gyere elő te gonosz átok, ez most a parancsom,

S a barlangból kibújik a fekete borzalom,

A forró vér meghűlt bennem, de az öreg intett,

Éreztem, hogy valami óv, s védi bent a hitet,

Majd megszólal újra, szikrázik a szeme,

A sátánra mutat a botjának a hegye,

Szava megint úgy dördül, mit a villám az égen,

Megfeddi a szolgát, szigorún, keményen,

Megmondtam ezerszer, ez nem te világod,

Takarodjál vissza, hol híveid látod,

Takarodjál vissza az odúdba szolga,

Takarodjál úgy el, mintha itt sem lettél volna,

Megremeg a herceg, kontúrja hullámzik,

Vérvörös szemében, pokol tüze látszik,

Válaszol most erre bőgő éles hangon,

Toporzékol lába, mint bika a porondon,

Nem veheted tőlem, jogom van e völgyhöz,

Ők akartak s én leszek a megdicsőült ördög,

Elvetik a táblád, mind a tíz szabállyal,

A szerződést pecsételem a pokol szavával!

Vétetted a törvényt!- szól az öreg hangja,

Áthágtad a határt, mi világot tartja,

Szabad akaratnak súlyát nem itt mérjük,

Embert földi létben, itt sosem ítéljük,

De kérdezzük őt meg, hogy ehhez mit szóla,

Egy egyszerű ember, sok közül a porba,

Hallgassad meg szavát, tanuljad szellemét,

Tiszteld figyelemmel, emberi jellemét,

Legyen ő a mérleg, és legyen a kontraszt,

Ha már a mániád hogy nekem ellentmondasz,

Legyen ő a mérleg, az egyensúly nyelve,

Kérdezd csak meg őt, hogy mit felel erre,

Megremeg a herceg, ahogy ő int felém,

Vörös fény szikrázik, a kinyújtott kezén,

Szívem vadul dobol, ám lelkem nem rezdül,

Ahogy rám vetül az árnyék a lávaszínű szembül,

Mit akarsz Te kocsis, senki vagy szemembe,

Te is majd ott hódolsz a pokoli veremben,

Ám Ő azt szeretné, ez bugyuta terve,

Légyen hát egy porszem, a mérlegnek nyelve.

Hiába acsarogsz, a hatalmad meddő,

Még egy apró porszem, szelleme is rád-nő

Hisz mi lennél akkor, ha ember nem lenne

Saját árnyékoddal, keringhetnél körbe,

Ó te ócska pondró, azt vajh ki vitatja?

Évezredek óta, ember embert marja!,

Háború, öldöklés, pusztítás és járvány,

Árulás, hazugság, ezerféle ármány!

Gőgöt, irigységet közétek vetettem,

Csak engem szolgáltok, ez mind az én keresztem,

Cáfoljál meg, ha tudsz, bár erősen kétlem,

Mondhatsz te itt bármit, csak enyém az érdem,

Ez már én világom, hiába minden szavad,

Ő, letűnt korok atyja, és az enyészeté marad.

Félbevágom ekkor, neveletlen képen,

Bent feszülő szavak, törnek fel résen:

Ne sorold fel nékem, elmúlt korok árnyát,

Öntelt balga módon, léted hozományát,

Ingadozunk olykor a jó és a rossz között,

Majd felelünk ott fent, az ítélőszék előtt.

De a belső láng az szinte mindig tiszta,

Ha meg bajban vagyunk, oda nyúlunk vissza,

Mert hiszünk a jóban, őszintében, szépben,

S hiszünk a becsület, igaz erejében,

és ha letévedünk, megcsúszik a lábunk,

Az egyenes úton azon, amin járunk,

Saját magunk bánjuk, megbúsult szemekkel,

Nézünk szembe önnön lelkiismerettel,

Ez az, amiről neked gőzöd sincsen,

Nem lehet megvenni, semmiféle kincsen,

Hiába is főzöl, bűnös árva lelket,

Nem találod sosem, ami nincsen benned,

Csak tombol az ördög, ahogy vetem szómat,

Ám az öreg megszólal,- Kimondtad a jókat!

Majd int a kezével, földnek nyílik szája,

Beszédül a herceg, a pokol királya,

De még kapaszkodik szélén a peremnek,

Elsikolt egy pár szót a sötét veremnek,

Visszajövök, rám mutat, visszajövök érted,

Enyém lesz a világ és a végítélet,

Visszajövök te vén sarlatán, a négy lovas élén,

Majd ünneplem torral a pokol erkélyén,

Megmutatom azt, hogy emberek csak bábok,

Megmutatom néked, tévedtél, meglátod!

Az öreg csak legyint, lent tágítsd pofádat,

Ismerem belsődet, teljes fegyvertárad,

Majd kezével int, eltűnik a sátán,

Összezárul a föld a hegymeredély hátán,

VI

Eloszlik a köd, elillan az árnyék,

Telik meg hangokkal mind az egész környék,

Bekukkant a nap is a magas hegyek felett,

Ki pár napja szomorún fordít tekintetet,

Most odalép hozzám: Nos, ez jutott mára,

Köszönöm, hogy társam voltál a vitába,

Most mennem kell, mert még, sokfelé kell járnom,

Mit ti elrontotok, azt kell helyreráznom,

Majd nyújt nekem, kemény szikár kezet,

S nézem a bölcs, nyugodt, öreg tekintetet,

Mosoly villan rajta, hogy kezét szorítom,

S egy pillanat múlva, a levegőt markolom.

Jó munkát öreg, suttogom magamba,

Majd fordulok én is s indulok utamra,

Az út gyorsan elfogyott s az évek is megettem,

A mesét Tinéktek, papírra vetettem

Kis előszó.

A cél nem mindig az, hogy elgondolkoztassunk embereket ellentmondásokról, hanem a nevetés a mosoly, melynek mostanság olyan ritkán vagyunk részesei.

Ebben a kérdésben bizony sokszor szeretem az abszurdumokat a poénok kiforgatását. Semmi sem drága, ha megnevettet, mosolyt csal az arcokra. Ezek közé az eszközök közé tartozik egy „csipetnyi” sovinizmus, aminek a kigúnyolása elveheti annak élét.

A dalban elhangzó olykor kissé direkt gondolatok nem önkényűen lettek odavetve.

Jó szórakozást ;)

https://soundcloud.com/talpi/torpordog

Elszálltak a napok órák, sokat adtál nékünk
Megtiszteltél, velünk voltál, te voltál miértünk
Olykor biza nem becsültünk, balga fővel szidtunk,
Feledtük, hogy csak azt kaptunk, amit másnak adtunk.

Megköszönjük, amit adtál, bántó volt, vagy kedves,
Emlékünk közt akadt mosoly, de volt a szem is nedves,
Nem felejtünk, velünk maradsz, ha itt is hagysz minket,
Isten áldjon, vén esztendő, búcsúzkodva intek.

Várom fiad, amely itt sír, már a küszöb mellett,
Megígérjük, vigyázunk rá, amíg tőlünk telhet,
Dolgoztál egy hosszú úton, pihentessen álom,
Búcsúztatunk vén esztendő, a Jóisten megáldjon!

Ha nem tudod mi bánt, miért jön derűre ború

Nem tudod, miért vagy bosszús, vidám, vagy szomorú

Ha nem tudod, hogy miért van az, hogy néked csak ez jut

Miért van teli gödrökkel az elátkozott út

Sosem mástól kérdezd a válasz benned él

Közhely szerint fricskáz meg az eldobott esély

Ha úgy hiszed a rég elmúlt az örömet okoz,

Csak illúzió gödörbe a rég lezárt doboz

Temetkezhetsz munkába, hallhatsz más bölcseket,

A választ csakis te tudod, mert saját életed

Hisz minden hamis néked, mit mások adnak át

Érzelmekben csak belsőd az őszinte világ

ref

Ha meg tőlem kérded a vállam megvonom,

Hisz életedben nem a múlt a végső alkalom

Csak is annyit mondok a rossz is lehet szép,

és előfordul, hogy a jó csupán egy  erőltetett kép

Elmondhatom lassan is, ha vágyad képszerű

Az ég áldjon meg, hogy lehetsz ennyire egyszerű

De részletezem egye fene, mit erről gondolok,

Miként nyitom vagy zárom el a legbelső csapot,

Hogyha hiszek benne, kinyújtom kezem,

Nem hagyom, hogy rettentsen a belső félelem

Nem nézek kort, sem ráncot, mert nem érdekel

Hisz két szív és két szellem csakis egymásért felel

Hogyha viszont erősebb a külső szenvedély,

Ha nadrágot hordasz, vagy tömeg a vágyó esély,

Ha tükrömben a múlt szellemét kutatja szemed,

Habozás nélkül engedem el a kinyújtott kezed

Nincs bocsánat, csak olykor néha akad kegyelem

nem vonz engem önimádat, sem soknyelvű verem

R

Ha meg tőlem kérded a vállam megvonom,

Hisz életedben nem a múlt a végső alkalom

Csak is annyit mondok a rossz is lehet szép,

és előfordul, hogy a jó csupán egy  erőltetett kép

Elmondhatom lassan is, ha vágyad képszerű

Az ég áldjon meg szívem, hogy lehetsz ennyire egyszerű

Tágra nyílt szemekkel lapozta az évkönyvet. A legcsodálatosabb ajándék volt, mit eddig kapott. Tátott szájjal bámulta a napok, bolygók, csillagködök, galaxisok fényképeivel gazdagon illusztrált lapokat.

Csodálta a képeken ábrázolt végtelen határtalanságát és megszűntek számára a játékautók, műanyagkatonák, építőkockák, videó játékok varázsai.

Délután anyja nyitott be a szobába.

- Nem mész le egy kicsit biciklizni?

Barátaid mind lent játszanak.

- Anya most ne! Nem szeretnék!

A nő ránézett az asztalon a nyitott évkönyvre, majd lágyan elmosolyodott és csendese behúzta az ajtót maga után.

Első éjjel:

Éjjel álmodott.

Bolygókról, csillagokról, galaxisokról.

Mint megannyi számtalan porszem az elsötétített szobában a besütő nap fényében úgy örvénylettek körülötte.

Száguldott közöttük elképesztő sebességgel, amire csak a gondolat képes.

A tér összeszűkült számára. Megérintette a forró napokat, de nem égették csak lágyan melegen simogatták tenyerét.

Megcsodálta a jeges kietlen bolygók hideg világát, az ikernapokat, az óriás törpéket.

Magába szívta, érezte az anyag megváltoztathatatlanságát.

Kortalanok és időn kívüliek voltak gondolatai.

Az álmok tiszta körforgásában az alap jutott neki, mely nem a gyermeki elme, hanem a határtalan szellem osztályrésze.

Ezzel rendelkezett.

Reggel vidáman ébredt.

Letrappolt a lépcsőn.

- Kész a reggelid.

- Kösz anya!

Nekiesett a gyümölcslének és a pirítósnak.

- Lassan!- nevetett a nő-nem kell sietni.

- De olyan éhes vagyok, mintha egész éjjel szaladtam volna-mondta tele szájjal.

- És? Merre jártál??

A fiú elgondolkozott egy röpke pillanatra.

- Nagyon sokfelé, szinte mindenhol- mondta lassan.

- Igen tudom -  Bólintott az anya.

A gyerek felnézett.

- Kérhetek rajzlapot?

- Igen ott van a szekrény alsó fiókjában.

Odaszaladt, kinyitotta az ajtót. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd kiszámolt nyolc rajzlapot.

Felment a lépcsőn a szobájába.

A lapokat az asztalra tette, majd kivette a fiókjából a színes ceruzakészletét.

Leült a székre és behunyta a szemeit.

Emlékébe villantak az előző éjjel képei.

Amikor kinyitotta a tetőtér egyik gerendájának kiszögelésében megpillantott egy kis pókhálót.

- Itt vagy Te is?- suttogta.

Az egyébként tiszta gyerekszobában ez volt az egyetlen, ami minden nagytakarítás után másnap reggel ott volt.

Alkotója mozdulatlanul figyelte mind a hat szemével a gyereket.

A fiú figyelmét már a rajzlap kötötte le.

Először csak kicsi pontokat, karikákat rajzolt.

Szinte az összes színt és árnyalatait használta, kivéve a kéket.

Élvezte, ahogy a pontokból tányér alakok, spirálok képződnek a keze alatt.

Délre elégedetten szemlélte a rajzlapot.

Majd az egész mű megkoronázásaképpen a jobb felső sarokba rajzolt egy picinyke kis kék gömböt.

Leszaladt ebédelni.

A hat szem viselője gyorsan leereszkedett egy vékony fonálon a rajzlapra.

Megszemlélve az egész művet, különösen sokat elidőzött a kék kis gömbnél.

Majd ahogy jött nesztelenül visszakúszott a rejtekébe.

A gyerek benyitott az ajtón.

Egy pillanat alatt megérezte, hogy megszemlélték a rajzát.

Szemeit a pókhálóra szögezte. Nem egy gyerek tekintete volt ez. Kortalannak tűnt, ha egy külső szemlélő látta volna.

- Tudom, hogy nem tetszik, de az még jobban nem fog, ami ezután történik!- suttogta.

Kifordult az ajtón és lement biciklizni a barátaihoz.

Kora este ért haza. Vacsora után pár percig még nézegette az évkönyvet, aztán a rajzát, majd vidám mosolyt vetve a pókhálóra lefeküdt.

Hamarosan elnyomta az álom.

Második éjjel.

Megint álmodott.

Izzó kérget, melyen hatalmas területeken szilárdult meg az anyag, hatalmas elsötétedő lemezek mozogtak hullámoztak. A kihűlt és a nap sugarai a felszálló gőzökkel, gázokkal keltek birokra.

A napban ült és fújta a meleg sugarakat a még fortyogó planétára.

Ereje, hatalma meggyőzte, és legyőzte az illékony anyagot.

Engedelmesen alakult át a fiú akaratává.

Lelibbent a bolygóra. Nézte, ahogy az elemek harcában a külső erő a nap akarata hogyan változtatta meg a gázokat, mely először vékony majd egyre vastagodó burkot volt a bolygó köré.

Lentről először a fekete űr tükörképének látványa mélykékre, majd egyre világosabbra váltott.

Pár helyen sötétebb gőzpamacsok száguldtak végig, majd eltűntek a horizonton.

A vörös külső máz szinte teljesen eltűnt. Csak a magasan kikúposodó sziklák, szirtek magaslatok tetején kirobbanó anyag és tűz mutattak a két elem heroikus küzdelmét.

A levegő megtelt párával, gőzzel.

A nap erős sugarai kényszeríttették a gázokat, hogy saját mechanizmusuk szerint működjenek.

A felszálló légtömegek nem bírták magukban tartani az átformálódott anyagot, melyek tehetetlenségüknél és súlyuknál fogva visszahullottak a talajra.

Első lehulló anyagok pillanat alatt újra gőzzé változtak a forró talajon, de egyre több és több hullott le az alsó rétegekből.

A fiú felemelte a kezét majd felnézett az égre.

Szemeit behunyva érezte az első eső játékát, ahogy lefolyt az arcán.

Vidáman kelt megint.

Tettre késznek érezte magát.

Éjjel álmodott, nappal megrajzolta.

Elővette a második lapot és egy nagy kerek kört varázsolt rá a ceruzájával.

Időnként behunyta a szemét, de a keze nem állt meg.

A fekete és vörös színek mellett egyre több árnyalata jelent meg a kéknek.

Lerajzolta az első kis tócsát, ami már nem tudott elpárologni, majd folytatta a könnyen idomuló halmazállapotú anyag területhódítását.

Délután lesétált anyjával a partra.

A mólón nézték a hullámok, hogy törnek meg a parti köveken.

Pár kavicsot hajigáltak a vízbe és nevettek a kő kacsázásán, amíg el nem nyelte a tenger.

Estére elfáradva a friss levegőtől hamar lefeküdt.

Nem jött álom a szemére, majd hirtelen ötlettől vezérelve felkapcsolta a villanyt.

Kritikusa egy hosszú fonálon lógott a rajz fölött és a sötétben szemlélte a művet.

A hirtelen fényt érzékelve villámgyorsan visszakúszott a rejtekébe.

A fiú most halkan de határozottan mondta.

- Elkéstél, nem fog sikerülni.

Majd halkan felkuncogott, lekapcsolta a villanyt és befordult aludni.

A pók szemei a sötétbe meredtek. Tudta, eljön még az ő ideje is.

Harmadik éjjel.

Megint visszatért az alakított közegébe.

A tűzhányók még alakították a felszínt, mégis minden megváltozott. A víz egyre nagyobb területeket uralt.

Rengeteg helyen csak sekély, de volt pár mélyebb hűvösebb terület.

Hatalmas óceánná duzzadt melyet több száraz terület tört meg.

A szárazföldek kopársága tudta, érezte, csak rövid ideig tart, hiszen szelleme birtokában elkezdhette megélni, megírni saját álmait.

Óceánok mélyebb területeire ereszkedett és csak apró kicsi lökést adott. A gázok megváltozott arcát használta.

A víz részecskéibe becsempészte az első érzetet.

Majd távolabb ment és figyelte, mit alkotott.

Először csak apró kis változás látszott. Mintha a víz mikrorészecskéi teljesen másképpen mozogtak volna, majd egyre sötétült és egyre több kis alkotóelem állt össze.

A megszülető moszatok lassan de biztosan elkezdték átélni azt az érzést, amit életnek neveznek.

Átrepülte víz mélységét.

A talajon elszórva több helyen már ugyan az a folyamat játszódott le.

Szeme előtt nőtték ki magukat az első piciny organikus képződmények és az életet hordozó vizes talajon megjelente az első cserjék kezdeményei.

Fantáziája elszabadult.

Szállt körbe és nevetve érezte az egyre terjeszkedő burjánzó zöldet.

Megérintette őket, és tudta ezek hordozzák magukban a megújulást.

Tudta ez, amit átél, álom, mely független az időtől. Az időtől, mely engedelmesen dorombolt, ahogy megsimogatta és szolgálatkészen simult akaratához. Mint a puha gyurma, olyan képlékeny volt az ő számára.

Ébredés után reggeli nélkül ült neki rajzolni.

De édesanyja szava visszarántotta a valóságba.

- Gyere reggelizni.

Lassan evett és gondolkozott milyen színeket használjon. Aztán eszébe jutott az esti jelenet.

A pók.

Könnyedén kezelte, hisz tudta a neheze még hátra van.

De az biztos volt és ezért nem is aggódott, kritikus hideg gondolatok lelassíthatják, de nem törhetik meg, hiszen ez az ő játéka. A külső kétkedések csak arra valóak, hogy még jobban, még lágyabban még melegebben ábrázolja a belső álmokat.

Anyja szava ébresztette a merengéséből.

- Van kedved délután kijönni a halastóhoz?

A kis tó a város nyugati szélétől 8 mérföldre volt. Kedvelt kirándulóhelye horgászoknak, meg azoknak, akik a természet csendes szépségére vágytak.

- Igen, de most kicsit szeretnék rajzolni.

- Menjél csak.

A szobába érve elővette a harmadik rajzlapot.

Gondosan odakészítette a ceruzákat, majd kicsit gondolkozott és a radírt visszatette a fiókba.

A dombokon, lankákon egyre több zöld árnyalatot, cserjét, mohát rajzolt, a tengerekbe meg moszatokat. Egész délelőttöt lefoglalta a színek megtalálása hogy a megfelelő álmodott képet visszaadja.

Bár igazából a varázst szerette volna visszavetíteni.

Sokkal nehezebb dolga volt, mint amikor az anyagot a bolygókat az elemeket alkotta meg.

Végül sikerült neki. Valahonnan egy kis dallam ugrott be a tudatába, amit nem is olyan régen hallott. A harmóniát sokkal könnyebben megtalálta a kezei által ábrázolt vizuális világban.

Az első élet ábrázolása lehet a kezdete egy új világ születésének.

A szelleme régen túlnőtte a tudatot. Szárnyalt vágtázott a végtelenben.

Anyja hangja szakította ki merengéséből.

- Menj öltözni, ha jönni szeretnél.

Magára rántotta a ruháit.

A Volvo zötykölődve állt meg a földút szélén.

- Innen gyalog megyünk.

- Rendben- mondta a fiú és vidáman kicsúszott az ülésről.

Előrerohant az ösvényen a tó felé a tó felé. Itt-ott lehajolt és megcsodálta a virágok körül repkedő bogarakat.

Majd egy szarvasbogár mászott át a letaposott ösvényen. Leguggolt és nézte félelmetes külsejét.

Anyja odaért mellé.

- Micsoda páncélja van-mondta ámuldozva.

- Az csak egy külső váz kicsim. Belül ugyan olyan sérülékeny, mint bármelyik.

A tó szélén levő nádas mellett érdekes sziklás kiszögelés volt, ami végighúzódott hatvan méter hosszan a déli parton.

Egy idős bácsi ült a parton és éppen tekerte fel a zsineget.

A fiú odaszaladt.

- Nézhetem, ahogy horgászni tetszik?

A férfi felnézett majd elmosolyodott.

- Igen, ha csöndben maradsz, mert a halak nem szeretik a lármát.

Az orsó surrogott majd a hajítást követően jó 15 méterre csobbant a vízben.

A fiú figyelte az úszó mozdulatlanságát.

Egyszer csak megremegett, majd sebesen eltűnt a mélyben.

Az öreg hátrarántotta a botot. A damil megfeszült.

A felcsévézett damil végén egy jól megtermett hal fickándozott. Harcolt vele, megengedte, majd újra megfeszítette a damilt az orsóval. Jó 10 perces fárasztás után be tudta húzni a merítőhálóba.

Az öreg kiemelte , megfogta a halat és kacsintott egyet a fiúra, ahogy a horgot kiakasztotta a hal szájából.

-Tetszett??

- Igen- mondta a fiú bizonytalanul.

- Mennem kell. Köszönöm bácsi.

Öreg bólintott majd figyelmét a csapkodó halnak szentelte.

Megfogta anyja kezét. A nő ránézett.

- Mi a baj kisfiam?

- Nincs semmi, csak az a hal…..nem bántott senkit.

- Igen az élet törvénye sokszor kegyetlen- mondta a nő.

Szinte vezényszóra lettek figyelmesek a tó északi felén levő szabad terültre, mely felett egy sólyom száguldott lefelé. Zuhanva a kiválasztott prédájára.

A gyerek ámulva nézte.

- Az egyensúly az, ami biztosítja az életben maradást az összes lény számára.- folytatta a nő.

Végigsétáltak a nádas mellett, láttak pár bicikliző kirándulót, meg még egy horgászt, de a fiúnak nem volt kedve odamenni.

Inkább a növények pompájára figyelt.

A fű lágysága, ahogy a szél borzolta néha össze a közötte kibújó színes virágokra.

A nyárfa megtörhetetlen törzsére és ékes koronája.

- Gyere, visszamegyünk az autóhoz.

Hazafelé a növényekről beszélgettek. A fákról, erdőkről, a planktonokról, melyeknek nélkülözhetetlen szerepük van az életben maradáshoz.

Vacsora után felment a szobába.

Első pillantása a rajzra esett, de a következő a hálóra.

A pók a szélén gubbasztott és a fiút figyelte.

Hirtelen jött az érzés.

Két szellem csapott össze. Az alkotás és a kritika gyürkőzött egymással.

A színeken vitatkoztak.

Majd ahogy jött olyan hirtelen vége szakadt a víziónak.

- Csinálj magadnak Te! Ebbe nincs beleszólásod, de sajnos lehet ráhatásod.

Hang nélküli szavak voltak, mellyel lezárta a felesleges vitát magában.

Viszont megint vidám pillantással feküdt le.

Az öreg pecástól tanult kacsintással búcsúzott a póktól.

- Jó éjt!

Negyedik éjjel

Kezei szinte érezték a talajon egyre burjánzó zöld növényeket. Simogatta őket és azok érzékenyen reagáltak érintésére.

Pedig ez csalóka illúzió volt, hiszen testben nem volt ott. Szelleme simogatta, érintette, de az élő növényi kultúrák hevesen reagáltak rá. Követték leveleikkel, száraikkal a mozgását és amennyire a szárat engedte a föld, amennyire a levelet engedte a szár, utána fordultak, hajoltak.

Lesüllyedt a tengerekbe, és a sekélyebb vizeken szintén találkozott a talajhoz, fenékhez kötött  helyváltoztatásra még képtelen élettel.

De a vizek világában más színek és a víz mozgása miatt, más illúziók domináltak.

Hajlottak tekeregtek minden irányba, mintha keresnék az új mozgás lehetőségét.

Felrepült a magasba.

A föld mélyének tombolása szűnőben volt.

Kevesebb hamu és füst, gáz került a levegőbe. Az alsó légrétegek kezdtek letisztulni.

A sötét éjjeleket és a szürkés homályos nappalokat felváltotta egy tisztább időszak.

Eljött a hajnal.

Az óceán partján állt, mikor először meglátta a felkelő napot. Egy fényes aranyhíd szaladt végig a vízen és a lábaihoz ért. Mozdulatlanul gyönyörködött a látványban.

A talajt már sok helyen zöld borította. Figyelte, ahogyan reagálnak az első tiszta napra.

A fény meg a meleg sugarak hatására a széles levelek, szirmok, indák engedelmesen fordultak az életet adó csillag felé.

Hamar elröpült a nappal.

Ahogy lebukott a látóhatáron kezdte az ég kékjét felváltani egy sötétebb nyugalmi időszak.

De a leszálló este már nem volt annyira hideg, rideg.

Csillagok ezrei milliárdjai kezdték beragyogni az eget.

A látóhatáron sápadt fénnyel bukott fel egy kísérő, mely a planéta hosszú útját őrizte.

Társai voltak egymásnak.

A tüzes golyóból lett kéklő bolygó hatalmas erejével magához kérte és láncolta a végtelenben bolyongó vándort. Krónikása lett minden ez utáni időknek.

Első reggel volt, hogy nem frissen, inkább nehézkesen ébredt.

A feje tele volt képekkel, érzetekkel.

A negyedik lapon csak egy félkört rajzolt.

Kettéosztotta az egyik fele tiszta kék víz a másik dombos zöldellő föld volt.

Majd megrajzolta az eget, kéksége tisztább vakítóbb volt a víznél. Középre meg a napot.

Zavartan, rosszkedvűen nézte a képet.

Nem ezt akarta kihozni.

Hiányzott a kísérő és a csillagok.

Majd hirtelen ötlettől vezérelve megfordította a rajzlapot.

A félgömb másik felét már odarajzolta.

Többi könnyen ment. A sötét égboltra, mint megannyi lapion kerültek a csillagok és a hold.

Letette a ceruzát és lement ebédelni.

Délután barátaival biciklizett.

A zárt szoba sötétjébe leereszkedett a rajzra a kritikus.

Már nem függött. Lábaival óvatosan rálépett a rajzlapra majd gyorsan végigszaladt rajta.

Először érzett dühöt.

Csak a sötét égboltot érzékelte a csillagokkal.

Nem tudott átjutni a másik oldalra.

A farostból készült papír engedelmesen simult az asztallapra és a kíváncsi tekintet elöl elzárta az átjutás lehetőségét.

A világosság és a sötétség fogalma örökre meghatározódott.

El kellett fogadnia a fiú szabályait.

Csak késő este jött a szobába.

Édesanyjával beszélt a természet és az élet visszásságairól.

A nő éles eszközökkel határolta el a jó és a rossz fogalmát. A legbölcsebb kérdést, tette fel a fiú, amit a beszélgetés sejtetett.

- Anya. Miért van az, hogy védjük saját álmainkat és másokét meg elpusztítjuk?

- Ez így nem jó!

A nő csendben válaszolt.

- Mert kevésnek érezzük saját álmaink és a másikéra is vágyunk. Ha nem fogadnak be minket, megpróbáljuk elvenni, vagy elpusztítani. Menjél lefeküdni, mert késő van!

Sóhajtott egyet és leszedte az asztalról a terítéket.

Felment a szobába.

Leült az asztalhoz és meglátta a pókot.

Idegesen szaladgált fel le a rajzlapon.

Elnevette magát.

- Erre ráfaragtál.

A hat szem ráfüggesztette dühödt tekintetét, majd a fonalán visszakúszott a birodalmába.

Az ötödik éjjel

A szűz fű, amiben feküdt minden érzéseit megmozgatta. Vad tömény illatok semmihez sem hasonlítható természetes varázsa szinte elbódította.

Egy zajt hallott meg hirtelen.

Felkapta a fejét.

Egy szitakötő repült keresztbe a látómezejében. Izgatottan felült és körülnézett.

Majdnem felkiáltott örömében.

A levegő tele volt az élet ezernyi apró kis zümmögő, surrogó varázsával.

Visszatérdelt a fűbe.

Széthúzta a szálakat és szárakat és a talajon a növények tövében meglátta őket.

Sok-sok kis apró csodája a fejlődésnek.

Magáénak érezte és mégis függetlenek voltak tőle.

Vidáman reppent fel a magasba. Átitatta az élet áramlása, lüktetése.

Élt az egész planéta. Álom és a valóság keskeny mezsgyéjén egyensúlyozott.

Leszáguldott az óceánok felszínére.

A sekélyebb területeken a víz alatt ezer és ezer csillogó ezüstös pikkely villantott rá.

A színek kavalkádja a sárga, kék, piros ezernyi árnyalata csillogott az orsó és tányér alakú halakon.

Mélyebbre süllyedt. Itt érezte a víz hűvösebb érintését álmának képzete.

Sötétebb is volt, mert a napfényt itt már megszűrte a víz hatalmas tömege. Pár játékos kíváncsi hal cikázott a mélységben. Ezek kicsit hosszabbak és laposabbak voltak.

A természet csodája, hogy a félelmetes víztömeg nyomását elviseljék, és gyorsan tudjanak ez alatt az irdatlan súly alatt is mozogni.

Hirtelen észrevette, amitől megborsódzott a háta. Lassan úszott a fenék felett. Olyan volt először, mint egy darab szikla. Rejtőzködő.

Kúpos felfelé keskenyedő testformája és a többi eddig látott halhoz képest nagy teste volt.

Mégis a legérdekesebb a testét borító kemény páncéllemezek kegyetlen ridegsége volt.

Mint egy mozgó víz alatti erőd úgy nézett ki.

Két dülledt szeme a fejen a törzs mindkét oldalában be tudta pásztázni a területet.

A legkülönlegesebb a száj volt.

Alsó rész előre ugrott és láthatóak voltak a tű éles fogak.

Ragadozó.

Egy kisebb hal közvetlen mellette egy korall árnyékából lökte elő magát. Nem vette észre a lassan mozgó halált.

Egy pillanat alatt játszódott le, mégis, mint egy lassított felvételen úgy látta az egész pusztítást.

A monstrum villámgyorsan oldalra kapta a fejét és elkapta a gyanútlan áldozatot.

Az éles fogak belemartak és a következő pillanatban eltűnt a hatalmas szájban.

Csak némi pirosas lé jelezte hogy valami megszűnt, de az erőd már ment is tovább.

Tudatában egy apró sikolyt hallott az élettől való búcsút és egy megnyugtatónak tűnő érzést, ami a monstrum életben maradását biztosította. A gyengék, figyelmetlenek elbuknak.

Az egyensúly első arcba vágó jele volt.

Eszébe jutott a pók.

Az ajándék megkapása óta, most ébredt először rosszkedvűen.

Nekiesett az ötödik lapnak.

Megint félkört rajzolt.

Egész délelőttöt lefoglalta számára a vad természet ábrázolása. Füvek első erdők, bogarak ezrei levegőben és a földön.

A víz alatti halrajok szemkápráztató sokszínűsége.

Lement ebédelni.

Nem szólt semmi anyjához, csak némán evett.

- Délután elmenjünk valahová?

- Nem anya, most rajzolok.

A nő bólintott csak. Értette, érezte a feszültséget a gyerekben.

-Megmutatod mit?

A fiú ráfüggesztette tiszta szemeit.

- Majd ha mind kész.

Az anya sóhajtott.

- Rendben, ha nem tudsz valamit, vagy nem boldogulsz, szólj.

Talán tudok segíteni.

Fent megfordította a rajzlapot.

Éjszakát rajzolt fent is, lent is. Kicsit töprengett, megint behunyta a szemeit, majd rámeredt a pókhálóra.

Aztán lerajzolta a víz alatti valóságot, lerajzolta a levegőben és a földön látott életben maradási harcot. Mint egy groteszk torzó, úgy néztek ki a ragadozó bogarak és halak.

Mégis a kegyetlenség mellett volt bennük valami megvétózhatatlan, fenséges, királyi.

Fáradtan letette a ceruzát, de lefekvéskor felderült az arca.

Az élet megmaradt és ez a fő.

Ránézett a pókra, aki lassan, óvatosan leereszkedett az éjszakai papírlapra.

Látta, de nem zavarta.

Megint halkan suttogta.

- Nem győzhetsz!- majd befordult a fal felé aludni.

A pók egész éjjel a papírlapot rótta.

Bejárta a groteszkség és a pusztítás minden részletét.

Majd hajnalban visszamászott a helyére.

- Kis győzelem is győzelem, suttogta a tudata magának.

Hatodik éjjel

A bolygó méltóságteljesen mozgott csillaga körül a megírt pályáján.

A fiú a kísérő egyik kráterének szélén ült és nézte az örvénylő kék csodát. Nehézkesen szánta rá magát, hogy nekiinduljon.

Végig kell csinálni. Most már nem hagyhatja félbe.

Átröppent a felhőkön. A planéta lüktetése mellet megérezte az élet realitását.

És megérzett mást is.

Először figyelt fel az állatok csoportos viselkedésére.

Az ősi életben maradási ösztön mellett a kicsik, gyengék védelme. Majd észrevette a másik oldalt is. A csoportokba verődött élelemszerzési vágyat.

Hatalmas hüllők egymás elleni elkeseredett harca.

Idő megint úgy pörgött, mint az orsó.

Fajok tűntek fel, és haltak ki.

A táplálkozási lánc csúcsán levő ragadozók, testfelépítése, rejtőző képessége, gyorsasága elvitathatatlanná tette, ők a bolygó urai.

Tennie kellett valamit. És tett is.

Először döntött a szelektáció mellett.

Tudta érezte, a hibás irányban fejlődő hatalmas fauna sosem adhat lehetőséget az érzelmek kialakulására.

Az űr hideg végtelenjében száguldó kőtömb méreténél fogva még a kísérő mellett is eltörpült.

De súlya sebessége magában hordozta a teljes változást.

Rossz keserű érzései voltak.

A becsapódás ereje mindent megváltoztatott.

A levegőbe felszálló por és hamu csak a legerősebb fajoknak biztosította a túlélést.

A fénylő napot felváltotta hetekre, hónapokra a szürke égbolt.

Az orsó pörgött.

Az élet újraindult, de már másképp.

Az állatok alkalmazkodtak az átalakult környezethez és klímához.

Ragadozók most is voltak, de azok is mások, másképpen fejlődtek.

És megérezte az első harmóniát.

Hasonló volt valami megfoghatatlanhoz.

Magában hordozta a belső meleget.

Távolra menve a felszíntől látta a kontinenseken, több helyen jelen van.

Segítenie kellett.

A szabad akarat és érzelmek tudatos áramlása melyet adott.

Először materializálódott emberi testében.

Nem tett mást, csak a reményt keltő lények arcát szelíden kedvesen megsimogatta.

Tudta ez mit indít el.

Az érzelem a szűk veremből kiszabadult.

Mindent elindított.

A képesség, ami bennük lakott kiszabadult.

És megérezte az éjszakai árnyoldalát.

Szomorúan sóhajtott fel.

Most már csak rajtatok múlik.

A szellem és az érzelem elindult saját útján, szabadon, szabad akaratból válassza az életet vagy a pusztítást.

Megint fáradtan kelt.

Tele kétségekkel állt neki a hatodiknak.

Mindent lerajzolt, amit álmodott.

Lement ebédelni.

Anyja kérdezgette, de nem válaszolt neki. Csak töprengve nézett ki az ablakon.

A nő sóhajtott és csak annyit mondott.

- Gyere, menjünk sétálni.

Szó nélkül felöltözött.

Kisétáltak a mólóra. Nézték a tenger fenséges nyugalmát.

A sós levegő jót tett neki.

Lenyugodott.

A pók lekúszott a lapra.

Hamar megtalálta, amit keresett. Újra érezte a győzelem ízét!

- Most megvagy!- mondta magának, ahogy meglátta a lapon az első emberpárt.

A fiú tiszta fejjel lépett a szobába.

Ránézett a lapra majd a pókhálóra szögezte a tekintetét.

- Tévedsz-suttogta.

Lefeküdt és hamarosan elnyomta az álom.

Hetedik éjjel

Az idő most őt sodorta.

Az első pillanatok varázsa után szembetalálkozott a reális valósággal. Először az érzelem, ragaszkodás, szépség ezernyi ábrázolása, amire nyitott volt.

De nem tudta nem észrevenni az előrefurakodó pók világát. Az árnyék terjeszkedett.

Irigység, hatalomvágy, kapzsiság, telhetetlenség. Egyre nagyobb lett az elveszített terület, egyre hangsúlyosabbak lettek a kontrasztok.

Mégis, az utolsó átjárónál letisztult a tudat és maradt az alapérzelmekkel bíró őszinte szellem.

Szeretett volna segíteni, de kötve volt a keze. A jó példák bemutatása sokszor visszájára fordult.

Ami ezután jött, minden képzeletét alulmúlta.

Háború, öldöklés, járványok más világok megsemmisítése.

De ők az egész planétát használták, kihasználták, elhasználták.

A pók szelleme mindenhol uralkodott.

Végül eljött az a pillanat, amikor határára ért az egyensúly.

Minden porcikájában érezte a barbár negatívumokat.

A váltás hirtelen jött.

Egy havas fennsíkon találta magát.

Lassan elindult. Tudatában érezte, ahogy egy kőpárkány felé lépegetett a hó ropogását a talpa alatt, a fagyos szelet, ami az arcába vág. A vízió sokkal tompábbnak tűnt, mint a valóságban.

Leült a szikla szélére.

Nézte a havas fennsíkot melynek kopárságát pár behavazott kőtömb tört meg.

Lenézett a lába elé. Kisebb kövek voltak a perem szélén melyeket a hó imitt-amott befedett.

Sóhajtott, majd lehajolt és kezébe vette az egyiket.

Kezében érezte az ásvány fagyott hidegét. Kezét hátrarántotta, és messze elhajította a horizont felé.

Szemével követte az ívét, ahogy alábukik a látóhatár peremén.

Éles csattanást hallott.

A horizont szélén, ahol a kő eltűnt ezernyi repedés szaladt szét a kék égen. Mint egy üveglap tört össze a simasága. A torzó sugárirányban szaladt felfelé és oldalra. Majd keresztirányú félkör alakú repedések szabdalták szét a sugarakat.

Egy hatalmas kifeszített pókháló terítette be az eget.

Közepén, a horizont szélén valami megmozdult.

Gyorsan közeledett. Nézte a két kar és a kezek szeretlen mozgását. Lehajtotta a fejét és várta.

Először halkan, tompán, majd egyre hangosabban hallotta a közeledő lépteket.

Hirtelen csend lett melyet a szél zúgása tört meg.

Felnézett és intett a kezével.

- Ülj le.

Amaz leült a kőpárkányra. Lábait felhúzta, kezét ölébe fektette.

Szembenézett Önnön arcával, csak a pillantások tükre volt más.

Egymás kontrasztjai.

A hangja kissé reszelős volt, mintha megfázott volna. Felidézte a régi szobában elhangzott mondatot.

- Nem fog sikerülni!

- Már sikerült!- a gúnyos hang, hidegen nevetett.

- Tévedsz! Hiszen mindig is elbuktad, és ezt is elfogod bukni.

A másik szemében a gúnyt a düh váltotta fel.

- Nem tudod már Őket motiválni, szabadon választottak.

- Nem is akarom! Az élethez és a szabadsághoz való jogot magukban hordják. Nem tehetsz ellene semmit.

A vidám szeme most megkeményedett és fürkészte a dühödt tekintetet.

Szinte belecsattant a válasz a tudatába.

- Nem tudod a választ, nem tehetsz semmit!

Az utolsó szó hangjai elvesztek a szélben.

Felnevetett.

- Tudni fogom. Maradhatsz szellem az árnyékban.

És ők is tudják, mert bennük van.

Verejtékbe fürödve ébredt fel.

Egész délelőtt rajzolt. A lap egyik felére most a háborút, pusztítást, rombolást és az összes látott és megálmodott negatívumot.

De a másik oldalra az ellenkező pólust. Békés városok, játszóterek emberek gyerekek, hangszerek, szobrok, múzeumok, színházak.

Anyja kétszer szólt neki, menjen ebédelni.

Harmadszorra felment és bekopogott a gyerekszobába.

Ahogy benyitott a gyerek akkor tette a ceruzát. Elkészült.

- Bejöhetek?

A fiú csak bólintott.

Odament az asztalhoz.

-Megmutatod a rajzokat?

A gyerek odatolta az anyja elé az összest.

A nő figyelmesen végignézte, egy pillanatra elgondolkozott.

- Gyere le, ebédeljünk.

- De én nem ezt akartam! Segíts!

- Csak te tudod befejezni. De ebéd után mutatok valamit.

A gyerek mohón befalta az ebédet.

Bementek a nappaliba. Az egyik sarokban egy régi piano volt.

Az anya odalépett és felhajtotta a fedelét.

- Mutatok valamit.

Az ujjak könnyeden légiesen futottak végig a billentyűkön.

A érdekes dallam töltötte be a szobát. Majd gyorsult az ütem, a dallam keményebb, disszonánsabb lett.

A fiú tudatában szinte pillanatok alatt pörögtek le az elmúlt éjszakák képei.

Ahogy a disszonanciát a zenében újra a könnyedség váltotta fel a gyereknek úgy nyílt tágra a tudata.

A szem kitágult a felismeréstől majd mosolyra szaladt a száj.

Ahogy az utolsó dallam elhalkult, felugrott a földről.

- Mindent értek! Köszi!

Elviharzott az ajtó felé és visszakiabálta.

- Lemegyek biciklizni.

Az anya lassan becsukta a piano fedelét. Eszébe jutott, amikor először hallotta ezt a zenét.

Amikor hazament a színházból, egyből leült a hangszer elé és a mondanivaló hangulatát játszi könnyedséggel adták vissza az ujjai. Mintha vezette volna valami a kezét.

Carmina Burana. Az örök körforgás.

A Fiú fáradta ért haza. Lefürdött, majd vacsoránál lelkesen mesélte merre biciklizett a barátaival.

Felfelé a lépcsőn visszaszólt.

- Köszönöm a délutáni zenét anya!

Vidáman lépett be a szobába.

Felnézett a pókhálóra, felnevetett, majd lefeküdt aludni.

A nyolcadik éjszaka.

Megint a bolygók és a csillagok között lebegett.

Most először fordult vele elő, hogy nem volt ura az időnek. Játszott érzékeivel.

A csillagok, ködök, galaxisok őrült sebességgel száguldtak el a szeme előtt. Szédült tőle.

Megpróbált eltávolodni, de sokáig csak sodródott a forgataggal.

Hirtelen jött az új érzés.

Először sikerült kiszakadnia teremtett világa teréből és idejéből.

Az egész világegyetemet kívülről látta.

Hamar rájött, nem csak térbeli, hanem időbeli sodródásának is szemtanúja.

Egy spirális felfelé csúcsosodó forgatagban örvénylett a tér, meg az idő.

Tudta mi van az ő tudati központjában. Az egyetlen állandó a kék bolygó.

Belevetette magát a spirál közepébe.

Végtelen nyugalom és béke fogadta.

Mint a hetedik rajzlap hátoldalára rajzolt világa. Amit szeretett volna.

Hová tűnt a pók?

Tudni akarta.

Visszalépett az újonnan felfedezett közegébe. Nézte, ahogy a spirál egy ponton elhalványul, és visszafelé mozog.

Odaszökkent, de valami visszalökte.

Óvatosan araszolt addig, amíg bírt.

Végül megállapodott egy ponton, amit még le tudott győzni az akarata.

Figyelte a határ túloldalát.

Összes érzékszerve teljes erejével kereste a választ.

És egy kép villant át.

Csak egy megérzés volt. Olyan rövid ideig tartott, elsőre fel sem fogta.

Máris repült el a határtól. Mintha megint ellökték volna.

Memorizált.

Egy gyerek lépett be egy kisebb csoporttal egy obszervatórium bejáratán.

Csak egy villanás volt.

Újra elővillantotta a képet.

Észrevette.

A gyerek karján az apró pontokat.

Olyan volt, mint a szeplő.

Hirtelen megvillantak, mint hat apró kis szem.

-Ez már a Te háborúd- sóhajtott a gyerek felé.

------

Vidáman ébredt.

Könnyűnek frissnek érezte magát.

Elővette a nyolcadik lapot.

Gyorsan határozottan rajzolt. Az utolsó rajzlapnak már csak az egyik oldalára volt szüksége.

Egy gyerekszobát rajzolt le játékokkal, kis ággyal, szekrénnyel a sarokban és egy asztal meg egy szék volt még rajta. Az asztalnál egy kisgyerek ült és az asztalon nyolc rajzlap volt.

Letette a ceruzát felállt és kiment az ajtón. Mielőtt becsukta volna visszanézett.

A pókháló eltűnt.

Elmosolyodott.

-Anya lemegyek bringázni.

Hangja kedves volt, gyerekes.

Nyoma sem volt benne az elmúlt napok gyötrelmeinek.

A szellem megalkotta, legyőzte és továbbűzte félelmeit.

Újra kisgyerek lett.

------

A művész letette az ecsetet.

Szürreális képei világhírt hoztak neki.

Az utolsó munkája egy egyszerű kis műterem volt nyolc kicsi festménnyel.

Ezt sosem mutatta senkinek.

Töprengve szemlélte a képet és elmosolyodott.

-Jobb későn, mint soha.

A szem fáradtan csukódott be. Még látta a zöldre festett falakat, az infúzió palackját. Hallotta egy rohanó nővér ijedt kiáltását.

- Gyorsan! A hatosban a betegnek megállt a szíve.

Már hidegen hagyta. Először minden olyan volt, mint amiket mondtak, meséltek róla. Fényes folyosó, lágy nyugtató hang- ne félj, gyere nyugodtan- Aztán átlépett egy fényes kapuszerűn és jött a váltás.

Az információk milliárdjai a neuronokból egy eddig zárt központba száguldottak.

Ez a központ, mint egy hatalmas terem a pillanat ezredrésze alatt nyelte el az elképesztő adatmennyiséget.

Hirtelen egy rövid impulzus érte a tudatát.

Mindent megértett, emlékezett.

Utoljára akkor volt nyitva ez az agyi neuron-csatlakozás, amikor megszületett.

A születés után pár órával bezárult és akkor tudta, magára van utalva.

Mire hazavitték a kórházból, a testi igények és az életért folytatott küzdelem kezdte elnyomni a szellemi iránytű vonalait.

Az információk után a tudata is belépett a központba.

Egy lefojtott érzés csapta meg. A kapu bezárult.

Utolsó másodperc, az idő megállt.

Végigpergett előtte élete filmje a legapróbb részletekig.

Gondolatai, érzései, álmai, cselekedetei, szavai.

Pontosan látta mit hibázott el.

Érzékelte az apró irányvonalbeli eltérések miként vállnak el az eredőtől és hogy lesznek egyre nagyobbak a távolságok.

Az én-tudatát a külső behatások uralták, ennek rendelt alá mindent.

Tudatának akarati tényezője és testi igényei lettek a domináns irányvonalalak.

Újabb impulzus jött bentről.

Döbbenten hőkölt hátra.

Pedig tudta!

Az egész világegyetem, egy egyetlen apró sejtszintű kiszolgáló organikus képződmény. Ennek nagyon kicsi, de szerves része az emberiség civilizációja. A szellem és a lélek egyik legnehezebb próbatétele.

Megértette a lépcsők fogalmát.

Csak akkor juthat a "sejtmagba", ha nem hibázik és nem tér le az egyensúly és az erkölcs vonaláról.

Ha igen mehet vissza és kezdheti a szintet újra.

Maradt a magot körülvevő külső burokban, mint kiszolgáló részecske.

Ha most a kint életben lenne, elszorulna a torka.

Pontosan tudta, semmit nem foghat másokra, csak saját magát okolhatja.

Nézte a helyükre kerülő információkat.

Újra látta, miként teljesedett ki a hatalma.

Mindent megszerzett, ami az akaratát és vágyait kielégítette, mindene megvolt, mindent megkapott.

Emberek hajlongtak, lesték a legapróbb kívánságát ő meg lenézte őket.

Élet-halál ura volt.

Szégyellte magát, de tudta ez már késő.

Hogy lehetett ennyire önző?

Félt, rettegett a következményektől.

Tudta a döntést a magból csak közvetítik felé, de azt is tudta azok csak elemzik, és valahová elküldik. Az utasítást máshonnan jön.

Megint egy fojtó érzés.

Kinyílt a kapu.

Érzékelte, egy erő kilöki a térbe.

Azt is érezte a tér különböző pontjain milliószámra nyílnak ki kapuk.

A kikerült tudatok egy pillanatra nyugalmi helyzetbe kerültek, majd a döntés alapján mentek a következő feladatra.

Eljött az ő pillanata is.

Rettegve várta az ítéletet.

Csak lejjebb ne! Kérem, könyörgök!

A pillanat magányába belé hasított a "sejtmagból" jövő utasítás:

Alacsonyabb életforma!

Nem tudott tiltakozni.

Egy erő felkapta, utána sötétség.

Sokáig tartott. Hideg volt.

Nem látott semmit, csak menekülni akart a hideg elöl.

Lassan tapogatózva indult meg. Érezte jó irányba indult.

Lassan enyhült a hideg, előbb langyosat, majd meleget érzett.

Kinyújtózkodott.

De nem látott. Megvakult volna?

Tudta, hogy nem vak.

Viszont hangokat hallott.

Ajtócsukódást, lépteket, egyből utána nedvességet érzett.

Mohón elkezdett inni.

A nő bevitte a cserepet a gyerekszobába.

- Mi ez anya?

- Citromfa, most hajtott ki.

- Nekem adod?

- Igen kislányom, de ne felejtsd el, legalább hetente meglocsolni.

- Persze anya! Köszi.

Ajtó csukódott, meleget érzett. Biztos az ablakba tették.

Aztán elfogta a kétségbeesés-"egy kibaszott citromfa lettem. A rohadt életbe! Meddig élhetnek ezek a gyomok?"-

Teltek a napok, érzékelni kezdte, ahogy leszállt az este. Növekedett erősödött.

Aztán észrevette, ritkábban kap vizet.

Néha úgy érezte, megdöglik a szomjúságtól.

Eltelt hét nap, víz sehol.

Ajtó csapódott, talán most, de nem.

Egyre szomjasabb volt.

"Rohadt életbe, kérek, könyörgök egy kis vizet"

Érezte, ahogy gyengül. Megint eltelt öt nap.

Levelei lekókadtak, összefonnyadtak.

"Vizet kérek"- suttogta a tudata.

Hirtelen eszébe jutottak a régi emlékek.

Hányszor könyörögtek neki, állásért, lehetőségekért, befolyásért. Nagy ritkán, ha meg is ígérte, el is felejtette rögtön.

"Most meg ebben az életformában is kudarcot vallok?"- nyöszörögte a tudata.

Vizet!

Agonizált.

Ajtó csapódott.

- Te jó ég! Mikor locsoltad meg ezt a kis fát kislányom?

- Jaj anya, ne haragudj, elfelejtettem. De hát csak egy növény.

- Ezt nem teheted vele, hiszen ő is élőlény! Jobb is lesz, ha leviszem a nappaliba.

Az Észak-Dunántúli kisváros legeredetibb egyénisége volt Krapajcsek a mindenes. Pár hónapja került oda, mégis úgy hozzáidomult,hozzátartozott a településhez, mint a főtéren levő lovas szobor, a tömjén trágyaszag, mely a városka határába húzódó disznótenyészetből áradt, vagy a polgármester feleségének bigott erkölcsi hitvallása.

A negyvenes évei elején járó vékony férfi volt. Loboncos sötét haja az arcát csapkodta, fedve homlokát és bárgyú szemeit, mellyel a maga egyszerűségével vigyorgott a világra. Szinte alig beszélt. Ha kérdezték, vagy mondtak neki valamit, többnyire bólintott, fütyörészett és csak néha, nagy ritkán hagyta el egy- igen uram- igen nagyságos asszonyom- motyogás a száját.

Az emberek egyre gyakrabban kérték meg holmi kis apróságokra, ide, menj, odamenj, ezt tegyed, javítsd meg, és ő magától érthető természetességgel teljesítette a kívánságokat.

Karapjcsek mindenhez értett, mindent megcsinált.

Félnótásnak tartották, de ez senkit nem gátolt meg abban, hogy az ingyenmunkát ne bízzák rá szívesen.

Elhasznált ruhát, ételmaradékot adtak neki és a tél végén megengedték, hogy itt-ott meghúzza magát egy mosókonyhában.

Tavasz derekától a malom melletti fészer szalmája volt a nyughelye.

Éppen szokott tempójában egykedvűen tolta a kétkerekű kordét, mellyel a sarki fűszeresnek vitt a határból pár zsák krumplit.

Sibetek gazda földjei a határ szélén voltak. Régi barátság fűzte cimborájához, Bélteleki úrhoz. Ezen barátságot persze minden héten kedden és csütörtökön megpecsételték egy-két liter igazi kisüsti pálinkával a kisváros egyetlen bordélyházában, amit diszkrét módon mulatónak hívtak.

Ilyenkor kiglancolták magukat, asszonyaik lapos pillantásától kísérve, és mozgalmas társadalmi életüket felfrissítve, Pallagi úrral a városka végtelenül tunya és kövér polgármesterével kibővülve, hajnalig tartó kártyacsatákat vívtak.

Hangulatuknak keretet adva a fent említett pálinkával sosem tudták a végén kinyert, olyan kapatosak voltak.

Ám mégis támogatván a szórakozóhelyet, hogy eredeti funkciója is üzemeljen, éjfélkor mindhárman felvonultak vagy épp feltámolyogtak egy külön szobába egy röpke órácskára, bizonyítván maguk és nemük fontosságát.

Így persze érthető, hogy a vasárnap és ünnepnap esti kötelező házi feladatnál, pusztán egy pár perces szuszogásra, matatásra futotta hites feleségükkel.

Krapajcsekre visszatérve közönyös szemekkel fütyörészve tolta a kordét melynek meg-megcsikordult a tengelye.

A kocsi zötykölődve gurult a frissen kirakott főutcán.

A polgármester kezdeményezésére gyalult fakockákkal rakták ki az utat.

Természetesen ez érintette a városka újonnan elnevezett főterét is melyet a határában levő kastély lakójának gróf Alsófüzesi úr nagyapjának a tiszteletére Leopold térnek neveztek el.

A nap erősen tűzött az utcára.

A férfi inas kezei megfeszültek ahogy a kocsi egy-egy esőtől kimosott kockán megzöttyenve továbbhaladt.

Egy kisfiú rohant át az úton.

- Várj Krapajcsek!

A kordé megállt.

Kérdő bugyuta szemek néztek a loboncck között a kölyökre.

- Apám azt üzeni, segíts neki megdúcolni a hátsó konyha kéményét.

A gyerek a település orvosának volt a legkisebb fia.

A férfi tudta mit jelent ez.

Vissza kell bontani az egészet, majd újra felhúzni, amíg a lódoktor nyafogó hangján szidja a kőmíveseket, akik ilyen pocsék munkát végeztek.

Persze arról mélyen hallgat, soha semmit nem fizet ki és így nem is csoda, ha a mesterek hevenyészett munkát végeznek nála.

Lassan bólintott, majd megemelve a kocsit fütyörészve továbbindult.

- Bolond, félnótás érted?!- kiabálta a gyerek.

Amaz visszavetve egy pillantást a fiúnak úgy tűnt, mintha egy olyan gúnyos, hideg mosoly futott volna át a férfi szemén, amitől megborzongott. Visszafelé szaladva a házhoz aztán arra gondolt, biztos a napnak a tréfás játékát látta megcsillanni a férfi szemén.

II.

A polgármester begombolta a felöltőt és kiment a nappaliba.

Felesége az ablaknál ült és hímezett egy díszpárnára mintákat.

A belépő férfit meglátva letette az ablak melletti kisasztalra a tűt és a huzatot majd felállt.

Az uránál 15 évvel fiatalabb molett negyvenes évei közepén járó asszony volt.

Arca feszes, beesett szemekkel, haja konzervatív kontyba kötve.

Hosszú földig érő fekete szoknyája diszkréten fedte széles csípőjét. Fehér blúzának egyszerűsége és szabása is szigorú bigott természetét hangsúlyozta.

- Elmegy? 

- Igen kérem, tudja, ma kártyaparti van.

A nő nem válaszolt csak hevesen bólogatott, majd lesütötte a szemeit.

- Tudja, fontos a mi pozíciónkban, hogy nevezetes társadalmi eseményeken jelenlegyek és ápoljam a jó kapcsolatokat.

Ez így ment már évek óta.

- Aztán vigyázzon magára!- suttogta az asszony, szinte csak magának.

- Jöjjön kedves, kísérjen ki. Tudja ez szerencsét hoz nekem.

A nő összekulcsolta a kezeit, nyelt egyet, majd feszes léptekkel elindult a férfi után.

Szigorú erkölcsök szerint nevelték. Egy Margit-rendi leánykollégium után került vissza Pestre a szüleihez.

Elszegényedett nemesi család egyetlen lányaként a vasárnapi nagymise, anyja barátnőinél levő keddi teadélután és az kora délutáni séta anyjával, ennyi volta teljes szabadsága.

Apja évek óta az ágyat nyomta. Köszvény kínozta és nem mozdult ki otthonról.

A vasárnapi vacsorán jelent meg mindig. Nem szólt soha semmit, csak az ételt turkálta, majd megivott egy pohár bort és felesége támogatásával visszavonult a hálószobába.

A lány teljese meglepődött, amikor anyja beállított egy szerény, de csinos báli ruhával.

November vége volt, a hó beköszöntött a városra.

Holnap este bálba megyünk.

Bálba! Elszorult a torka az örömtől. Egész éjjel alig aludt.

Másnap, egész délelőtt a ruháját csodálta. Egyszerű de csinos darab volt. Eszébe jutott, amikor lement délutánonként sétálni, látta a dámákon a mély dekoltázsú ruhákat. Ezen meg nyakig gombolás volt, de nem bánta. Fodrok, csipkék szerényen díszítették az anyagot, de a nyakig gombolás a tisztaságot volt hivatott sugározni.

Bál!

Délután felöltözött. Anyja eligazította a ruhán a redőket, minden úgy álljon, ahogy kell.

Hétkor egy konflis gördült a ház el. Esett a hó.

Beszálltak.

Szorongó örömmel látta, hogy a Vigadó épületéhez gördül a kocsi.

Katalin bál.

Libériás inasok álltak a szakadó hóban sorfalat és a vörös bársonyszőnyegen beléptek az aulába.

Arcba csapta a csillogás a pompa.

III.

A fény a pompa a csillogás a zsivaj. Frakkba öltözött urak, nagyestélyiben levő úri dámák, jártak vonultak beszélgettek kisebb nagyobb csoportokba.

Pezsgőspoharak koccanása vidám nevetések.

Külön színfolt volt, egy-két nyalka egyenruhába feszítő katonatiszt.

Kíváncsi szemek méregették őket.

Anyja keresztülvezette a tömegen. Ismerős arcokat vett észre.

A keddi teadélután vénkisasszonyai felé igyekeztek, akik egy oszlop mellett álltak.

- Jaj de szép ez a királyleányka!- Csapta össze egyik finomkodva a kezét.

Negédes mosolyok, kellően fojtott beszélgetés folyt a nagy semmiről.

Olykor odavetettek neki egy-két mondatot, dicsérve ruháját és szerénységét.

Amíg a hölgyek egymással beszéltek, lopva körülnézett.

Észrevett egy erős hangú fiatal egyenruhás tisztet. Sötét szeme, dús kackiás bajsza teljesen elvarázsolta. De mily szomorú, a férfi két csodaszép hölgytársaságában mulattatta az időt.

Anyja fogta meg a karját.

-      Gyere, bemutatlak valakinek. Szerény legyél és okos- mondta és jelentőségteljesen hunyorított.

Egy háromtagú társasághoz vezette oda.

Két idős úr és egy ötven körüli pirospozsgás kövér férfi beszélgetett egymással.

Bemutatkoztak egymásnak, majd megindult a kor jellegzetes finomkodó szó-balett tánca.

Hamar rájött, a kövér férfit férjjelöltnek nézte ki az anyja.

Kereste a jó oldalát ennek, de pontosan tudta, úgy se mondhat ellent.

Így nem tehetett mást, hagyta, hogy az események menjenek a saját medrükbe.

A kövérben egy nagyhangú okoskodó férfit ismert meg.

Pallagi uram vasárnaponként ezután rendszeres látogatója lett a házuknak.

Jellegtelen beszélgetések között vette észre, döntöttek a sorsáról.

Egy kis dunántúli város polgármestere volt a férfi.

Polgármesterné.

Ízelgette a szót és belegondolt a vele járó kiváltságokra.

Végül is, hogy minden szó és tiltakozás nélkül belement, talán a jobb oldalát nézte a dolgoknak.

Ennél az itthoni vegetációnál még egy porfészek is többet érhet.

Évek alatt alaposan megváltozott a véleménye.

A kisváros jellegtelen szürkeségébe csak a belé nevelt bigott erkölcsei és a vasárnapi mise vallási áhítata nyújtott némi vigaszt.

Meghasonlott erkölcseihez és a valláshoz.

A mise utáni heti egyszeri házastársi kötelesség is inkább kínlódás volt a számára.

Társadalmi élete redukálódott a prefektus és az orvos feleségével tartott heti egyszeri teadélutánra.

Kilépve az utcára a férj a nő felé fordult.

- Szép álmokat kedvesem, ne várjon, későn érek haza.

A nő odanyújtotta a kezét a férfi szertartásosan a szájához emelte, majd megérintette.

Az asszony összeszorította a fogát, arca megfeszült, de mosolygott.

Kicsit oldalra fordította a fejét és észrevette az utcán a laza járással közeledő bolondot.

Hirtelen eszébe jutott a megereszkedett függönytartó karnis.

Pár szót súgott a férje fülébe.

A polgármesternek felderült az arca.

Hetek óta nyaggatta a nő egy mesteremberért.

Ez meg itt mindenhez ért. Dolgozzon csak meg, ha a kisváros megbecsült polgára akar lenni.

Erre a gondolatra majdnem hangosan felröhögött.

- Krapajcsek! Gyere csak ide!

A bávatag szem az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül vette tudomásul, a város első embere hívja.

- Segíteni kellene. A nagyságos asszony megmutatja miben. Ha megcsinálta, kap a konyhába finom maradékot, ami délben nem fogyott el. De aztán rendes munkát végezzen ám!

Krapajcsek a fütyörészés helyett most csak bólintott a polgármester meg diadalmasan a feleségére nézett-látod ennyi- majd megfordult és elkacsázott a társadalmi élete irányába.

IV.

A nő bevezette a férfit a nappaliba, felmutatott és magyarázta a függönytartó fegyelmezetlen testtartását. 

A férfi bólintott, majd elindult hátra a ház mögötti fészerbe egy lajtorjáért és valami szerszámért. 

Becipelte és odatámasztotta, amennyire lehetett az ablak mellé a falhoz. 

Szerszámot nem talált, de a nő tudta mit keres. 

Kivezette a kamrába és egy dobozban talált kalapácsot és szegeket amivel rögzítheti a karnis az állfaburkolathoz. 

Komótosan felmászott a lajtorjára, de nyújtózkodnia kellett, így is alig érte el a karnis rögzítőjét. 

De észrevette, segíthet neki a felső ablak alsó kerete. 

Egyik lábával a létrán, a másikkal terpesztve feltérdelt az ablakkeretre. 

Így már elérte. 

A nő észrevette az ingatag létrát és megfogta alul, el ne dőljön. A férfi kivette a szájából az egyik szeget, a karnis alsó tartóját odanyomta a burkolathoz, majd gyors mozdulattal hozzászegelte. 

Majd még három szeget vert bele és a karnis újra vízszintesen és stabilan állt a helyén. 

Ahogy vissza akart lépni a létrára megtörtént a "baj". 

Az agyonmosott megfeszült posztónadrág pont a legrosszabb helyen repedt el. Lába között szárával lefelé. 

A reccsenésre "ijedten" támasztotta vissza a lábát, ám a polgármester felesége előtt teljes életnagyságban feltárult a szerszám. 

A nő döbbent szemmel bámult az elképesztő méretre, miközben apró sikkantás hagyta el az ajkát. 

A férfi a kínos pillanatban új lendületet vett és visszalökte a másik lábát is a létrára. 

Lemászott és megtörtént egy kisebb csoda. Megszólalt. 

- Elnézést nagyságos asszonyom! 

A nő magához térve első döbbenetéből, nem vette észre a férfi gunyoros pillantását. 

- Semmi baj Krapajcsek, mindjárt segítünk a dolgon. 

Vannak itt rég nem használt rongyok. Keresünk egy nadrágot magának. 

Majd odasietett a szoba sarkában álló ládához, felnyitotta és rövid keresgélés után kiemelt egy viseletes ócska gatyát. Átnyújtotta a férfinek, aki még mindig a repedést fogta össze a nadrágon. 

- No, vegye már fel, így mégsem mehet ki az utcára. 

Amaz eloldotta a gatyamadzagot és a szakadt nadrág lecsúszott a földre. 

Az előző fenti látvány megrepesztette, a mostani meg úgy szakított le minden réteget a nő erkölcséről, józanságáról, mint ahogy egy tomboló forgószél csupaszítja le a fiatal fák kérgét. 

A nő teljes valóságában látta meg maga előtt a "csodát". 

Térdre omlott és bámulta. 

Majd nyögve megszólalt. 

- Várjon, kérem!!! 

- Baj lesz ebből asszonyom. 

Krapajcsek hangja nyugodt higgadt volt. 

- Maga nem is bolond ugye? 

- Annak gondol most? 

A hideg szürke szemek most biztatóan mosolyogtak a nőre. 

A nő még mindig térden volt. 

- Istenem! Ezt nem bírom ki! 

Eszébe jutott Pallagi aprócska micsodája, amit csak hosszas keresgélés után lehetett életre kelteni. Először amikor kezébe fogta a kezdő tehenet fejő nők jutottak az eszébe. Csak húzogatta de nem történt semmi. 

- Pokolra jutok-nyögte, de mit bánom én!- majd kezébe vette a hatalmas hímtagot. 

Egy óra múlva a cselédszoba felőli oldalon, kiengedte a férfit. Betámolygott a szobába és lerogyott a fotelba. 

Kimeredt szemekkel bámulta a plafont. 

Minden tagja sajgott lent, de nem bánta. 

Visszaidézte az utolsó órát. Csak villanások jöttek be, de sokszor úgy érezte, mintha karóba húzták volna. Már az sem érdekelte, ha pokolra jut. 

Majd némi elégtétellel gondolt hites urára, majd jókedvűen elment fürödni.

Fent a dombtetőn a tölgy törzsének támaszkodva egykedvűen ült a férfi. 

Nyoma sem volt rajta a félnótás kinézetnek. 

Sötét hosszú haja most hátra volt csapva, a magas homlok alatt dús majdnem összeérő szemöldök és hideg szürke szemek adtak elképesztő szuggesztivitást a karakternek. 

Egy öreg férfi tűnt fel a bokrok felől. 

Odaballagott, majd leült a másik mellé. 

- Ennek meg mi a franc értelme volt? 

A fiatalabb vigyorgott, majd megszólalt. 

- Mert elcseszted ezt is! Mi a fenét csinálnál nélkülem? 

- Nem lehet minden tökéletes- morogta az öreg-, de lesz még jobb az ördögbe is.

- Csak tudnám, miért mindig rám hivatkozol, ha valami nem stimmel. - dünnyögte a fiatalabbik

Eltűnődöm azon, szükség van-e arra,

Mai ember fülét, régi hang zavarja,

Letűnt birodalmak, bukott királyságok,

Otromba törvények, őrült kiváltságok,

Vajh érdekel bárkit, hogy a múlt ködéből,

Kiragadott képek szólnak ijesztő mesékből?

Hát én csak lerovom és magamban morgok,

Ma sem mennek másképp, az emberi dolgok,

Hisz míg idő járta a monoton táncát,

Tudat nem dobta el, szellemének láncát,

Megmaradt béklyóba, mozdulatlan gúzsba,

És bíz azt sem bánta, ha bevágott a húsba.

Hát nézzük a mesét, melynek egyik vége,

Ahonnan elindult, volt több ezer éve,

De maradjunk ténynél, volt egy kicsiny láda,

Rajta furcsa jelek, s ábrák sokasága

Négy élén aranyból, kicsiny csavart oszlop,

Tetejét nap véste, majd sugarat bontott,

Ezredévek óta őrizte a titkot,

Melyért már sok király háborút indított.

Pedig kevés ember, látta ezt a ládát,

S talán ha fél tucat a megintő titkát,

Belőlük is kettő ki e tudást túlélte,

Nevük elfeledve, múltba elenyészve.

Olykor álom csavar a titokból képet,

Megérint és vetít, ősrégi igéket,

A szellem meg tanul, olthatatlan hévvel,

Ha néha szembesül álmodott mesékkel.

Egy apró fénycsíkot vetít most az álom,

Átvág ezerféle, mélysötét világon,

Átvág a tudaton, időn és a téren,

Átvág számolatlan szomorú emléken,

Egy kicsinyke láda, amely ontja fényét,

Festi fel múlt búját, s jövőnek reményét,

Majd egy hívó hang szól: Nézd meg, mi van benne,

Ha van merszed, eljössz, messzi végtelenbe,

Kezem lassan mozdul, majd nyílik a láda,

Óriási örvény lesz feneketlen szája,

Ragadá magával a tudatom szédül,

Sok ezer millió múltba meredt képbűl'.

Aztán simul minden, rend lesz a káoszban,

Amit ott megláttam, égett a tudatba,

Pedig mind ismertem, bár az írott forma,

Más, amit róva látsz, s más, amit a porban,

Sorolhatnám mind fel, milliónyi érzést,

Magasztos örömöt, vagy pusztító sértést,

Dühödt indulatot, ami gyilkost termel,

Átélni, ahogyan aljasul az ember.

Vagy az áldozatnak, nincstelen reményét,

Riadt szellemének, kihunyó esélyét,

Tolvaj irigykedő, lusta, dőre lelkét,

Ahogy ellopja munkáknak gyümölcsét.

Vagy ahogy ösztön gyűr tudatot a porba,

Szemérmet, érzelmet, eltaposva sorba,

Síkos, hamis nyelvnek, bódító varázsát,

Józan valóságnak, égető parázsát.

Ám mindezt átélni, állni minkét parton,

Győztesként tobzódni, vagy törni meg kudarcon,

Ez meggyűrhet lelket, a tudat is szédül,

Szellem sok ütéstől és pofontól kékül,

Majd nyugszik a belső és egy embert látok,

Ki váltja meg múltban a megőrült világot,

Fohászkodnak ma is, tán túl sokan érte,

Talán lustaságból, magukat kímélve.

És egyik sem érti, ha igéket törünk,

Csak magunknak tudjuk, lemosni a kezünk,

Keresztünk cipelni, nem kenhetjük másra,

Imával oldozván vinni a padlásra,

Tán még azt is láttam, erről nem szól fáma,

Ő nem csak szenvedést, de a poklot is járta,

Hisz nem csak vezekelt, hanem mind átélte,

Magát mások által, keresztre ítélte.

Majd zárul a láda a fedele koppan,

A nógató hang most, tudatomban robban:

Megismertél mennyet, megismertél poklot,

Érezted hogy szellem, épített vagy rontott,

Megtanulhattad azt a tudat határa,

Minden egyes szellem, legbelső világa,

Ám kitörni nem tudsz, fogoly vagy magadban,

Szellemed bent szárnyal s nem kint a szabadban,

Tanuljál hát úgy meg, határok közt élni,

Hogy ne kelljen magad, bűnösnek ítélni,

S ha néha kiszédülsz, legyen ez ajándék,

Ne feledd fény mellett, mindig is van árnyék.

---

Kicsit fura mese ne törjed az elmét,

Hogy megkevert szavak közt az értelmet lessék,

Csak pár apró foszlány, mit sodort az álom,

Múltból és jelenből a jövőm formálom.

S ha gúzsban is feszülünk s idő köt ránk láncot,

S számoljuk arcunkon a sokasodó ráncot,

Közel vagyunk ahhoz hogy létünk megéljük

Tobzódó hibáink börtönre ítéljük.

 A vásár bolondja

Recseg- ropog megint a múltnak az emléke,

Mint egy öreg komód, sarkos eresztéke,

Sok-sok idő nyomja, kemény súlyos évek,

Szokás szerint megint, bolondost idézek,

Tekerem most újra, az idő kerekét,

Nyitom egy kódexnek hatalmas fedelét,

Ám ahogy forgatom, porladnak a lapok,

És porszemek között, szálltak ezen sorok,

Megint régi mese, volt vagy ötszáz éve,

Hogy egy régi lantos, másképp elregélte,

Szellemét felejték, ma már az emberek,

Szigorú erkölcsök, nehézkes nyelvezet,

Fordítom hát úgy, hogy hallják mai fülek

Állítok fel szinkront, s gyújtok egy kis tüzet,

Kis stílusgyakorlat, fiatalnak, vénnek,

Kik itteni vitáktól örömöt remélnek,

Akkor már Buda volt a királyi székhely,

Frissen épült kastélyt kezd fertőzni métely,

Váraljából indult, tűnődjünk csak rajta,

Hogy a magyar ember, acsarkodó fajta,

Élt a vár alatt egy dolgos kis varga,

Ügyes volt és szorgos, ha csizmákat varrta,

Ám volt egy nagy hibája, éles volt a nyelve,

És akiket lehetett, mind szájára vette,

Mellette meg lakott egy hasonszőrű mester,

Roppant ügyes kézzel, de cserepes nyelvvel,

Fehérnép nyakába varázsolt ő éket,

Férfitúl a nőknek, csudás szép emléket,

Hétköznap szorgosan készíték az árút,

De hétvégén vásárnap, be nem áll a szájuk,

Hegyezvén egymásra bárdolatlan szavat,

Vitájuk olyan, mint a színházi kirakat,

Hisz az egész vásár, rajtuk nagyot nevet,

És csattannak össze, az egyetértő kezek,

Ki-ki szájíz szerint, szorít ennek, annak,

S kiabálnak is be, bolond akaratnak,

Ám ha meg valaki, kettőjüket osztja,

Összefog a piac, két szórakoztatója,

Mint ahogy lesz kutya, macskának a társa,

Úgy fonódik egymás, érdekbarátsága,

Ilyenkor kórusban szidják, aki intett,

Védvén a bent lakó, szutykosodó hitet,

Védvén a szavakat, mit egymásra mérnek,

S gyűjtenek társakat, akik egyetértnek,

A tömeg meg biztat, hisz új perpatvart kezdtek,

Támogatván vitázókat a cirkuszéhes nyelvek,

Aki pedig rájuk szólt, tűnt el a tömegbe,

Hiszen egyből elment a vitatkozó kedve,

Míg jutott ez fülébe, a magyar királynak,

Vásárnap a kofák, mily cirkuszt csinálnak,

Majd pedig odasúg, a hajdú kapitánynak,

Miként vet majd véget az acsargó vitának,

Telt el a hét s jött el, vásár hírhedt napja,

S várta már a tömeg, két bolond egymást marja,

Mikor Duna felül, feltűnik egy barát,

Ócska, hosszú köpeny fedé el a csuhát,

Nem figyeli senki a rongyos atyafit,

De ráz a kezébe, egy ricsajos valamit,

Közeledvén a vásár apraja és nagyja,

Látja, hogy a ricsajt, egy kolomp okozza,

Szólnak is rá többen, hogy minek ver lármát,

Nem hallják majd tőle a mesterek vitáját,

Atyafi csak köhint, majd felel nevetve,

Pont ezért jött ő is s hét határ megette,

Majd fordul a tekintet az ordító vargára,

Ki osztja már másikat, nagy száját kitátva,

Kend már megint fűzi, díszeket a szíjra,

De arra nem figyel, azt marhanyak sem bírja,

Még jó hogy nem tuskót, s rönköt aggat rája,

Félbevág a másik: Jobb ha nem jár szája!

Hiszen attól oly tartósak a csizmái kendnek,

Hogy azzal keni, mit disznók alól szednek,

Két vérvörös arc, a tömeg meg mulatja,

Ám hirtelen közbevág, a barátnak hangja,

Nem szégyellik kendek, hogy egymást ugratják,

Mint fehércselédek a szájukat jártatják,

Döntsék el hát végre, miként a férfiak,

Küzdjenek egymással, s győz, ki állva marad,

Egy zacskó arany, rendemnek jutalma,

Ki ezt a vitát, győztesen elhagyja,

És hogy fényes legyen, győző dicső neve,

Legyen disznóalom a porond szőnyege,

S ki a másik fejét, abba belenyomja,

Örök dicsőség és arany a jutalma,

Nem restek a népek, ízibe rohannak,

Vásárnak végébe, hol jószágok vannak,

Majd jő futva vissza mind tele vederrel,

Öntik a porondra, kárörvendő kedvvel,

Oszt nekihuzakodik, két nagypofájú mester

Dühödt indulattal és pénzéhes szemmel,

Ragadák meg egymást, haját s inget tépik,

A disznóalomba süllyednek be térdig,

Majd rántá a díszműves, el az apró vargát,

Ám a nagy lendület rogyasztja a lábát,

És zuhannak bele, mindketten a lébe,

A tomboló tömeg, nagy-nagy örömére,

Ám fekve is küzd a két bebarnult mester,

És csapkodják egymást, dagonyás kezekkel,

Majd hirtelen szó szökik a díszműves szájába,

Álljunk meg!!! Ez velünk a bolondját járatja

Merednek egymásra, szemükben düh játszik,

Barna színek mellett csak villogó szem látszik,

Tápászkodnak fel, s a barátra néznek,

Pisszenést sem hallani csak legyek zenélnek,

Ám ekkor kürt harsan a gyűrűnek szélen

Mit a tömeg alakít a porondszegélyen,

A harcnak hevében, nem figyelt senki oda,

Hogy tömegbe megjelent sok idegen figura

S a kürtös mellett baloson a társa,

Dobta le köpenyét, a hajdúk kapitánya,

Megálljatok kendtek, kiáltja nevetve,

Ha nem akartok kerülni, este a deresre,

Magyarok királya tréfált meg titeket,

Mert megunta már az acsargó kedvetek,

És ekkor a barát köpenyét hajítja,

S alatta nem csuha van mit hittek, takarva,

Hanem hímes mente és nemesi csizma

Derekán egy öv, melyen kardot hordja,

És megszólal ekkor, nevetős a hangja,

Aztán elkomorul, hisz dőreség zavarja,

Jó lecke volt mára, tanulják meg kendtek,

Nem hozunk bajt másra a sajátunk helyett,

És ha vita támad, egymás között megint,

Egy pohár bor mellett beszéljék meg, ne itt,

Most meg menjenek és szedjék maguk rendbe,

Majd tömeghez fordul, most már nem nevetve,

Jót mulattak ugye, tetszett ez a cirkusz,

Máséval a csalánt verni, magyar virtus,

Nos a disznó-ólat mit ide cipeltek,

Maguk viszik vissza, oda ahol termett,

De nem ám vederrel, hanem dolgos kézzel,

Ki eloson találkszik, hajdúk deresével,

A tömeg meg hallgat pisszenni sem mernek,

S a szigorú hajdúk most mindent figyelnek,

És mosolyra rándul két mesternek szája,

Éljen Mátyás király a magyarok királya!

Hát döntsed azt Te el, ki e vásár bolondja,

Ki tiszta tenyérrel az almot elhordja,

Vagy pedig az aki, ott hempereg benne,

S támad mindegyiknek kárörvendő kedve

Így esett meg hajdan, a Budai vár mellett,

A vásárnak dőre népe miképpen vezeklett,

S teltek a századok még sem tanult senki,

Hogy kompasztban nem lehet igazságot tenni